Mozdulj a sínekért! 25 TT - ahogy én láttam...

Jelenthet-e akkora kihívást és erőpróbát egy huszonötös túra, mint – mondjuk - egy ötvenes? Számít-e, hogy egy teljesítménytúrának hányadik indulóként vágunk neki? Milyen érzés célokat feladni túra közben, és tulajdonképpen… mi a legfontosabb? Végtére is: miért indulunk el egy téli túrán?

Mozdulok a sínekért; zsinórban harmadszor. A kellemes emlékű HaVasParipa túrák utódja is mindig vonz, pedig semmi extra, semmi szenzáció, semmi rendkívüli nem fogad. Ellenben kellemes a bakonyi táj, kedvesek a rendezők, és a tél végi túrán már aprócska zöld színek is fel szoktak már bukkanni. Hát ez utóbbi most nem jött össze; erősen nem. Az idő és a táj téliesebb volt, mint a már (majdnem teljesen) mögöttünk hagyott teljes tél alatt. Sebaj, megnézzük ezt a tájat hóban is! Laci öcsémmel felvesszük Rékát a szokott vonatnál, Ildi szintén rutinosan becsatlakozik: együtt a kis csapat. Ezúttal Zoli öcsém külön túrázik: feleségével jönnek, rövid távra.

Eplény, reggel majdnem nyolc óra. A kis vasútállomás szinte kietlenül fogad – és jó nagy hóval. Ami fel is adja az első leckét, már a parkolásnál. Nevezés, szerelvény-igazítás: hideg van, rendesen hideg, oda kell figyelni a részletekre. Jöhet az első ereszkedés, le a meredek oldalban. Hú, ilyen vastagon havas? Nagyon figyeljetek, csak óvatosan! Lépkedek a meglehetősen kevés nyomban, ropog a lábam alatt, nehézkes a mozgás. Na, majd később, akkor könnyebb lesz, csak felmegyünk itt az emelkedőn… Van is egy pár nyom (valami gép mehetett), azon baktatunk kicsit. Nem sokat, mert aztán megint a szűz hó, meg az a pár nyom. Huh, lehetséges, hogy ez vár ránk egész nap? Tíz és tizenhárom közötti rajtszámokat kaptunk – azaz, kilencen mentek el előttünk. Az bizony édeskevés, nem csoda, hogy ilyen lassúak vagyunk.

Emelkedő, igen: nekiveselkedünk az Ámos-hegynek. Nem dombocska, de azért meg lehet küzdeni az ösvénnyel, mert mindig jó szokott lenni. Valószínűleg most is az – a hó alatt. Így egészen más: meg kell dolgozni minden lépésért, magasabbra emelt lábakkal, alaposan odafigyelve. Közben az ébredő nap is magára talál, be-bekukucskál a fák között, és gyönyörű ösvényeket varázsol elénk. Bevállaltam tesóm nehézkes, (ide) esetlenül nagy fényképezőgépét, és most hálás vagyok a döntésért. Újra meg újra magával ragadnak a fények, árnyak játékai, a kontrasztok és a sejtelmes ragyogás.

A kieső állomás miatt Eplény községet igazából csak most érjük el – igaz, leginkább csak súrolva, „kert alól” érintve. Elragadó látvány letekinteni a házakra és az azokat körülölelő havas hegyekre! De aztán megint emelkedő, nincs mese, az Ámos-hegy lesz a mai legmagasabb pontunk. És mi csak a két lábunkra számíthatunk, nem síliftekre vagy más efféle úri huncutságokra.

Jutalmunk sem marad el, persze: cukor-varázs a fákon és lábunk alatt, a látvány újra meg újra lenyűgöz, elvarázsol, megállít. Nono, ennyi megállás nem lesz sok? Amikor amúgy is csigatempóban haladunk… Toljuk meg kicsit, itt az elágazás: tető és első ellenőrzőpont.

Barátságos páros fogad, édességgel kínálnak szívélyesen. Pedig hát egy helyben álldogálni a hidegben, hóban – nem lehet egyszerű. Ajánlják a kilátót, nem is hagyjuk ki, de a havas lépcsők erősen óvatosságra intenek.

