Magas-Bakony 50 TT - ahogy én láttam...

Remek hangulat és gyönyörű tájak, sok-sok kihívás és változatos kalandok. A Magas-Bakony teljesítménytúra ötven kilométerén ezekben mind részesülhettünk. Kiváló rendezéssel és ellátással gondoskodtak arról, hogy a lényegre fókuszálhassunk: a természetjárás örömére.

Bakonybél ezer éves! Mi mással lehet ezt jobban megünnepelni, mint túrákkal? A másfél hónapja bejárt Bakonybél 48 TT után újra nagy örömmel jövök ide. Méghozzá öcsém és Zoli barátunk társaságában, merthogy ők is nagyon számon tartják ezt az eseményt a tavalyi kellemes emlékek alapján. Így hát negyed nyolc után kellemes várakozással lépünk a rajtoltatók asztalához. Kedves üdvözlés, villámgyors papírmunka: előnevezni nagyon is érdemes szerintem. Kézfogások és köszöntések, néhány megveregetett váll, és neki is vághatunk az ötven kilométernek. Borongós, felhős időben! Ismeretlen fogalom ezen a túrán számomra: az előző három alkalommal mindig a hőség és a kánikula nehezített – most az esőkabát a zsákomban.

Íves kanyar, hosszú egyenes, kis kavargás, és a Tökgurító rétnél elhagyjuk a községet. Eddig az OKT-n, innen viszont már a kék kereszt vezet egészen az első ellenőrző pontig. A Gerence partján, pompás ösvényeken, ami komoly meglepetés számomra. A meteorológia ugyanis esőket mutatott előző napokra, és még most éjszakára is. Ha valahol, hát itt biztosan saras, csúszós utak lesznek – véltem. Örömteli tévedés! Kiváló az út; néhol persze technikás, nehézkes, még kapaszkodó-kötél is akad egy helyen. De hát nem a szombathelyi Fő téren járok, a Karneváli várostúrán, mint előző nap… Az is pompás élmény volt, de egészen másképpen. Ez az Öreg-Bakony; legyen is benne kihívás, változatosság, nehézség!

Van. Kellemes és érdekes, sokadszorra is. Balra tőlünk komoly meredély, jobbra alattunk a Gerence. Követjük hűen, kilométereken át – közben előznek és előzünk; sokan vagyunk. Aztán tisztás, majd az Odvaskő Hotel, és már fel is bukkan az esőház, az első EP-vel.

Jöhet a Kőris-hegy! A piros sávot már itt megkaptuk: az visz oda fel. De ha már piros, gyorsan pecsételek egyet a Közép-Dunántúli Piros füzetembe. Ehhez egészen kis kitérőt kell csak tennem, és már lépcsőzök is a fiúk után. A szint-gyűjtés ugyanis azzal kezdődik: igaz, kimértebben és kíméletesebben, mint innen pár méterre, amikor az Odvas-kő felé megyünk fel. Most azt csak megközelítjük, de aztán elkerüljük, hátulról. Piros, mindvégig: Rézbükki út vagy Boroszlán tanösvény – egyre megy.

Fel. Folyamatosan. Kilométereken át, gyönyörű erdőkben, néhol kis tisztásokkal, néhol elágazásokkal. Gond soha nincs: a jelzések többsége jó, de sok-sok fehér-kék szalag is rásegít. Kellemes tehát az út, és többnyire beszélgetni is lehet. Hárman megyünk, együtt; ezt már a kocsiban eldöntöttük – mint ahogy azt is, hogy ma nem rekordokat akarunk dönteni, hanem egy jót kirándulni, nézelődni, beszélgetni. Kell-e ehhez kiválóbb környék? Mindehhez remek az idő is, bár a felhők ott vannak fenn. Egy ideig. Aztán szépen (szinte észrevétlenül) belesétálunk; csak így, lazán.

Ekkor már a szerpentin betonját tapossuk, majd egy kis OKT-kitérő után elhaladunk a „golflabda” mellett. A teteje már teljesen belevész a ködös-párás végtelenbe – na, tesó, felmentem magamat a mai kilátó-mászásról! Még ezt se látnám, távolabbra meg pláne nem. Így hát a csúcsra érkezéskor megelégszünk egy pecsételéssel. Ja, nem! Ezt az asztalt nem lehet ilyen gyorsan elintézni… Banánkarikák és dinnyeszeletek, citrom és narancs, müzli és szőlőcukor, innivaló – lucullusi lakoma fogad. Frissítünk mi is, közben jóleső szusszanni is egyet, persze.

