Hársas-tó 20 TT - ahogy én láttam...

Kellemes vasárnapi kirándulás az Őrség és a Vendvidék szegletében: ez volt a Hársas-tó 20 teljesítménytúra. Érintetlen, ritkán járt tájak, pompás idő, laza társaság és könnyed tempó. Mindehhez átgondolt, kiválóan jelzett (és végig szalagozott) útvonal és igen tisztes ellátás járult – és még az esőt is megúsztuk!

Kétszeri rendezés után idén elmaradt a Magyarlak 12 TT, ami ezen a tájon vezetett végig, azonos rendezői gárdával. Most lehetőség nyílt annak pótlására, és persze az esemény része lett a „Vas megye Teljesítménytúrázója” mozgalomnak is – így hát nem is lehetett kétséges, hogy ott a helyünk. Ifjú társunk, Márk, valamint Laci öcsém és (Körmenden csatlakozva) Réka is része lett a kis csapatnak.

A lazaságot már a rajtidő is jelezte: kényelmes fél kilences érkezéssel-rajtolással is belefértünk a mezőny első részébe. Igen: a túra nevének megfelelően a gyönyörűséges Hársas-tó partjáról – annak szabadstrandjáról. Ami korábban az egyszerűbb – de jóval hosszabb és nehezebb – Máriaújfalusi-tó névre hallgatott. Szépsége nem változott, sőt: asztalok és padok, esőbeállók és tűzrakó helyek csábítják megállásra a pihenésre vagy piknikre vágyókat.

Csend, friss levegő, horgászok és napsütés. Kicsit kerüljük a tavat, aztán rögtön egy emelkedő – persze itteni mércével mérve. Emlegetjük ugyanis közben a Mátra 115-öt is, ahol társunk-barátunk-földink, András is megméretteti magát, és már reménység szerint az utolsó óráit gyűri.

Mi a vasi lankákkal birkózunk csak, de közben gyönyörködhetünk a szép tájban: ritkán látható, nagyon sűrű erdőkben haladunk, élveztük a kellemesen árnyas ösvényeket.

A zöld jelzésen haladunk, a táj változatos: néhol tisztások, napsütötte nyiladékok jönnek, néha a megszokott erdők látványa kísér. De újra meg újra a sűrűség, a sötét „vadon” érzése bukkan elő. A Zsida-patak medrét követve, helyenként magas fűben követve a nyomokat egészen vadregényes a hangulat...

Így jutunk el Szentgotthárd „külvárosába”, Zsidára. Az idézőjel nem véletlen: igazából egy hozzá csatolt kis falucska, mindenféle városi jellegzetességek nélkül. Itt érnek utol bennünket a futók: ők kilences tömegrajttal indultak – ennyi időre volt szükségük a különbség ledolgozásához. Nincsenek sokan, hamar elhagynak bennünket az aszfalton, házak között.

Piros jelzésre váltottunk: itt is kiváló minőségű turista-jeleket láthatunk, de a szalagok is ott vannak minden fontos ponton. Átmegyünk egy erdőn: ez választja el egymástól Zsidát és Zsidahegyet. Ahol az eddigi kellemes érzéseket pirosló cseresznyefák igyekeznek még tovább fokozni! Mit mondjak, sikerült… De a picike lakott szakasz amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan el is marad mögöttünk. Újra sűrű erdő következik, ide-oda kanyargással, figyelmet igénylő patak-átkeléssel.

Aztán búcsút intünk a kis érnek, és vele együtt a pirosnak is. Legalábbis időlegesen: piros kereszt visz át a… pirosra. Ugyanerre, igen, de majd csak pár kilométerrel később. Addig egy kavicsos utat használunk kezdésként, majd arról balra letérve ismét az erdőbe vetjük magunkat. Közben András is életjeleket ad: gratulálunk egészen kiváló teljesítményéhez.