A látvány – hát persze! – most is megjutalmaz. Havasan még nem láttam e tájat! Kevésbé messzire jut a tekintet, mint máskor, de a havas fenyők csúcsai, a hótakaró alatt szunnyadó messzi táj így is mesébe illő.

Indulhatunk lefelé, a Síaréna pilonjai most nem vonzanak oda magukhoz. Jobban foglalkoztat a lefelé vezető út: vajon mennyire lesz járható? Futható biztosan nem, mint azt megszokhattuk korábban. Hát, nem is. Szinte semennyire… hosszú szakaszon bukdácsolunk, mély hóban gázolunk, kanyargunk. A szalagozók tegnap ennél is komiszabb helyzetben voltak – mégis itt jártak, jól látjuk kezük nyomát. Tisztességes, alapos munkát végeztek: elismerés nekik!

Aztán jön a lejtő, ami a kis patakhoz és a tavakhoz visz le, és (egyedül itt) fordul a kocka. A korábban csak óvatosan járható rész most egészen szép tempóban – helyenként kicsit kocogva is – teljesíthető.

Leérkezünk a lépcsőkön a hídhoz, ahol három ember álldogál. Nem mozdulnak, ami leginkább annak betudható, hogy hóból készültek… Egyikük karja szalagot is tart, egészen bebiztosítva az irányt… és a jó kedvet.

Aszfalt jön, csúszós, ami azt eredményezi, hogy itt is a hóban kell mennünk, a két szélén. Laci órát néz, és aggasztó adatokkal traktál. Húzzunk bele! Na de itt? Hogyan?! Megyünk, ahogy tudunk, ahogy bírunk. Lehet, hogy nem lesz ma cukrászda? Vagy a vonatot sem érjük el talán?...

Lekanyarodás, a KDP-piroson tovább, be az erdőbe. Dagonyás szokott lenni, és most is az lenne, érezhető. Valami nyom itt is fellelhető, de hasznát nem nagyon vesszük: igen szűk, és legtöbbször nehezebb benne menni, mint a hóban. Hát, marad a gázolás, rendben.

A nap továbbra is a barátunk, a kék ég és a havas táj kontrasztja pazar, fázni sem kell, hiába vannak mínuszok… Elhagyjuk a balatoni panorámás szakaszt – ezúttal le kell mondanunk a látványról, túl párás hozzá a horizont.

Lejtő következik, a távolban felbukkan Alsópere – de előbb egy erdei gépet kerülünk, vezetője segítőkész és vigyáz ránk. Leérkezünk, bekanyarodunk a Rendezvényközpont csinos épületéhez: második EP. Müzliszeletet kapunk a kedélyesen szalonnázgató pontőrtől; nem vesztegetjük az időt… Kis visszatérő, és aszfalton folytatjuk, ragyogó kék ég alatt. És egy jó forró teát vizionálunk többen is, ami itt bizony jól esett volna: majd benyújtom javaslatként a rendezőknek. Hosszú egyenesben ballag csapatunk, még hótoló-sószóró is előz – viszonylag jól tudunk haladni.

Elágazás, fel a Csengő-hegyre! Négy fős csapat jön szembe: ma először bukkanunk túratársakra. Kétszer nyolcszáz méter ez a kis kitérő; itt is gyönyörű környezetben, amire aztán odafönt a kilátó teszi fel a képzeletbeli koronát.

Párás itt is a horizont, de szétnézni mindig jó érzés – a havas fokokra azért persze figyelni kell. Aztán visszatérés, majd elköszönünk az aszfalttól. Réka kideríti, hogy háromkor busz is létezik vissza Eplénybe, nem csak a megszokott (reggel óta célként kitűzött) egy órás vonat. Számolunk, és egyértelmű: a vonat esélye nullára zsugorodott. Hát, akkor a sínek helyett buszozunk, jön a döntés – és egyúttal a fellélegzés, megnyugvás is.

