Kinizsi százas 100 TT - ahogy én láttam...

Húsz órányi folyamatos és aktív jelenlét a természetben. Húsz órányi élmények és emlékek, a zöld ezernyi árnyalata, milliónyi madár, az éjszaka varázsa… És persze húsz óra emberek között: remek túratársak, kedves és önzetlen, segítőkész környékbeliek, értünk dolgozó rendezők, szurkolók és kísérők… Kinizsi százas, igen!

Negyedik Kinizsink Zoli öcsémmel: szabad-e használnom a „rutin” szót? Elsőbálozók alighanem egyetértenek, a tucatnyi (vagy sokkal több) jelvénnyel büszkélkedők esetleg megmosolyognak. Mi azért valamennyire mégis így éreztük, és így készültünk rá, szerveztük meg, vágtunk neki. Az előző három teljesítést tavaly ősszel megtoldottuk egy Iszinik 100 TT-vel is, plusz az Iszkiri 100 és Gerecse 50 TT-k, SzuperKatlanok… Szóval, sok ismerős pont és szakasz várt ránk, nagy csodákra meg már nem számítottunk. Na, ebben tévedtünk…

Megszokott a békásmegyeri szállás, az út a rajtba, és a sorállás is. De ez most mégis más: negyed hét magasságában érkezünk, és ennek megfelelően még viszonylag rövid. A rendezők a tavalyi kiváló formájukat hozzák, és pontban az ígért háromnegyed hetes rajtot tartják. Két perccel később mi is nekivágunk az egy-két kilométernyi bevezető (vagy inkább kivezető) aszfaltnak. Hamar elhagyjuk a fővárost, máris némi emelkedővel, kavicsos út, mezők… és meleg. Hét óra, és meleg van – holott esős rajtot jövendöltek kábé nyolcig, meg majd délutánra is. Ehhez mérten gondoskodtunk esővédelemről. Nem nagy poén, le is lövöm: mindvégig szárazon maradt a puskapor és a túrázó – feleslegesen vittük végig Tatáig ezt a holmit.

Hegyek kevélykednek előttünk, megtanultuk tisztelni; elsősorban az emlegetett Iszinik során. Most persze más. Friss erővel, melegben és világosban – és sár nélkül. Na jó, ereszkedéskor lesz majd egy kis dagonya… de hol van ez az ősz végi lekvártól? És ne szaladjunk ennyire előre: hol van még az ereszkedés is? Egyelőre felfelé kaptatunk, a mezőny sűrű, de ennél jóval nagyobb tömegekre emlékszem korábbi évekről. Kellemesen lehet haladni, senki nem tart fel – mi sem teszünk ilyent az érkező gyorsabbakkal. Megjönnek a kilátások, megjönnek a kövek és sziklák: Ezüst- majd Nagy-Kevély, lehet egyet szusszanni és fotózni.

Aztán az említett ereszkedés: kevés futás, sok óvatoskodás. Vigyázunk magunkra, Zoli még némi náthát és gyengélkedést hozott magával, én a jobb Achillest és vádlimat féltem. Nincs tervben az egyébként megszokott idő-javítás: jó lenne 21 órán belül, de ha kicsit több, az se baj! Csak érezzük jól magunkat, és azért az első InterCity-t érjük el…

Biztonsággal leérkezünk, lehet gyönyörködni a környező hegyek látványában, és közben szépen fogy a táv is. Sok-sok autó az utak kereszteződéseiben: hallom, hogy némelyeket kihoznak idáig?! Hiszem is, nem is. Igaz, a Csobánkai-nyereg már majdnem tíz kilométer, vagyis tíz százalék… Ellenőrző pont még nem volt – titkos sem.

