Kellemes óév-búcsúztatás
stílusosan: ez számomra az Örsi-Somlyó teljesítménytúra. Kiválóan szervezett és
rendezett esemény, ahol mindig járhatok új, eddig ismeretlen ösvényeken,
gyönyörködhetek a Magyar Tengerben, és finomságok között válogathatok, kedves
kínálás és fogadtatás közepette.
Öten keltünk útra Szombathelyről a varázslatos
Balaton-felvidék vonzásának engedve: egy laza, év végi kirándulást terveztünk. Idén
Csopakot választotta Edina, a főrendező rajt-cél gyanánt. Már ez önmagában elég
indok lett volna számomra: nagyon szeretem ezt a helyet, megannyi
látványosságával, és sajátos hangulatával. Edu túráin számomra alap, hogy a rövid
táv is afféle „kötelező” darab: nem elhanyagolható módon ez annak is betudható,
hogy azon jelvény a díjazás… nem is akármilyen! Azt sem bántam, hogy
túratársaim inkább a 18+8 megoldást választották: elég könnyen elengedtem a
33-as távot. A fajszi kálváriát nagyon szeretem, de idén jó párszor alkalmam
nyílt felkeresni.
A Csonkatorony mellett haladunk el, de jövünk még ide, most nem
vesztegetjük az időt. Hohó, viszont a Csákány-hegy!... Rögtön azzal kezdünk.
Imádom! Klasszikus Balaton-felvidéki hegy számomra: talaja, fái, hangulata… meg
az errefelé szinte kötelező kilátó. Megvan minden, indulhatunk! Együtt vágunk
neki az emelkedőnek, és meg is toljuk, ahogy azt kell. Vagy talán jobban is:
Laci dünnyög, hogy ez bizony nem „laza, év végi kirándulás”.
A kilátónál persze már együtt a csapat, és a panorámát sem
hagyjuk ki. Pedig a látási viszonyok elég szerények, különösen a két nappal
ezelőtti Évzáró túránkhoz képest, ahol az Írott-kőről elképesztő messzeségek is
kivehetők voltak. Ezúttal a Tihanyi-félsziget is csak hellyel-közzel mutatja
meg magát, de a látvány persze így is lenyűgöző.
Elhagyjuk az eddigi (balatoni) kék jelzést; annak háromszögű
változatát választva. Esőcseppeket érzünk, ahogy elindulunk lefelé: no lám!
Mégsem ússzuk meg? Nem értett egyet minden időjós – kérdés, ki találja el?
Egy-két perc után megnyugodhatunk: ez most elállt. Lábunk elé figyelünk a sok
kisebb-nagyobb szikla, kő miatt, de azért kellemesen bele is lehet kocogni. A
jelzések kissé ritkák, de teljesen elegendőek – így jutunk le a Nosztori
Kalandparkhoz.
Jelzés- és platform-váltás van itt. Piros körre térünk – és sík
vidékre. Az eddigi erdőket is lecseréljük ligetes-füves, jellegzetesen
felvidéki tájakra. Kellemes tempóban, lazán haladunk előre: az ösvények kiválóan
alkalmasak jó kis beszélgetésekre. Élünk is a lehetőséggel – nem csoda, hogy (egy
szalagozott szakaszra térve) hamar felbukkan a bánya. Itt sem jártam még, csak
a közelében! Őskori festékbányákat találtak itt; sokadik igazolásául, milyen
régen lakott és civilizált környéken barangolunk.
Visszakanyarodunk, újra jelzett ösvényeken haladunk előre:
megérkezett a piros sáv. Ezen jutunk le a közkedvelt Király-kúthoz. Mindig öröm
ide betérni: szépséges kis völgy, esőházzal és asztalkákkal. Meg persze a
friss, kellemes víz, amiből most is merítek – dacára az éppen belecsobbanó kis
béka látványának…
Aztán a kis patak egyre bővül, ahogy haladunk lefelé – a hídnál
még egy csoportképre is megállunk.
Itt sárgára váltunk, elköszönünk a pirostól – de a pataktól
nem, szerencsére. Jobb kéz felől kísér bennünket, igen kellemes hangulatot
kölcsönözve utunkhoz. Felette tornyosuló sziklák adnak további vadregényes
látványt, bámészkodni valót.
Újabb híd a Király-kúti patak felett, újabb átkeléssel. A
csobogó, helyenként apró zuhatagok látványával is kényeztető vízfolyást immár
balkéz felől mellőzzük, akárcsak a partján látható gyerektábort is. Egy itteni
nyári esküvőt idéz fel Márk, nekem pedig kisebb eltévedés jut eszembe… sok
emlékünk fűz ide is.
Felsőörs közelébe érkeztünk, és itt a – közben hozzánk
szegődő – zöld sáv balra felmegy. Két túratársat visszahívunk róla: innen a
piros vezet bennünket. A szabadtéri színpad (és szép fűzfák) mellett a falu
főutcájára jutunk ki – pompás rálátással a román kori alapokkal bíró templomra.
Pár lépés, és itt a következő ellenőrző pont: a Civilház.
Dínom-dánom fogad, ami Edu túráin nem meglepetés, de mindig
újra jóleső és különleges. Házi finomságokkal traktálnak a kedves pontőrök, nem
győzünk megjegyezni a kínálatot. Pompás pástétomot választok, majd megkóstolom
az édes-szekciót is. Nem bánom meg ezt sem! Nagyon finom minden: sütik és
lekvár, kalács… hozzájuk pedig jóféle forralt bor. Nem is könnyű nekivágni újra
az útnak! Ha meg előre pillantok, már szépen ott tornyosul a következő cél: a
névadó Somlyó. Hát hajrá, dolgozzuk le a szerzett kalóriákat!
A tornyosul szó szerint értendő: a kilátó – ami pontos mása
a reggeli Endrődi-kilátónak – meghatározó látvány a hegy tetején. Újabb
különlegesség következik: nem a két, igencsak ismert kék háromszög egyikén
megyünk fel! Ezúttal észak felől „támadunk”, egy jelzetlen ösvényen. Persze
jelzett így is: sok-sok szalag segít – sőt, Edina egyedi kis laminált
jelzéseket is kreált. Egy kis tüskés-szedres kezdeti szakasz után rendkívül
látványos hegyoldalnak örülhetünk. Már amikor levegőhöz jutunk… ez az oldal
ugyanis meglehetősen meredek. A pompás sziklák között azonban így is nagyszerű
élmény feljutni!
A tetőre érkezve meg is jegyzem a pillanatot. Innen, takarásban
ugyan, de újabb oldaláról ismerhettem meg ezt a hegyet és kilátót.
Itt is kódot írunk, majd jöhet a lépcső és a felső szint,
természetesen. Ahol aztán – a pompás panorámán kívül – meglepetés is fogad:
titkos EP, újabb kód!
Nem sokat, de mintha javult volna a kilátás. Jobban kivehető
Tihany, és kellemes körülnézni Alsóörs házain is. Meg persze jobbra! A
szomszédban Lovas, még messzebb Paloznak tűnik fel – azon után pedig a mai cél,
Csopak.
Gyerünk, jó lenne délre beérkezni! Számolgatunk:
lehetségesnek tűnik. Meg is kocogjuk kicsit a kék háromszög lejtőjét, és újra
szalagozás jön. Ennyire sokszor megjárt, ismert ösvények környékén ezt nagy
ajándéknak tekintem: újabb ismeretlen szakaszok, járatlan utak következnek.
Ezeken jutunk át az említett Lovasra – és ott is kis mellékutcában tűnnek fel a
kis templomok tornyai (és egy újabb meglepi-pont).
A folytatás aztán már a kéken következik. Ami meg arra
kiváló, hogy nyári és őszi emlékek toluljanak fel. Így folytatjuk tovább –
Lovas, majd Paloznak határában, szőlői között. Sok-sok borospince, lakó- vagy
pihenőház, nyaraló között, beleértve a Pongrácz-kastélyt is.
Elhagyjuk kedvenc kék nyomós kutunkat, szőlőkön vágunk át,
többször felidézzük a Nyitott pincék túrát is… És igen, máris beérkezünk
Csopakra, szól a déli harangszó, mi meg bekanyarodunk a célba. Átvehetjük a
díjazásunk, és mivel András igencsak sietősre veszi, mi is próbálunk igyekezni.
A Csopaki séta következik: nyolc kilométeren nyolc ellenőrző
pontunk lesz. Ehhez mérten böngésszük át az itinert: nehogy valami is
kimaradjon. Első célpontunk a vasútállomás: a kis felújított mozdony melletti
oszlopon vár az első kód.
Kísérjük a főutat, meg a vágányokat, de már a túloldalon.
Aztán letérés, retró hangulatú „házgyári” házak és üdülők között. A Szt.
József-forráshoz érkezünk, megvan az irányítószám, a második kód is. Jöhet a kikötő!
Addig kellemes nádasokat mellőzünk – és persze A Nagy Vizet. Csodaszép színnel
kápráztat el, amit igazából aztán az említett kikötőnél csodálhatunk meg
leginkább.
A kód után („Chopok”,
Csopak régi neve) folytatjuk utunkat. Elképzeljük ezt a csendes, kihalt bazár-
és evő-ivó sort nyáron, napsütésben sok száz emberrel. Megcsodáljuk a díszkutat
is az elegáns szállodák és panziók karéjában, és követjük a part vonalát,
továbbra is.
A Csillagvártánál nemes egyszerűséggel a „bor” szó kerül a
lapunkra (de vajon miért?). Itt már észak felé tartunk, vissza a műúthoz. Az
amelletti kerékpárúton folytatjuk, továbbra is keleti irányba. Észak felé
tekintve láthatjuk a pompás hegyeket – beleértve a ma is meglátogatott
Csákány-hegyet.
Déli oldalon továbbra is a Balaton partján, nádasok mellett
haladunk. Kellemes látvány. Így gondolhatták ezt azok is, akik a következő
EP-nél, a paloznaki kerékpáros pihenőnél hoztak létre egy Madárvártát.
Itt a Loznik kódról megtudhatjuk, hogy ebből a
szláv szóból ered a község neve („szőlőskerek alatt”).
Itt nincs átkelőhely a forgalmas úton – ám tovább haladva
aztán megértjük a kis kunkort az itineren. Az út alatt ballagunk át az északi
oldalra, de a Lovasi-séd (patak) is itt olyik bele a Balatonba.
A Balaton, amitől itt veszünk búcsút, ezentúl a hátunk
mögött lesz. Előttünk pedig az említett hegyek. Ebből következően utunk innentől
emelkedőbe vált: szerényen ugyan, de felfelé visz. Bejutunk a falu
központjához, ez is ismerős már – a Sárkányos-kút is megvan. Akárcsak a templom
és a Szt. Donát-szobor, ahol a „Jazzpiknik” kód kerül a lapra.
Némi esőcseppek borzolják a kedélyeket, de továbbra is
megelégszik ennyivel… Bár előttünk sorjáznak a stációk, a kálvária-járás
ezúttal elmarad. Balra térünk, ismeretlen szakaszon megyek megint – de aztán
újra járt útra érkezünk. Olyannyira, hogy itt már ma is voltunk. Csopak felé
megyünk, de még a beérkezés előtt jobbra, felfelé kanyarodunk. Ranolder püspök
kastélya következik: utolsó előtti kód.
És jöhet Csopak, meg a Csonkatorony. És az utolsó (vicces) kód,
ami a közeli Nosztori-völgyre utal: „No sztori”. És a cél, immár másodjára is!
Szép oklevél újra, gratuláció… igen, igen, köszönöm: de hadd lássam a jelvényt
már! Nem is okoz csalódást: rendkívül igényes, részletgazdag, míves darab. Igen
kellemes élményekkel köszönhetünk el – már most kíváncsi vagyok, vajon a jövő
évi Örsi-Somlyó merrefelé vezet majd?