A szántó széle most persze nem saras, az erdőbe érkezve pedig megint elvarázsol a tél szépsége. A nehézsége sem marad el persze: gázolunk, lépegetünk, keressük a nyomokat. Kanyargás, elterelések kétszer is kidőlt fák miatt, de a szalagozás példa értékű itt is. A menetelés bizony nehéz.

Réka némi fenntartását fejezi ki a téli túrákat illetőleg, kissé kezd besokallni a sok hótól. Abban mindenesetre megállapodunk nagy egyetértésben, hogy ez a túra lazán kivesz belőlünk annyit, mint egyik-másik ötven kilométeres tavaszi vagy őszi túra. Ildi aztán dob egy hátast a puha hóba – nem akarattal – de ezen is csak jót nevet: legjobban ő élvezi ezt a különleges futamot.

És megérkezünk Veimpuszta romos épületéhez: szinte a semmiből terem előttünk. Bal kanyar, ez itt már az OKT! Ami aztán egészen a célig visz bennünket. A Gaja-patakot mellőzzük, békésen csobog jobbra tőlünk, és az itt is megszokott sarak sem hiányoznak.

A korábbi négy fős csapatot érjük utol, de az előzést Réka és Laci inkább kihagyják, és mögöttük ballagnak. Mi Ildivel beérkezünk a gyönyörű bükkösbe, ami mindig ámulatba ejt, és megmásszuk az utolsó mai emelkedőnket.

Felbukkan Nagyesztergár, de a pontőrök megszokott asztala most vastagon havas, és se bója, se ember sehol. Téblábolunk kicsit, itinert is nézünk: igen, itt lenni kellene egy EP-nek. Hát nincs! Tovább megyünk, rákanyarodva az aszfaltra. Visszatekintek az erdő felé, és elköszönök a hótól: innen már csak aszfalt jön! Kiérkezünk a fő utcára, jelzések rendben, megcélozzuk Zirc irányát. Aztán Ildi bóját pillant meg a távolban. És valóban: idén itt, a kis kocsmában van az EP, ami érthető is. Italjegyet és pecsétet kapunk a kedves pontőrtől, akivel kellemesen el is beszélgetünk.

Korábbi tapasztalataink alapján ezúttal kihagyjuk az erdőszéli (szalagozott) bukdácsolást, szántás-taposást – inkább kint maradunk az úton. A jelzett OKT amúgy is itt megy, és a forgalom is kicsi, szerencsére. Rövidítést sem jelent, így hát nyugodt érzéssel hagyjuk el a Zirc-táblát, majd rövidesen a vasútállomás is felbukkan. Nézzük csak: majdnem hat óra lett a tervezett ötből, de a nyolc órás szintidő azért így is szépen messze van…

Kedves ismerősökkel találkozunk a célban, megkapjuk az oklevelet és kitűzőt, meg a vonatjegyet is, ami közben (ugye) értékét és érvényét veszítette… Alig 2-3 perc telik el, és Zoliék futnak be, majd újabb 2-3 perc, és Réka-Laci kettőse szintén. Nahát, rendezni se lehetett volna jobban! Semmi és senki nem tart vissza bennünket, hogy – mégis csak! – egy kellemes süti-kávé kombóval ünnepeljük meg ezt a kellemes napot. Így hát irányba vesszük a Monostori cukrászdát, ahol aztán majd buszra is szállunk Eplény felé. Vonat helyett… de azért a sínekért mégis csak mozdultunk, nincs mese!

Mozdulj a sínekért! 25 TT - ahogy én láttam...

Gyalogosok a vonatért: leegyszerűsítve erről szól ez a túra, amit évek óta rendeznek a műemlék Bakonyvasút vonala környékén. Változott az útvonal, sőt, az események szervezői és neve is eközben, de a lényeg nem. A Bakony szép – és kevésbé ismert – tájain barangolhatunk, és – legalább egyszer – a vasutat is használjuk.

