Kitörés 60 TT - ahogy én láttam...

Lépjünk a hősies elődök nyomába! Még ha nehéz is: lelkileg és fizikailag egyaránt. De többek leszünk általa, jobban megértünk és átérzünk dolgokat. Jobban megbecsüljük, amink van. Anyagiakat is, igen… de az egészséget, a fizikai erőt, a kitartást is. Meg a szabadságot, a küzdést, az elszántságot… Az Életet. A Kitörés nem buli, nem kivagyiság, nem hetvenkedés. Egyszerűen csak: kell. Kitörni ki kell.

Kitörés a téli éjszakába, a Bécsi kapun keresztül. Kitörés a zajos, csillogó városból, a biztonságból és jólétből. Ha csak töredékesen is, de megélni, átérezni valamit mindabból, ami velük történt 73 évvel ezelőtt. Azzal a kevéssel, aki túlélte: pár száz a tízezrekből. Lehetetlen végigjárni ezt a túrát az emlékezés nélkül. De hát pont ez a cél! Lehet sport-érték, persze, futók is jöttek… de láttam, hogy ők is főt hajtottak, amikor ott volt az ideje. Lehet órát nézni, eredményt javítani, megtettük mi is… De az emlékezés az első. Egyedül vagy kettesével, esetleg csapatosan: hallottam a múltba révedést, hitetlenkedő és tiszteletteli hangokat. Magyarul és németül egyaránt hallottam őket, mert itt nincs magyar és német. Hősök és áldozatok vannak.

Kapisztrán-tér, Budapest, Budai vár, este ötkor. Már majdnem sötétben, hatalmas tömegben, aminek körülbelül fele: rendőr. Zaj, kiabálás fentről, és megtudom, hogy mocskos náci vagyok. Sem én, sem más idelent nem reagál rájuk. Semmit. Aztán a gyors nevezés, rajtfotó… és a Bécsi kapu. Idén öcsémmel, mert tavaly megfogadtam: ide elhozom; el kell hoznom. Filmkockákként emlékszem csak a Széll Kálmán térre, Városmajorra, a Szilágyi Erzsébet fasorra, a Diós-árokra. És közben a korábbi filmkockák: parkolás a szomori célnál, beszélgetés Zolival, a tömött busz, ahol alig hallok magyar szót… És máris a Széchenyi-emlék jön, komoly tömeggel. Nem meglepetés: eddig is sok tucat embert előztünk, erre számítottunk. A jeges lépcső afféle ízelítő a későbbiekre vonatkozólag: lesz itt világ, tesó!

Odafönt kilátás, egyenruhák és pecsét. Elég gyorsan, és békésen. Aztán folytatjuk az aszfalt koptatását. Sok-sok túratás marad el – több a szokottnál. Ennyire nem vagyunk gyorsak! Ám sok a megemlékező, akik talán kevésbé gyakorlottak, tapasztaltak. Vagy pedig egyáltalán nem céljuk a tempó, „csak” a szintidőn belüli teljesítés. Terepszínű ruhák, egyenruhák, néha fegyverek is. Menetelünk Normafa felé, aztán ott terepre váltunk. Előkerülnek a fejlámpák, botot nyitunk, zsákból zsebbe kerülnek a hómacskák. Egyelőre ott is marad: kicsit havas, kicsit jeges az ösvény, de nem teljesen… várjunk még vele! Katonasír, itt is sok gyertyával, mécsessel – és megint megállunk.

Aztán Csacsi-rét, EP és mehetünk tovább, le. Sár következik, majd még több és még több. És még puhább; igen, az a lekvár-féle. Küzdünk, lassulunk, evickélünk. Megérkezik a sárga mellé a piros, indulhatunk felfelé, a János-hegyre. Havas, saras, havas, és megint saras. Fentebb már inkább havas és jeges – a sár után ez is öröm.

Panoráma balról és jobbról, a fák között. És a pompás kivilágított kilátó odafent, szinte lebeg a horizonton. Ellenőrzőpont, csoki és forgatag. Keresem a tavalyi oldalkocsis motort, de nem találom. Egyenruhások és fegyverek – és hajrá, fel, tovább! Fotó a kivilágított toronyról, kisebb csoda minden tűrhető minőségű fénykép…

És hát ereszkedés jön. Az a nemszeretem-fajta. Csúszásgátló? Nem is tudom… Ő se tudja. Tanakodunk, tesó optimista, macska marad a zsebben. Ahogy ereszkedünk, úgy fogy az optimizmusom. Jégjáró elő – legalább tesztelem, a héten érkezett meg, a Vulkántúra kinyírta az előzőt… Öcsém jobb ereszkedő, el kell ismerni – ő kihúzza e nélkül. Szépjuhásznénál leveszem én is, és már neki is vágunk a Nagy-Hárs-hegynek. Van jég, van sár, van hó – és szép panoráma is. A tetőn EP, aztán ereszkedés. Jég, majd sár. Leereszkedünk, Gyermekvasút, majd Hűvösvölgy – civilizáció. Előttünk csoport balra, én bizonytalankodok: mintha jobbra kéne…? Bierstube! – dob egy széles mosolyt a derék germán; megkönnyebbülten legyintek. Öcsém szintmetszetest néz, megállapítja, hogy ma a sokadik gödörben vagyunk. Jöhet egy kis OKT, meg – természetesen – az emelkedő.