Újabb erdő: sűrű, és változatos. Zöldben pompázó, rejtelmes, de csiripelő. Élénk aljnövényzet, roppanó ágak korábbi évekből. Néha tisztások jönnek, néha hullámzik is a terep. Változatos. Aztán hatalmas, szálas fenyvesbe jutunk; az égig érő fák alatt menni egészen különleges érzés.

Apátistvánfalva, előttünk! Vagyis hát Stevanovci, mert itt így dukál. Aztán meg is érkezünk – már ha annak lehet nevezni ezt a pár házat. Majd újabb párat… Elszórtan, ahogy ezen a tájon ez megszokott. Szórvány, igen. Nem szeres, mint a közeli Őrség, hanem szórvány-település, mint a még közelebbi Vendvidék. Ezt a szerkezetét megtartotta napjainkig is.

Nyílt szakaszra érkezünk ki, jobbról látszik a falu központi része, a dombtetővel. Rajta pompásan kiemelkedve a község gyönyörű templomának tornya. Érdekesség, hogy nem I. Istvánról nevezték el sem ezt, sem a falut, – mint korábban hittem – hanem egy Angliából érkezett ciszterci apátról. A templomban gyakran vend nyelven imádkoznak, illetve énekelnek.

Előttünk egy bója jelzi: megérkeztünk az első ellenőrző pontra. Ifjú leány fogad minket, méghozzá terülj-asztalkával. Víz és bodzaszörp, csokis süti és banán – no meg dinnyeszeletek! Ahogy látom, a nagy melegben ennek van a legnagyobb sikere. Mindezt egy ház előtt, faasztalon, ágasfa és virágok szomszédságában – kellemes hűvösben.

Csabáék is befutnak, váltunk pár szót, majd közösen folytatjuk egy ideig. Fűrengeteg jön, emelkedünk is – minden oldalról meg erdők. Azazhogy nem: hátra nézni is érdemes: a magunk mögött hagyott falut – pontosabban annak egy részletét – búcsúztatva.

…Aztán megint rájöhetünk, hogy errefelé csínján kell bánni az ilyen kijelentésekkel: itt soha nem tudhatjuk biztosan, hogy tényleg elhagytunk-e egy települést? De aztán újabb erdőbe bújunk, és most már tényleg az utolsó házakat láthattuk.

A dózerút egyenesen visz, a jelzés meg be jobbra. Hopp, eszembe jut a térkép-rajzolásom: lesz itt egy picike kitérő! Pár méternyi, de a Locus is kilátópontot jelöl meg itt. Nosza, megtesszük a pár lépést, de csalódnunk kell: az igényes, kellemes kivitelű „kilátó” tetejéről bizony csak a fák látszanak, semmi más. Pedig bíztam benne, hogy ráláthatunk a közeli (és azonos irányban lévő) Apát Hotel épületeire…

Vissza a kavicsos útra, majd kibukkanunk egy aszfaltra. Aha, ez is beugrik: az Orfalu (Andovci) felé vezető országút. Akkor viszont… hamarosan a kereszthez kell érkeznünk. Így van, felbukkan igen hamar: nevezetes pont ez. Nem a sok évvel ezelőtt is kapott defektemről… hanem mert itt érkezik meg (jelen esetben jobb kéz felől) a korábban elhagyott piros sáv. Ami aztán már igencsak ismerős lesz: az Őrség 50 (illetve 75) TT-n ezen érkezünk ide, és most csak rácsatlakozunk, arra.

Egyúttal konstatálhatjuk, hogy féltávnál vagyunk, meg azt is, hogy ma már nyugatabbra nem megyünk. Jöhet tehát a piros, és az erdők végtelen sora. Sajnos, a pocsolyáké is. Előbb néhány, de később sűrűbben kell kerülgetni ezeket, ami által a tempónk is csökkenik. Nem mintha valamiféle rekordokat akartunk volna itt feszegetni… Néha beljebb megyünk az erdőbe, de aztán újra meg újra a széleken haladunk: itt jobban megmaradt a korábbi napokban lehullott sok-sok csapadék. Meg hát ki látott már száraz Őrséget?... Na ugye.

A nem túl fantáziadús Kis-patakot mellőzzük sokáig – amíg aztán át is kelünk rajta. Ekkor már túl vagyunk a derékszögű letérésen is, ahol elvileg láthattuk volna Balázsfalva részét (ami Apátistvánfalvához tartozik), de a nagy fű miatt bizony nem sok minden volt belőle kivehető. Aszfaltúton át, újabb lejtők: itt már kimondottan nagy a sár. És a sűrűben persze puha is, mint a lekvár. Vajon megakadályoz ez engem a futásban? Naná, hogy nem. És naná, hogy addig feszegetem a pofonládát, amíg sikerül egyet begyűjteni. Az esés amilyen kicsi és fájdalommentes, olyannyira látványos. Nem csak ott és akkor: fekete nadrágom mindvégig emlékezteti a mögöttem haladókat az esetre… mondjuk így. Ők meg engem… mondjuk így.

…Szóval, meglehetősen derűs hangulatban érkezünk be Farkasfára. Ahol a kedv nemhogy csökken, inkább nő – pedig csak almafröccsel vagy kólával frissítünk. Pár falat is jut hozzá – meg egy bélyegző is a pultos lánytól, hiszen ez a második (és egyben utolsó) EP a túrán. Aztán ki a faluból, az ismert úton – legalábbis egy darabig. Aztán a piros elkanyarodik jobbra, mi maradunk a zöldön. Igen, amin a napot kezdtük – és amin be is fejezzük: innen a célig már ezen haladunk. Így hagyjuk el a kis haranglábat, meg a falu központját.

Sok szép, gondozott porta marad el mögöttünk – esetenként a vasárnapi ebéd illataival. A kis templom ugyanis éppen délre harangoz, amikor elhagyjuk: lám, nem is állunk rosszul idővel.

Északi irányt veszünk a falu végén, a jelzések itt is jól követhetőek. Emelkedő visz, túratársakat előzünk, kislánynak gratulálunk. Aztán egy erős szúró érzés: Laci, nézd meg a hátam, kérlek! Valami apró rovart távolít el, de többek szerint sem kullancs. Nem derült ki, hogy kiféle-miféle volt, de jólesett megszabadulni tőle, annyi szent. Közben aztán az épületek is elfogytak – sajnos, mert több míves, szépen felújított (vagy arra váró) parasztházat is láthattunk.

Saras, tocsogós, pocsolyás, majdhogynem lápos környék a folytatás. Sok túratársat itt is utolérünk, a haladás nem mindig könnyű, és persze a meleghez sok-sok pára is járul. Majdhogynem a trópuson érzem magam: a pajzsikák látványa azért tudatosítja, hol is járok.

Megérkezik a dózerút. Aha! A Magyarlak 12-ről ismerjük már jól Lacival: nincs sok hátra a túrából, Még mindig túratársak, a tempónk jó, a lejtő kellemes, a környező erdők most is szépek.

A jobbos letérőt most nem nézzük be, mint két éve: készülünk rá, bár ez is felesleges, mert a szalagok bolond-biztosak. Nagyon szép erdő a befejezés is: tisztes jelzésekkel és rengeteg szalaggal – így ereszkedünk le a vízmosás avar-szőnyegében, és így érkezünk be a célba.

,,,Ahol igen kellemes bográcsos illat fogad. De nem! – nem csak az illat, hanem a tartalma is. Kiváló paprikás krumpli, jóféle házi füstölt szalonnával és füstölt kolbásszal. Lehet-e ellenállni a kínálásnak? Érdemes-e? Ha már a fürdést – sajnos – ki kell hagynom, legalább egy jót falatozok. A kitűző is szép, oklevelet azonban majd csak email-ben kapok. A tó nagyszerű hátteret ad a rövid pihenéshez, ami után jöhet a hazaút. Na jó, kis gotthárdi kávéval, sütivel… Ami aztán végképp teljessé teszi ezt a kellemes vasárnapot.

