Börzsönyi vulkántúra 42 TT - ahogy én láttam...

Már a túra szintmetszete is impozáns: nagyjából három, egymás után letett háromszögre emlékeztet. Ha még adatokat is társítunk hozzá, akkor egy izgalmas kihívás körvonalazódik ki: nagyjából maratoni távon 2.216 méternyi emelkedő vár a teljesítménytúrázókra. Mindezt decemberben, friss hóban tehetjük meg, vulkáni nyomokban, tájakban gyönyörködve a Börzsönyben.

Zoli barátommal és öcsémmel hármasban már hagyományosan együtt járunk végig egy távolabbi túrát az év végén. Két Tortúra 65 TT után kiderült, hogy oda most nem tudunk eljutni: így jött képbe a Vulkántúra. Nekem elsőre megtetszett, és a többiek is rábólintottak, így hát megszerveztem. Aztán amikor jobban elmélyedtem a részletekben (meg a meteorológiai előjelzésekben), időnként nyeltem egyet, de a fiúk megnyugtattak, hogy jó lesz ez. Hát akkor Börzsöny! Igencsak kevés helyi tapasztalattal: mindössze egy három évvel ezelőtti Börzsönyi Kék 65 TT-n jártunk itt. Ez a hegység (is) meglehetősen távol fekszik az Alpokaljától…

Pénteken délután kellemesen szitáló, majd szakadó esőben hagytuk el Szombathelyt, Győrt, Komáromot és Révkomáromot. De bíztunk a meteorológusokban. Aztán a Börzsöny már fehéren fogadott (és az előrejelzés másnapra is „bejött”). Királyréten a turistaszállásunk meglehetősen egyszerű volt, de rendelkezett egy komoly – eddig ismeretlen – előnnyel: a rajtoltató helyiség felett volt egy emelettel. Így hát hatkor már itinerrel a zsákban igazgatom fejemen a lámpát, néhány cuccot még elpakolunk a kocsiba, és kilenc perccel később nekivágunk az első emelkedőnek. Ez konkrétan a Nagy-Hideg-hegyig tart, sík és lejtő nélkül, 7,4 kilométeren keresztül. Pár száz méternyi aszfalt után máris a terepen találjuk magunkat, az erdőben és a hegyen.

Az út havas, de kellemes; a nagyon sok túratárs között-mögött mi is magabiztosan haladunk előre. A Palóc Piros jelzés a Taxi-nyiladékon visz felfelé, és egy rövid leágazás után az első ellenőrzőponton találjuk magunkat: ez a Cseresznyefa parkoló. Máris kínálnak bennünket (aszalt gyümölcs és keksz is választható), és mehetünk tovább.

Betonutat metszünk, és tovább, fel. Nagyon szép szakasz, a több centis hó vastagon megmaradt az ágakon is: igazi téli hangulat. Itt már lámpa nélkül megyünk, a kék kereszt jelzésén, a Nagy-Vasfazék-patak és az Inóci kőbánya mellett. Aztán kék négyzet, Hármas-kút, kisebb posvány: tovább, fel, tovább, fel. Mígnem aztán újra itt a piros is, meg a sífelvonó: tudom, hogy már hamarosan meg kell érkeznünk a második ellenőrző pontunkra. A havas-ködös tájból csakugyan előbukkan a turistaház kőépületének sziluettje.

Igen, inkább csak sziluett – az is elég homályosan kivehető. Sajnáljuk, persze: biztosan kellemes kilátás lehet itt amúgy. Így letámasztjuk a botokat az OKT-doboznál a falhoz, és beállunk a sorba pecsétért – meg persze a finom, forró teáért. Hú, jól esik ez ilyenkor! A tágas helyiség teli túrázókkal, meleg is van – mégis le kell, hogy üljünk kicsit. Itt vesszük fel ugyanis a csúszásgátlókat a cipőinkre, ami már egy ideje eléggé hiányzott. Most adottak a körülmények, élünk is vele.

Jöhet a Kék: pirossal fonódva, de ez visz el a következő pontig; rábízhatjuk magunkat. Órámat nézem: sajnos nagyon sok idő elment odabent, és most elég gyatrán állunk. Mondanám, hogy húzzunk bele, de meglehetősen korlátozottak a lehetőségek: vagy erős lejtőkön óvatoskodunk, vagy újabb komoly emelkedők jönnek. Hullámzik tehát a terep: le a Rakodóhoz, majd fel az Égés-tetőre, aztán tovább a Hangyás-bérc felé. Nagy nevek előznek – még Lubics Szilvi is elhúz mellettünk. A Szabó-kövek környékére érkezünk: szép kilátásokkal biztatott az itiner és a térkép – a jelenlegi körülmények között ebből sajnos semmi nem valósult meg.

Akárcsak az azt követő csúcson, ahová pedig már régóta szerettem volna eljutni… Most sikerült, de az öröm nem teljes: panorámáról semmiféle szó sincs (a kilátó teteje sem látszik innen lentről), és állandó szokásunktól eltérően fel sem megyünk. Így hát a Csóványos a maga 938 méterével (úgy is, mint a Börzsöny legmagasabb pontja) igazából továbbra is terv marad nekem.

Majdnem negyedtávnál vagyunk, elköszönünk az OKT-tól, zöld jelzést követünk sokáig. A piros is letér ugyanis, nem sokkal a csúcs után, majd megint egy emelkedő jön: a Magosfa is kilencszáz feletti (915 m), neki is megjár a tisztelet… Aztán ereszkedünk, az Esztergályosig, ahol figyelek, nehogy gond legyen: itt el lehet téveszteni az itiner szerint. Pedig dehogy. Mintaszerű szalagozás fogad; másodpercnyi veszteség nélkül vesszük be a balos kanyart. Ma először beszélhetünk valamiféle kilátásról, örülünk is neki.

Aztán a Dosnya-nyereg jön, majd újabb emelkedés, bár a Miklós-tetőt és a Godóvárat is csak mellőzzük. Balos hajtű-kanyar, elköszönünk a zöldtől is: zöld négyzeten ereszkedünk le a Fekete-völgybe. Rövid szakasz, mégis nagyon hosszú! Egyre alacsonyabbra érkezve ugyanis egyre durvább a terep: előbb puha, majd saras az út, végül vízátfolyás, dagonya és meredek partoldalak… Magam is meglepődök, hogy esés nélkül megússzuk.

Aztán végre-valahára leérkezünk, a patak partján megyünk. És át a hídon! Hát persze. Vele szemben ismerős épület: itt jártunk három éve, a kéken (ami most csak metszünk): a Feketevölgy panzióba megyünk be. Itt az újabb EP: forró teával és zsíroskenyérrel fogadnak; jólesik mindkettő. Nagy a nyüzsgés, ismerősök is akadnak – de menni kell tovább, az idő rendkívül szorít. És rendkívül rosszul állunk vele… Zoli kicsit aggódik cipője miatt – de aztán kiderül, hogy nem ázott be, csak hidegek voltak a vízátfolyások. Újabb emelkedők jönnek, kaptatunk fel túránk nyugati gerincére.

Piros négyzet visz a Világos-pallagig, majd balos kanyar, és megint piros sávon megyünk. A Jancsi-hegy a következő, amit én már a Holló-kőnek hiszek. Addig még átkelünk az Ökör-orom gerincén, a Kőtengeren át, és végre elérjük a 685 méter magas pontot.

Féltáv – azonban az időnknek több, mint felét felhasználtuk. Ráadásul az itinerekre hatos időpontot írtak a rajtoltatók, vagyis ott kapásból buktunk kilenc percet… de ezen már kár töprengeni. Zoli küldene bennünket: menjetek előre, nektek meglesz! De erről szó sem lehet: ez most közös túra, elejétől a végéig. Gyerünk, tovább! Hárman.

Ez már egyértelműen szép szakasz, és az időjárás is kegyes, mert a szépséget meg is láthatjuk. Igaz, afféle fekete-fehér kiadásban, de ennek is megvan a maga varázsa, azt gondolom. Többször is érdemes balra tekintgetni, fotózni (csak ennyi időbe ne kerülne!).

Imre ér utol, jól elbeszélgetünk, de aztán folytatja saját tempójában, én meg megpróbálok hinni neki, hogy hátha mégis beérkezünk szintidőn belül. Kövirózsás, Vár-nyereg… és csak-csak megérkezik a Salgóvár is. A gerinceken – mint másutt is – kellemetlen szél fú, így duplán is minden tiszteletem az itteni pontőröknek: cudar idő, cudar hely – még ha oly’ szép is.

A kapott almaszelet igen jól esik, szaloncukor is akad; mehetünk, tovább hullámzik a terep. Bánya-tető és Bánya-bérc, majd a Magyar-hegy (714 m) következik – és ereszkedés, le a völgybe. Ahol szépen kivehető Nagybörzsöny, és azt is látjuk, hogy szép zöld és barna, nem pedig fehér.

Elég szépen aggódunk is emiatt: ha ott is a Fekete-völgyi dagonya vár, akkor komisz szakasz lesz ez is. Szerencsére annál enyhébb kiadást kapunk, bár sétagaloppnak így sem nevezném. Galopp azonban mégis akad, még ha csak nézői is leszünk: négy lovas ereszkedik le a mi ösvényünkön, alapos meglepetést okozva többünknek. A víg kedélyű férfiak mókázása (sőt: éneke!) jó kedvre derít többünket is. A rendkívül csúszós avarról azonban nem vonják el a figyelmet; az nagyjából lehetetlen is lenne. Ezen is túljutunk azonban, megint csak gond nélkül, hála az Úrnak!

Magyar-völgy, utolsó előtti EP. Pattogó tűz, csobogó patak, kellemesen forró tea és finom csokik. Mind jól esik, de egyik sem tudja feledtetni az immár nyilvánvaló tényt: kifutottunk a szintidőből. Öcsémmel számolunk, osztunk-szorzunk, de már egyértelmű, hogy – ma először – sikertelen lesz a túránk, még ha be is fejezzük. Persze megyünk tovább, de ezzel a tudattal. És itt szépen sikerül elengednem ezt a nyomasztó érzést, ami nagy megkönnyebbülés. Nem lesz meg – hát akkor most nem lesz meg. És ennyi. Itt széles úton megyünk, egymás mellett, és beszélgetni is lehet. Favágókat és lovaikat kerüljük ki, patak jobbról, majd balról. És szép hegyek mindkét oldalon, havas táj… mindig van minek örülni. Bányapuszta is megérkezik, jobbra térünk, elengedjük a patakot, majd kevéssel utána a börzsönyi kéket is.

Piros kereszt jön, meg rögtön a Pintér hegyese, komoly emelkedővel. És Zoli itt beindul, komoly tempóban, öcsém utána… hát én sem maradok le. Tempósan haladunk, hatszáz méter felett járunk, átvágunk egy kisebb nyergen, jöhet a Kis-Hideg-hegy. A panoráma lenyűgöző: remek a kilátás északkelet felé –még a Csóványos kilátója is feltűnik.

Aztán nincs más hátra, mint: előre! Nagy-Hideg-hegy, újratöltve. Megmásszuk másodszor is, a reggeli irányhoz képest ellenkező oldalról. Most sem adja könnyebben magát, de felérkezünk, itt a szerpentin. Turbó üzemmód, pár kanyar, és előttem a kivilágított turistaház, hívogató ablakaival. És igen, öcsém titkos vágya is teljesül – merthogy még világosban ideérkezünk. Más kérdés, hogy távozni már lámpával fogunk… Addig azonban egy utolsó pecsételés, teázás következik. És számolás, megint, újra. És a sugár, a remény sugara: hátha?! Mégis? Lehetséges? Ha… akkor… vagy mégse? Csaba is felbukkan; kézfogás, mosoly. Tudtok futni lefelé, azt hiszem, aha. Szerintem próbáljátok meg! Hátha.

Tizenhat-tizenkilenc. Vagyis egy óra negyvenegy perc. Ennyi van hátra hatig. És hattal számolunk, nyilván, mert azt a kilenc percet aligha számolja el bárki is. Ez bruttó sportág, nem foglalkozunk „mozgással töltött időkkel”, megkésett indulással, satöbbi. Esetleg ha megmutatom a rögzítést? Zakatolnak a gondolatok. Ehh! Meglátjuk. Húzzunk bele, és kész.

Sífelvonó, csak most lefelé. Meredek most is, emiatt lassú most is. De nem sokáig, és utána elszabadulnak a lovak. Letaposott hó, kemény és elég stabil. Többnyire. Néha komoly korrigálások, de aztán tovább, le! Pazar szép a környezet, és nekem úgy tűnik, megint esik a hó – vagy csak a fákról szemerkél lefelé? Az élmény mindenképpen pompás, a sötét és világos kontrasztja, a mögöttem érkező lámpák… a két Zoli is tolja, ezerrel. Turistaház, Magas-Taxi-rét, ezen is átvágunk, majd balra el. El, de túlságosan is, mint kiderül. Mert kiderül, amikor (egyszer csak) nincs meg a piros. Nincs jelzés, fiúk! Track elő, és hát igen: a senki földjén vagyunk. Akkor most tovább, balra, aztán újra balra, és visszaérkezünk megint a rétre.

Őrület! Hát így kell elbuknunk? Aztán újra az úton, és most már látjuk… jobbra is mennek nyomok, nem csak balra, az úton. Rátérünk, letérünk, toljuk ezerrel. Nem merem az órát nézni, de meg mégis, hát jónak tűnik, még mindig meglehet. Grófi úton megyünk, jobbról a nagy sötét tömb a Magas-Tax, de előre többször nézek. Le és előre. Elesni se szeretnék, tájékozódni is kell. Aztán jobbról felismerem a reggeli letérést, és érzem, tudom, hogy kábé még mennyi van hátra. Kevés, igen. Hamarosan kövesebb, szilárdabb lesz az út, és le kell venni a csúszásgátlókat, nincs mese. Aztán összefolynak a dolgok: egy kerítés innen, egy másik onnan… valami épületek… és a parkoló, igen, ez már tuti. Turistaszálló, patakhíd, belépés, itiner elő, óra megállít. Tizenegy óra harminchét perc. Bódultság és boldogság. Hát mégis sikerült! Gratulációk egymásnak, aztán ugyanez a rendezőktől. Ekkor már mosolyogni is tudok. Uraim, ilyen szoros befutóm kevés volt… huszonhárom perc maradt bent.

Huszonhárom? Dehogy! A körülményekre való tekintettel megnöveltük a szintidőt egy órával.