Sár és jég, úgy emlékszem. A sorrendjükre nem annyira, de tulajdonképpen: mindegy. Elmarad a Vadaskerti-hegy, a Határnyeregnél azonban „szépen” kicsúszik alólam a bal lábam. Baj nincs, szerencsére – akinek meg nem tetszik bal oldalam, hát inkább menjen előttem… Itt még mindig sokan eszerint tesznek, de tömeg errefelé már ritkábban fordul elő. Emelkedő viszont igen: megint az jön ugyanis. Ó, a kedves kis Újlaki-hegy! Megtanultam tavaly a nevét, nem felejtettem el. Most még saras is, hogy biztosan rögzüljön. Lecke kipipálva, EP is, mehetünk tovább. Megcsodáljuk a pazar kilátást mindenfelé, aztán szedjük a lábunk, mert itt bizony cúg van, azaz: légvonat. Meg hó és jég, hogy el ne tévesszük az évszakot.

Itt a Virágos-nyereg! Sátrak, katonák, egyenruhák. Hatvanasok ide, huszonötösök amoda! Előbb pecsét, majd frissítő. Ó, remek forró tea, de jól is tud esni… Fasírtos szendvics, idén is sós – de sok zöldséggel, hmmm, nagyon finom. Szusszanunk, szerelvényt igazítunk, mehetünk. Vajon mennyien fejezték itt be – és mennyien kezdték el? Rövidtáv-cél, középtáv rajt ez ugyanis.

Nem önzetlenül foglalkoztat a kérdés: hány lábnyom dagaszt előttünk? A nyomokból ítélve sok, az ösvény állapotából ítélve: igen sok. Egy kis kavarodás, fejlámpa előttem és mögöttem is – de mind felém néz. Aha, akkor eltévedtünk. Nem sok, mehetünk – de pár száz méter után ugyanez a helyzet. Kéken vagyunk, ám a sárgán kéne mennünk. Forduljunk vissza! Ne tegyétek, mi is erre megyünk – szól egy leány mögöttem. Merthogy ő gyakran itt sétáltat kutyát, mint elmondja... És azt is, hogy ez hosszabb, de kevésbé veszélyes és saras.

Meggyőz. És nem is bánom meg: az ösvény jó, a kilátás nagyon tetszik, és újabb utat járok meg. Kanyargás, vissza a sárgára. Aztán kanyargás, Kötők padja. Így jön el a Jegenye-völgy, sokak rémálma tavalyról. Nekünk akkor nagy futás volt, a csúszásgátlóknak hála pozitív emlék. Most kevésbé: komoly sár fogad, lassan haladunk. A változatosság kedvéért jobbost dobok, legalább egyformán leszek sáros. És a várva várt „szovjet” tea is elmarad: nagy csalódás. Kerülgetjük a Paprikás-patakot, átkelünk a sokadik hídon is, sokadszorra. Solymár, szerencsére most mentőautók nélkül, és ezúttal a buszmegálló is üres. Kaptató jobbra fel, most „csak” saras, nem jeges, de gyorsnak így sem nevezhető. Fogyogat a szint, azaz emelkedünk, majd kis jelzetlen szakasz: páran bekavarodnak, segítünk. Megjön a kék, ezen horzsoljuk-mellőzzük Nagykovácsi szélső utcáit, házait.

Muflon-itató – micsoda név?! Udvarán persze nyüzsgés, mindenki eszik-iszik, töltekezik. Sör-bor, tea – ez utóbbiak forrón, mi is benevezünk egyre. Hozzá pár falat, és közben köszöntjük a vasárnapot is. Havas úton folytatjuk, ami némileg csúszósan, de felvezet a Nagy-Szénás tetejére. Itt több a hó, előzéskor pláne – de a kilátás szép, noha idén kénytelenek vagyunk hiányolni a teliholdat. A környező települések fénye mégis elég ehhez. És kék kereszt, ereszkedés, majd a Fehér útnál (újabb EP) megjön a sárga sáv. Érdemes megjegyezni: innentől nagyon sokáig ezt követjük.

Nagyon hirtelen, szinte pár méter leforgása alatt szűnik meg a hó. Nekiállnánk aggódni a sár miatt, de gyorsan kiderül, hogy az időjósok nem tévedtek. Hideg van, pár fokkal mínuszban járunk, és ez elég ahhoz, hogy a talaj megfagyjon. Itt-ott göcsörtös, néhol kellemetlenül buckás – de messze könnyebb és gyorsabb a haladás rajta, mint ha felengedne. Mélyútban járunk, jóval ritkább, hogy túratással találkozzunk – még az is előfordul, hogy egyedül baktatunk az éjszakában. Ami sötét, sőt: hihetetlenül sötét. Hirtelen vált azzá, talán a Nagy-Szénás árnyékában, ahol „elfogyott” a főváros (és az agglomerációk) fényszennyezése. Aztán Feriéket érjük utol, és máris a Békás-patak hídja következik. Hálásan gondolok a tavalyi „utász-egységekre”, akik akkor ezt idevarázsolták – és szerencsére itt is maradt.

Kerítés-létra fogja meg a mezőnyt, aztán rétek, szántók, és katonai sátor: újabb EP, elég lassú „dokumentum-kezeléssel”. Ezen is túljutunk, Perbál tűnik fel, és máris utcáin lépdelünk. Kaiser-söröző, nyüzsgés, forró tea, jóleső. Kedves hölgy a pultban, repeta is akad. Vera és Csaba: örömteli találkozások! Pár szó, pár falat, mehetünk. Csaba velünk tart, pedig neki nem ez a tempója… Jó elbeszélgetni egy ennyire rutinos „öreg rókával”, hallgatni sztorijait, és közben: csodálni még azt is, ahogy megy. Komolyan! Elképesztő ruganyossággal, könnyedén, lazán. Ja, és mindeközben igen gyorsan. Fekete nadrágja még bokájánál is fekete, ami rólam még véletlenül sem mondható el… Hát, nem véletlenül kapta meg egy túratárstól a „Nagy” jelzőt! Anyácsapuszta után el is tűnik előlünk, ahol mi újra teázunk: ez is meglepetés, de ez most a kellemesebb fajtából. Akárcsak az oldalkocsis motorkerékpár: na, végül ez is csak előkerült!

Szántások és mezők, fagyott talaj, középen hatalmas repedésekkel. Hirtelen letérés jobbra, hálákat adok, hogy ezúttal nem a szántáson, hanem kis mezei úton jutunk előre. Így érkezünk a Kakukk-hegy tövébe: ez a haaarc lesz a vééégső! Ráadásul – ahogy Anyácsán megtudtuk – ezúttal a magasabbra is felmegyünk. Deutsche kamerad-ék a földön ülnek, levetett bakancsokkal, erőt gyűjtenek – szerintünk meg fordítva: veszítenek így. Ők tudják… mi inkább nekigyürkőzünk. Öcsém lép kettőt – majd ugyanannyit vissza is csúszik. Na, ez így nem lesz jó. Kis ösvényt találok jobbra: ez már működik. Felszuszogunk a köves-jeges emelkedőn, imitt-amott fácskák, borókák, fenyőcskék. Két német egyenruhás tartóztat fel, de kiderül, hogy nem bolsevikok vagyunk, tehát tovább engednek… És igen, utolsó ellenőrző pont! És utolsó ereszkedés – ez sem egyszerű: meredek, csúszik, óvatosan!

Kálvária, házak, aszfalt. Sötét van még mindig, de aztán közvilágítás, szalagozott utcák, és végül a suli! Kisebb sorállás, és aztán egy mosoly, kinyújtott kéz: gratuláció! Hát megvan! Sikeres kitörés, ketten, együtt, végig az éjszakában. Hóban, jégben, fagyban és sárban. Hegyeken és völgyeken át, de jó kedvvel, remek társaságban, méltón emlékezők között. Kiváló rendezéssel, korrekt ellátással, és azzal az egyedi hangulattal, ami csak itt van. Hogy megérte-e az időt, pénzt és energiát? Nem kérdés.

Kőris-hegyi maraton 42 TT - ahogy én láttam...

Magas-Bakony, télen! Vadregényes tájak, ismeretlen szakaszok felfedezése, meg persze a már bejárt, ismert részek – de azok meg fordított irányban. Változatos terepeken és friss, néha hideg időben… de remek hangulatban és tempóban. A Kőris-hegyi maraton nagyszerű élmény és kellemes kihívás volt.

Bakonybél még csak ébredezik a vasárnap reggeli szendergéséből, de a járdán már túrázók jönnek szembe, ahogy közeledünk a Pikoló vendéglőhöz. Zoli öcsémmel ma nem a király-kategóriát céloztuk meg: száz helyett ezúttal megelégszünk egy maratoni távval is. Tél van, vasárnap… de az is lehet, hogy csak az év eleji lazaság teszi. Végül Ildi is hasonlóan döntött, így aztán már ott várt bennünket a rajt helyszínén, hogy hármasban veselkedjünk neki a 42 kilométernek. Persze rögtön egy emelkedővel, ami „mindössze” 5,9 kilométeres, és szerényen csak a Bakony legmagasabb pontjára, a névadó Kőris-hegyre visz fel.

