Tájegységek és
világok találkozása. Sík vidék és alig hullámzó dombok. Egy nagy víztározó, majd
erdei magaslat és mély szurdokban kanyargó patak. Kapaszkodás sziklás emelkedőn vagy lépcsősorokon, ereszkedések fák vagy hétvégi házak között, egy impozáns kastély... Igen, harminc kilométerbe ez mind beleférhet!
Kincsesbánya bizony messze esik a nyugati végektől, de több
minden is ide vonzott erre a napra. Egyrészt az ismeretlen túra, másrészt a már
bejárt (és nagyon kedvelt) Gaja-szurdok és környéke. Harmadrészt pedig – mi
tagadás – a megszerezhető pecsétek: IVV-túra, és egyben évnyitó alkalom mind az
Észak-Dunántúli Kupa, mind pedig a Cartographia Kupa idei sorozatában. Még így
is necces lett volna a dolog, ha nem tart velem a két lány, Réka és Ildi – de szerencsére
őket is érdekelte az esemény, így hát hárman gurultunk az általános iskola
utcájába. Na, itt már láttuk is, hogy baj lesz. Hat-hét polgárőrön jutottunk
keresztül, mire leparkolhattunk: huh, micsoda tömeg! Persze ugyanez bent is –
azzal a különbséggel, hogy a sorok alig mozdultak, így hát majdnem háromnegyed
óránkba tellett, mire útra kelhettünk. Igaz, legalább közben át tudom venni a
tavalyi ÉDK-kupámat, és megvehettem az idei füzetet (akárcsak a Cartographia
esetében).
Tömött sorok, vegyes (de többnyire lassú) tempó, négyesével
egymás mellett, újra meg újra. Próbálok udvariasan helyet kérni, de így is
előfordul, hogy a bozótot ajánlják… Sok-sok szenior korú túrázó: őszinte
tiszteletem nekik, hogy télben, hidegben, ködben is itt vannak. Mert az
időjárásról a legjobb, ami elmondható, hogy nem esik: a reggeli pár perces
napsütés után újra visszatér a köd, és ki is tart egész nap. Szóval, újabb és
újabb csoportokon kelünk át, jutunk túl, Viktort is üdvözöljük, Réka viszont
békésen elvegyül valahol mögöttünk. Mi Ildivel szeretnénk jobb tempót tolni:
mindketten a következő hetekben ránk váró túrákra gondolunk, amire jó lenne rákészülni,
edzeni kicsit. Így hát a tempó vegyes: vagy be-beragadunk, vagy jókat futunk.
Közben erdők, kisebb dombok, nagyobb irányváltások. Előbb a Szeg-, majd a
Vontató-hegy marad el, közben mellőzzünk egy meddőhányót, metszünk egy műutat… A
piros jelzés mindvégig teljesen jó, de – ezen felül – sűrű, igen korrekt
szalagozás is kísér mindenfelé (és mindvégig).
Megközelítjük a víztározót, de egyelőre csak a sűrű fák
között bujkál. Betérünk a Gyermeküdülő (alighanem szebb napokat is látott)
épületébe, ahol a pecsét mellé egy finom banán is dukál. Visszafordulunk,
Enikőt üdvözöljük; márciusban hozzájuk is készülök egy túrára… Aztán folytatjuk
a nagyjából északnyugati irányt, immáron valamelyest megfogyatkozva: a tízesek
a visszatérő ágon a cél felé tartanak már. Nagyjából a víztükör közelében
vagyunk, de látni most sem lehet túl sokat belőle. Igaz, gyümölcsösök, kerti
lakok között haladunk. Ezt a részt Gányásnak hívják, aminek végén műút fogad. Rá
is térünk, és ezen haladunk; több mint két kilométert, sajnos. A letérés egy
parkolónál esedékes, ahol aztán – betonúton folytatjuk.
Szerencsére itt legalább szint is akad, megtörve a
monotonitást. És már erdők, fák között haladunk: emelkedünk, kanyargunk a szalagozott
szerpentinen. Mígnem aztán megérkezünk a Zseri vadászházhoz: kedves, barátságos
környék. A pontőrök is azok: bélyegeznek, és finom gyümölcslét nyomnak a
kezembe, ami igazán jól esik. Jártam már ezen a helyen: a júliusi Bodajk
városnapi túrán – kellemes dolog visszaidézni az akkori emlékeket!
Aztán jöhet
az ereszkedés a kék négyzet-jelzésen: pazar ösvényen, vadregényes völgyben
kanyargunk, szaladunk lefelé. A lejtő szöge ugyanis szinte megkívánja a dinamikát,
és amúgy is hasznos egy kis változatos mozgás…
Kitárul a panoráma: előttünk a gyönyörű Pisztrángos-tó, ahol
a nagyszerű látványon kívül az OKT is fogad: balra térünk, és innen most sokáig
a kéken haladunk. Sok túratársat érünk itt utol, köztük több ismerőst is köszönthetünk.
Így haladunk a festői Gaja-patak egyik, majd másik partján.
Még nem láttam
ilyen tiszta vízűnek, és a sodrása is elég tempós. A mi haladásunk bezzeg nem!
Hosszú lassú szakasz jön innen, pedig a terep és az ösvény kifogástalan. A tempóvesztés
„bűnöse” az említett patak, meg persze a környéke, ahol szerintem lehetetlen
gyorsan haladni. Különösen igaz ez, ha még fényképező alkalmatosság is akad!
Persze ezt látom a sok túratárs esetében is: meg-megállnak, fotóznak,
gyönyörködnek.
Hatványozottan igaz ez az Ádám-Éva fa környékén, ahol az új
híd feszül át a patakon. Józsi bácsi és Norbi is felbukkannak; több szakaszon
is együtt folytatjuk. De aztán hol mi, hol ők állunk meg, lassulunk le:
nézelődünk, álmélkodunk. A csobogó patak, a szélébe kapaszkodó fák,
kígyózó-markoló gyökereikkel… a hatalmas sziklák, a vöröslő avarszőnyeg… Kidőlt
fákon, köveken és sziklákon bukdácsolnak át az apró hullámok, és ez a varázs
kitart egészen a Varjúvárig.
Ott jobbos visszafordító, ami egy kellemes sziklás
emelkedővel visz fel a Bükkös-tetőre, hogy kicsit vissza is tekinthessünk.
Sajnos, tényleg csak kicsit – pedig pompás panoráma nyújtózkodik alant, de ezt
most szemérmesen megbúvik a köd paplanja alatt.
Hajrá hát tovább! Ildikó köszönt rám: beszélgetünk kicsit,
memorizálom csábító túra-ajánlatait. Aztán kis hullámzás és sok kanyargás: szalag,
kék kereszt, majd kék háromszög. Kilátó, ahová ereszkedni kell: harmadszorra
jutok ide, már nem hökkent meg. Most persze a kilátás sem: itt is csak a
végtelen vattacukor, minden irányba.
Kódot írunk tehát, és visszafordulás:
Gyulával idézzük fel bő egy évvel ezelőtti, ugyanitt történt találkozásunkat.
Visszatérünk a Kékre, kijutunk a kapun is, és ereszkedünk le a sípálya mentén. Itt
megint erősen sajnálkozok a kilátás miatt – mármint, ami nincs. Pedig micsoda pazar
lenne a szemközti Vértes! És Csókakő vára, meg az alant elterülő városka… Amit –
ha nem is látunk teljes terjedelmében – megcélzunk, és leereszkedünk. Üggyel-bajjal, mi tagadás, merthogy a talaj sok-sok cipőnyomot látott ma már,
és ehhez mérten csúszós, saras. Nem minden veszélytől mentesen, de sikeresen
beérkezünk a házak közé: szia, Bodajk!
Szalagok előttünk, követjük (szinte vakon), de egyszer csak
feltűnik, hogy hé, nem is a kéken vagyunk! De a szalagok ott vannak, továbbra
is – akkor viszont minden rendben. Ki is visznek szépen a fő utcára, és máris
betoppanunk a Gaja vendéglőbe. Pecsételés után felhasználjuk a rajtban kapott
bónokat: két-két deci forralt borra pont elég. Hát akkor egészségünkre! Egy
szendvicset is bevállalok, elvégre tíz perc múlva dél. Aztán piros kereszt, és
fel a Kálváriára!
Szuszogva érkezünk a tetőre, de a jutalom persze itt is
felemás: a városkára és a stációkra kellemes visszatekinteni, de a Vértes most
is hiányzik. Hát majd talán legközelebb! Újabb indok a júliusi ismétlésre…
Zúgás le, rátérünk a pirosra, Kesellő és a szoborpark, most másik irányból. Aztán betérünk az erdőbe, ahol sárra számítok. Bár tévedtem
volna… de nem. Elég komisz környék; itt még nyáron is jutott belőle,
emlékeztem.
Óvatoskodva ereszkedünk az Alba Regia-forráshoz, szerencsére gond
és esés nélkül. Kódot jegyzünk fel, de a csobogó vízből most nem töltünk. Pár
fotó, és indulás tovább, majd hamarosan: fel. A kék kereszten ugyanis 100-150
méterrel később újra az Ádám-Éva fa jönne. Így viszont megcélozzuk a Vasutas-pihenőt,
ahová kellemes lépcsősor visz fel, kellemes pulzust előidézve…
Egy kis
sziklaorom felkelti érdeklődésemet, és lám! Érdemes volt megtenni pár lépést a
kedvéért: kitűnő rálátást biztosít lefelé, ahol pár órával korábban már
jártunk. Hozzá a patak csobogása is társul, így egy újabb maradandó élménnyel
lehettünk gazdagabbak. Aztán a pad, és onnan remek kilátás a… ködre, persze.
Mehetünk hát tovább, ereszkedés majd újabb emelkedés, hullámzás és kanyargás.
Öreg-hegy: újra OKT, a tábláknál jobbra, elköszönünk a pirostól. Zúgás le! Remek
a lejtésszög és az út is: kellemes futásokkal érkezünk le a hétvégi házak,
szőlők és gyümölcsösök közé.
A mezőny újra besűrűsödik: utolértük a húszasokat. Beérkeztünk
Fehérvárcsurgóra, de inkább a víztükröt, mint a községet közelítjük. Megyünk
egy ideig a töltésen, a víztározóra kiváló a rálátás, közben túratársakkal
beszélgetünk. Aztán beton- és aszfaltút, majd át a hídon, és újabb – alaposan
kijárt – saras ösvények. Nem is tudom, miért nem inkább aszfalton visznek? –
dünnyög István. Aztán a leereszkedés a parkon át a Károlyi-kastélyhoz megadja a
választ: pompás a rálátás az impozáns épület-együttesre így, ebből az irányból leereszkedve!
Hangyaboly-nyüzsgés: az érkező és a már visszafelé igyekvők bájos
összevisszasága első látásra kaotikusnak tűnhet. Timivel, majd Veráékkal futunk
össze: jól esik a találkozás és pár szó. Utolsó EP, müzli-szelettel és egy
remek lehetőséggel: ingyenes belépő és tárlatvezetés a mai napon minden túrázó
részére! Mi sajnálattal kihagyjuk: messze még az otthon, és mindhárman sietünk
haza.
Visszaforduló nekünk is, aztán máris itt a tó jobb alsó sarka.
Megint kis házikók, kanyargás, aszfalt. Kis kaptatón fel, de a sok előttünk
haladó miatt a tempó megint erősen lelassul. Majd ereszkedés, elköszönés a
víztározótól, és aszfalt. Lejtése megint futásra sarkall, beérjük az előbbi
találkozósokat, toljuk tovább a tempót. Aztán jobbra be az erdős részre, de itt
már tudom, hogy hamarosan jön a falu. Így is van, felbukkannak az első
kincsesbányai házak, és igen hamar az iskola is. Most nincs tömeg, de a szűk
aula még így is képes sorokat létrehozni. Aztán kedves fogadtatás, kitűző és
emléklap, kézfogás és gratuláció. Pecsét ide, pecsét oda és még amoda is, és betérünk
a szűk folyosóra. Kedves hölgyek, finom zsíros kenyér, forró tea – és különleges,
ízletes hagyma: vegeta és olíva szelídítette meg. Igazán jól fog esni rá a
pompás süti és kávé Várpalotán, a Fehér-Vár-Palota TT-n megismert cukrászdában…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése