Balaton 50 TT - ahogy én láttam...

Balatoni nyár – de nem a vízparton. Vagy mégis? A Felvidék lenyűgöző táj, és egészen más és más arcát képes mutatni pár kilométernyi távolságok megtétele után is. Hegyek és gerincek, erdők és völgyek, sok-sok kilátó – és igen: mindig ott a víztükör is! Kit ne ejtene rabul? Balaton 50: negyedszázados teljesítménytúra, nagyszerű élmény volt!

Egy héttel az embert próbáló Tanúhegyek 100 TT után megint a Magyar Tenger csodáiban gyönyörködhettem. A Balaton 50 már évek óta vonzott, de eddig nem sikerült eljutnom. Most Réka, Márk (és ismerőse, Andi) társaságában négyes csapattal érkeztünk Balatonfüredre, a vasútállomásra. Nyüzsgés, induló túrázók, egy kis parkolási küzdelem – és már meg is van a nevezés, indulhatunk! Sok fejtörés után csak pénteken döntöttem el: bevállalom az ötvenes távot – aztán a (hellyel-közzel begyógyult) talpaim majd úgyis eldöntik: kibírják-e? Társaim is ezt a távot kezdik meg; átbújunk a sínek alatt, aszfaltot koptatunk a zöld sávon – és már itt is a vörös templom, ahogy a helyiek hívják.

Hamar bepótoljuk az elmaradt rajt-fotót, és megérkezik a Balatoni Kék jelzés is. Egyelőre fonódnak, de aztán kifelé tartunk a városból, és már csak a kék… csak a kék. Ma még sokat örülhetünk neki, ami jó hír: a Kék Balaton 100 TT végképp meggyőzött tavaly róla, mennyire fantasztikus útvonal. Jöhet az első emelkedő! Nem akármilyen helyre: a Tamás-hegy magasodik felettünk, aminek oldalában egy remek kilátópont vár. Felszuszogunk a lépcsőkön: itt a kereszt, megállni kötelező! Leginkább persze visszafordulni, gyönyörködni, csodálni az alant elterülő tájat.

Aztán folytatjuk, felfelé, de ez már könnyebb, és több pad is pihenést kínál a feljutóknak: az Aranyember tanösvényen járunk. Mi ezekkel persze nem élünk: hamar fel is bukkan a lombok között a Jókai-kilátó. Első ellenőrző pont, pecséttel – és… kitűző?! Igen, extraként kapom a mosolygó pontőrtől: az Eötvös-emlékév tiszteletére ezzel a meglepetéssel gazdagodunk.

Meg persze a fenti pompás panorámával: első mai kilátó, második kilátópont. A Balaton és Tihany látképe így is pazar, de Márk remek telés fotóján egészen különleges nézőpontban varázsol el.

Elköszönünk, és egy kis kocogással lazítjuk le az iménti emelkedőt. A kék jelzés lehoz Balatonarácsra, ahol időlegesen pirosra térünk. Nem sokat ereszkedünk, máris a temetőkapuhoz érkezünk. Újabb pontőr, újabb pecsét – bent pedig megtekinthetjük egy másik nagy tudós és természetjáró, Dr. Lóczy Lajos sírját.

Vissza az iménti úton, aztán a pataknál erős jobbossal újra az imént félbehagyott kék következik. No és a mai legerősebb hegymenet! A Péter-hegy megdolgoztat bennünket, de ismerem már őkelmét, így nem hoz zavarba az utolsó – legmeredekebb – szakasz sem. A tetőn szusszanás és némi fotózás: itt kilátó nincs, sajnos.

Semmi baj, lesz ma még, hajjaj! Lehet megint egy kicsit kocogni, aztán az ereszkedés végén kibukkanunk a fák közül. Csopak felső peremén vagyunk; ha valakit ez a látkép nem nyűgöz le, akkor szerintem semmi… Szőlők, házak, víztükör. Előttem, alattam; mindenütt.

A Tamás-hegynél Réka kicsit lemaradt: azóta hármasban megyünk. Mesélek sokat a fiataloknak a Kék Balaton 100-ról, és biztatom is őket, merthogy töprengenek rajta… Kiváló alkalom első százasnak, úgy gondolom – de hadd döntsenek ők, persze. A táj és az útvonal pedig mindent megtesz, hogy engem igazoljon… Lám, máris itt a Plul-malom szépséges épülete!

Aztán átkelünk a reggel már megjárt műúton: Csonkatorony és balos, fel. Mindig visszanézek az itteni temetőtől is: mert érdemes, mondjuk így…

Egészen a hegytetőig emelkedő jön, megint. A Csákány-hegy megmászása nem nehéz, ellenben nagyon hangulatos, barátságos erdei élményszámba mennek mindig. Olyan jó itt! Annyira szeretem… Nem tudom megmagyarázni, de itt, az Endrődi-kilátóig egyedül szeretek lenni. Ami aztán hamar fel is bukkan, a padon a pontőrökkel. Előbb a kilátás! – mondom, addig csak ledobom a zsákot. Nem is bánom meg: odafent kellemes a fuvallat, ideális hát-hűtésre.

Stílszerűen Balaton-szelettel kínálnak a barátságos pontőrök, de hoztak fel magukkal vizet is; köszönjük! Aztán tovább, lefelé! Megmutatom társaimnak a kék háromszöget: készültem erre is. Ha le kellene neveznem harmincas távra, akkor itt balra térnék. Mivel egészen jól érzik magukat a talpaim, folytatom előre. Túlságosan is előre: pár méterrel később a kék jelzés levisz erről a széles útról egy kis füves, keskeny ösvényre. Csodálatosan „benézzük” mindhárman a nagy beszélgetés közepette, és csúnyán elmegyünk tovább. Nagyon csúnyán: eddigi leghosszabb eltévedésem lesz, kétszer egy kilométerrel… Visszafelé aztán két futót már mi igazítunk útba: ugyanezt a hibát ők is elkövetik.

Paloznak felé ereszkedünk le, bár a falut épp csak súroljuk a kálvária stációinál. Panoráma-úton megyünk itt is, irány Lovas! Már látjuk is a két közeli templomtornyot, de előbb pihenő. A Lovas Kikötőt már jól ismerem, és kifejezetten szeretek ide jönni. Pompás hely, ezúttal is EP-ként üzemel. Ötszáz forintos bón?! Egy ezrest fizettem nevezéskor… Viceházmesterre cserélem be a kis szelet papírt, és szusszanunk is egyet.

Jöhet Alsóörs! Meg a Somlyó-hegy, persze: hú, mennyi kellemes emlék fűz ezekhez! A kis kocsmához is, amit most – tekintettel az iménti remek fröccsre – most bizony kihagyok. A hegyet persze nem: kék háromszög, most már tényleg, kanyarogva – nagyon hamar a kilátó tövénél vagyunk. Fotók, majd pecsét, és zúgás le a túloldalon.

És persze nyomás vissza Lovasra: itt egy ilyen érdekes vonalvezetéssel oldották meg a track-et. Ott aztán elköszönünk a kéktől (piros, sárga és zöld is jut), és irány a Malom-völgy! A csodálatos Balaton-felvidék újabb gyöngyszeme számomra. Kiváló ösvény, gyönyörű fák és erdők, mellettünk pedig a csobogó patak… földi Paradicsom.

Itt már jól esik egy szendvics: eszünk-iszunk, és továbbra is örülünk a kiváló túraidőnek. Előző napokban alaposan lehűlt az addigi kánikuláról az idő: egészen ideális lett így. Aztán át a hídon! Hát persze. Már csak sárga sáv marad, majd megint piros, de az hosszabban. És a kedves ismerős: a Király-kút! Pompás vizével, hangulatos környékével felüdít, felfrissít, mehetünk is tovább!

Ez a „tovább” jelen esetben Veszprémfajsz környéke lesz. Addig visz fel a piros: továbbra is ezen morzsoljuk a kilométereket. Erdőkön át, rétek, mezők mentén – helyenként szép kilátásokkal a Bakony felé.

Érdemes-e kihagyni a Fajszi Kálváriát? Szerintem nem, és – bár EP nem lesz itt – társaimat is meggyőzöm. Főleg, hogy ők még nem jártak itt. És persze nem is bánják meg: a körpanoráma lenyűgöző, sok érdekes részlettel a már bejárt útunkra visszatekintve. Meg persze előre is: még egy kicsit megyünk észak felé, az ott Balácapuszta, ott fordulunk majd vissza.

Nem is vesztegetjük az időt, lezúgunk a faluba. Itt Ildi, Erzsi és Edu jön szembe: mindig jó találkozni velük! Váltunk pár szót (megtudjuk, hogy Réka már előttünk halad), és hamar odaérkezünk az említett balácai (római kori) romokhoz. Rövid pihenő, pár fotó, és visszafordulunk.

Fajszról kifelé menet egy kis kocsma is útba esik: hűs almafröccsel üdítjük fel magunkat, majd elhagyjuk a kis parkot és vele együtt a falut is. Aztán zöld sáv, majd zöld kereszt, piros kereszt… Átvezető szakasz, helyenként ilyen is adódik – de legalább remek beszélgetős széles utak; könnyen és jól haladunk. Aztán a piros keresztről letérés – de semmi jelzést nem látunk, kicsit túl is futunk. Végül csak-csak lejutunk a Koloska-völgybe, és persze hamar megvigasztalódunk.

Ebben jelentős szerepet vállalnak a kedves pontőrök, de amit kínálnak, az is. Terülj-asztalka: társaim gyümölcslevest kanalaznak, én ezt persze kihagyom. Remek kacsazsír vigasztal, amihez friss paradicsomot sózok, lilahagymával vegyítem. Hú, milyen finom! Ó, hogy még sütik is vannak?... Meg házi, saját készítésű meggylé? Jeges víz?!

…A Koloska-sziklák tövében-árnyékában haladunk megint csak észak felé. Megcsodáljuk a Hamvas Béla által is megénekelt hársfát, és követjük – újra – a pirosat.

Amihez aztán megérkezik a zöld is, ami biztos jele annak, hogy kezdődik. Mármint az emelkedő: mai utolsó kaptatónk. Ravaszdi, mert előbb csak altat, majd emelkedik, végül pedig: nagyon emelkedik. A sziklás utolsó szakasz megdolgoztat, remek érzés a tetőre jutni. Ahol aztán még mindig emelkedés vár, de ez már más fajta. A Recsek-hegyi Noszlopy Gáspár kilátó lépcsőfokairól van szó. Ide is érdemes felkaptatni: lehet még egy jól gyönyörködni a Nagy Víz látképén – Tihanyi-félsziget, előbbre Balatonfüred – és persze a hatalmas erdőség körös-körül.

Kiválóan elbeszélgetünk a pontőrrel-rendezővel. Sok érdekeset mesél, és ő sem enged el üres kézzel: szőlőcukor és víz is jut. Meg jó tanács: lefelé a sárgán figyeljetek! Hiányos, helyenként gyenge, öreg. Még így is „sikerül” egy-két helyen tévesztenünk, de szerencsére ezek aprók, és a hosszú lejtő amúgy is lendületet ad. Igen, innen Füredig már csak ereszkedni kell, és amikor leérkezünk a házak közé, már egészen oldott a hangulat. Fehér (református), majd vörös (katolikus) templomok, és itt a (már reggel is használt) zöld sáv.

Meg a Peron pizzéria és a rendezők. Oklevél, kitűző és kézfogás. Pecsét a füzetbe: Cartographia Kupa-forduló is volt ez az esemény. Kellemes beszélgetés, mosolyok és öröm. Kiváló ötvenes van mögöttünk (hihetetlen ár-érték aránnyal); gratulálunk Rékának is. És már el is döntöttem, mit írok be a jövő évi naptáramba erre a napra…

Sárkány-völgyi teljesítménytúrák - ahogy én láttam...

Mégis lesz idén tavasz? Virágos, napsütéses, madárdalos? Kicsit még saras, változékony – de reményt keltő, várakozós, üde? A Sárkányok Földjén minden ezt ígérte. Lépten-nyomon érdekességek, látnivalók, új felfedezések. Meg a kimaradhatatlan és lenyűgöző Balaton, hát persze! A Felvidék csodái, a sok fantasztikus panoráma – természetesen a hozzájuk tartozó kihívásokkal. És persze az Edunál már megszokott kedves és figyelmes rendezéssel… soha szebb ünnepet!

Március idusán Nemesvámos a cél, természetesen. A két évente változó túrák most is igen sokakat csábítottak ide. Négy fős összeszokott csapatunk sem hagyta volna ki az eseményt! Fél nyolc, villámgyors adminisztráció (hála az előnevezésnek), és máris útra kelünk. Laci öcsém 33-as távot választott, Réka (külön, saját tempójában), illetve Ildi és én pedig a maratoni távot kezdjük meg. Dani szintén, akivel a rajtnál összefutunk: csatlakozik hozzánk, és együtt is maradunk a célig.

A kevés aszfalt nyílegyenesen visz ki a faluból: fel a Gyűr-hegyre. Kellemes bemelegítés, bár közben kissé szemerkélni kezd az eső. Egyelőre nem vészes, bár a terep már így is eléggé saras. Hullámzik is, unatkozni nem kell – főleg, amint a pompás hóvirág-mezők közé érkezünk. Ha megkésve is, de megörvendeztet bennünket bájos szépségével a kicsi virág: de jó is látni ilyen hosszú tél után! Az eső harmadik nekifutásra is csak szemerkélésig jut – itt aztán fel is adja… Hosszú, egyenes meneteléssel jutunk fel a Som-hegyre, hogy aztán a Sárkány-völgyi elágazáshoz ereszkedjünk le. Ez most távválasztó pont: elköszönünk Laci öcsémtől, aki egyenesen folytatja, mi meg jobbra fel.

