Magas-Bakony, télen!
Vadregényes tájak, ismeretlen szakaszok felfedezése, meg persze a már bejárt,
ismert részek – de azok meg fordított irányban. Változatos terepeken és friss,
néha hideg időben… de remek hangulatban és tempóban. A Kőris-hegyi maraton
nagyszerű élmény és kellemes kihívás volt.
Bakonybél még csak ébredezik a vasárnap reggeli
szendergéséből, de a járdán már túrázók jönnek szembe, ahogy közeledünk a
Pikoló vendéglőhöz. Zoli öcsémmel ma nem a király-kategóriát céloztuk meg: száz
helyett ezúttal megelégszünk egy maratoni távval is. Tél van, vasárnap… de az
is lehet, hogy csak az év eleji lazaság teszi. Végül Ildi is hasonlóan döntött,
így aztán már ott várt bennünket a rajt helyszínén, hogy hármasban veselkedjünk
neki a 42 kilométernek. Persze rögtön egy emelkedővel, ami „mindössze” 5,9
kilométeres, és szerényen csak a Bakony legmagasabb pontjára, a névadó
Kőris-hegyre visz fel.
Meghúzzuk hát a lépteket; így nem nehéz bemelegíteni, még a
friss reggel ellenére sem. Mert meglehetősen visszafogott az idő, el kell
ismerni: fagypont körüli hőmérséklet, és valami hóhoz hasonló hullik fentről
szép csendben. Ez a csend azért mindenképpen jó hír: nincs szél, és a
folyamatos emelkedő senkit sem hagy megfázni. Meg unatkozni sem: érdemes
széttekintgetni a vékonyan havas ösvényen és a környező fák során. Hatalmas
erdőkben járunk; szinte érezni lehet a fák ölelését, védelmét – még így téli
álmukban is. A Barátok útján járunk, ötödször – de ebben az irányban még csak
először. Kivéve persze Ildit, aki nagyjából Kőris-szakértő: gyakorlatilag
minden úton és minden irányból volt már fenn. Ja, kérem, könnyű egy bakonyi
túrázó élete…
Lábunk előtt kisebb-nagyobb állatok nyomai fedezhetők fel,
és – bár nem vagyok egy szakértő – élmény végignézni a sor-mintákat. Aztán egy
ovális tisztás előttünk: a zöld elkanyarodik jobbra, mi meg megyünk tovább,
hogy úgy mondjam, toronyiránt, a Lipka-úton. Ez a torony (kilátó formájában)
azonban még most is elég messze van, de remekül fogynak a kilométerek, és számomra
élmény felfedezni az OKT-t is fordított irányban. Ami persze nem kék, viszont
annál fehérebb, ahogy haladunk felfelé. A szerpentin aztán pláne. Gyorsan le is
térünk róla, maradva a kék sávon, ami jelen esetben egy kis sziklamászást
jelent. Óvatosan, figyelemmel haladva azonban semmi gond nincs, bár ilyenkor
(de csak ilyenkor) jól jönne az otthon pihenő bot.
Aztán szerpentin újra, itt már nincs apelláta, csak aszfalt.
Ami bizony csúszik. Nem kicsit: nagyon. Hamar le is húzódunk a két szélére, ami
sokkal járhatóbb, stabilabb. Így érkezünk meg a hatalmas „golflabda” tövéhez –
szinte észrevétlenül. A köd ugyanis itt már elég komoly, és bizony, a labda
tetejét már inkább csak sejtem, mint látom. Na, lőttek a kilátásnak, ez már itt
bizonyos. És így is lesz: felkaptatunk az utolsó köveken, OKT-bélyegzőt
nyomunk, de a lépcsőzés most kimarad: nincs értelme. Egyáltalán... Helyette a
rajtban kapott Sport-szelet kerül elő: mindhárman megjutalmazzuk magunkat – elvégre
a legnagyobb hegyet kipipáltuk: ennél magasabban ma már nem leszünk.