Aztán jöhet – továbbra is a piros. Fel is út, le is út: marad ez a jelzés, még sokáig. De most mintha kissé könnyebben lenne járható… Néhol meg is kocogjuk, többnyire azonban itt is kellemes beszélgetéssel múlik az idő, meg a kilométerek. Ami itt akad szépen, miközben a Pápalátó-kő, majd Fenyőfő környékét karcoljuk – de elhaladunk közöttük, folyamatos ereszkedéssel.

Kalapos túratárs ér be bennünket, és a tempónk felől érdeklődik. Tizenegy – tizenkettő közötti ezreket megyünk, mondom neki. Hümmög, mosolyog, és azt mondja: „Hát, szerény tempó, szerény…” Meglep bennünket ez a hozzáállás –de hagyjuk persze, hogy elmenjen; jól elvagyunk mi így.

Vinye közeledik. Ez könnyen kiderül térkép nélkül is, hiszen immár az aszfaltos szakaszra érkezünk. Itt komoly hőség szokott lenni, ami ezúttal elmarad – de senki nem bánja. Mint ahogy az autók rengetegét sem hiányoljuk, immár a faluhoz érkezve. Ami nem is önálló falu, hiszen Bakonyszentlászló része. A Vinye.hu büfé azonban (akárcsak a környék) szintén közismert: oda térünk mi is be. Udvarán falatozó, iszogató turisták mindenfelé: frissítést kapunk itt. Nem is akármilyent: igen finom a kenyér, amire a zsír kerül, hozzá sokféle feltét. Emlékeztem tavalyról a roppanós zöld, erős paprikára – nem is bánom meg, hogy ezúttal is azt választom. Szerelvény-igazítás, de aztán hamar távozunk is. Ebben komoly része van a darázs-hadnak is, akik erőteljes érdeklődést mutatnak az evő-ivó sokadalom irányába.

Elhagyjuk Vinyét; zöld jelzés kísér. Ezen jutunk le a Cuha medréhez – meg a két Kőpince-forráshoz. A másodiknál kulacsot töltök, és jót húzok is a finom, friss vízből. Módjával, persze: a Zörög-tető jön, épp elég teher az iménti zsíros kenyér is… de hát az energia is kell, persze.

Na ja, a Zörög-tető… Kedves ismerős őkelme, a maga kis tréfás emelkedőjével. De ahogy az évek telnek, ezek az emelkedők sokszor zsugorodnak, érzésre. Ez is. Nem séta, persze, de szépen felballagunk, odafent a pecsétet is megkapjuk. Aztán iparkodunk le – egyrészt azért az mégiscsak lazább, másrészt menekülünk a motorfűrészesek zajától.

Aztán kellemes ereszkedés után szembeforgalom jön: Veráék, Ákos – sziasztok, jó utat! Hopp, máris itt a közös, oda-vissza szakasz - ez Cseszneket jelzi előre. Kisvártatva be is bújunk a híd alá, hogy aztán a faluba jutva a vár impozáns látványában gyönyörködhessünk. Felmennünk oda nem kell, ellenben a vendéglőhöz igen: újabb EP. Frissítéssel most is, ahogy itt már megszokhattuk – de ezúttal egy fröccsel is megfejeljük azt.

Aztán visszafordulunk mi is, és a falut elhagyva immár a sárga sáv jön. Kanyargós, kalandos az út: az első, erdős szakasz kiváló ösvényeket rejt, de Károlyháza után, a villanyvezetékek alatt meglehetősen gazos. Szerencsére a (közben kisütő) nap most nem zavar, és hamar le is érkezünk a pirosra, ami aztán a vasútállomásig visz. Porva-Csesznek, nyilván – bár csinos távolságra fekszik mindkét településtől, meg kell hagyni. Az egyiket most fejeztünk be éppen, és frissítés-pecsételés után megkezdjük a másikat. A büfé még mindig nem üzemel, így hát elköszönünk a már jól megszokott, kedves pontőr-párostól: jöhet a zöld sáv!

Ha az előző szakasz növényzete sűrű volt, most még ahhoz képest is szintet lépünk. Helyenként tényleg embermagas, vagy még nagyobb is előfordul. Szerencsére nem a szúrós-tüskés fajtából, így hát ha lassabban is, de haladunk előre gond nélkül.

Kidőlt fák, száraz patakmeder is gondoskodik a vadregényes érzésről, hangulatról. A terep – néhol alig észrevehető módon – hullámzik: emelkedünk, lejtőn ereszkedünk. Az erdő nagyon szép, pompás árnyas fák alatt jutunk Porva felé.

Kiérkezünk az erdő szélére: lenyűgöző kilátással a Magas-Bakonyra. Végig pásztázhatjuk tekintetünkkel a hegyek vonulatát, beleértve a megjárt Kőrist is. Alattunk pedig feltűnik Porva: ha kerülő íven is, de most oda igyekszünk.

Igazi Katlan-érzés szokott itt lenni, de a borongós-felhős idő ezt most feledteti. Viszont egyre kevésbé tartunk a beharangozott korai délutáni esőtől: az az érzésünk, hogy jó eséllyel megússzuk. Így ereszkedünk alá a mélyútban, ami most nem annyira repedezett és poros, mint megszoktuk, viszont az aljnövényzet itt is magas. Közben megcsodálhatjuk a madarak (és talán más állatok?) által belefúrt-vájt odukat, furatokat.

Porván is a megszokott helyen, megszokott ellátással fogadnak bennünket. A szilva különösen jól esik, de remek a sajtos rúd és pogácsa is. Beugrom egy hideg teáért a boltba, közben szedelőzködnek is a fiúk. Hopp, ismerős arc: a kalapos, „szerény tempós” túratárs indul előttünk. No lám! Megyünk kifelé a faluból, kellemes iramban. Ami igen hamar elegendő ahhoz, hogy visszaelőzzük őt, majd szépen lassan le is hagyjuk. Egymásra mosolygunk, és még a kilométerek is mintha gyorsabban fogynának… Aztán egy új, eddig még nem látott drótkerítés balról. Bosszankodunk, mert nem csak a mezőt, de az utat is elkertelték – nehézkesen jutunk előre. Aztán itt a Templom-domb: megérkezik Borzavár felől a Kék. Fonódva visznek a sárgával Szépalmapuszta széléig – közben erdős és aszfaltos szakasz is váltakozik.

A hotel melletti EP megint csak frissítőpont is. Bekapunk pár falatot, vizet pótlunk kulacsainkba, és elhagyjuk a kis tavacskát. Jöhet a ménes kifutója, a rétek – mögöttük pedig a pompás hegyek látványa. Most már a „golflabda” is tisztán kivehető: a felhők onnan is tovább álltak.

Lekocogunk a kaszált réten, bebújunk az erdőbe. Itt is hiábavaló volt az aggodalmam: egy-két pocsolya kerülésével megússzuk: kifogástalanok az erdei utak. Végül aztán kiérkezünk az aszfaltos „nemszeretem” erdei útra, ami bevisz egészen Bakonybélig.

Igaz, beszélgetésre egészen kiváló, és élünk is ezzel a lehetőséggel. A szerény, de folyamatos lejtőn nagyon kellemes, mégis gyors tempót tudunk produkálni, amivel sikerül az addigi „szerény, nagyon szerény” sebességünket ötös átlag fölé vinni a végére.

Pikoló, befutó: a szokásos oldott, vidám hangulat. Gratulációk és oklevél, szép jelvény és pecsét ide is, oda is… Meg az elmaradhatatlan célkaja: ki-ki mákkal, tejföllel vagy sajttal kéri a tésztát – ahogy szereti.

Néhány fotó és elköszönünk (közben még kapok néhány igen megtisztelő ígéretet a két hét múlva esedékes Alpannonia-túránkra is). Kellemes fáradtsággal, jóleső érzésekkel simogatom végig tekintetemmel a környező hegyeket az autóból: köszönjük, megint igen jó volt itt!

Szt. Márton (2×) 10 TT – ahogy én láttam…

Stílszerűen szólva: ha már lúd, legyen kövér! Márton-nap, Szt. Márton teljesítménytúra Szombathelyen. Hát akkor duplázzunk; kétszer tíz kilométer, gyökeresen más-más stílusban. Lehet-e mindkettő élvezetes? Még a kérdés is rossz!...