Igen, újabb emelkedő, vonalzó-rajzolta nyiladékokkal, csendes, még mindig alvó erdőkkel. A Nagy-Som-hegyen is kódot írunk (ez ma már a harmadik), és zúgás le, újra. Vadonatúj, null-kilométeres cipőmet tesztelem: a terep (mondjuk így) nagy segítségemre van ebben… Aztán kiérkezünk az erdők közül, tiszta a kilátás balra-jobbra: utóbbi irányban a Kab-hegy tűnik fel két tornyával. Tovább haladva meg a Balaton! Ott elöl, messze, nagyon távol. Á, jössz te még ma közelebb! Vagyis… mi megyünk közelebb, bocs.

Hidegkút bukkan fel, meglátogatjuk a kocsmát és pecsétet kapunk. Ma már nyugatabbra nem megyünk, így hát visszafordulva elhagyjuk a falut, és erdők jönnek megint; puha, ragadós talajjal, amit akár sárnak is nevezhetnék. Szerencsére nagy gondot nem okoz: nem az a ragaszkodó fajta… 

Közben a Hidegkúti-séd kanyarog jobb kéz felől, meg újra hóvirág-mezők maradnak el. Zoli és Gábor húz el mellettünk: lám, kiváló ez a terep – futni is lehet! Újabb kód, újabb kanyarok és hullámzás a völgyben. Ami jelzés nélküli – de kiválóan jelzett, hiszen mindvégig remek szalagozás segít bennünket. Így jutunk ki a Nagy-mezőre, ahol már többször is jártam, csak keresztező irányban. Ez bizony a Nagy Tó közelítése, már szinte érzem az illatát!

Kijózanító balos kanyar, északnak: a névadó Sárkány-völgy következik. Gyuláékkal futunk össze, és máris zöld kereszt, meg meredek ereszkedő jön. Itt a Sárkány-lik! Hatalmas, zöld mohás sziklacsoport: roppant méltóságteljes és tiszteletet parancsoló. Alatta-mellette jelentős csoportosulás: mindenki kódot ír. A létszám nem véletlenül nőtt meg hirtelen: innentől szembe-forgalomra is számítani kell. A 33-as távosok érkeznek észak felől, amerre mi igyekszünk. Felfelé, megint – merthogy a Recsek-hegyre kell feljutnunk. Jóval könnyebb a dolgunk, mint nekik volt: kelet felől komiszabb ide jutni – mi arrafelé megyünk le.

Előbb persze pecsételés, szelet müzlivel és egy kis füsttel. No meg panoráma, nyilván: felkapaszkodunk a szűk, meredek lépcsőkön a Noszlopy-kilátóba, hogy aztán a Balaton fenséges látványában gyönyörködhessünk. Remekül megfigyelhetjük Tihanyt is: jók ma a látási viszonyok. 

Jöhet az említett folytatás, ahol Timiéket előzzük, és letérünk jobbra a pirosról: a zöldön lehet kiváló tempót tartani. A húszasok is erre jönnek: jókedvű korosabb társaságot hagyunk el. Aztán balos letérés, és kis kanyargás után megérkezik számomra A Nap Csodája. Hallottam már róla, alulról többször is láttam – feljutni viszont először sikerült.

A Koloska-sziklák teljesen lenyűgöztek! Meg persze a panoráma, a mélység látványa és borzongató érzése… A fenséges kőtömbök másokat is elbűvölnek, látom jól. Túratársak állnak meg, fotózkodunk és ámulunk.

Végül pedig leereszkedünk a föld-fa lépcsőkön a völgybe, ami továbbra is festői és szívet melengető. Innen már végig együtt megyünk a 33-as távval. Kis menedékházhoz lépünk – ahol a pecséten kívül ebéd is dukál (bár dél még picit odébb van). Kiváló pecsenyezsíros kenyeret választok, de aztán a csipkebogyó-lekvárosnak sem tudok ellenállni. Bűntudattal távozom: ezeket hamarosan elég magasra kell majd felvinni… A Koloska-forrás és a patak látványa persze eltereli figyelmemet. Meg a hangok is: a csobogó patakhoz a cinkék vidám dala párosul – hej, micsoda tavaszi hangulat!

Péter-hegy, nyugati irányból. Aki próbálta, nem felejti. A Balatoni Kék jelzésén meredeken kapaszkodunk fel, és beleadok apait-anyait. Eszembe jut néhány közelgő komoly kihívás, és ehhez mérten vagyok magammal kíméletlen. A hegy ebben remek partner, de a befektetett energia meghozza a gyümölcsét. Közben Veráékkal találkozom, de ez nem az a beszélgetős szakasz… Majd fent, a tetőn!

Ahol aztán – lám, meglepetés! – Laci öcsém mosolyog. Négy fős alkalmi csapatuk itt tart most, és élvezik a ragyogó napfényt, a kilátást – és hogy feljutottak. Mi hárman is pecsételünk, majd nekilódulunk. Hatalmas jó érzés az ereszkedés: megnyomom most is a tempót, és közben figyelem az új cipőt. Minden futó lépésem, kanyarodásom egy-egy élmény benne! Kicsit el is vétem az irányt, és majdnem berohanok egy vaskapun – de gyorsan korrigálok.

Csopakra érkeztünk! Ákosékat üdvözlöm, és Kék, továbbra is – végig a település felső „élén”: az Öreg-hegy alatt. Minden lépés élmény: a hatalmas víztükör alattunk, feljebb meg oromfalas présházak, szőlők; míves épületek és rendezett porták. Ereszkedés és máris itt a Plul malom: Ildivel a nyári Kék Balaton 100 TT emlékeit idézzük fel…

Adriennel váltunk pár szót, majd átkelünk a 73-ason és a Csonkatorony mellett átvágunk a kis parkon. Egészen sokat ereszkedünk lefelé, míg elérkezünk a Luki drinkbárhoz: újabb EP, frissítéssel. Roppanó alma és kupon jár: utóbbit kiváló Nivegy-völgyi rizlingre váltom, és felidézem magamban a – szintén feledhetetlen emlékű – Szentantalfa környékét. A simogató napsütésnek engedve pólóra vetkőzök, ami azért elég nagy változás az elmúlt hetek után...

Remek a társaság és a hangulat is, de menni kell. Húzzuk bele! Jöjjön a remek Csákány-hegy! Ősszel több túrán is felsandíthattunk az Endrődi-kilátóra – anélkül, hogy feljutottunk volna oda. Most pótolhatjuk eme fogyatékosságunkat, és meg is tesszük. A Péter-hegy után egészen laza menet, és elbűvöl a tavaszi környezet minden illatával, fényével és madárdalával egyetemben. A kilátó terasza pedig a panorámával: Istenem, én a Balatonnal soha nem tudok betelni!

Lent hátul megint pecsét, és jöhet az újabb ereszkedés. Elhagyjuk a kéket, szalagok vezetnek ismét – keresztezve a Tódi-mezőt, és annak néhol mocsaras-lápos vidékét.

Pirosra jutunk, ami a Király-kútig visz. Ennek felettébb örülök, mivelhogy innivaló terén meglehetősen csehül állok. A forrás aztán ezt a problémát kedvesen megoldja friss, hűs vizével.

A piros kör (majd pedig a szalagozás) a Nosztori-pihenőhöz visz. Pecsételünk, majd átkelünk újra a 73-as zajosan kellemetlen szalagján, és újból kellemes erdők csendje és békéje kíséri utunkat. Elágazásnál igazoljuk a letérést magunknak, és tovább, erdőkön át – hogy aztán a zöldön Veszprémfajsz közelébe jussunk. Parkerdő, újabb frissítőpont! Kedves fogadtatás megint – amihez ráadásul igazán különleges, kézi készítésű finomságok járulnak. Sós és édes falatok, hozzá remek forró tea… nem könnyű tovább menni innen, állapítjuk meg Gáborral, akivel itt futok össze. De vár a Kálvária-domb, nekiveselkedünk. Ez az irány jóval könnyebb feljutást engedélyez, mint a szembeni, amit már ismertem.

A kilátás itt is lenyűgöző: Felsőörs, Alsóörs – és persze a Balaton. Észak felé meg a cél: Nemesvámos tűnik fel. Leereszkedünk a stációk mentén, átjutunk a falun; kis aszfalt jön, de nem vészes, nem forgalmas. Jobbra megyünk, látjuk is a következő pontokat: Balácapuszta előttünk bukkan fel. Sajnos ki kell, hogy hagyjuk az ingyenes látogatási lehetőséget: pecsét és máris újabb pecsét. Ez már a Fajszi templomromnál: bizony, tényleg nagyon romos, állapítjuk meg. Visszatekinteni azonban itt is érdemes: a magunk mögött hagyott Kálvária-domb egészen pazar látvány. Akárcsak az ég alja, ahogy lassanként lebukik a nap...

Mezők mentén jutunk a római kori halomsírhoz. Végigjárjuk a kör alakú kő-építményt, de kód nincs. Ezt erősíti meg Józsi bácsi, Norbi és András is, akiket itt érünk utol. Nosza, pár kép igazolásul, és így együtt ballagunk be a célba. Ahol aztán kiderül, hogy „elfújta a szél” az utolsó kódot – de Edu fotó nélkül is hisz nekünk… Pazar jelvényt nyújt át a kézfogás és gratuláció mellé, meg szép emléklapot.

…Épp csak megcsodálom őket, és már írom is az újabb nevezési lapot. Igen! Ildivel elhatároztuk, hogy csinálunk még egy három és feles távot is (ha már itt vagyunk). Könnyebben múljon az idő, míg a többieket várjuk… Többségében Nemesvámost járjuk körbe, de Edina gondolt a terepre (és szintre) is… Kopjafánál, egészségháznál írunk kódot. Azazhogy: rajzolunk – itt ez az elvárás. Ildi szerencsére átvállalja ezt a feladatot, amit nem győzök köszönni… Aztán a Vízmű, már lakott területen kívül – és a reggel már meghódított Gyűr-hegy következik. Onnan ereszkedés vissza, még egy kód, és hátulról érkezünk. Utolsó EP-nk egy nagyon kedves szakaszon található: minden megszületett gyerek egy fát kap a kis ligetben, névtáblával. Edináék kislánya fájánál – stílszerűen – fácskát kell rajzolni, és így fejezzük be ezt a kis 38 perces körünket. És micsoda szép jelvény jár ezért is! Fehér szívecske, benne zöld sárkány. És az emléklap is sárkányos… Na, ha ezeket kislányom meglátja otthon…

…Épp csak megcsodálom őket, és már írom is az újabb nevezési lapot. Igen! Ez már tényleg a levezető futam, örömködés, poén és miegymás… Hatszáz méteres teljesítménytúra, kacagunk és indulunk is. Megkerülünk egy tömböt, és – végzünk is. Újabb emléklap, újabb kitűző… újabb sárkányok. És lám, Laci öcsém a sorban, a befutók között! Na, az időzítés nagymestere megint brillírozott! Réka is itt ül már… nekiveselkedünk hát a kiváló lencsegulyásnak, és igazán kellemes hangulatban köszönünk el mindenkitől.

Nyitott pincék 30 TT - ahogy én láttam...

Nem egy klasszikus teljesítménytúra, annyi bizonyos! Két rövid táv, aránytalanul sok ellenőrző ponttal, számos szalagozott (egyébként jelzetlen) szakasz, rengeteg aszfalt… Mégis ide vonzott bennünket a gyönyörű táj, az ismeretlen részek felfedezésének vágya, no és nem utolsó sorban a finom borok.

Az előző heti (alaposan megdolgoztató) Őrvidék-Várvidék 100TT után kifejezetten vonzó volt egy laza szintes – laza szintidős, rövid túra. Laci öcsémmel Balaton-felvidék rajongók vagyunk, és mivel Ildikó is csatlakozott hozzánk, hárman kanyarodtunk be Felsőörs szélén a rajt-célnak helyet adó Gelléri pincészethez. Cartographia-forduló lévén, meg sem lepődtem a kanyargó hosszú soron. Előnevezési lehetőség sem volt, így szépen végig álltuk a következő perceket. Két kedves, de meglehetősen lassú hölgy vesz lajstromba mindenkit, jó sok, aprólékos papírmunkával. Zsíros kenyeret veszünk kézbe, remek forralt borral egyetemben: szokatlan megoldás mindjárt a rajtban! Mindkettő finom, jól esik, így hát nagyon nem akadunk fenn a dolgon; úgy látszik, itt így szokás. Aztán a kijáratnál – kis hezitálás után – órát indítok. Ez a túra nem a tempóról fog szólni, ezt előre eldöntöttük. Az útvonal rögzítése miatt azért mégis megteszem, és nekivágunk a szemközti kis emelkedőnek.

Az ég borultabb, mint amire számítottunk az előrejelzések szerint. Mi azért bízunk a derűsebb folytatásban, és az esődzsekit mindenki a kocsiban hagyja. Kavicsos utakon megyünk, egy kereszteződést kicsit benézünk, de aztán korrigálunk, és pár egyenes és kanyar után máris a Levendula pincénél járunk. Az első pecsét után ereszkedünk tovább, persze szőlők és pincék között. 

Hamarosan Lovas szélső házait érjük el, de jóformán csak súroljuk a települést. Most még... Később azonban majd visszavetődünk újra, így hát hamar bevesszük az Y-elágazót, és rátérünk a jól ismert balatoni kék jelzésre. „Na, ebből az irányból még úgysem érkeztünk ide” – jegyezi meg Ildi. Előttünk magasodik a Somlyó-hegy, amit most sajnos kihagyunk, pompás kilátójával együtt. Persze ottani emlékek is előkerülnek mindhármunk esetén, kicsit sztorizgatunk.

Beérkezünk Alsóörsre, ami szintén mindenkinek kedves hely, bár a megszokott kocsmánkat most kihagyjuk: lesz ma még lehetőség finom borokra! Ott hagyjuk el ugyanis a kéket, jobbra letérünk, és utcaneveket silabizálunk. A részletes leírást Ildi olvasgatja, Laci keresi a szalagokat, én a track-et követem a telefonon, amikor kell. Munkamegosztás, felső fokon! Lakókocsik bukkannak fel, biztos jeleként a Csendes Kemping (és a Présház Borozó) eljöttének. Barátságos fogadtatás kint és bent: nosza, kóstoljunk egyet! Remek rizlinget kapok, Ildi valami „lányosabb” fajtát, Laci meg – ugye – sofőr, szegény… Egy gyors fotó erejéig a pincébe is bekukkanthatunk, de mivel ott forr az idei termés, hamar ki is jövünk.

Megteszünk még pár métert déli irányba, és elérjük a 71-es főutat; át is kelünk hamar. A strand szintén mindenkinek ismerős, csak hát nem ilyenkor, amikor „még nyílnak a völgyben a kerti virágok”. Határozottan könnyebb lenne most helyet találni az ápolt pázsiton, és a büfék előtt sincs sor. Bélyegző azonban igen: a lángososnál meg is kapjuk – enni azonban nem tudunk, mert „még kel az anyag”, ahogy megtudjuk. Ó! Hát ez csalódás, és nem is értjük: a két órányi rajtolási lehetőség első harmadába bele sem fértünk… A mezőny vége talán majd jobban jár.

Kedves túratársakkal találkozunk, majd a vízparthoz megyünk. Természetesen „muszáj” egy stéges képet készíteni, meg persze a hatalmas víztükörben gyönyörködni. Aztán tovább, a főút után jobbra fel, újabb EP: Carpaccio étterem. Nyugatnak fordulunk, majd északnak – mindezt többször is. Figyelni kell! Mindeközben jobbról vagy szemből állandóan felettünk magasodik a Somlyó-hegyi kilátó – nagyon különös érzés, hogy felmenni nem fogunk. A Lovas csárda következik, gyors pecsételés, és útbaigazítás: nem a track szerint kell tovább menni, változás van, egy kerítés miatt! Kerülünk egyet, így érkezünk be Lovasra, ismét. A falu központjában megint a kékre jutunk – pár száz méternyire az iménti Lovas-érintéstől. A templomoknál balra, ahol aztán a Lovas Kikötő fogad, újabb pecséttel. Barátságos, hangulatos helynek tűnik: ide még jó lesz valamikor visszajönni, úgy érzem. Most azonban haladunk tovább, méghozzá meglehetősen sokat az ismert-kedvelt kék sávon, és hát persze, jönnek is az emlékek a Kék Balaton 100 TT-ről… Közben az ég is kitisztul: innentől mindvégig pompás (majdhogynem túl meleg) napsütésben folytatjuk.

Felbukkan a Kálvária, meg a kék kút – tudjuk, hogy ide érkezni fogunk ma még. Betérünk Papa borozójába, ahol sokadalom és vidám hangulat fogad. A kellemes terasz sokakat csábít egy kis pihenésre – de lehet, hogy mindebben része van a kínált remek bornak is? Ezt kénytelenek vagyunk letesztelni, majd aztán belátni magunk is…

Elköszönünk, majd pár méter múlva a kéktől is. A Homolai pincészetnél még csak pakolnak, de a pecsét rendben, és a szőlők között le is ereszkedünk. A Jásdi borterasz a következő állomás, aminek sarkánál adják az újabb igazolást, és máris beérkezünk Csopakra. A Nosztori vendéglőnél jobbra kanyarodunk, átvágunk a kis parkon, majd a főúton is. Megmutatjuk Lacinak a Plul malmot, lépcsőzünk, és megyünk kicsit megint a kéken.

Nagyon kicsit, ami meglepetés: ennél többet jelölt a megadott track! Hát, a szalagok viszont egyértelműen egyenesen visznek tovább, így hát nem kanyarodunk fel jobbra (ahová egyébként a Csákány-hegyi kilátó hívogatna). Pontosabban: nem itt, hanem majd csak kb. ötszáz méter múlva. A Szt. Donát borház tehát nem marad ki, mint ahogy aztán – nem sokkal később – a Petrányi pince sem.

A tó felé is érdemes persze tekintgetni, nem is kicsit. A távoli Tihany látképében gyönyörködünk, balra, visszafelé pedig a már bejárt útra vethetünk pillantást.

Hát, a leírásban már felkészítettek bennünket az itteni panorámára, de olyan sokat nem is túloztak: tényleg lenyűgöző. Szőlősorok, présházak, csillogó Balaton. Mindezt egy teraszról, ahol megint csak feláldozzuk magunkat, és míves üvegpoharakból kóstolhatjuk a remek nedűt.

Nem is könnyű tovább indulni! Megtesszük mégis, és máris Balatonfüred szélső házai tűnnek fel – de odáig már nem jutunk, előbb balra lekanyarodunk. Itt a Söptei pincészet fogad: minket pecséttel, a rövid távosokat azonban kitűzővel is, mivelhogy nekik itt a cél. Ildi újabb kört rendel, én azonban már kicsit aggódva kortyolok: nehogy sok legyen! A kapott csokit a zsákomba süllyesztem, és inkább a hozott szendvicsemet kotorászom elő. Példámat társaim is követik, így aztán megejtjük az ebédet is, ami mindenképpen jól esik.

Közben leérkezünk az utcán, ahol balra kell kanyarodni. Legalábbis az itiner (és a track) szerint. A szalagozás azonban jobbra visz, és egy érdekes plusz vargabetűt leírva hoz vissza az eredeti vonalra. Furcsa. A szalagozás azonban mindig felsőbbrendű, engedünk hát neki. Nem sokkal később aztán megint meggyűlik vele a bajunk: egy saroknál balra visz, ott azonban nincs több. Visszatérünk a sarokhoz, de egy helyi lakos megerősíti: arra kell menni. Követjük a track-et, nagyon figyelünk. A főút átkelésénél megint más nyomon visz, majd egyszer csak eltűnnek a szalagok. Több túratárs is keresgél, kavarog – elő a track megint! Megoldjuk, megtaláljuk a kutat is, ahol önellenőrző pont van – és innentől megint minden szalag rendben megvan. Gyanítjuk, hogy esetleg idegen (és nem baráti) kezek lehetnek a dolog mögött…?

Csopakon minden rendben, el is hagyjuk és máris a rövidke, de közös szakaszra érkezünk. Egyenesen megyünk, hosszan, be is visz az út Paloznak községbe.Kicsi falu, hamar megkerüljük a központját, és máris felfelé haladunk a Kálvárián.

Betérünk Papához megint, megkapjuk az újabb (és egyben utolsó) bélyegzést, de aztán megyünk is tovább. Figyelni kell, de nincs gond, megtaláljuk a helyes utat. Szőlők és présházak között, jobbra pompázatos kilátásokkal fűszerezve gyűjtjük a szintet. Itt ugyanis még az is lesz; nem is kevés.

A túra szintkülönbségének viszonylag nagy hányada jut erre a szakaszra. Ha ehhez hozzávesszük, hogy árnyas erdőkben, remek erdei ösvényeken járunk, teljesen érthető Ildi észrevétele: „egészen teljesítménytúra-érzésem kezd lenni”. Meg is érkezünk a sárga, majd a piros-zöld sávra: ismerős, többször bejárt szakasz (legutóbb a Bauxit 30 TT-n). Elhagyjuk a Gyermektábort, aszfalt jön (innen már végig), felérkezünk Felsőörs főutcájára.

A falu végén aztán felbukkan újra a benzinkút, meg a rajt-cél helye, megérkezünk. Sor most nincs, de zsíroskenyér és forró tea (meg forralt bor) most is fogad. És persze egy kedves hölgy, kisfiúval: záró bélyegzés, majd oklevél és kitűző, meg gratuláció. Kérünk plusz pecsétet a túramozgalom lapjára, és a Cartographia füzetem is előkerül. Eszünk-iszunk, ismerősök is felbukkannak, beszélgetünk. Aztán elköszönünk, és úgy érzem: ide is jó volt eljönni, végig járni. Jövőre meg már, ezekkel a tapasztalatokkal még könnyebb lesz, úgy hiszem.