Forduló: ereszkedés jön – méghozzá nagyjából hasonló; hat
kilométernyi lejtővel. Mindvégig a piros sávon, amit Rézbükki útnak is hívnak,
és remekül ismerem – felfelé. Azaz, itt is új élmények várnak. Mert hát valljuk
be: egy út egészen más egyik vagy másik irányban. Igaz ez most is: pompás
kilátások, remek panoráma tárul fel több helyen is. Ehhez azonban előbb le kell
tudni az aszfaltos szerpentin kanyarjait, és az utána következő – még mindig havas
– sűrű erdőket. Lejjebb azonban újra barna-vörös az erdő, és nagy örömünkre
kiválóan futható is. Pompás élmény a friss időben, tiszta levegőn nagyokat
beleszaladni, kanyarogni. Az ösvények minősége jobb nem is lehetne erre a
célra: kicsit nyirkos, mégsem csúszós avar, kiváló csillapítással: semmiféle
rekortánnal nem cserélném el.
Bár készültem rá, mégis elhúztam volna a piros
barlang-jelzés mellett, ha Ildi nem figyelmeztet. Az Odvaskő-barlang! Balra kis
kitérő, ami (számomra meglepő módon) kimaradt a túra útvonalából. No, az
enyémből ugyan nem… Először fordul elő, hogy nem a komisz lépcsősoron küzdöm
fel ide magamat, hanem felülről ereszkedek alá. Már csak emiatt is meglátogatom…
meg a hely hangulata is vonz. Nem csak engem, mint kiderül: nagy létszámú
csoport gyönyörködik a látványban. Mi nem sokat időzünk: pár kattintás, és
mászunk is vissza, fel, a pirosra. Ahol aztán folytatjuk az ereszkedést, méghozzá
egyre intenzívebben – a végén már lépcsőzve veszítjük a szintet.
Átvágunk a műúton (ahol pár órája érkeztünk otthonról), és
betérünk a Hotel Odvaskőhöz. Itt a Közép-Dunántúli Piros pecsétjével igazoljuk
magunkat az itiner hátoldalán, majd sajnálkozva, de visszaküldjük két
túratársunkat az Odvas-kőhöz: húszas távon van a hölgy (alighanem fiával), és
tévedésből a piroson balra kanyarodtak, azaz ide jöttek le – a Kőris helyett.
Aztán rövid szünetet engedélyezünk magunknak az étteremben. Nagyon finom a forralt
boruk! Ízre, hőfokra, küllemre egyaránt. Igazán jól esik, de aztán újra nekivágunk
a folytatásnak a Gerence partján, és bevetjük magunkat az erdőbe. Piros,
továbbra is, sokáig még. Ismerős, igen – de ez is szemből, és most izgalmas
felfedezni az ismerős részleteket. Meg az ismeretleneket is: Móricháza nekem
például eddig „kimaradt”, de most figyelek rá, és megvan, megtalálom. De egy
kis tavacskát is találunk, bár a térképem nem jelzi, de igazán kellemes
látvány.
Hullámzó terep, kisebb-nagyobb árkok, néha kidőlt fák. Aztán
megérkezünk a hajdani vasút vonalához, és sokat azon megyünk. Finom ívek,
mellettünk lent a patak (a Vörös János-séd), néhol magas oldalak, néhol jól
felismerhető töltés. Nem ritka, hogy pompásan zöldellő szőnyegen haladunk előre: az élénk színű moha-réteg egészen különleges a talpam alatt.
Elhagyjuk a
hídpilléreket is: szomorú mementója a felszedett, megszüntetett vasútnak. Amit
pedig nagyon is könnyű ideképzelni. Meg is emlegetjük többször: micsoda életet
varázsolna ide! Nyüzsgést, kirándulókat, gyerek-seregeket… Élet azonban így is
van, egy váratlan túratás személyében: kis fekete kutya bukkan fel – az erdő
közepén, a Magas-Bakonyban. Nahát! Eltökélten mellénk szegődik, és kiválóan
tartja a tempónkat.
Ami nem is rossz: hamarosan a Király-kapu környékére jutunk,
ahol kódot írunk fel, és megyünk tovább. Nem az itt (számunkra) megszokott
piros kereszten, hanem továbbra is a piros sávon. Új a környék tehát, és
örömmel nyugtázzuk ezt: egészen fantasztikus kövek-sziklák bukkannak fel itt
is, ott is. És hát január ide vagy oda, szépen virágzik a mogyoró:
több helyen is találkozunk barkáival. Változatos, igazán látványos ösvényünk elhagyja a Pintér-árkot, Tevelvár
sáncát, bekanyarog a Töredezett-árokba, és a Csollányos-völgy mentén kiérkezik
az aszfalt-útra. Na, ennek már kevésbé örülünk – különösen az eddigi jó kis
ösvények (meg a mohaszőnyeg) után. Jobbra megfigyelhetjük a piros keresztet,
ami a Pénz-likhoz vinne fel, a Hajszabarna oldalában (Sobri Jóska nevéhez
kapcsolják amúgy ezt a barlangot is).
Közben órám arról árulkodik, hogy már túl vagyunk a féltávon
– no meg arról is, hogy alaposan elmúlt dél. Előkerülnek némi szendvicsek a
zsákokból, mindenki megebédel a kellemes szintúton (még borzas útitársunknak is
jut pár falat). Imre túráin az önellátás a jellemző – most sincs ez másként. Aztán
megérkezik a Kék, és felismerem a tisztást Pápavár aljánál, ahol a Bakony 50 TT
ellenőrző pontja szokott lenni. Kisvártatva el is búcsúzunk a pirostól, és ezen
alkalomból kódot is írunk.
Rójuk a kilométereket, hamar elénk tárul a Hideg-völgyi
elágazás: megszokott ellenőrző pont a Bakonyi Barangolás 70 TT-n. Most persze
nincs ott sem Imre, sem Adrienn, akiket megemlegetünk az elmúlt évekről. És mi
sem a komisz, véget nem érő emelkedőnek vágunk neki a Tálasné kupája és a
Hideg-hegy felé, hanem jobbra le, a piros kereszten, elköszönve az OKT-tól (és
az aszfalttól). Pompás mélyút következik, amit mindannyian első alkalommal
járunk be. És meg is állapítjuk hamarosan, hogy ez egy kiváló ösvény! Remek
minőség, látványos fák és gyökerek… és így jutunk be a faluba. Méghozzá az
Arborétum és a Monostor mellett, átkelve a Gerence hídján… Érthetetlen, hogy
miért nem erre felé hozzák be a faluba az OKT-t! A jelenlegi vonalvezetés
rengeteg aszfaltot jelent, mindenféle látványosság nélkül – és a falunak is
csak a peremét, külső részeit érinti. Itt bolt és kocsma, buszmegálló és
éttermek, szállások vannak, kiszállási pontok…
Mi sem hagyjuk ki a lehetőséget: a Füsti előtt nem megyünk
tovább, hanem előbb betérünk. Tisztaság, kedves kiszolgálás – és újabb remek
forralt bor fogad, korrekt áron. Pont harminc kilométernél tartunk, jöhet a
maradék tizenkettő – de csak nekünk: borzas barátunk a maradás mellett dönt.
Kicsit furcsa, persze, a céltól egy-kétszáz méternyire tovább folytatni a
túrát, de ez egy ilyen vonalvezetés. Piros kereszt, ki a faluból – ami megegyezik
a már említett BB70 első métereivel. Ismerős tehát, ötszörösen is. Akárcsak a
Borostyán-kút, a kis tavacskával, kápolnával, a stációkkal – és újabb kóddal.
Meg persze a Csúcs-hegy! A nem elhanyagolható kaptatójával…
ami ráadásul harminc kilométer után másként érződik, mint másfél után. De aztán
fenn vagyunk, persze, itt is némi hó fogad, majd a zöld sáv. Zúgás lefelé? De
nem ám! Attól ez jóval sárosabb rész szokott lenni. Most is. Kerülgetünk,
átlépünk, mellőzünk. Átugrunk, megint kikerülünk, átkelünk. És csak-csak
leérkezünk a rétre (előtte még a Bányász-kút is felbukkan), és jöhet a szurdok!
Vagyis gugyor – merthogy így is nevezik a Kerteskői-szurdokot. A Gerence
fantasztikus, festői völgye ez, ami vadságában, nyers szépségében megragadó,
bármikor is jövök erre. Most is, hát persze! Kidőlt fákon kelünk át, sziklákat
kerülünk vagy mászunk meg, óvatoskodva, vigyázva. Ez itt teljesen természetes,
megszokott számunkra. De ami utána következik, az nem. Imre és Viktor az eddigieket is überelni
tudja…
Soha nem jártam még a Judit-forrásnál. És most nagyon-nagyon
örülök, hogy ide is sikerült eljutnom. Uram Atyám! Ez döbbenetes. Elképesztő
hely: minden méter, minden lépés egy-egy kisebb csoda. Balra vagy jobbra, előre
vagy visszafelé… bármerre tekintgetek, lenyűgöz, rabul ejt, elvarázsol.
Mindeközben nagyon durva emelkedőn jutok felfelé – ám valahogy észre sem veszem
ezt, pedig a motor komoly fordulaton pörög, alighanem zihálok és fújok… de nem
emlékszem ezekre. Csak a látványra, az érzésre, a varázsra. Hát ide is
eljutottam! Hát mennyire fantasztikus ez az ország, ez a vidék, mekkora csodák
fogadnak mindenfelé!
Feljutunk a tetőre, szusszanunk, mosoly az arcokon. Itt a
forrás, csobog a víz, kisebbfajta „Fátyol-vízesés” látványa kápráztat. Kódot
írunk újra, aztán ereszkedni kezdünk Áron (igen korrekt) szalagozásának
segítségével. Megnézzünk még az Oltár-kőt, de csak úgy óvatosan… És megint a
patak medrénél vagyunk, amin – ugye – megint át kell kelni, akárcsak az előbb. Persze
afféle bakonyi, vadregényes módon: köveken, sziklákon, fatörzseken
egyensúlyozva. És a kivezető szakasz jön, zöld háromszög, fel a rétre,
erdőszélre, Éliás-hegyre – ki a zirci műútig. Piros kereszt újra, vissza a
pontig, ahol elhagytuk: vagyis a Csúcs-hegy csúcsára.
Előbb a Borsó-kút is felbukkan, kóddal és némi sárral, aztán
hullámzó terep, nem is kicsi ereszkedésekkel és emelkedőkkel. És az említett csúcs,
majd a zöld másik ága, le a falu felé. Pompás panoráma bukkan fel, amint
kijutunk az erdőből: balra házak, távolabb a környező kegyek – felettük meg a
szürke, baljóslatú felhők. Bejutunk a faluba, megint pár száz méterre vagyunk a
céltól – és még mindig nem oda tartunk! Megint a zöld sávon megyünk ki,
akárcsak reggel, de most az aszfaltútnál nem jobbra térünk, hanem arra rá, csak
balra.
Kanyarogva visz bennünket az OKT, követve a Száraz-Gerence
medrét (ami jelenleg nem felel meg nevének). Hatalmas part-oldalak, sziklák,
érkező zöld kereszt… És egy utolsó kód, meg egyre több kiránduló. Biztos jele a
falu szélének, megszoktuk már ezen a szakaszon. És igen, buszforduló, balra
tartunk, végig a falun, hatalmas tempóban. Monostor, megint – szinte csak
villanásnyira, húzunk is el mellette. Konstatálom, hogy ezzel a csapattal
lehetetlen komótosan célba érkezni… Jelen esetben eldöntötték, hogy négyre
márpedig ott kell lennünk!
Mondjam-e, hogy 16:00-kor állítom le az órám? És hogy
visszahoztuk a szurdokban 4,7-re visszaesett tempónkat 5,1-re? Mosoly. Az asztalnál
is: Imre és Viktor gratulálnak, nyújtják át az oklevelet és a remek mívű
jelvényt. Imre leszögezi, hogy a rajta látható, hatalmasat lépő figura Viktort
ábrázolja, amit lehetetlen elvitatni… Beváltjuk az ital-jegyeket kitűnő
cappuccino-ra és kólára. A forralt bor – milyen kár! – már nem alternatíva, hiszen
autózás jön. Ildi elköszön, majd mi is – nehéz elszakadni, mert a község (és a
környék) vendégmarasztaló vonzása már most visszacsábít. Viktor – úgy mellesleg
– meg is említi, hogy a Bakonybél 48 TT idén július 14-én lesz… Hát
viszontlátásra!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése