Írottkő maraton 46 TT - ahogy én láttam...

Kőről kőre a Kőszegi-hegységben: egészen szépen rímel, és igazság is van benne bőven. Hiszen akad itt számos kő: kicsi és nagy, híres vagy kevésbé ismert egyaránt. Egy maratoni táv pont kellemes hozzájuk: bebarangolni a hegység magyar és osztrák ösvényeit.

Pünkösd hétfőjén, pompás koranyári időben gyülekezünk a Kincs-pihenő parkolójában Imre autójánál. Akik itt vagyunk, zömmel pontosan tudjuk, mire számíthatunk ezen az első rendezésű eseményen. Önellenőrző pontok, ellátás nélkül, kiválóan átgondolt, különleges útvonal, míves jelvény és a szokottnál jóval szerényebb nevezési díj. Ja, és a klasszikus Sport szelet a rajtban, a hatalmas színes térkép és itiner mellé. Sok időt ezekre nem fecsérlek, Zoli öcsémmel hamar el is tesszük a zsákba, hiszen előzőleg felkészültünk a track alapján, és szinte az egész táv a fejünkben van.

Kombinált, érdekes a kezdés, hiszen nem Kőszegről indul – ellenben első utunk oda vezet. Ez innen természetesen ereszkedést jelent, amit viszont emelkedés nyit: egy rövid szakaszon a kék kör visz a kék háromszögre. Az aztán tényleg lejt: barátságosan, nem durván, alkalmat adva egy kis bemelegítő kocogásra. Kis kanyarodás a Fatalin-bükköknél, és hamar itt az első pont: kódot írunk az Ördögtányér-sziklánál.

Máris metsszük az aszfaltot, és előzzük a vidám csapatot. Réka (aki velünk jött) csatlakozott Veráékhoz, és most együtt tolják: jó utat! Pintér-tető, sajnos immár komoly panorámával: még mindig nem szoktam meg a két év előtti tarolást. Odalent Rőtfalva bújik meg: megyünk, persze, oda is! Majd. Most Kőszeg a cél, a tető után hosszút futunk, a terep kiváló. Kék kereszt, kanyarodás le a Trianoni kereszthez: 2. EP. Keressük a kódot, aztán előkerül az itiner: ja, hogy az évszám, a kereszt tövénél… Bocs, talán mégis át kellett volna nézni az itinert!

Panoráma, gyönyörködés, fotók és hajrá, vissza a kis kitérőn! Pár száz méter, fent vagyunk a Kálvária-hegy tetején – aztán meg a templomnál. Remek kilátás a városra, újabb fotók, miközben felidézem a januári Évkezdő tekergő túrákat, amiknek itt a célja: többnyire hóban, persze…

Stációk, különleges gyökerek szabadon, kanyargó út lefelé: ez már ugye az OKT. Nem sokáig: az ABC-nél letérünk róla, és végigjárjuk az itt kezdődő (újabb) kék kereszt teljes hosszát. Nem mintha olyan hosszú lenne – de éppen a rajtnál fogunk felbukkanni, ha véget ér. Addig pár kilométernyi emelkedés jön, természetesen… csak hogy érezzük a törődést. A Szulejmán-kilátóra most nem kell felmenni: Imre engedékenyebb, mint én. Akárcsak áprilisban a Kubát Hugón, a júniusi Kőszegi csillagok TT-n is fel fogom ide küldeni a túratársakat…

Gesztenyefa utca, Királyvölgy: a névválasztás talán nem véletlen. A sok-sok most is termő fán kívül ugyanis itt található az Öreg gesztenye emlékhely is. Itt látható a közel 500 éves gesztenyefa megmaradt torzója: egészen különleges emlék, nagyjából Mátyás idejéből…

Elfogynak a kis házak, kertek: emelkedő visz ki, gyönyörű ösvényen, kiváló terepen. Meghúzzuk a tempót, gyorsan Szálasi egykori bunkerénél írjuk a kódot. Aztán itt a parkoló, Imre kocsijánál még mindig rajtolnak rövid távosok – ismerősöket is üdvözölhetek. Aztán kék kör, másodszor – de az elágazásnál most ezen is maradunk, és ennek is kihasználjuk teljes hosszát. Ami az aszfaltos szerpentin kanyarjánál ér véget – onnan már csak pár lépés lefelé a Hétforrás.

Elég sokan összejövünk itt: ki-ki szusszan egyet vagy fotózik, körülnéz vagy vizet vételez. Ez utóbbi erősen indokolt is: nagyjából 30 kilométeren keresztül most ezzel a készlettel kell majd gazdálkodni, egészen Velemig. Ezt javasoljuk a szemből érkező Gábornak is, miután saját kulacsainkat feltöltöttük. Aztán megint egy teljes hossz! Úgy látszik, ez egy ilyen nap: ezúttal egy újabb kék kereszt jön, ami innen indul, és az országhatárnál ér véget, hamarosan. Szerencsére az ösvény nem: az odaát is sárga Alpannonia-ként megy tovább. Mi meg követjük, persze, hiszen következő pontunk/kódunk Rőtfalván lesz.