Őrség - Vendvidék 75 TT - ahogy én láttam...

X

ADCHOICES IDENTIFIED

Minden év májusának első szombatján megrendezik az Őrség 50 teljesítménytúrát, másnapján pedig a Vendvidék 25-öt. Öt évente lehetőség van a kettőt együtt, egyben is teljesíteni, 75 kilométeren át. Idén – a 25. rendezés tiszteletére – ráadásul különleges, „retró” útvonalat járhattunk végig.

Vas megyeiként, „hazai pályán” több alkalommal is részt vettem már az ötvenes távon, tavaly pedig a Vendvidék 25-öt is megismerhettem. Ki nem hagytam volna tehát a kínálkozó alkalmat, és Zoli öcsémmel időben meg is érkeztünk Őriszentpéterre, a hat órás tömegrajtra. A suliban a szokásos nyüzsgés és készülődés fogadott bennünket, sok-sok ismerőssel és remek hangulattal. Nevezés és itiner: különleges ez utóbbi is, „testreszabott” bélyegzőhelyekkel (és majd bélyegzőkkel). Aztán megérkezik Gyula – úgy is, mint az egyik fő-rendező – és pár biztató-segítő szóval elindítja a mezőnyt. Néhány perccel múlt hat, fázó karjaim és kezem jelzik, hogy a hőfok bizony igencsak friss. Az előrejelzés azonban szinte nyarat jósol, így a póló fölé csak egy vékony mellényt veszek. Az is csak az első nyolc kilométerre – onnantól egész napon át felesleges lett volna.

Nyilván aszfalttal kezdünk, néhány futó élre tör, de mi is nagyjából a mezőny elején vagyunk. Ez itt a Városszer: a református templomnál hamar megjön a kék jelzés – többször is járunk majd ma a Dél-Dunántúli Kék (DDK) vonalán. Jelenleg Szalafőig kell követnünk, ami megy is gond nélkül: kellően friss és sűrű. A Siskaszernél balra fordulunk, és beérkezünk a Templomszerre. Nevéhez (és a település nevéhez) méltón itt látható a román kori Szent Péter templom, amit mi most bizony kihagyunk: jó néhányszor láttuk már. Helyette a bélyegzés után folytatjuk utunkat, letérünk a főútról, a Keserűszer következik – és aztán vége az aszfaltnak, betonnak.

A Zala partján megyünk tovább, szép napsütésben, bár vannak árnyas – sőt, egészen sötét – szakaszok is. Két híd is átvezet felette; főleg a másodikon kell figyelni, óvatosan átkelni.

De aztán már Miska hídja is mögöttünk, a vadászház meg előttünk: második ellenőrző pont.

Közelítjük Szalafőt, a Gyöngyösszer után itt a Templomszer, a Papszert viszont csak mellőzzük. Nem így az élen futók, akik most onnan felől érkeznek: sajnos „benézték” a letérőt, és jobbra, északra haladtak, tovább a DDK-n. Itt azonban már sárga sávra váltunk: irány a Pityerszer!

Sokadszorra is megkapó, varázslatos látvány a skanzen. A remek állapotú kerített házak, az emeletes kástu (régi termény- és élelmiszer-tároló épület), a tóka (kis vízgyűjtő) és a gyümölcsösök nagyon szép, szinte már idilli környezetet teremtenek. Pecsét itt is, amihez csokis ropogtatni való is jár. Aztán rétek közé érkezünk ki, ahol gép helyett kézzel kaszálnak, és most nem annyira bánjuk, hogy nem kell keresztül csörtetnünk rajta, mint a korábbi években. Az előző napok esői nyomán ugyanis a magas fű alighanem meglehetősen harmatos, csatakos – szerencsére az utak jól járhatók. A Körtike tanösvényen haladunk: ez is sárgaként folytatódik, majd elérkezünk az Őserdőhöz, és itt már sárga kereszt visz tovább. Nem is akármilyen: kiváló, friss, sűrű jelzések, nagyon könnyű követni. Már a szlovén határ mellett haladunk, metsszük a dolányi utat, ami Dolenci és Bűdfalva (Budinci) felől érkezik hozzánk.

Így kocogunk be Orfalura (vendül Andovci), ahol a harangláb mellett vizet keresünk: hiába. A csap zárva, pedig egy helybéli szívesen segítene. Nem gond, inkább csak a biztonság kedvéért töltöttünk volna; még kitart a kulacsunk. Piros négyzet? Nem emlékezünk, hogy már jártunk volna ilyen jelzésen: ez visz el a Sűrű-erdőhöz, ahol ismét EP fogad – egy frissen felújított pihenőhelynél. Negyed-táv, piros sávra váltunk, ami hamarosan fonódik a határmenti zöld sávval is. Ezen majd visszafelé is jövünk, érdemes figyelni.

Követjük a határjelző köveket, elhagyjuk Szlovénia legészakibb pontját, de nézni kell a lábunk elé is: itt vannak vizenyős részek is. Megússzuk szárazon, és elhagyjuk (egy időre) a pirosat: már csak a zöld visz tovább. Szép erdőkben haladunk, majd balról Kerkafő (Čepinci) szélső házai láthatók. És nagyon szép, békés, szelíd táj – egészen egyedi hangulata meghatározza ezt a szakaszt.

Itt már figyeljük a kövek feliratait, várjuk az A72-est, és vele a jobbra letérő zöld keresztet. Gyönyörű erdőbe visz be, ahol (Venci útjánál) igen hamar „visszakapjuk” a piros jelzést. Ez már Felsőszölnök (Gornji Senik vagy Oberzemming), annak is a széle! Az egyik. Mert ez a falu is szórvány-település, kiterjedése meghökkentően nagy: főutcája több, mint nyolc kilométer. Érdekesség még, hogy ez hazánk legnyugatibb települése, és hármas határral büszkélkedhet. Oda tartunk most, de előbb ellenőrzőpont, ellátással, a Kern-kocsmánál (akarom mondani: Gostilna – a homlokzaton ez áll). Sajtos rúd vagy magos kifli – hozzá éltető nedű bent a söntésnél, ital-bónra. Kellemes fröccsel frissítünk, az utcai közkútnál pedig megtöltjük az ivótasakot is.

Némi aszfalt- és betonút jön, igen szépen gondozott porták között, és piros háromszög. Aztán a völgy útja – ami egyben a Hármashatár Tanösvény is – emelkedni kezd, meghökkentő módon. Igen, a Hármashatár obeliszkje egy csúcson található, bármelyik irányból is közelítünk, meg kell érte dolgozni. A Hampó-völgyben járunk, a Szölnöki-patak partján, csodaszép vidéken.

Ezt ma sokan megtették, ahogy felérkezve konstatálhatjuk: népes turistacsoportok mindenfelé. A hely szellemének megfelelően három nyelv szavait halljuk, közte persze sajátunkat is: ide gyertek, itt a pont! Bélyegzés, indulás tovább, meglehetősen határozott lejtőn, ami kiválóan futható. Élünk is a lehetőséggel, hadd fogyjon talpunk alatt az osztrák út. Ez itt ugyanis már Ausztria, pár kilométeren át. Turistajelzéseikről általában határozott véleményünk van, ami sem változik meg. Szerencsére a szalagozások remekül segítenek, az út szépsége pedig feledteti ezt a problémát.
Mellőzzük a Holzmannkögelt, aztán hamarosan zöld sáv: itthon vagyunk újra! Még a levegő is más… meg persze a fű is zöldebb, naná. Elszórtan házak csoportjai ismét – nem szerek, nem szegek: szórvány. Túratársak szemből?! Elkeverték az irányt, feljöttek a piroson, most „bezárják” a kört, csak fordítva. Mi viszont erre („Őrvidéki Piros Túra”) térünk rá, és – egy rövid piros kereszt-szakaszt leszámítva – majdnem húsz kilométeren át követni fogjuk.

Felbukkan a János-hegyi kilátó: „valamivel” szerényebb és alacsonyabb, mint a Budai-hegységben található névrokona, de a kilátás kedves a szemnek, léleknek. A remek csoki-tallérok meg a gyomornak, amit Gyula és társa osztanak, és friss szódavízzel öblíthetjük le. Kihasználjuk a lépcsőket, letelepedünk kicsit: zoknit cserélünk, ugyanis nagyjából féltávnál, 38 km-nél tartunk. Aztán fényképezünk és elköszönünk a pontőröktől, majd a fonódó zöld sávtól is, és szaladunk egy jót a minket közben utolérő futókkal.

Egy kis foxi-forma kutya rohangál András lába előtt: megdicsérem, de kiderül, hogy csak hozzájuk szegődött, kilométerekkel ezelőtt. Aztán egy kevés aszfalt, itt a „Békaváros”! Letérő jobbra, egy ház udvarán át, és húzós emelkedő következik. Ki hinné, ezen a szelíd tájon? Pedig de. Volt is, lesz is erős emelkedő, még ha nem is hosszúak vagy durvák. A piros hihetetlenül friss és sűrű, nagykönyvbe illik. Aztán hajtű-visszafordító, újabb gyönyörű erdők – és már látjuk Ritkaháza épületeitit.

Imitt-amott, persze, mint ahogy az errefelé szokásos. Nem is önálló település, ez is Kétvölgy része, mint ahogy a következő Permise is az lesz majd. Előbb azonban kevés aszfalt, házak csoportjai, legelésző kecskék. És temető, ahol vizet vételezünk, mert továbbra is egészen nyári, majdhogynem forró az idő: kell a frissítő.

Kétvölgy, harangláb: újabb EP, Gáborral és Gyulával, szódával és pazar kilátással. Remek futás kiváló utakon, leérkezés a víztorony közelében. És már látszik is előttünk a ceruza-formájú kilátó a Katalin-hegyen (amit derék vendek Katinbreg-nek hívnak).

Most itt nincs EP, mint tavaly, de a kilátás bőven megérdemli a három emeletnyi lépcsőzést. És zárul a Vendvidék-túra köre, ismét a közös piros-zöld szakaszon találjuk magunkat. Elhagyjuk a már néptelen Sűrű-erdei pihenőhelyet, haladunk előre az orfalui nyereg felé. Átvágunk a néptelen úton, egy néni virágokat gondoz az útszéli feszületnél. Nem látjuk, csak kerüljük Apátistvánfalvát, bár később az egyik település-részt, Balázsfalvát mégiscsak megpillantjuk egy jobbos letérésnél. Átkelünk a Kis-patakon, majd a műúton, remekül futható lejtő visz le egy derékszögű balosig: Farkasfa első háza a sarkon! Elég hosszú aszfalt jön, fűnyíró-kaszáló emberekkel, itt-ott harsány zene, kerti sütögetés.

Faluközpont, kocsma és EP, megint ital-bónnal, de zsíros vagy vajas kenyérrel is kínálnak bennünket; eszünk-iszunk, nyújtunk egyet. Lám, a földön ismerős: a még Felsőszölnökön látott kis kutya pihen. Szép távot megtett, megérdemli, nézek rá. Nekünk éppen a túra negyedrésze van hátra, így kelünk útra. Nem egyedül: alig lépek néhányat, lábamnál a kis szőrcsomó. Ezt most nem gondolod komolyan, ugye?! Barátságos, értelmesnek is tűnik, és nem félek tőle, de nem értek a kutyákhoz. Ez azonban mindegy, mert ő eltökélte, hogy most velünk jön. Ám legyen! Majd mindjárt megbánod, emelkedő jön… Nem hatja meg, és akkor is követ szorosan, amikor birkák és tanyák mellett megyünk el. Hosszú erdei szakasz jön, gyönyörű és remekül jelzett, továbbra is. Ha mégsem így lenne, akkor is csak újdonsült barátunkat kellene követnünk, aki – gondolom – szag után megy. Az meg van bőven, hiszen nem csak egy maroknyi hetvenötös, de a teljes ötvenes mezőny is elment már előttünk.

Igen sűrű, pompás illatú fenyvesbe érkezünk, átkelünk a Lugos-patakon, és már tudom, hogy közel van Kondorfa. Megérkezik a kék jelzés (RP-DDK) is, és csakugyan felbukkannak az első házak. Ez egy hosszú, utcás falu, sok aszfalttal, amit korábban a teljes falu-hosszban meg kellett járni – most viszont már csak a központig. Ott vár a kocsma, kóla és újabb bélyegzés, és elköszönünk a kéktől, mehet továbbra is a piros. Elhagyjuk a falut, és itt már alábbhagy a nap közbeni meleg. Még mindig remek a hőfok, de inni most már kevesebbet kell.
Rétek és kisebb-nagyobb erdők jönnek, az utak igazán kellemesek, jól járhatók. Még a Dó-rét is, ahol pedig tavaly elég lápos-vizenyős volt – igaz, ott kapott el bennünket az eső is. Mellőzzük a formás jellegfát (szalag ezen is van a biztonság kedvéért), és megyünk tovább az ösvényeken. Itt már számolgatunk: annyi bizonyosnak látszik, hogy a fejlámpát csak nehezéknek hoztuk, biztonsági okból: szükség aligha lesz rá. Vagy mégis? Olyan sűrű, sötét részre érkezünk, ahol bizony fél – háromnegyed óra múlva alighanem már kelleni fog. Most persze még nem – sőt, utolsó ajándékként a nap is kisüt, még egyszer, pedig egy ideje már felhők mögé bújt. Gyönyörű színekben pompázik a tavaszi táj, nem győzünk benne gyönyörködni.

Így érkezünk meg a Bárkás-tóhoz, ahol már vékony füst csíkja száll az ég felé. Időben megrakták a tábortüzet, melege és fénye bizonyára jól jön majd a későbbi órákban. Barátságos család fogad, a két kislány azonnal megkedveli útitársunkat, aki azonban ragaszkodik társaságunkhoz, bármennyire is ott tartanák. Közben szörppel, szódával kínálnak, kicsit el is beszélgetünk. És a mai utolsó turistajelzésre térünk (ez a 20. jelzésváltásunk!): kék kereszt, ami a végén majd szalaggal fejeződik be. Előbb még újabb kellemes erdei szakaszok, majd szikkadt talajú ugaros mezőn haladunk. Aztán rétek jönnek, látjuk már Őriszentpétert, aszfaltra térünk, órát nézünk. Tesó, húzzuk meg, nem lehetetlen a tizennégy óra! Öcsém valamit dünnyög a kerek számok bűvöletéről, de aztán csak belekocog ő is – amiből aztán nagy futás lesz a végére, de meglesz az eredménye is: 13:58!
Gratuláció és kézfogás, megkapjuk az emléklapot – és egy egészen pompás jelvényt is. És jöhet az udvari kondérból a csülkös baboskáposzta, aminél finomabbat most talán nem is tudnának adni… Köszönjük a szalafői Banya Klubnak! Asztalhoz ülünk, és a sok-sok nagyszerű élmény mellett egyetlen dolgon tudunk csak sajnálkozni: ilyen legközelebb csak 2022-ben lesz.