Nyolctól tízig lehet rajtolni, a családom viszont nem szeret korán kelni. Tiszta sor, nemde? Nyolcas rajt és minél több belefutás – aztán még egy rajt, fél tíz körül, a lányokkal. A kedves szervező hölgyek meg csak mosolyognak a rajtban. Hát persze! Megismernek tavalyról, meg még korábbról – vagy éppen valamelyik kőszegi túráról. Otthon érzem magam közöttük, ami nem is nehéz: az egyetlen TT, aminek gyalog jövök a rajtjába. És hát majdnem nyolc óra van, a kollégium viszont máris nyüzsgő hangyaboly. Rengetegen eljöttek, komplett, távoli csoportok is. Vonzó lehetett a mára jósolt kellemes idő is – magam is elég vékonyan öltöztem.

Hajrá! Nekivágok az aszfaltnak, a buszfordulónál viszont jobbra fordulok, a régi oladi templom (és az „érkezési oldal”) felé. Élek a lehetőséggel, és az első tízest fordított irányban követem el, ha már egyszer ezt is megengedték. A változatosság gyönyörködtet, mondták a latinok, és ráadásul teljesen egyedül lehetek...

A friss reggel máris kellemes: a kaptató szerény ugyan, de folyamatos és hosszú. Mire beérek a DDK kékjén az erdőbe, üzemmeleg a motor, és jóleső érzés futni a pompás avarban. A természet inkább októberi arcát mutatja, hiába járunk lassan november közepén. Színpompás fák között-alatt jutok előre; a Parkerdő nagyon szép és jó illatú.

Magányomat két kis nyuszi töri meg, akik sietősen vágnak át előttem. Ó, milyen kár, hogy nem kislányommal láthattam meg őket! Aztán egy-két nedvesebb szakasz, még némi sáros rész is akad, de könnyen kikerülhetők. Nagyon sok napsütés örvendeztet meg, a falevelek pedig pazar színekkel hálálják meg a fenti kényeztetést. Emelkedők és lejtők előttem, pompás avarszőnyegen: nincs az a rekortán, amire lecserélném.

Parkerdei büfé, féltáv! Hamar DDK-s pecsétet nyomok: a pontőrök még aligha lesznek itt… Hiszem én – de aztán rám köszönnek a kedves hölgyek. Igaz, meglepetten: nem számítottak még érkezőre – és főleg nem ebből az irányból. Jöhet a kék négyzet, ami tavaly még kék kereszt volt, de sebaj, az ösvény maradt. Nekem. Mások a 3-4 méterre lévő úton jönnek szembe, számomra érthetetlenül: aszfalton és autó-forgalomban. Itt már ugyanis érkeznek az első indulók: túl vagyok hét kilométeren, majd a 2. EP-n is, és a tempó igen kellemes.
Zöld sávra térek, a szemből jövők egyre sűrűbben, csoportosan érkeznek – többségük aligha sejti, hogy ugyanazon túrán vagyunk. Átkelek a kis dombon, leérkezés és balra térek, az aszfaltra. Aztán a valamikori Kilátó szomjoltónál elköszönök a zöldtől: visszacserélem a DDK-ra. Ezen futok be a célig, kiváló tempóban – amit aztán az udvaron leállított órám is igazol. Pontosan egy éves egyéni TT-rekordomat döntöm meg, még ha csak két századdal is: 8,74 átlaggal egy óra tizenhat alatt lett meg a több mint tizenegy kilométer, hurrá!

A hölgyek most is mosolyognak, de tartok tőle, hogy jövőre ezt már el is várják majd… vagy még többet. Oklevél és kitűző, és már invitálnak is be a konyhára. Ott készül a rengeteg zsíroskenyér – de az aula még mindig indulókkal teli, beérkező csak én vagyok egyelőre. Így hát itt kapok be pár falatot, meg a rendkívül finom, forró teát is szürcsölhetem. És kellemesen elbeszélgetünk, mire megérkezik kis családom is. Pici lányom lelkesen üdvözöl, és már indulna, Jutka azonban száraz pólót és pulóvert is kezembe nyom: jól esnek az átizzadt cucc helyett, mi tagadás. És most egy réteggel többet veszek fel – más tempó jön. Megkapjuk az indulócsomagot, és indulhat a második menet!

Ezúttal a „hivatalos” irányba megyünk; át kell programoznom az agyamat. Még mindig sok az induló, csoportok előttünk, mögöttünk, jókedvű társaságok vagy csendesebb párok. Pici lányommal remek ütemben kezdünk, anya sokallja is, de nincs gond, felveszi a ritmust. A kilátó aljánál elhagyjuk a felkúszó kéket; Emesével korábbi emlékeket idézünk fel. Aztán a távoli Kőszegi-hegység látványa, majd a Skanzen sarka (kicsit bekukkantunk a kerítésen át), és jöhet a jobbos letérő.

Vagyis fel, mert ez most emelkedik; gyalogösvény kanyarog a hétvégi házak között. Kellemes, beszélgetős szakasz, és szemből megcsodálhatjuk a távoli Székesegyházat is. Közben a nap is megörvendeztet bennünket néha, de inkább a borongós, felhős ég dominál – igaz, hideg nélkül. Az Emlékmű számunkra régi, jól ismert hely, így hát csak hátulról vetünk rá pillantást, és megyünk tovább. Elhagyjuk a zöldet, itt a kék négyzet.

Túloldalon lovak, kislányom örömére, majd az ösvényen ballagunk; előbb egymás mögött, de aztán kiszélesedik. Első ellenőrző pont, mosolygó hölgyek üdvözölnek: megérkezett másodszor is? Kislányom pecsétel, a hangulat remek, de aztán jönnek mások is, folytatjuk utunk. Két kis híd, mező mellettünk, és a milliónyi pompás falevél. Sok felettünk, még több alattunk, de a látványuk és az illat magával ragadó.

Hosszú, nagyjából egyenes szakasz, végig az út mellett, néhol kanyarogva. Lovasok dübörögnek hátulról, félreállunk: a három polgárőr látványa persze élmény Emesének. Így érkezünk a Parkerdei büféhez, ahol ismét pici lányom vállalja el a bélyegzés fáradságos munkáját.

Kis pihenőt tartunk, amibe belefér némi gyümölcslé, kávé és forralt bor is. Meg az előbbi lovacskák megtekintése, akik békésen legelésznek a tisztáson. Sokan kilátogattak ide; mindenfelé sétálókat, kirándulókat látunk – hiába van november, az idő és a levegő kellemes.

Szia, Parkerdő! Emese megörül az avarszőnyegnek, az esőháznak és az ismert környéknek. Remekül lehet itt szaladgálni, bújócskázni, kidőlt fatörzsön kötéltáncost játszani. És beszélgetni: sokat, sokat. Évszakokról, fákról és madarakról, de suliról és barátokról is.

Ismert és ismeretlen jelzések, égtájak, közelebbi és távolabbi települések… gyorsan fogynak a kilométerek, megy az idő. Távoli kutyaugatás jelzi: közeledünk Oladhoz, és már lehet is látni a sportpályákat. A kihagyhatatlan „barlang” még újabb fotót inspirál, de aztán felbukkannak az első házak, és kellemes ereszkedés jön. Temető, templom, buszforduló – és itt a suli, beérkezünk.

Komoly tömeg már az udvaron is, és bent sem vagyunk magányosak. Rendezők és mosoly, kislányom büszke tekintete és öröme… Forró tea és zsíros kenyér hagymával, milyen jól is esik ez! Emese még egy kis csokit is kap jutalmul, és sok gratulációt. Én meg IVV- és ÉDK-pecsétet, és közben rápislantok az újfajta emléklapra is. Ezúttal szomorú aktualitása van: Máyerné Kőszegfalvi Katalin neve került rá, aki az elmúlt évben távozott közülünk: egyesülete ezúton is őrzi emlékét. Közben további érkezők jönnek, átadjuk helyünket, és mosolyogva gondolok arra, hogy tíz perc múlva már otthon fogok zuhanyozni. Egy év múlva pedig… megint szeretnék itt lenni, nem kérdés.

Magas-Bakony 50 TT - ahogy én láttam...

Változatos, vadregényes vidéken sok-sok látnivalóval fűszerezett teljesítménytúra vezet végig az Öreg-Bakony jellegzetes tájain. Ötven kilométeren keresztül nem csak ezekkel, de megannyi kihívással is találkoztak a vállalkozó kedvűek. Mindezt pazar ellátással és kiváló rendezéssel tették még felejthetetlenebbé a szervezők.

Sokadik túrám, amit Bakonybélről indítok: nyilvánvaló oka van ennek. Hogy ez-e a „Bakony fővárosa”, természetesen vitatható – kiváltképp, hogy faluról van szó (amúgy Zircet tartják annak). Pompás környezete és ideális fekvése szerintem mindenképpen alkalmassá teszi erre. Két Zolival: barátommal és öcsémmel együtt érkezünk ide, és mindhárman az ötvenes, maxi távot választjuk. A legkorábbi, fél hetes időponthoz képest jó fél órával később tudunk indulni (így is négykor szólt az ébresztő…). A nevezés és rajtolás a BKTE-től már megszokott módon, azaz, kb. fél perc alatt történik meg: gyerünk, kezdhetjük is! Az idő egyelőre remek, de tudjuk, hogy komoly meleget jósolnak mára: a nyár utolsó szombatja méltóképpen szeretne búcsúzni. Ehhez mérten meg is húzzuk lépteinket – és egyébként is megpróbáljuk megjavítani tavalyi 9:16-os remek időnket. Igaz, öcsém dünnyög valamit a kihagyott hat hétről, amit túra nélkül töltött: ő nem ennyire derűlátó.

Elhagyjuk a falut (közben súroljuk kicsit az OKT vonalát is), és rátérünk a kék keresztre. Ez már a Gerence völgye: pár méternyire megyünk csak a patak partján, bal kéz felől pedig komoly magasságú és meredekségű emelkedőket kísérünk. Ehhez mérten igazán „vadregényes” érzetem van, amit tovább fokoznak a kidőlt fák vagy a néhol rézsűs gyalogút, amit gondos kezek egy helyen kötéllel is jónak láttak biztosítani. Aztán tájékoztató táblák, tűzrakó hely és esőház bukkan fel: igen, ellenőrző pontra érkezünk, a Gerence pihenőhelyhez. Első EP-n szinte soha nincs ellátás, csak pecsételés. Ismerve a rendezőket, mégsem lepődök meg: 5,2 km-nél terülj-asztalka fogad. A szőlő nagyon finom (és nem „műanyag”), egy kocka csoki is lecsúszik… és közben Timi is felbukkan. Üdvözöljük egymást, de aztán rátérünk hamar a piros sávra.

Át a hídon, igen, majd pár méternyit visszafelé, az úton – aztán letérés balra, ami itt azt jelenti, hogy: fel. Lépcsősoron melegíthetünk be, és ez egyúttal jelzi is a következő kilométerek meghatározó irányát: fel, fel. Nem is csak akármeddig: egyenesen az egész Bakony legmagasabb pontjára, a 709 méter magas Kőris-hegy tetejére. Mindvégig a Közép-Dunántúli Piroson, amit Rézbükki útnak hívnak, de Boroszlán tanösvényként is ismerem. Gyönyörű szép szakaszokat hagyunk el, a kilátás általában korlátozott a fák között, de a távolság és a mélység érzete így talán még izgalmasabb, érdekesebb. A tempónk jó. Talán túlzottan is: egy-két kilométerenként rá-ránézek az órámra, és szándékosan lassítok, mert ez így sok lesz a jóból.

Az aszfaltos szerpentin is igen hamar elénk kerül, ami biztos jele a közeli csúcsnak. Öcsém megnézi az itinert: nem, itt már nem a piros, hanem az OKT a mérvadó. Ennek megfelelően korláton át – korláton vissza vezet az út, ami jóval meredekebb, technikásabb – de rövidebb is, persze. És előttünk-felettünk a „golflabda”, vagyis a polgári légiirányítási radarállomás gömbje. Pár méternyi szikla-lépcső, és itt a Vajda Péter-kilátó. Megviselt szegény, pedig felújításon is átesett már, de a kilátás mindig megérdemli a három emeletnyi lépcsőzést. Előbb azonban engedünk a csábításnak, ami talán nem is csoda. A 2. EP is igen gazdag kínálattal jutalmazza a felérkezőket: dinnye és banán, csoki és müzli, energia-szelet és víz, citrom és narancs… Könnyű tehát az elvesztett energia és folyadék pótlása, élünk is vele.

Aztán a kilátó után ereszkedés: egy ideig a Kék is kísér, de aztán elköszönünk tőle, és megint csak a piros. A Tűzkő- és a Kék-hegy után elhagyjuk a Noszlopy-kunyhó romjait, és bekanyarodunk a Zabola-erdőbe. A Csárda-tető jön, ereszkedés továbbra is, fenyvesek és a Hálóvető-árok jelzik, hogy balról Fenyőfő mellett-felett haladunk el, jobbról meg nincs messze a Pápalátó kő.

Nyílt szakaszra érünk, hamarosan pedig aszfalt, egészen Vinyéig. Egyre erősebben tűz a nap, fogy a víz, megint meghúzzuk lépteinket. Átkelünk a Hódos-éren, majd a műemlék Bakonyvasút sínjein. Jobbról tömött parkoló, majd a Vinye.hu nevű büfé: harmadik EP, persze ellátással. Zsíros kenyeret választok, zöldpaprika-karikákkal díszítek, paradicsomot sózok. Tesóm persze a lekvárokat gusztálja, majd keni; mindenki elégedett. Kellemes a fröccs is a büfében, aztán mosdó – indulhatunk is? Hopp, ismerősök odakint az asztalnál! Ildikó, Gyuri, Norbi… Ők reggel előbb rajtoltak, most beértük őket, de innen is előbb elindulnak.

Kisvártatva mi is, bár aztán megint megálló jön, néhány perc múlva: Kőpince-forrás! Nagyon finom, hűs vize megérdemli a kis várakozást, és neki is vágunk a következő emelkedőnek. Ravasz, majdhogynem sunyi a Zörög-hegy, helyenként komisz emelkedővel, de a többi szakasz is kitartást, energiát követel. A trükkös, egyáltalán nem könnyű hegyek között tartom számon, most is megdolgoztat. Aztán felérkezünk a tetőre, de nem találjuk a pontot. Talán később? El nem mentünk mellette, az kizárt… Kopnak a száz méterek, sőt, kilométerek is, de: sehol senki. Le is teszünk róla, aztán – már a lejtős szakaszon – mégis csak ott a bója, meg két pontőr. Szabadkoznak, megnyugtatjuk őket, semmi gond nincs. Hogy a kép teljes legyen, ők is ellátmánnyal (gyümölcszselé-szelettel) engednek tovább.

Vinye óta zöld sáv a jelzésünk: a Rómer Flóris emlékúton vagyunk. Zúgás lefelé, kicsit megkocogjuk: a lejtő szöge ezt kívánja. Gyuri bukkan fel előttünk, elbeszélgetünk. Hamarosan a többiek is feltűnnek a lejtőn, beleérkezünk a mélyútba, jó a hangulat. Feltűnik Csesznek, átbújunk a főút alatti átjáróban, koptatjuk a falu utcáit. Jobbra fent a várrom: fotóznám, de az ellenfényben igen szerény lesz az eredmény. A nap ugyanis itt már igen komolyan tűz, az aszfalt meg visszaveri – elhatározzuk, hogy visszafelé mosakodunk majd a kék közkútnál. Erre azonban nem kerül sor, mert már az ellenőrző ponttal szembeni kocsmában – ahol amúgy rendkívül finom a fröccs! – kulturált körülmények között ezt megtesszük. A pecsét mellé kapott csokit majszolom a visszafordító szakaszon. Újra át az út alatt, és most balra el, igen… rá a sárga sávra: ez pedig a Dornyay Béla emlékút.

Aztán megint balra, le a széles kocsiútról, be a sűrűbe. Az Aranyos-völgyben, Károlyháza közelében is elhaladunk, távvezetékeket kerülgetünk, majd gyorsan a Cuha-patak völgyébe érkezünk. Követjük annak vonalát, és látjuk, hogy igencsak alacsony a vízszintje – hiába, sok aszályos idő van a hátunk mögött. Egyre nagyobb lesz a népsűrűség: csalhatatlanul jelzi, hogy közeledünk a Porva-Csesznek vasúti megállóhoz.

Át a hídon, itt vannak a sárga épületek és a sínek. A tavalyi igen kedves pontőr-párost is felismerjük, kölcsönös üdvözlések; ők vitaminnal kínálnak. A büfé meg hideg kólával: élünk ezzel is; bármit meginnék, ami hideg… Kilépünk, indulunk: Ildiék csapata érkezik. Követnek, mint az árnyék, igen hasonló most a tempónk.

Zöld sáv jön megint, igazi technikás, nehéz tereppel. Ennek oka részben maga az út: hullámzik fel-alá, néha patakmederbe le, néha köves emelkedőkön fel. Nagyobb részben azonban a növényzet jelenti a kihívást: sűrűn benőtt vékony ösvények, sokszor bokros-szedres, sokszor embermagasságú csalános szakaszok váltják egymást. Jut bőven kidőlt fa is, lehet választani: alatta vagy felette tovább? Aztán kiérkezünk az erdő szélére, jobbos kanyar – és kezdődik a Katlan. Körülbelül négy kilométer lesz, nyitott völgyben, többnyire árnyék nélkül, homokos-löszös-poros utakon. Mindezt harminc-valahány fokban, délután kettő és három között… A látvány azonban impozáns: jobbra a horizonton a már bejárt magaslatok, beleértve a Kőrist is, alattunk pedig lassan előbújik a völgyben Porva.

Beérkezünk, kék nyomós kút fogad: ezt direkt a túrázóknak tették ide, vélekedik öcsém. Mosakszunk, próbáluk szabadulni a sótól, nehogy a szemünkbe jusson.

A porvai bolt és kocsma egymásba nyílik, itt is - ott is hideg italokkal! Valószínűleg átlag feletti a mai forgalom, úgy sejtjük: az újabb pont ugyanis éppen előtte található. Roppanó, friss szilva, szintén roppanó kétféle pogácsa, izó-por egyaránt jut megint, de azért bekukkantunk a fenti intézménybe is… És aztán kis visszaforduló, és jobbra el a sárgán: a Katlan maradék szakasza. Ez már gyorsan elfogy (vagy csak jól jött a frissítés?) – tény, hogy hamarosan a Templom-dombhoz érkezünk. Balra Borzavárra jutnánk (ahonnan megérkezik az OKT), most azonban jobbra, az aszfaltra térünk; kicsit használjuk is. Szerencsére mindkét jelzés behúzódik a fák közé, ahol szűk út kanyarog, de árnyas-hűvös szakaszon. Nemsokára aztán felbukkan előttünk Szépalmapuszta. Az OKT egyenesen megy tovább, mi viszont maradunk a sárgán, ami meg balra kanyarodik. Átvágunk a karámok mellett, jobbról mellőzzük az Arborétumot, és beérkezünk az utolsó ellenőrzőpontra.

Hűvös fák alatt kínálják a sütiket, gyümölcsöt – és jéghideg vizet, egy slagból. Rejtély, hogy miért, de tényleg jéghideg. Remekül használható inni, kulacsot tölteni, meg persze mosakodni is. Felfrissülve vágunk az utolsó forró kilométernek: átvágunk a füves dombon, és be az erdőbe! Ildi megelőz bennünket, a célig már nem is látjuk... Az erdei hűvös szakasz aztán (egészen kis kihagyásokkal) kitart végig, egészen Bakonybélig. Igaz, az aszfalt is: hamarosan erdészeti úton halad a sárga sáv, a Száraz-Gerence mellett. Ami szó szerint megfelel a nevének: kizárólag a kövek, sziklák láthatók a medrében. Balról és jobbról meredek oldalak, sziklák és erdők: lenyűgöző látvány.

Ez a szakasz több távnak is „befutó” – ennek megfelelően a széles út szépen teli van túrázókkal, akiket rendre utolérünk. Futásról ugyan nem tudom meggyőzni öcsémet, de erős tempójú gyaloglásról igen. Már jóval korábban lemondtam a tavalyi eredmény megdöntéséről, de azért… toljuk meg, na. Legalább szépítsünk, amit lehet! Na, az erős tempó azért jól sikerül, egy csoport egyenesen „Terminátoroknak” titulál bennünket, amikor elmegyünk mellettük. Aztán a faluba érkezünk, és a hajrázás a szépítéshez tényleg elég lett: végül a tavalyi időnél tíz perccel lassabban, 9:26 alatt sikerül teljesíteni az 51 kilométert. Teljesen elégedettek vagyunk: húzós terepen, komisz melegben túráztunk; alaposan megmozgattuk magunkat.

A rendezők fogadnak, a hangulat most is emelkedett; igazán jó beérkezni, megpihenni. És persze inni, inni, inni! Aztán jöhet a célkaja. Nagy örömünkre már nem csak mákkal, de lekvárral, fahéjjal (ld. öcsém), vagy akár tejföllel és sajttal is kérhető. Ez utóbbiból pusztítok el egy jó tányérnyit, miközben megcsodálom az idei (újabb mintájú) jelvényt és a szép oklevelet. Aztán pecséteket gyűjtök be: a túra része az Észak-Dunántúli Kupának és a Cartographia Kupa sorozatának is. És itt sikerült megszereznem a Nyári túramozgalom arany-jelvényét is. Viktortól meg is kapom; újabb tetszetős zsákmány a falra, otthonra! Érkeznek a csapat tagjai, megjött Adrienn és Péter is... aztán bekocog Zoli barátunk is, elégedetten és mosolyogva – és már le is szögezi, hogy ide jövőre is el kell jönnünk.

Senki nem vitatkozik vele.