Addig egy igen remek, kellemesen lejtő ösvény visz: közben persze muszáj megállni egy pillanatra, fotóra – ahogy egy túratárs fogalmaz: „hogy tudjuk, hol a határ”. És ez már osztrák föld, osztrák tavacskákkal és kacsákkal, és kislányom jut eszembe, akivel az Alpannonia 15 TT-n itt pihentünk egyet – az ő kedvéért most is lefotózom őket.

Kihalt, csendes határmenti falucska, a kereszteződésben ott a kód, és örülünk, hogy nem a főutcán kell mennünk. Sőt: utána sem a gyalogos- és kerékpárutat válasszuk, hanem az erdőszélen, a patak mentén haladunk. Kicsit hosszabb, és persze harmatos is, de nem aszfalt – lesz az még bőven, sok is.

A sebes Güns (vagyis Kőszeg) patak még mindig kísér, de már a kerékpárúton közelítjük Hámortó (Hammerteich) községet. A mögöttünk jövő csapattól másnap megtudtam, hogy őket itt osztrák rendőrök állították meg, mivelhogy migránsoknak nézték őket… (szerencsére tisztázódott a helyzet). Mi kellemesen átjutunk az előzőnél is kisebb és csendesebb településen, és máris a lékai vár tövéhez érkezünk. A kis tó partjától pompás és fenséges látvány a fenn magasodó épület-együttes: örülök, hogy ezúttal ebből az irányból érkeztünk ide.

A következő kód a vár parkolójánál található, és amíg öcsém ezt intézi, hamar bekocogok az udvarra, pár kattintás erejéig. Többre nem, mert bejártuk már többször is, túrán és kiránduláson egyaránt – mehetünk is, zúgás le a lépcsős ösvényen!

Léka (Lockenhaus) szintén csendes – lehet, hogy mindenki wellness-el? Öcsém szerint inkább Bozsokon cukrászdáznak… A BILLA persze ma zárva, amit kicsit sajnálok, de még a fagyizó környéke is néptelen, kihalt. A kis ivókút azonban üzemel; iszunk pár kellemes friss kortyot.

Így jutunk ki Lékáról, a szerpentinen egészen a széléig, és már nagyon örülünk, hogy bebújhatunk az erdőbe. Hangos motorosok bőgették itt gépeiket – ezzel szemben itt csend honol, friss erdőillat a kipufogógáz helyett, és még kellemes hűvös is adódik. Kint a napon ugyanis már kezdett egészen meleg lenni, így ezt is nagyon tudjuk értékelni.

És persze az erdőt. Pompás, sűrű vegyes erdők vannak errefelé, a közöttük kanyargó ösvények is egészen kiváló állapotúak, és sokáig egészen szerény az emelkedés is. Ez a szerénység aztán megszűnik, komolyabbra vesszük a szinteket: elvégre Burgenlandban vagyunk, és ennek is ugyanaz a teteje, mint a Dunántúlnak – csak itt Geschriebenstein-nek nevezik, nem Írott-kőnek. Mi meg történetesen – mit tesz Isten! – pont oda igyekszünk.

Néha adódik egy-egy kilátópont vagy szakasz, de többnyire marad a sűrű. Rengeteg madárral, kiváló levegővel és pompás illatokkal, és csenddel. Ez aztán egy kis időre megváltozik, amikor átszeljük a Léka – Rohonc műutat: itt újabb kódot is kapunk. Aztán megint bevetjük magunkat a rengetegbe, magunk mögött hagyva ezt az utat is.

Néha helyiekkel találkozunk, kiránduló házaspárokkal köszöntjük egymást. És faljuk a kilométereket, kiváló beszélgetős szakaszokkal, tesómmal élünk is a lehetőséggel. A track persze újra meg újra előkerül, mert labanc oldalon jóval lazábban kezelik a turistajelzéseket, mint mi idehaza. Jó pár kereszteződésben csak ez segít, de hát megszoktuk, itt ez a trend. A kerékpárosokra jóval nagyobb figyelmet fordítanak – csakhogy mi nem mindig bicikliutakon közlekedünk…

Igen erős kaptató jön, bár rövid szakaszon: felrémlik ismerősként, csak fordított irányból. És igen, nem sokkal később belecsatlakozunk a piros Alpannonia útvonal gerinc-szakaszába. Na, ez már igencsak ismerős az Őrvidék-Várvidék 100 TT-ről mindkettőnknek. De nem csak nekünk: itt bizony megjelenik a turizmus. A közeli parkolótól, a Ranch-tól tucatszám érkeznek a hétvégi kirándulók – az Írottkő meghódításának messze legkönnyebb módja. Élnek ezzel honfitársaink is nagy számban, meg persze sok-sok osztrák kiruccanó. Kerülgetjük őket, a tempó-különbség nyilván komoly.

Írott kő. Az „eredeti”, vagyis a három birtok határa – felirattal, kereszttel, ahogy az dukál. Teli egymást fotózó emberekkel, turistákkal. Hadd jöjjön a kilátó! Előbb OKT-pecsét az itiner megfelelő rovatába, és hajrá, fel, a tetejére.

Alaposan megbánjuk eme tettünket. Amikor – pár kattintás után – lefelé vennénk az irányt, felfelé igyekvő csoport érkezik. Tucatszám özönlenek a kanyargós lépcsőn, és csak jönnek, jönnek... Hatalmas megkönnyebbülés hát és végtelenül jó érzés, amikor a határmenti zöldre jutunk, ami meg általában kihalt, csendes, ember nélküli.

Most is. Mi meg figyelünk: eredetileg a kék háromszögön tervezte Imre a túrát, aztán az itineren már a zöld szerepel végig. Mi szívesen lemennénk az előbbin, mert eddig még nem sikerült egyszer sem megtalálni. Na, most igen! Le is óvatoskodunk rajta, és sikerül lefotóznom a Gyilkos-sziklát is, még ha kissé sötét is van itt… De „Kőről-kőre” haladunk, tehát dupla öröm itt lenni.

Lejutunk a DDK-ra; az ösvény kiválóan futható, bele is húzunk kicsit. Újabb hiányzó fákat konstatálunk szomorúan, aztán átkelünk a patakon, és a Sötét-völgy – mint már oly sokszor – most is rabul ejt szépségével (igaz, lefotózni ezt is komoly kihívás).

Újabb kövek: Kalapos-kövek! Fejből emlékszem a fatörzsön lévő kódra, hajjaj… hányszor láttam már! Gyönyörködni mégis megállok, most is. Aztán figyelni kell: nehogy a megszokás hibát generáljon.

Nincs gond, nem zúgunk le az Óriások lépcsőjén: ezúttal északnak fordulunk, letérve a kékről a (meglehetősen ritka) piros háromszögre. Aztán patak-átkelés, piros sáv és kék kereszt (ma már a harmadik): fel is bukkan Velem.

Naná, hogy nem hagyjuk ki Kati nénit a Pittyes kocsmában! Persze hogy iszunk egy remek hűs (kőszegi borból készült) fröccsöt. Bőven megéri azt a majdnem kilométernyi kitérőt… Pár falat is jut hozzá, és mehetünk is. Fel, természetesen, az említett kék kereszt majd a Hörmann-forrásnál „tetőzik”. Előbb meg nyilván a Szt. Vid-kápolna: de szép is így innen lentről!

Kanyarog felfelé az ösvény; a hatalmas fák a még hatalmasabb völgyekben magasodnak, gyökereik időnként kígyóként tekeregve láthatók. Itt is jönnek kirándulók, köszöntjük egymást; elismerően nézek a nyugdíjas hölgyekre: nem séta ide feljutni.

A kápolnánál aztán kiderül, hogy itt ma esemény van: Pünkösd hétfőjének tiszteletére misét celebráltak. Ennek megfelelően itt is óriási a nyüzsgés: többen is akadnak, akik egészen az épületig bejöttek autóval, dacára a tiltó tábláknak. Az ösvények is emberekkel vannak teli – menjünk hamar az OKT-emlékműhöz, ott a következő EP! Aztán át az aszfalton, és újra csend lesz és nyugalom: magunkra maradunk az erdőben, a kaptatón. A fenyvesnél aztán megint egy-két pár jön, útbaigazítjuk őket, és feljutva kanyarodunk is jobbra. Jól állunk vízzel, kihagyjuk hát a hatszáz méternyi kitérőt a forráshoz – nekivágunk inkább a gerincnek.

Kék háromszög, Hármashatár-hegy, majd a Nagy-Kendig. Itt újabb kódot írunk, aztán gyönyörködünk a kilátásban, egészen a Kopasz-Kendig tetejéig. Ott újra bebújunk a fák közé („de jó ez a hűvös!”), meghúzzuk a lépteket, közben még egyet falatozunk. Aztán Vöröskereszt: megint kód, sokadik. És jöhet az OKT, ismét útbaigazítást kérő párocskával. És itt is van az Óház, hát persze, gyerünk fel a kilátóba, és persze megint nem bánjuk meg.

Hamar még évszám az itinerbe, és jöhet a kék háromszög. Amiről aztán a (ma már kétszer megjárt) kék körbe térünk le – és megint útba igazítunk.

Kincs-pihenő, parkoló, szervusz, Imre! Gratulál, majd szabódik: sajnos, nem készültek el a jelvények, így egy méretes kitűzővel menti, amit lehet. Sajnáljuk kicsit, de ennyi remek élmény után ezen nem akadunk fenn… Rékát nem kell megvárnunk, Vera hazaviszi – így hát jöhet Bozsok – stílszerűen az erdei szerpentinen és Velemen át. Igen: hogy még egy kicsit érezhessük azt, amit a Kőszegi-hegység adott ma: sok-sok gyönyörűséget, szépséget és pazar látványt.

Kubát Hugó emléktúrák, a másik oldalról - ahogy én láttam...

