Sopron nem csak az
egyik legszebb magyar város, de a leghűségesebb is – vagyis Civitas
Fidelissima. A kilencvenhat évvel ezelőtt történtek emlékére teljesítménytúrát
is szerveztek a környékre, melyen a Lővérek csodaszép tájain barangolhattunk és
örülhettünk annak, hogy mindez ma is magyar föld.
A Rongyos Gárda
1921-ben (a két ágfalvi csatában) tanúsított ellenállásának hatására népszavazást
rendeltek el, amin Sopron (és a környező érintett nyolc falu) a maradás mellett
döntött. Nem véletlen tehát, hogy a túra a Rongyos Gárda emlékműtől indul, ami
Sopronban van, de mégsem: fel kell hozzá jutni a Károly-magaslat parkolójába.
Itt tettem le tehát a kocsit reggel háromnegyed hétkor, és üdvözölhettem több
ismerőst is. Beleértve Imrét, a főrendezőt is, aki már nyomja is kezembe az
itinert – lévén hogy éltem az előnevezés kényelmes megoldásával.
Eddig még csak egyszer, évekkel ezelőtt vettem részt általa
szervezett túrán, pedig sok izgalmas, érdekes útvonalat láttam már nála – de valahogy
mindig máshol kötöttem ki. Most a szokásosnál tömöttebb zsákkal érkeztem,
hiszen a Hit Pajzsa-túrákon ellátás általában nincs. Egy Sport-szelet azért
akadt a rajtban, de a többi az én dolgom lesz – beleértve az innivalót is.
Főként ez utóbbi okozott fejtörést készülésem során: egy maratoni távon azért
elég sokat iszom, még téli viszonylatban is. Így hát átböngésztem a térképet,
forrásokat jegyeztem meg magamnak – bár azt nem tudtam, hogy működnek-e? Egy
soproni barátom-túratársam, Dani aztán egészen megnyugtatott, így hát a
felkészültség érzésével vágtam neki a zöld sávnak.
Hét óra van, és (december közepének megfelelően) még meglehetősen
sötét. Szerencsére jól ismerem ezt az ösvényt fel is, le is, így megkockáztatom
a lámpa mellőzését. Nincs is gond, a Deák-kútig még óvatoskodva, később már
magabiztosabban haladok lefelé, a város irányába. A túra ugyanis oda visz le
először, de már közben is ellenőrzőpont fogad, a Printz-pihenőnél. Kódot írunk,
majd egészen az Erzsébet-kertig ereszkedünk (én inkább ide tettem volna az EP-t),
ahol aztán erős balos visszafordítóval váltunk át a Soproni Kék vonalára. Ez megint
csak ismerős szakasz, többek között a Lővérek 40 TT is ezen visz ki a városból.
Idén ez a túra elmaradt; újabb okot szolgáltatva nekem arra, hogy ma itt
legyek.
Aszfaltozunk tehát, előzök több túratársat is, miközben
teljesen kivilágosodott, zsong a város is. Aztán zegzugos utcák jönnek, sok-sok
irányváltással, mígnem kiérkezek a Bánfalvára vezető út hídjához, ahol letérek
jobbra, és ismét kódot jegyezhetek fel. A Kutya-hegy jön, fel az Ózon-kemping
mellett, aztán végre: terep jön. Kellemes kilátással mindjárt jobbra, azaz
észak felé. Aztán erdő, egy utolsó tanya – és a Valéta emelkedője. Az ösvények (az
elmúlt napok esőzései után) néhol kissé nyirkosak, esetleg sarasak is, de
összességében remekül járhatók.
Lefelé, a sűrű fenyvesben azonban érdemes
nagyon odafigyelni: gyökeres-köves vízmosásban ereszkedek. Hamar felbukkan
Ágfalva, megint aszfalt, majd járda – és itt a kocsma, ahol most nincs EP, de
egy kis frissítés igen. Élek is vele, hiszen a maradék 37 kilométeren ma már
több lakott terület nem lesz.
Nem vagyok egyedül ezzel a gondolattal: Ákos is betér egy
sörre, akit már sok túrán láttam-köszöntöttem, és akit itt érek utol. Forralt
boromat kortyolgatom, miközben váltunk pár szót – és aztán innen együtt is folytatjuk,
sokáig. Először is az evangélikus templom mögött, egy kis utcában felkeressük
harmadik ellenőrzőpontunkat. Természetesen az Ágfalvi csatának állított
emléknél hajtunk főt – és írunk fel egy újabb kódot. Aztán hamar el is hagyjuk
a falut – meg a kék jelzést is: pár száz méteren jelzetlen szakasz jön, majd
jobbról megérkezik a határ-menti zöld sáv. Ez visz mezők, majd erdők közé, ahol
már puhább a talaj, de gond itt sincs.
Közvetlenül a határ (és a Loos-patak
partján) haladunk, majd a zöld élesen balra kanyarodik. Mi is, de – mint később
kiderül –mi nem eléggé élesen. Így hát egyszer csak egy zöld jelzést veszek
észre: ami nem sáv (ahogy kellene), hanem kereszt. Ajjaj, túlfutottunk, nem is
kicsit! Sokat. Mentsük, ami menthető – ami jelen esetben egy igen meredek kaptató,
fel, a Borsó-hegy gerincére. Őz rohan át előttünk, jó lehetőség egy
szusszanásra… de aztán már fent keressük az őrtornyot, ahol aztán meg is
találjuk a következő kódot.
Ereszkedés, majd újabb, hosszú emelkedő: szalagozott út
következik. Ezen jutunk ki a jól ismert piros sávra, ami balról érkezik a Felső-Tödl
felől. Most alaposan kijárták erdészeti gépek; örülünk, hogy jobbra kell
rátérni. Ez már a Terv út, ami igen kellemes emelkedéssel visz lassan felfelé.
Megérkeznek a „halmok” is: első, második… és még negyedik is lesz. Ezek már
alaposabban megdolgoztatnak, de a sebességünk nem csökken. Ákos ugyanis
szigorúan tolja, sőt: nagyon szigorúan… Szerintem a megszokott gyorsabb tempómnak
is legalább 120%-án megyek, de azért igyekszem tartani a lépést.
Közben persze
jól elbeszélgetünk, meg a tájat is csodáljuk. Annál is inkább, mert még a nap
is előbújik: pompás látványt nyújtanak a megmaradt őszi levelek, a nyíresek,
meg a távoli hegyek is. Így jutunk a túra – és a környék – legnyugatibb pontjára,
az Asztalfőhöz (vagy Urak Asztala, esetleg Herrentisch).
Határkövön található feliratot jegyzünk fel, és ereszkedhetünk
lefelé. Ami több helyen is emelkedő, lévén, hogy a Soproni-hegység legmagasabb
pontjára igyekezünk éppen. Nem sokára ki is tűnik a fák közül a Magasbérci-kilátó
tornya: újabb EP. Felszaladok pár fotóért, meg persze keresem a kódot is – Ákos
is ezt teszi, csak lent. Egyikünk sem talál, így hát megyünk tovább (a célban
aztán kiderül, hogy én nem vettem észre a lépcsőzés közben).
Féltávon túl vagyunk
már: balról Hermest hagyjuk el, majd mellőzzük Helén-aknát (ami osztrák oldalon
van, így Helenensachl névre hallgat). És látszik már a távoli Brennbergbánya,
ahová most nem megyünk be, de megemlegetjük kocsmáját – ami a templom oldalában
található… Közben kellemesen szállingózni kezd a hó, hangulat-javításként. Továbbra
is a piros-zöld jelzéseken folytatjuk, de ez már új, ismeretlen rész egy
darabig. Hát, hullámzik a terep szépen, és újra megállapítom, hogy Ákos nagyon
erős tempót tud. Ennek megfelelően az idővel is remekül állunk: nem csoda, hogy
hamar megérkezik újra a kék is. Ezen most megint sokat fogunk menni: kis híján
a célig – de legalábbis Sopronig.
El is köszönünk a zöld, majd a piros jelzéstől is, és
teszünk egy kis kitérőt a Muck-tető kedvéért. Újabb kód, újabb hószállingózás.
Erdészeti útról térünk le balra, de továbbra is a kéken: ez már a Tolvaj-árok
alsó szakasza. Ezen jutunk fel az elágazásig, ahonnan egy kis kitérő kedvéért
átváltunk zöld háromszögre. Leginkább persze a Várhely-kilátó kedvéért: az is
EP – ráadásul a 25 km-es távon érkezőknek is. Össze is találkozunk többükkel:
itt jön Vera is, váltunk pár szót.
De felbukkannak mások is: a fent említett
Dani, Emesével. Kijöttek, és vizet hoztak nekem! Hát, igazán zavarba jövök
ekkora kedvesség hatására; tényleg jól esik. Persze a víz is: nem kell források
után kutatni, és megúsztam kis teherrel is – ők pedig sétáltak egy kellemeset
(legalábbis ezzel nyugtattak). Aztán jól elbeszélgetünk a fantasztikus Ciklámen
tanösvényen, csodálva a megunhatatlan tájat (Ákos már korábban elköszönt és előre
ment, saját tempójában).
Hétbükkfa: elbúcsúzok Daniéktól, felírom az újabb kódot, és
letérek jobbra – továbbra is a kéken. Őket (és a huszonötösöket) a sárga hamarosan
visszaviszi a parkolóba, a rajt-cél helyszínére. Nekünk viszont izgalmas
folytatás következik: legalábbis akik – hozzám hasonlóan – még „járatlanok”
ezen a környéken. Kecske-patak, János-pihenő, no és az Iker-árok (vagyis
Zweigraben): ez utóbbi különösen látványos és vadregényes.
És egyúttal remek
futóterep! Élek is a lehetőséggel, és megpörgetem kicsit „utána úgyis emelkedő jön
majd” felkiáltással. Kiváló ösvények, és újabb, testet-lelket átmelegítő pazar napsütés.
Nagy élmény így haladni – nem csoda, hogy már itt is a Bögre-forrás. Újabb
kóddal, igen – és jöhet az emlegetett emelkedő.
Nem erős, de annál szebb:
kisebb árok, vagy vízmosás? Mindenesetre kiválóan járható, és a hátulról érkező
napsugarak varázslatos fényekkel festik be. Itt a tető, a Rókaház – vagy ha úgy
tetszik, a Fuchsen Kogl – és újabb lejtő.
Csoda-e, ha máris a soproni Parkerdő széléhez érkezek? Dehogyis!
Kirándulók, sétálgatók: civilizáció. Majdhogynem nyüzsgés, de legalábbis
változás, nagy változás az előző magányos kilométerek után. Északnak tartok, a
sétányon messziről feltűnik az Ojtozi emlékmű: pontos mása az erdélyi
(sziklafalba vésett) domborműnek, az 1917-es soproni honvédek tiszteletére és
emlékére.
Aztán pörögnek az események: pár perc, szinte, és a Hotel Lővérnél
kanyarodhatok balra. Viszlát, kék! Jöhet annak háromszöges változata: nem is
véletlenül. Imre gondoskodó kedvessége folytán a túrát egy jó kis kaptatóval
fejezhetjük be. Fel hát a TV-toronyhoz, a Károly-magaslatra! Negyven környékén bizony
másként esik, mint korábban, amikor itt csak egy-két kilométer után vágtunk
neki a kapaszkodásnak… De a táj itt is, most is elbűvöl, a levegőt harapni
lehetne, és igazából kell-e ennél több? Esetleg kifogástalan ösvények, remek kilátások,
megfelelő jelzések? Mert megvan az is, ez így mind!
Áthaladok a sípályánál, aztán majd újra – csak közben
panorámában gyönyörködök, meg újabb kódot írok a Dalos-kőnél. És már látom a
kilátót, kód ott is – de ez már az utolsó. És az aszfalt, kirándulók, akiket
egy túratárs előz – de olyan ismerős a mozgása… Hohó, Ákos! Hát megint. Az
utolsó száz métereket tehát újra együtt morzsolgatjuk el, és így lépünk
Imréhez, nagy örömmel. Eredetileg ugyanis szerettem volna kilenc órát, esetleg
nyolc és felet: most az óra 7:45-nél áll meg. Huh! Hát ez nem rólam szólt: ez
elsősorban Ákosról, és az ő tempójáról szólt. Köszönöm, élmény volt! Mint ahogy
az egész túra is: útvonalával, szellemiségével, a Lővérek oly sok szépségével.
Megkapjuk az emléklapot és a míves fém jelvényt: dísze lesz a gyűjteményemnek.
És végül még a reggeli sötétben elmaradt képet is pótolhatom: fotót készítek a
Rongyos Gárda emlékművénél is: tisztelet a hősöknek!