Meghúzzuk hát a lépteket; így nem nehéz bemelegíteni, még a friss reggel ellenére sem. Mert meglehetősen visszafogott az idő, el kell ismerni: fagypont körüli hőmérséklet, és valami hóhoz hasonló hullik fentről szép csendben. Ez a csend azért mindenképpen jó hír: nincs szél, és a folyamatos emelkedő senkit sem hagy megfázni. Meg unatkozni sem: érdemes széttekintgetni a vékonyan havas ösvényen és a környező fák során. Hatalmas erdőkben járunk; szinte érezni lehet a fák ölelését, védelmét – még így téli álmukban is. A Barátok útján járunk, ötödször – de ebben az irányban még csak először. Kivéve persze Ildit, aki nagyjából Kőris-szakértő: gyakorlatilag minden úton és minden irányból volt már fenn. Ja, kérem, könnyű egy bakonyi túrázó élete…

Lábunk előtt kisebb-nagyobb állatok nyomai fedezhetők fel, és – bár nem vagyok egy szakértő – élmény végignézni a sor-mintákat. Aztán egy ovális tisztás előttünk: a zöld elkanyarodik jobbra, mi meg megyünk tovább, hogy úgy mondjam, toronyiránt, a Lipka-úton. Ez a torony (kilátó formájában) azonban még most is elég messze van, de remekül fogynak a kilométerek, és számomra élmény felfedezni az OKT-t is fordított irányban. Ami persze nem kék, viszont annál fehérebb, ahogy haladunk felfelé. A szerpentin aztán pláne. Gyorsan le is térünk róla, maradva a kék sávon, ami jelen esetben egy kis sziklamászást jelent. Óvatosan, figyelemmel haladva azonban semmi gond nincs, bár ilyenkor (de csak ilyenkor) jól jönne az otthon pihenő bot.

Aztán szerpentin újra, itt már nincs apelláta, csak aszfalt. Ami bizony csúszik. Nem kicsit: nagyon. Hamar le is húzódunk a két szélére, ami sokkal járhatóbb, stabilabb. Így érkezünk meg a hatalmas „golflabda” tövéhez – szinte észrevétlenül. A köd ugyanis itt már elég komoly, és bizony, a labda tetejét már inkább csak sejtem, mint látom. Na, lőttek a kilátásnak, ez már itt bizonyos. És így is lesz: felkaptatunk az utolsó köveken, OKT-bélyegzőt nyomunk, de a lépcsőzés most kimarad: nincs értelme. Egyáltalán... Helyette a rajtban kapott Sport-szelet kerül elő: mindhárman megjutalmazzuk magunkat – elvégre a legnagyobb hegyet kipipáltuk: ennél magasabban ma már nem leszünk.

Forduló: ereszkedés jön – méghozzá nagyjából hasonló; hat kilométernyi lejtővel. Mindvégig a piros sávon, amit Rézbükki útnak is hívnak, és remekül ismerem – felfelé. Azaz, itt is új élmények várnak. Mert hát valljuk be: egy út egészen más egyik vagy másik irányban. Igaz ez most is: pompás kilátások, remek panoráma tárul fel több helyen is. Ehhez azonban előbb le kell tudni az aszfaltos szerpentin kanyarjait, és az utána következő – még mindig havas – sűrű erdőket. Lejjebb azonban újra barna-vörös az erdő, és nagy örömünkre kiválóan futható is. Pompás élmény a friss időben, tiszta levegőn nagyokat beleszaladni, kanyarogni. Az ösvények minősége jobb nem is lehetne erre a célra: kicsit nyirkos, mégsem csúszós avar, kiváló csillapítással: semmiféle rekortánnal nem cserélném el.

Bár készültem rá, mégis elhúztam volna a piros barlang-jelzés mellett, ha Ildi nem figyelmeztet. Az Odvaskő-barlang! Balra kis kitérő, ami (számomra meglepő módon) kimaradt a túra útvonalából. No, az enyémből ugyan nem… Először fordul elő, hogy nem a komisz lépcsősoron küzdöm fel ide magamat, hanem felülről ereszkedek alá. Már csak emiatt is meglátogatom… meg a hely hangulata is vonz. Nem csak engem, mint kiderül: nagy létszámú csoport gyönyörködik a látványban. Mi nem sokat időzünk: pár kattintás, és mászunk is vissza, fel, a pirosra. Ahol aztán folytatjuk az ereszkedést, méghozzá egyre intenzívebben – a végén már lépcsőzve veszítjük a szintet.

Átvágunk a műúton (ahol pár órája érkeztünk otthonról), és betérünk a Hotel Odvaskőhöz. Itt a Közép-Dunántúli Piros pecsétjével igazoljuk magunkat az itiner hátoldalán, majd sajnálkozva, de visszaküldjük két túratársunkat az Odvas-kőhöz: húszas távon van a hölgy (alighanem fiával), és tévedésből a piroson balra kanyarodtak, azaz ide jöttek le – a Kőris helyett. Aztán rövid szünetet engedélyezünk magunknak az étteremben. Nagyon finom a forralt boruk! Ízre, hőfokra, küllemre egyaránt. Igazán jól esik, de aztán újra nekivágunk a folytatásnak a Gerence partján, és bevetjük magunkat az erdőbe. Piros, továbbra is, sokáig még. Ismerős, igen – de ez is szemből, és most izgalmas felfedezni az ismerős részleteket. Meg az ismeretleneket is: Móricháza nekem például eddig „kimaradt”, de most figyelek rá, és megvan, megtalálom. De egy kis tavacskát is találunk, bár a térképem nem jelzi, de igazán kellemes látvány.

Hullámzó terep, kisebb-nagyobb árkok, néha kidőlt fák. Aztán megérkezünk a hajdani vasút vonalához, és sokat azon megyünk. Finom ívek, mellettünk lent a patak (a Vörös János-séd), néhol magas oldalak, néhol jól felismerhető töltés. Nem ritka, hogy pompásan zöldellő szőnyegen haladunk előre: az élénk színű moha-réteg egészen különleges a talpam alatt.

Elhagyjuk a hídpilléreket is: szomorú mementója a felszedett, megszüntetett vasútnak. Amit pedig nagyon is könnyű ideképzelni. Meg is emlegetjük többször: micsoda életet varázsolna ide! Nyüzsgést, kirándulókat, gyerek-seregeket… Élet azonban így is van, egy váratlan túratás személyében: kis fekete kutya bukkan fel – az erdő közepén, a Magas-Bakonyban. Nahát! Eltökélten mellénk szegődik, és kiválóan tartja a tempónkat.

Ami nem is rossz: hamarosan a Király-kapu környékére jutunk, ahol kódot írunk fel, és megyünk tovább. Nem az itt (számunkra) megszokott piros kereszten, hanem továbbra is a piros sávon. Új a környék tehát, és örömmel nyugtázzuk ezt: egészen fantasztikus kövek-sziklák bukkannak fel itt is, ott is. És hát január ide vagy oda, szépen virágzik a mogyoró: több helyen is találkozunk barkáival. Változatos, igazán látványos ösvényünk elhagyja a Pintér-árkot, Tevelvár sáncát, bekanyarog a Töredezett-árokba, és a Csollányos-völgy mentén kiérkezik az aszfalt-útra. Na, ennek már kevésbé örülünk – különösen az eddigi jó kis ösvények (meg a mohaszőnyeg) után. Jobbra megfigyelhetjük a piros keresztet, ami a Pénz-likhoz vinne fel, a Hajszabarna oldalában (Sobri Jóska nevéhez kapcsolják amúgy ezt a barlangot is).

Közben órám arról árulkodik, hogy már túl vagyunk a féltávon – no meg arról is, hogy alaposan elmúlt dél. Előkerülnek némi szendvicsek a zsákokból, mindenki megebédel a kellemes szintúton (még borzas útitársunknak is jut pár falat). Imre túráin az önellátás a jellemző – most sincs ez másként. Aztán megérkezik a Kék, és felismerem a tisztást Pápavár aljánál, ahol a Bakony 50 TT ellenőrző pontja szokott lenni. Kisvártatva el is búcsúzunk a pirostól, és ezen alkalomból kódot is írunk.

Rójuk a kilométereket, hamar elénk tárul a Hideg-völgyi elágazás: megszokott ellenőrző pont a Bakonyi Barangolás 70 TT-n. Most persze nincs ott sem Imre, sem Adrienn, akiket megemlegetünk az elmúlt évekről. És mi sem a komisz, véget nem érő emelkedőnek vágunk neki a Tálasné kupája és a Hideg-hegy felé, hanem jobbra le, a piros kereszten, elköszönve az OKT-tól (és az aszfalttól). Pompás mélyút következik, amit mindannyian első alkalommal járunk be. És meg is állapítjuk hamarosan, hogy ez egy kiváló ösvény! Remek minőség, látványos fák és gyökerek… és így jutunk be a faluba. Méghozzá az Arborétum és a Monostor mellett, átkelve a Gerence hídján… Érthetetlen, hogy miért nem erre felé hozzák be a faluba az OKT-t! A jelenlegi vonalvezetés rengeteg aszfaltot jelent, mindenféle látványosság nélkül – és a falunak is csak a peremét, külső részeit érinti. Itt bolt és kocsma, buszmegálló és éttermek, szállások vannak, kiszállási pontok…

Mi sem hagyjuk ki a lehetőséget: a Füsti előtt nem megyünk tovább, hanem előbb betérünk. Tisztaság, kedves kiszolgálás – és újabb remek forralt bor fogad, korrekt áron. Pont harminc kilométernél tartunk, jöhet a maradék tizenkettő – de csak nekünk: borzas barátunk a maradás mellett dönt. Kicsit furcsa, persze, a céltól egy-kétszáz méternyire tovább folytatni a túrát, de ez egy ilyen vonalvezetés. Piros kereszt, ki a faluból – ami megegyezik a már említett BB70 első métereivel. Ismerős tehát, ötszörösen is. Akárcsak a Borostyán-kút, a kis tavacskával, kápolnával, a stációkkal – és újabb kóddal.

Meg persze a Csúcs-hegy! A nem elhanyagolható kaptatójával… ami ráadásul harminc kilométer után másként érződik, mint másfél után. De aztán fenn vagyunk, persze, itt is némi hó fogad, majd a zöld sáv. Zúgás lefelé? De nem ám! Attól ez jóval sárosabb rész szokott lenni. Most is. Kerülgetünk, átlépünk, mellőzünk. Átugrunk, megint kikerülünk, átkelünk. És csak-csak leérkezünk a rétre (előtte még a Bányász-kút is felbukkan), és jöhet a szurdok! Vagyis gugyor – merthogy így is nevezik a Kerteskői-szurdokot. A Gerence fantasztikus, festői völgye ez, ami vadságában, nyers szépségében megragadó, bármikor is jövök erre. Most is, hát persze! Kidőlt fákon kelünk át, sziklákat kerülünk vagy mászunk meg, óvatoskodva, vigyázva. Ez itt teljesen természetes, megszokott számunkra. De ami utána következik, az nem. Imre és Viktor az eddigieket is überelni tudja…

Soha nem jártam még a Judit-forrásnál. És most nagyon-nagyon örülök, hogy ide is sikerült eljutnom. Uram Atyám! Ez döbbenetes. Elképesztő hely: minden méter, minden lépés egy-egy kisebb csoda. Balra vagy jobbra, előre vagy visszafelé… bármerre tekintgetek, lenyűgöz, rabul ejt, elvarázsol. Mindeközben nagyon durva emelkedőn jutok felfelé – ám valahogy észre sem veszem ezt, pedig a motor komoly fordulaton pörög, alighanem zihálok és fújok… de nem emlékszem ezekre. Csak a látványra, az érzésre, a varázsra. Hát ide is eljutottam! Hát mennyire fantasztikus ez az ország, ez a vidék, mekkora csodák fogadnak mindenfelé!

Feljutunk a tetőre, szusszanunk, mosoly az arcokon. Itt a forrás, csobog a víz, kisebbfajta „Fátyol-vízesés” látványa kápráztat. Kódot írunk újra, aztán ereszkedni kezdünk Áron (igen korrekt) szalagozásának segítségével. Megnézzünk még az Oltár-kőt, de csak úgy óvatosan… És megint a patak medrénél vagyunk, amin – ugye – megint át kell kelni, akárcsak az előbb. Persze afféle bakonyi, vadregényes módon: köveken, sziklákon, fatörzseken egyensúlyozva. És a kivezető szakasz jön, zöld háromszög, fel a rétre, erdőszélre, Éliás-hegyre – ki a zirci műútig. Piros kereszt újra, vissza a pontig, ahol elhagytuk: vagyis a Csúcs-hegy csúcsára.

Előbb a Borsó-kút is felbukkan, kóddal és némi sárral, aztán hullámzó terep, nem is kicsi ereszkedésekkel és emelkedőkkel. És az említett csúcs, majd a zöld másik ága, le a falu felé. Pompás panoráma bukkan fel, amint kijutunk az erdőből: balra házak, távolabb a környező kegyek – felettük meg a szürke, baljóslatú felhők. Bejutunk a faluba, megint pár száz méterre vagyunk a céltól – és még mindig nem oda tartunk! Megint a zöld sávon megyünk ki, akárcsak reggel, de most az aszfaltútnál nem jobbra térünk, hanem arra rá, csak balra.

Kanyarogva visz bennünket az OKT, követve a Száraz-Gerence medrét (ami jelenleg nem felel meg nevének). Hatalmas part-oldalak, sziklák, érkező zöld kereszt… És egy utolsó kód, meg egyre több kiránduló. Biztos jele a falu szélének, megszoktuk már ezen a szakaszon. És igen, buszforduló, balra tartunk, végig a falun, hatalmas tempóban. Monostor, megint – szinte csak villanásnyira, húzunk is el mellette. Konstatálom, hogy ezzel a csapattal lehetetlen komótosan célba érkezni… Jelen esetben eldöntötték, hogy négyre márpedig ott kell lennünk!

Mondjam-e, hogy 16:00-kor állítom le az órám? És hogy visszahoztuk a szurdokban 4,7-re visszaesett tempónkat 5,1-re? Mosoly. Az asztalnál is: Imre és Viktor gratulálnak, nyújtják át az oklevelet és a remek mívű jelvényt. Imre leszögezi, hogy a rajta látható, hatalmasat lépő figura Viktort ábrázolja, amit lehetetlen elvitatni… Beváltjuk az ital-jegyeket kitűnő cappuccino-ra és kólára. A forralt bor – milyen kár! – már nem alternatíva, hiszen autózás jön. Ildi elköszön, majd mi is – nehéz elszakadni, mert a község (és a környék) vendégmarasztaló vonzása már most visszacsábít. Viktor – úgy mellesleg – meg is említi, hogy a Bakonybél 48 TT idén július 14-én lesz… Hát viszontlátásra!

Tihanyi koponya 11 TT - ahogy én láttam...

Kis helyen rövid táv – de komoly kihívásokkal és szintekkel. És lenyűgöző panorámákkal, fantasztikus kilátásokkal, sok-sok élménnyel és változatos környezettel. A Tihanyi koponya teljesítménytúra – meghökkentő neve mellett is – kellemes vasárnapi (és akár családi) program.

Eredetileg a hosszabb (egész pontosan dupla) távot terveztük, de kis családom is intenzíven érdeklődött az esemény iránt. Így aztán hatan, tesóimmal kiegészülve kanyarodunk be a tihanyi parkolóba, árnyas fák alá. Itt fogad minden indulót Tibor, a rendező – egy autó csomagtartójánál. Hát, tavaly (amikor először vettem részt ezen a túrán) meg is lepődtem a számomra szokatlan módon… most már persze nem. Kitöltjük a nevezési lapokat, fizetünk és meghallgatjuk az instrukciókat. Pontban fél tizenegykor aztán útra kelünk, át egy kis réten, és itt el is hagyjuk a zajt, forgalmat, nyári balatoni nyüzsgést. Az apáti templom romjánál már turistajelzés is fogad; sőt, mindjárt kettő, fonódva: a sárga sáv és a zöld T (Lóczy Lajos gejzírösvény). A jelzések mindvégig remek állapotúak (többször eszembe jut a BTHE csapata), de sok helyütt pink színű jelölőfesték is segít. Az említett templomrom pedig leginkább csak a nevében az: 1999-ben igényesen felújították, és igazán pompás látvány.

Jöhet a tulajdonképpeni kezdés! Emelkedővel, persze: fel a Nyereg-hegyre – annak is a nyergébe, hogy stílszerűek legyünk. Már itt is érdemes körülnézni, de tudom, hogy ez még csak szebb lesz majd… Sziklás-köves szakaszok a lábunk alatt; érdemes figyelni, meg fa-föld lépcsők is jönnek. Megdolgoztat ez a szakasz, gyűlik a szint, mindjárt az elején. Aztán elágazás, nem messze a kilátótól – de azt a végére hagyjuk, most jobbra megyünk, át a Csúcs-hegyre. 

Jobbra érdemes leginkább figyelni! Alattunk (szinte szó szerint) a Balaton, és kiválóan látható a félsziget „nyaka” is, két öböl között. Mögötte a Felvidék szépséges lankái, amiket pár hete volt szerencsém bejárni a Kék Balaton 100 TT-n. Balra, kicsit távolabb a Hegyestű, még messzebb a Tanúhegyek, egészen a Badacsonnyal bezárólag… Fenséges látvány! Persze azért balra is nézünk: egészen különleges sziklák, gejzír-alakzatok mellett lépegetünk. Emese nagyon élvezi őket; különösen, ha fel is mászhat rájuk.

Hullámvasút, ezerrel. Sokat ereszkedünk, és aztán sokat emelkedünk vissza. És megint: újra, és újra. Közben a Balaton mellettünk, mindvégig. És ha lenézünk, eszünkbe jut, hogy meglehetősen erősen fúj a szél. Itt fenn érezni nem nagyon lehet – mégiscsak fák között járunk többségében – de alant látványos, merthogy ügyes szörfösöket kísérhetünk a tekintetünkkel. Felülről úgysem láttunk még ilyent, megcsodáljuk hát őket.

És újabb látnivaló – ezúttal már újra idefent: a Gejzír-forrásbarlang: Sobri Jóska nevéhez is köti a legenda. Ezt természetesen közelről is meg kell vizsgálni; kicsi lányom él is a lehetőséggel. Aztán tovább, a Gurbica (vagy Gurbicsa)-tető felé, fák között egy ideig, majd újra kiérkezünk a gerincre. A látvány megint pompázatos, hatalmas víztükör odalent, csodaszép kék és zöld színek mindenfelé.

Lejtő jön, jól futható, megiramodunk – aztán kilátópont, a sokadik, megállunk pár fotó erejéig. Jól kivehető a déli part, meg a sztráda völgyhídja is. És a saját partszakaszunk, meg az előttünk lévő erdő. Azon is túljutunk, elágazás jön és padok – közvetlenül a Tájvédelmi Kutatóház barátságos épülete előtt. Itt rövid piknik következik, majd energiával feltöltekezve rátérünk a jobbra bekanyarodó útra.

Hullámzó terep, de már nem sokáig tart ez a szakasz. Amikor már majdnem leérkezünk a félsziget déli csücskébe, a Hálóeresztőnél balra elkanyarodunk. Mivel azonban ez egyúttal az első ellenőrzőpont is, felírjuk a kódot, és csak utána térünk rá a sárga kereszt jelzésre. Valóban összekötő út, átvezet bennünket a S- jelzésről a Belső-tó partjáig. A zöld T-jelzés – egy rövid szakasz után – ismét becsatlakozik.

Így haladunk előre az erdőkben, ez már a Gejzír-mező. Balról a Somos-kúp, jobbról a Cser-hegy látható… és a gejzír-tevékenység sok-sok mementója. Megjön a Z+ (sőt, a zöld barlang-jelzés is): az Aranyház közelében járunk. Tesóim előre mennek, Emesével felfedezik az Átjáró-barlangot – mi Jutkával nekivágunk a tényleg kicsi, talán száz méteres kitérőnek.

Igencsak megéri! Ők még nem látták az Aranyházat, és cseppet sem bánkódnak a plusz útért és szintért. A gejzír-tömb maga is látványos, a kilátás szintén… és hát Tihany egyik nevezetességénél vagyunk. Megérkezik a másik kis csapat is, Emese lelkesen mesél, majd sziklát mászik. Megmutatjuk neki a kilátót és a Belső-tó partját: oda, arra megyünk. Ürgék! – csillan fel a szeme, emlékezvén a tavaly nyári élményekre. Ezt persze nem tudjuk garantálni és megígérni neki – de azt igen, hogy túra után megpróbálunk összehozni egy „találkozót” a Levendula Ház közelében.

Hamar felbukkan aztán a Belső-tó, a partján legelésző szürkemarhákkal. Ezt a partot kísérjük egy ideig, kellemes füves szakaszon, és az északnyugati „sarkához” érkezve felbukkan a 2. EP. Itt pecsételni is lehet, kislányom örömére (és közreműködésével), meg – stílszerűen – Balaton-szeletet is kapunk. Iszunk is egyet, és bekanyarodunk a szőlők közé. Egy ideig követjük a sorokat, míg balról az őslevendulás látható. Felidézzük a februári sarat, ami itt alaposan megnehezítette a dolgunkat… most porszáraz az út; szó szerint.

Visz a zöld háromszög-jelzés, meg a pink festések is mutatják: jobbra kanyarodunk, a Farkasverem környékén, a már percek óta horizonton látható Apáti-hegy felé. Meg persze a kilátó, hát igen…

Az Őrtorony-kilátó, ami megosztotta az embereket, pedig még egy éves sincs. Nekivágunk mai utolsó emelkedőnknek, és igen hamar fent is vagyunk, a tövében. Nem egyedül: sok kiránduló, túrázó szintén ezt választotta célul, nagy a nyüzsgés. Feljutunk a felső szintre, itt elég erős a szél is. Ez sem szegi kedvünket: alaposan körbenézünk, mutogatjuk a lányoknak a nevezetességeket. Meg persze fényképezés, csoportkép is, hát persze.

Kizárólag lejtők jönnek már! Előbb az elágazás (ahol pár órája elkanyarodtunk) majd tovább, észak felé. Messze Füred látszik – az égen pedig papírsárkány repül: újabb élmény Emesének. És a szűk, keskeny – de ismerős ösvény, hiszen ezen jöttünk felfelé is. A lejtő és a lépcsős szakasz is elég meredek, de figyelünk, nincs gond, esés nélkül megérkezünk a templomromhoz. Aztán már csak a kis füves szakasz, meg az országút, mellettünk – és ott is vagyunk újra a parkolóban.

Még mindig nagyon sok az autó, de megtaláljuk Tibort, és kicsi lányom büszkén veheti át az újabb díjazást: megint sikeresen, szépen szintidőn belül sikerült befejeznie egy teljesítménytúrát. Aztán szörpözünk, sütizünk, de a megmaradt szendvicsek sem vesznek kárba… Nincs mese: a rövid, 11 km-es táv 424 méter szintet tartalmazott; ezért meg kellett dolgozni. Ürgét azonban nem láttunk, így hát – eleget téve az ígéretnek – a Levendula Házhoz gurulunk, ahol aztán ez a kívánság is teljesülhet. Teljes hát az öröm, és az alvás is jól esik hazaúton… Viszlát, Tihany, máskor is!