Akasztják a hóhért! Életemben először kipróbáltam, milyen is a „túlsó térfél”. A szombathelyi Borostyánkő Egyesület tagjaként alaposan kivehettem a részem egy teljesítménytúra rendezéséből. Állíthatom, hogy nagyon sok idő, pénz és energia – de hatalmas élmény!

Idén januárban nyergeltem át a hazai csapathoz, akikkel már korábban is remek kapcsolatom volt. Elsősorban logisztikai és logikai okok miatt váltottam – de igazán kiváló embereket ismertem itt meg. Az egyesület tevékenysége eléggé sokrétű, a teljesítménytúrázás ebből „csak” egy szelet. Számomra persze a legfontosabb, így hát szívesen vetettem bele magam a sűrűjébe, már január végén. Hamar kiderült, hogy egyáltalán nem volt ez túl korán, sőt… Így is nagyon sok minden a végére maradt – kényszerűségből vagy csúszással.

Kubát Hugó emblematikus szereplője volt a Vas megyei természetjárásnak. Több, mint húsz éven át a Vas Megyei Természetbarát Szövetség elnöke, hosszú éveken keresztül az „Elektromos” Természetjáró Szakosztály vezetője volt. Sümegtől Velemig (az akkori végpontig) az Országos Kéktúra útvonalát ő járta be, és segítőtársaival felújította, jelzésekkel látta el. A Kőszegi-hegységben egy fontos turistautat is így hívnak. Természetes tehát, hogy nevét immár 12. alkalommal viseli ez az esemény, aminek szervezésében igen aktív munkával fia, Csaba is részt vesz.

Ezt az örökséget vehettem kézbe: sok tapasztalatot, kiváló csapat támogatásával. Egyúttal azonban a frissítés és korszerűsítés szükségét is érezni véltem – és ez lett az én munkám fő irányvonala. Teljesen új itinert terveztem, részletes leírással az útvonalakról. A régiből átvettem a Kubát Hugót bemutató részt, de a sokszor fénymásolt, fekete-fehér térképet újra, színesre cseréltem, bejelölt ellenőrző pontokkal, jelzésekkel, nyilakkal. Felkerült a névadó portré-fotója a címlapra, az egyesület emblémájával – és a távok újonnan tervezett (különböző színű) logójával.

A három útvonalat Csaba és Sanyi segítségével részletesen átbeszéltük, Évike néni (elnökünk) jóváhagyásával. Éva (Csaba felesége) és Kati segített még sokat ezekben is. A csapat mozgásba lendült: engedélyek, kapcsolat-felvétel a Jurisics-várral. Igen, idén is használhatjuk a megszokott helyiséget, köszönjük! Ez komoly támogatás – de nekem többön is járt a fejem. Ezeken a túrákon ugyanis soha nem szokott ellátás lenni, én viszont nagyon szerettem volna. Nem kevés érveléssel és vitával, de meggyőztem a csapatot: 2018-ban már komolytalan összeg a megszokott hatszáz forint… Így aztán nyolcszázra módosítottunk, bár sokféle kedvezményt is igénybe lehet venni.

Aztán eljutottam a Decathlonhoz, mert több TT-n is láttam őket – pontosabban termékeiket és logójukat. Nosza! Fogadott az igazgató úr, és remek kondíciókat kaphattunk. Sőt! Örült, hogy megkerestem, és szívesen támogatnak, ő maga is gyakran túrázik… Őt is üdvözölhettük aztán a túrán – méghozzá a leghosszabb távot (igazán szép idő alatt) teljesítők között. Új logó került tehát az itiner elejére a Jurisics-vár mellé – sőt, hamarosan egy harmadik is. A Turista Magazinnal évek óta tartó jó kapcsolatom is új színt hozott. Korábbi lapszámokat ígértek, szabad osztogatásra – illetve három darab egy éves előfizetést, ajándékba!

Teltek a hetek, sok-sok módosítás és szépítgetés után kialakult az itiner végleges formája. Oklevél? Csak az öt éves évfordulókra szoktunk… Ajjaj, ez is magától értetődő manapság! Meggyőztem őket – a TT világában azért az enyém volt a nagyobb (és naprakész) tapasztalat. Azt is megterveztem, pedig nem vagyok egy Photoshop-zsonglőr (bár ezen a téren is sokat tanultam, ez tény). Mindezek közben kollégám és Zoli öcsém rengeteget segítettek. Jöhettek az újratervezett helyszíni nevezési lapok is: legyen áttekinthető, formás és logikus.

És ha már nevezés: legyen előnevezés is! Nehezen, de erre is rábólintottak, bár az előre utalási módot elutasították… Majd talán legközelebb! Így „csak” a szándékot hőmérőztük ezen a módon – meg persze a kikerülhetetlen Facebook is képbe került. Oldalt hoztam létre az egyesületnek, hamarosan pedig az eseményt is. Ott is képek, fejléc és logók… És szépen kezdtek jelentkezni az érdeklődők: Facebook és előnevezés – itt is, ott is növögetett a létszám. Majd plakát is szükséges lett, hát hadd jöjjön az is! Már régen nem mertem összeszámolni a ráfordított órákat. Az idő pedig már nem is csordogált, hanem kezdett egyre komolyabb tempóban fogyni, majd vágtázni. Vízvételi helyek, parkolás, a rajt megközelítése buszról vagy vonatról, rendelhető ebéd a szomszédos étteremben… Próbálom mindenről értesíteni az érkezőket.

Rövid és közepes távok, sok család is jön. Hát legyenek gyerek- és család-barát EP-k, rajzolható válaszokkal is! Bóják is kellettek, Zolival megoldottuk. Táblákat terveztem, vele együtt elkészítettük: lamináltan, eső-biztosra. Persze közben sűrűn fohászkodtam a jó időért (és terepért) is – főleg a rommá ázós Ͳ után… És lám, biztató híreket olvashattam a meteorológiai oldalakon is! Kaptam két nap szabit: a csütörtököt és pénteket erre áldoztam. Mert már az utolsó héten, az utolsó napoknál járunk, igen! Ötödikén a hegyen ünnepelhettem a szülinapomat: mekkora öröm! Ezen a napon járhattam le a leghosszabb, húszas távot. Segítségem is akadt: Réka szombaton nem tud itt lenni (a Vérkörön tolja), de sajnálná kihagyni… Kecske és káposzta: elkísért, és nagyon sokat segített.

Pénteken egyedül jártam le a tízest, délután. A délelőtt ugyanis a kitűzőkre ment rá. Reggel felhívott Évike néni, hogy hát a kitűzők… nos, azok még mindig nem érkeztek meg. És már aligha fognak. Jaj! Hát megígértük, kisgyerekek jönnek, Uram Atyám, mi lesz itt?! Rengeteg telefon, küzdelem után be kellett látnom: ezt már lehetetlen megoldani. Így szalagoztam és tábláztam, amikor – délután kettő körül – jött az újabb hívás Évikétől: most hozta meg a postás… Pár újabb ősz hajszál: végül is már mindegy, nagyon nem lesz feltűnő… De megvan, Istennek hála!

Semmiség volt ehhez képest az akkor felfedezett dagonya a zöld sávon. Valamennyire járható, de itt – reményeim szerint – sok tucat ember megy végig… talán száznál is többen. Na, a vége nem fog mosolyogni. Kerülő utat kerestem (és találtam) a kiválóan járható erdőben. Alapos szalagozás, és hajrá, tovább! Fogy az idő, mindjárt jön Laci, aki munka után még bevállalta velem az ötös távot. Nem ismeretlenül: Húsvét hétfő délután már egyszer végigszaladtuk, most már a „készre” mentünk. Alkony szállt le, mire végeztünk, de hát ez is megvan, kész a pálya!

Eljött a nagy nap, reggel hétkor már a vár kapujában toporgok, jönnek a többiek is. Élmény látni az összeszokott csapat nyugodt és higgadt munkáját! Sanyi és Laci a Hörmann-forráshoz, Laci és felesége az Óház-kilátóhoz: ez a két „emberes” ellenőrző pont. A hölgyekkel asztalokat forgatunk be, de aztán jön Tóni, és módosító ötlettel áll elő. Logikusabb és szellősebb lett így, köszi a segítséget! Nem ő az egyetlen rendező, túravezető, aki megtiszteli rendezvényünket: jól esik, hogy eljöttek. Akárcsak András és Ildi, akikkel sok alkalommal volt szerencsém együtt túrázni. Nem kispályáznak: triplán tolják, azaz, mindhárom távot teljesítik; gratula! Azért kicsit elszorul a szívem, ahogy sorban húznak ki az ajtón. Ki, a hegyre, az én hegyeimre – én meg itt maradok. De most ez van, ne oda járjon az eszed!

Az előnevezők asztalát választottam magamnak: jó döntés volt. Jönnek is szépen, osztom az itinereket, amiket még előző este kis feleségemmel megírtunk, sorba rendeztünk. Sok-sok ismerős, még több ismeretlen… Ha időm engedi, váltok pár szót túrázókkal. De furcsa innen felől lenni! Egészen különleges érzés, és igyekszem minden percét kihasználni, átélni teljesen. Néha kiürül a terem, de aztán busz érkezik be, vagy vonat, és megint megtelik. Távolról is jönnek, de sok a környékbeli is. Kicsik és nagyok, kirándulók és futók, amatőrök és profik egyaránt. Milyen jól megfér itt mindenki egymás mellett!

Közeledik a tíz óra, megérkezik kis családom is. Laci hamar távozik is: húszason megy, jó utat! Zoli pedig bevállalja kicsi lányomat, barátnőjével – meg persze anyával. Elköszönünk egymástól; most egy kicsit még nehezebb itt maradni… De az események zajlanak: már érkeznek is be az első ötösök, sőt: András kocog be, pazar idővel a tízesről. És persze már fordul is vissza, alig kis pihenővel, a húszasra… Megnyugtat, hogy odakint minden rendben, aztán Ildi is hasonlókról számol be. Őt is elvarázsolja a Kőszegi-hegység, mosolyogva mesél – de aztán indul is kifelé. Sanyi hasonlóan hozzájuk, harmadik triplásként tolja. Örülünk, hogy eddigi virtuális ismeretségünk most valóságossá válik.

Fél tizenegy után már létszámot is számolunk, és az eredmény mindenkinek nagy öröm. Az esemény eddigi átlaga 165; legtöbb résztvevő tavaly volt: akkor 185-en jöttek el. Nos, idén 317-en tiszteltek meg jelenlétükkel! Úgy érzem, hogy a befektetett munkánk nagyon szép gyümölcse ez – látom az arcokon (meg hát el is mondják): mindenki elégedett. Évike néni is, aki múlt heti műtétje miatt nem tud jelen lenni, de persze többször felhívjuk, és talán a lába is gyorsabban gyógyul így…

Délután sűrűbben érkeznek, ki-ki saját tempója és távja szerint. Ezen a túrán szintidő nincs, bár a tízkor induló húszasoknak azért érdemes az órát is nézni… Négykor ugyanis zár a cél – a helyiséget eddig kaptuk meg, tehát nincs apelláta. Kipirult, elégedett arcokat látok, főleg a gyerekeknél. Olyan nagy az örömük! Rajzolhattak, sétáltak egy kellemeset a pompás tavaszban, pillangót vagy éppen virágokat láthattak… És most büszkén veszik át a kitűzőt és oklevelet; nézd, ott a nevem, anya! És ott a kilátó, látod, a jelvényen, onnan néztük a várost! A felnőttek – főleg a „tempósok” – megemlegetik a Steinbach-kő környékét vagy éppen a kék keresztet, Velemtől (a Szt. Vid-kápolnán át) a Hörmann-forrásig…

Négy környékén aztán megfogyatkozik az érkezők hada, majd befut az utolsó is. Közben leérkeztek már a pontőrök is, és egy közös ebéden sztorizgatunk, beszéljük át élményeinket. Összepakolunk, rendben hagyjuk a termet és elköszönünk egymástól. Én még nem hazafelé tartok: a szemerkélni kezdő esőben végigjárom a városi szakaszokat, és a megmaradt szalagokat, táblákat gyűjtöm be. Hála Andrásnak, az ötös táv megvan, a tízes pedig – hála Csabáéknak – holnap meglesz. A húszason pedig éppen kint a hegyen gyűjt valaki, ugyanebben a szemerkélő esőben: jó öcsém. Zoli a tízes után bevállalta a húszas „söprését” is, eléje megyek hát, amennyire lehet. Együtt fejezzük be a Királyvölgyet, aztán egy remek kávé és süti után mi is hazatérünk. Viszlát, Kubát Hugó emléktúra: remélem, jövőre is ennyire fantasztikus lesz!

(a fotók részben a bejárásokon, részben a túrán készültek)

Alpannonia 15 TT - ahogy ő látta...

Sziasztok, Emese vagyok, a múltkor már találkozhattunk itt. Láttam, hogy a Gaja-völgyi beszámolómat igen sokan elolvastátok, ezért apával ismét mesélni szeretnénk egy szuper alkalomról. Három éve ez volt a legelső túrám, amikor még kicsi voltam, vagyis majdnem négy éves. Akkor tíz kilométeren voltunk - most a tizenötöst csináltuk meg, és közben átmentünk Ausztriába is!

Különleges és rendhagyó kirándulásra mentünk, hiszen aznap péntek volt, nem szombat. Ez a túrát pedig csak másnap rendezték, de a szervezők megengedték, hogy egy nappal előtte lejárhassuk, mert apa szombaton nem ért rá. Így korán sem kellett kelnünk, szép kényelmesen megreggeliztünk, és úgy mentünk el Kőszegre. Nagyon szép napsütésben érkeztünk a várhoz, amit már elég jól ismerek; voltunk itt többször is.

Készítettünk egy szelfit a várkapuban, és el is indultunk. A Diáksétányon kezdtünk, aminek nagyon megtetszett a neve, mert jövő héttől már én is az leszek: kezdem az első osztályt! Aztán a vicces nevű Kóbor Macska fogadónál rátértünk a zöld sávra, és sokáig azon is maradtunk. A Szénsavas kútból sajnos most nem folyt a víz, de annyira nem is bántam, mert szerintem csípős íze van, én nem szeretem. Itt egy kis utcán mentünk kifelé a városból, aminek a közepén kis csatorna volt betonokból kirakva. Apa szerint azért, hogy könnyen lefolyjon benne az esővíz – szerintem meg azért, hogy abban könnyen lehessen szaladgálni. Voltak nagyon szép virágok is az út mentén, azokat is lefényképeztem. Az utca végén igen izgalmas szakasz jön; anya egyszer szakadéknak nevezte, de ő nagyon aggódós. Szerintem egy nagyon érdekes, rejtelmes rész, apa szerint meg vadregényes, de ezt nem igazán értem. A végén lépcső is van, ott még feljebb megyünk, egy szerpentinre (ami kanyargós hegyi utat jelent). Azon is sokat kell felfelé menni, aztán lépcsők megint, és amikor elhagytuk az utolsó házakat is, bementünk az erdőbe.

Itt is zöld sáv a jelzés, és mutatta apa, hogy mostanában újították fel: tényleg nagyon szép, friss festések voltak. Mellette voltak piros Alpannonia jelek is, de hát ezt a túrát pont azért nevezik így, nem igaz? Elmentünk padok mellett, ahol egyszer piknikeztünk, de akkor még kicsi voltam, nem tudtam egyfolytában felmenni a hegy tetejéig. Most persze haladtunk tovább, a Szabó-hegyre, ahol emlékeztem az erdei tornapályára. És itt volt, tényleg! Jókat nyújtózkodtam és forogtam a játékokon, a kicsiről majdnem leér már a lábam! Voltak szép virágok, azokat is lefényképeztem, és megfigyeltük, hogy egy picit már kezd sárgulni az erdő. Átmetszettük még kétszer a szerpentint, és akkor már elég sokat mentünk felfelé, de apa közben mesélt, és beszélgettünk is jókat, így annyira nem is volt nehéz.

És akkor – tádámm! – felbukkant a kilátó. Felérkeztünk az Óház-tetőre, aminek nagyon megörültünk. Szeretek fent lenni, mert jót lehet pihenni, meg a kilátás is szép, és itt mindig eszünk finomakat. Most is így volt: először felmentünk, körülnéztünk mindenfelé. Apa megmutatta Ausztriát, amerre menni fogunk; még a falut is – egy völgyben, mélyen, és nagyon szép volt. Én szerettem volna a kilátóban ebédelni, de apa elmondta, hogy itt hűvös van és huzat, meg a nap sem süt be – így lementünk (most az izgalmasabb úton) a padokhoz. Elővettük a zsákból a szendvicseket, innivalót, és jót piknikeztünk, meg pihentünk közben. Aztán apa újra megkérdezte, amit otthon is: „Mit szeretnél? Innen lemehetünk egyenesen a kék háromszögön, és az a tízes táv – vagy balra az OKT-n, ami a tizenötös. Még most is eldöntheted! A tízesen biztosan nem lesz eső, de a hosszabbon lehet.” Ránéztem, és lassan mondtam: „Apa, eldöntöttem. Tizenöt!” Elmosolyodott, és elindultunk lefelé.

Az OKT-t nagyon könnyű felismerni, már a mamának is megmutattam múltkor Bögötön. Ezen mentünk most. Az erdőben volt pár kanyar, és utána meredeken ereszkedtünk, nagy gyökerek és kövek között. Balról megérkezett a zöld sáv is, apa megmutatta, hogy múlt héten ő ott jött, amikor megcsinálta a huszonötöst. Aztán leérkeztünk egy újabb szerpentinhez, és túrázókkal találkoztunk, akik nem tudták, merre kell menniük. Apa megmutatta nekik, de amikor mondták, hogy csak 11 kilométeren vannak, csodálkoztam, és mondtam, hogy mi 15-ösön. És megyünk Ausztriába is! Aztán leereszkedtünk a Hétforráshoz, ami szintén szuper környék. Nagyon tetszik ez a hely is, és mindig másik vezértől kérek inni: most Tastól. Apa is megtöltötte a kulacsot és a vizes tasakot (amit én tevepúpnak nevezek), mert ez nagyon finom és friss víz. Készítettünk sok fényképet, és itt is pihentünk kicsit. Választhattam, hogy hosszabb betonúton, vagy rövidebb, de meredek hegyoldalban megyünk tovább: ez volt az izgalmasabb, erre mentünk. Hát, jó nehéz volt, tényleg, de érdekes is, és kidőlt fatörzseken is át kellett mászni. Apa segített sokat, és fel is érkeztünk az útra, aztán ott jobbra mentünk, a kék kereszten. Ekkor már izgatott voltam, mert tudtam, hogy az egészen a határig el fog vezetni. Közben kaptam egy csemegét is, amit nagyon szeretek, és sok energia is van benne. Amikor aztán lekanyarodtunk jobbra, már szaladni szerettem volna. Apa nevetett, és együtt futottunk jó sokat.

Így érkeztünk el a határhoz. Szuper volt! Volt ott egy kis kapu, meg táblák, és egy fehér kő is, aminek a két oldalán „M” és „Ö” volt. Megtudtam, hogy az „Ö” Österreich, vagy valami ilyesmi… és Ausztriát jelent az ő nyelvükön. Az „M”-et persze így már kitaláltam. Aztán fényképeztünk, és beléptünk Ausztriába. Hát, igazából ugyanolyan volt a táj itt is, ugyanolyan fákkal. És továbbra is lejtőn mentünk, vagyis hát futottunk, még egy kicsit. 

Nemsokára kis tavak jöttek, ahol láttam kacsákat is, és én fényképeztem le őket. Így érkeztünk be az osztrák faluba, amit Rőtfalvának hívunk (ők pedig Rattersdorfnak). Megtudtam, hogy a rőt az a vöröst jelenti; biztos volt itt egy vörös hajú király, vagy ilyesmi?... Nem szerettem itt menni, mert rengeteg kutya ugatott az utca mindkét oldalán, és féltem tőlük. Szerencsére kerítés mögött voltak, és hamar elhagytuk őket. Néztük a templomtornyot, mert ott kellett lekanyarodni. Hamarosan oda is érkeztünk, és apa mutatta a táblát: Schulgasse, vagyis Iskola utca. Tényleg ott volt az iskola, megnéztük azt is, és volt mögötte játszótér meg pályák, de a kapu zárva volt. Itt eléggé fáradtnak éreztem magam, és szóltam apának, hogy pihenjünk. Le is ültünk egy padra, és megint ettünk egy jót, meg ittunk a forrásvízből.

Itt sárga Alpannonia jelzés vitt tovább, egészen újra a határig. Közben láttunk egy kis gomba formájú épületet, amit apa vadászkápolnának nevezett. Mondta, hogy pár hét múlva szeretné újra látni, amikor errefelé jön egy másik túrán. Aztán sok szép virágot fényképeztem, és megint fehér kövek bukkantak fel. Erről már tudtuk, hogy újra a határon vagyunk. Beérkeztünk Magyarországra, és lett is újra turistajelzés: zöld sáv megint. Ez is szép erdőben vezetett, de egyszer csak elkezdett csepegni az eső. Apa későbbre várta, de én nem bántam, mert még nem voltam esős túrán, és már szerettem volna. Amikor jobban szemerkélni kezdett, felvettük az esőkabátokat, és nekem nagyon-nagyon tetszett, amit apa nekem hozott. Olyan, mint egy tündér szárnya, vagy mint a rovarok fátyolos szárnya. Elkezdtem benne szaladni, és lobogott utánam, szuper volt! Nevettünk és futottunk, annyira tetszett! Szerencsére az út is lejtett, mellettünk meg lent kanyargott egy patak: ez a Gyöngyös, ami hozzánk, Szombathelyig is eljut. Ezt megismertem, mert az Évkezdő tekergő túrán már kétszer is jártam errefelé. Emlékeztem az út nevére is: Andalgó.

Ez le is vitt a Csónakázó tóhoz, mert Kőszegen is van ilyen, nem csak nálunk. Ott aztán apa megint megkérdezett, hogy visszamenjünk-e a várhoz, vagy felmenjünk a Kálváriára? Mert oda felfelé kell menni, de erre emlékeztem is. Visszamenni kispistázás lett volna, vagyis rövidítés, azaz csalás. Így hát persze felmentünk, apa segített, fogta a kezemet. Eszembe jutott, hogy a délelőtt elkezdett mesét nem mondta végig, és kértem, hogy fejezze be. Nevetett, hogy miért pont itt, egy erős emelkedőn jutott ez eszembe, és szerintem igen lerövidítette a végét. De arra pont fel is érkeztünk a templomhoz. Itt ettük januárban az Évkezdő tekergőn a célban a főtt kolbászt, meg forró tea is volt. Most itt kezdett el igazából esni, és apa szerintem megijedt, és mondta, hogy most azonnal visszamegyünk a városba, a célba. Csakhogy én emlékeztem, hogy még a Szulejmán-kilátó hátra van, és kérleltem, hogy menjünk teljesen végig.

Végül beleegyezett, és megint szaladtunk egy darabon, a szőlők között. Néztük, hogy már érik; kár, hogy kerítések mögött volt, nem tudtuk megkóstolni. Szerencsére találtunk szedret és szilvát, és közben szép panoráma volt, csak hát felhős. Aztán gyorsan oda is érkeztünk a kilátóhoz, és játszottunk az ottani kirakós játékkal, és közben jót nevettünk ezen, hogy esőben sem hagyom ki. Aztán a lépcsőn ereszkedtünk le, de apa figyelmeztetett, hogy legyek nagyon óvatos, mert veszélyes már egy ideje, most meg még vizes is. Aztán annyira vigyázott rám, hogy ő meg megcsúszott egy kicsit, és én kaptam el! Ezen aztán megint jót nevettünk, és így le is jutottunk a Királyvölgybe, a kék kereszt jelzésre. Ezen voltam már sokszor, ismertem, és hamar le is érkeztünk a városba, és teljesítettük a túrát! Majdnem pontosan 15 kilométer volt, és apa mondta, hogy bele is fértünk volna a szintidőbe. Hamar beültünk a kocsiba, és meg sem álltunk Bozsokig, ahol finom sütit és gyümölcslét kaptam.

… Aztán hétfőn estefelé – amikor hazajött apa a munkából – bementünk egy nagy épületbe, ahol egy szobában nénik és bácsik ültek, beszélgettek. Ők rendezték a túrát, és bementünk hozzájuk, már vártak ránk. Mutattunk nekik sok fényképet; nagyon megdicsértek, és gratuláltak, ami persze jól esett. Nem akarták elhinni, hogy már a 27. túrám volt ez, és örültek, hogy az első is Alpannonia volt. Megkaptuk a kitűzőinket is, és választhattam: kettő fajta már megvolt, így a Szénsavas kutat kértem. Megígértük, hogy eljövünk máskor is, és elköszöntünk.