Második éve Eplényből indulnak a tél végi Mozdulj-túrák; természetesen a vasútállomás épületétől. Rövid távon 13 km-t lehet teljesíteni, míg a hosszabb szakasz 25 kilométernyi élményt kínál. A tavalyi kellemes emlékek idén újra ide csábítottak bennünket: két öcsémmel sikerült is a célul kitűzött nyolcas rajtot megvalósítanunk. Ezt persze egy kis számolgatás előzte meg: Zircről, a célból 13:11-kor indul vissza a vonat, amit el kell érnünk. A tavalyi négy órás teljesítést vettük alapul, és így – biztonsági ráhagyással – öt órával számolunk. Ennek elégnek kell lennie – ha nem, akkor marad a futás!

Kissé csípős reggel, de ígéretes derűs ég és előbúvó nap fogad, meg sok parkoló autó. Szerencsénkre egy-két nevező van csak előttünk – mint később megtudtuk, a vonattal érkezők kevésbé voltak szerencsések. Helyi túra, igaz, de ma igen sok induló választotta ezt a túrát. Persze, közrejátszik ebben, hogy idén Cartographia Kupa-fordulós esemény, és része az Észak-Dunántúli Kupának is. Én magam is részt veszek ezeken évek óta – élek tehát az alkalommal, és begyűjtöm mindkét füzetet. Utána aztán igyekszem is kifelé, két öcsém után, szabadulván a forró cserépkályha hőjétől. És máris követjük a szalagokat, lejtő és emelkedő vár mindjárt az elején. A terep egészen kellemes, jól járható, gyorsan eljutunk a faluig, ami határozottan északabbra fekszik vasútállomásától. Kertek alól, hátulról mellőzünk néhány házat, és nekivágunk a mai első (és nagyjából egyetlen) komolyabb szint-emelkedésünknek.

Az Ámos-hegy magasodik előttünk, de a felvezető út is teljesen rendben van, szépen haladunk felfelé. Kis pihenők, és máris felbukkan az első ellenőrzőpont, ahol barátságos személyzet kínál többféle édességet is. Szőlőcukrot választok, míg pecsételnek, de máris megyek a kilátó felé, ahonnan 360°-os panoráma tárul fel. A látási viszonyok is jók, így kiválóan kivehetők nemcsak a közeli dombok, falvak, de a horizonton a Bakony teteje, azaz a Kőris-hegy is. A mellettünk-alattunk futó sípályán hosszú fehér foltok jelzik: nem régiben itt még a tél volt az úr. Távolabb persze Zirc is feltűnik, ami így légvonalban egészen közelinek hihető – de mi tudjuk, hogy addig még egy fordított „C”-betűn fogunk eljutni. Neki is vágunk: emlékezünk tavalyról a következő szakaszra, ami kiváló futópálya. Most sem okoz csalódást, kiváló tempót lehet itt tolni. Az utolsó részen jobb is, mint előző évben: az akkori puha, helyenként saras részek most remek állapotban vannak, igen hamar leérkezünk.

A Malom-patak völgyében egy szép fahídon kelhetünk át, és láthatjuk a kis tavat, befagyott állapotában. A környező domboldalak is havasak itt-ott, de a pompás napsütés és a folyamatosan melegedő hőmérséklet azért jelzi, hogy a tél végén járunk már. Rátérünk a Közép-Dunántúli Piros vonalára, és egészen Alsóperéig azon haladunk. Közben meredek oldalak között jutunk előre, majd letérünk az erdészeti útról; saras rész következik. Szerencsére még ez is a járható kategória – a tempót nem veszi vissza érdemben. Elhagyjuk a Köves-kutat, majd jobb kéz felől remek rálátás nyílik a tájra – egészen a Balatonig! Aztán hosszú egyenes, és jöhet az ereszkedés Alsóperére.

Idén nem kell elmennünk a vadászkastélyig: most jóval közelebb, a rendezvény-központnál találjuk a második pontot, ahol a bélyegző mellé egy Balaton-szelet is jár. Vizet is tölthetünk, és egy érdekes jelvény-kiállítást is megtekintünk. Az Arborétum azonban így kimarad, tehát irány a következő EP! A rajtnál elárulták a rendezők, hogy itt a gerincen szerettek volna vinni bennünket, de sajnos nem kapták meg a szükséges engedélyeket. Marad tehát a tavalyról már megismert aszfaltos út; ezen haladunk a gyönyörű napsütésben.

Tél van, észleljük, hiszen fagyos-jeges patakot metszünk. Tavasz van, a vak is látja: a mogyoró barkái remekül szemléltetik… Balról mindeközben pompás rálátás nyílik a Bakony környékére: a tekintet kényelmesen elvándorolhat a már meghódított Ámos-hegytől egészen az említett Kőrisig.

Kisvártatva kereszteződés következik, de ezúttal nem itt, hanem feljebb lesz a következő ellenőrző pont: idén felmehetünk a Csengő-hegyi kilátóhoz is. Köves szakasz jön, emelkedővel, de szerencsére nagyobbrészt kiválóan járható. Az előttünk haladók már jönnek visszafelé, ismerősöket is üdvözölhetünk. Aztán füst kanyarog, hamar felbukkan a kilátó, pecsét és fotózás; gyönyörködés a tájban. Majd mi is visszafelé vesszük az irányt, és az útról kiderül, hogy futni is remekül lehet itt…

Aztán még egy kevés aszfalt, de Felsőperéig már nem megyünk el rajta: szalagozás, jobbra letérés! Tavaly itt nagy sár volt, és most is attól tartottunk már jó előre. Nem is tévedtünk: a szántóföld szélén lassan haladunk, figyelni kell a lépésekre; ragad a cipőtalp. Erdős szakasz következik, és ott már javul a helyzet; néhány száz méter után pedig újra kellemes füves ösvény visz tovább. Őzek vágtáznak balra mellettem, pár méterig versenyt futunk, aztán persze könnyedén elhagynak.

Jobbról sziklás gerincet csodálhatunk meg, hosszan kísér bennünket. A Kis-Csiga-hegyen járunk, kellemes erdőkben, gyorsan fogy az út. Balról a Perei-ér érkezik meg, majd nemsokára jobb kéz felől egy romos épület jelzi, hogy Veimpuszta van előttünk. Meg azt is, hogy ráérkeztünk az Országos Kéktúra vonalára: innen már – egészen a célig – minden métert azon teszünk meg. A Gaja-patak mellett haladunk, helyenként jól járható, néhol saras szakaszokon. Réteken is átvágunk, néhol elég hiányos a Kék…

A táj változatos, gyönyörű bükkösben folytatjuk utunk, és emlékeink nem csalnak: hamar felbukkan Nagyesztergár község széle, ahol az utolsó EP személyzete fogad. A kapott kupont nem használjuk ki a szomszédos üzletben: jó esélyt látunk ugyanis a korai beérkezésre – és inkább a zirci kedvenc cukrászdánkra tartogatjuk az időnket. Így hát megnyújtjuk a lépést, áthaladunk a falun, ahol a kutyák (és ugatásuk) sokféleségét tapasztalhatjuk meg. Aztán letérünk az aszfaltról, szántások szélén ballagunk, a tavalyi barkás szakasz azonban most még szunnyad. 

A rálátás Zircre azért szépen feledteti eme hiányosságot, és gyorsan odaérkezünk a város-táblához. Innen meg már csak egy gyors szaladásnyi a vasútállomás! Négy-tizenhárom, remek. A váróterem meglehetősen zsúfolt, de türelem kitűzőt és emléklapot terem. Meg pecséteket a füzetekbe, valamint gratulációt, kézfogást az egyik rendezőtől, akit már évek óta üdvözölhetek itt. És persze egy vonatjegyet Eplényig, hogy a túra nevét is szem előtt tartsuk…

Hála remek idő-gazdálkodásunknak, elhaladunk az Arborétum mellett, megcsodálhatjuk a ciszterci Apátság pompás épület-együttesét. Igen, természetesen beleértve a kiváló Monostori Cukrászdát is… ahol ismét kedves ismerős túratársakkal találkozunk. És jöhet a hangulatos retró-utazás a teli vasúti kocsikban, ahol még kolléganőmmel és kis csapatával is találkozhatok, majd Eplényben leszállva egy igen kellemes kirándulással gazdagodva indulhatunk hazafelé.