Megyünk tovább, megint felfelé: a Hosszú-hegy jön. Megfelel nevének: lankás, kényelmes emelkedő – de meglehetősen sokáig tart, tényleg. Közben balra pompás kilátások Pilisszántó felé – meg-megállunk. Az erdők szépek, öröm hallgatni a madarak dalát. A mezőny továbbra is emberi léptékű: üresen sem megyünk, de a tempónkban sem akadályoznak. Jó így haladni! Sok ösvény a beszélgetést is engedi, élünk vele sokan, ahogy látom – de (mint mindig) látni magányos harcosokat is. És végül – vártuk nagyon! – megérkezünk a tetőre, az első ellenőrző ponthoz.  Lídia és Gyuri pecsétel mosolyogva, és egyúttal az elmaradt Vendvidék jelvényre is ígéretet tesznek… Ugyanezt nem sokkal később Gyulától is megkapjuk: a negyvenesek elágazásánál fényképez, ahogy azt már megszokhattuk tőle.

Nekivágunk a Pilis-tetőnek. Ez is inkább hosszú, mint nehéz, szerintem. A meleg azonban nem könnyíti meg a helyzetünket, és – mivel esőre számítottam – Camelbak (vizestasak) nélkül jöttem. Ez konkrétan 3×3 deci vizet jelent számomra, ami barátok között is csak egy liter összesen. Na, ezt osztogatom be a Pilis-nyeregig, ami majd csak 25 kilométernél lesz. A szerpentin például segít: elvonja a figyelmemet, hiszen itt káprázatos panoráma tárul fel.

Erősen érdemes visszafelé is tekintgetni, hiszen hajjaj! – remek érzés a meghódított csúcsokat, vonulatokat magunk mögött tudni. És hát a látvány, nos, igen: megkapó. Aztán kanyargás tovább, az út kifogástalan, koptatjuk a szintet, egyre feljebb kerülünk. Itt árnyék kevés jut, a délelőtti nap a korábbi esők nyomait igyekszik eltüntetni. Elég jó hatásfokkal: nagy a pára, nehezebb a lélegzés, gyakrabban törlöm a homlokom. Füves tető, aztán finoman, hullámozva, de ereszkedés jön. Balu majdnem ahol tavaly, most is utolér: ő 14 órát tervez… Mondjuk, neki ebbe egy kis beszélgetés is belefér; azért ez durva! Szembejövő nyugdíjas szimpatikus pár: mosolyogva figyelnek bennünket, biztatnak. Hozzávetőleg a 100-120. helyen lehetünk – szóval, láthatnak itt ma pár embert… nagyjából még tízszer ennyit.

Itt a várt Pilis-nyereg! És a még jobban várt büfé. Péter nyújt kezet – és innivalót felém. Na, ez így már megnyugtat: a következő víz-lelőhely csak nyolc kilométer. Neki is vágunk, a Pilis utolsó szakasza eseménytelenül telik – Kesztölcre érkezünk le a Kétágú-hegyről. A táj csodálatosan felfedi magát, ahogy előbukkanunk a sűrűből, és rátérünk az OKT vonalára. Amit odalent látunk, az bizony nem más, mint a Katlan néven elhíresült szakasz (a SzuperKatlan TT-k helyszíne). Na, ez vár most ránk – meg a stílszerűen hozzá járó meleg és párás idő.

Kesztölcre évek óta szeretünk jönni, mert a barátságos helybéliek mindig kitesznek magukért. Ivóvíz, levendulaszörp, szóda, bor és fröccs vár ránk, szívélyes kínálással – és ingyen. Idén ezt még megtoldották helyben készített sült kolbásszal, igen szerény (500 Ft-os) áron. Mondjam, hogy ilyen finomat én évek óta nem ettem? Igen sokan megállunk itt, rövid szusszanásra, evés-ivásra.

Akinek mindez nem lett volna elég, megállhat még HotdogMan standjánál, esetleg a falu kivezető utcáján egy családi háznál. Ez is sok éves hagyomány: egy vizestömlő és két kislány. Akik nagy örömmel itatják, tankolják (sőt: kérésre akár locsolják is) a megfáradt csapatot. Így még Dorog is hamarabb megérkezik!

Dorogon újabb meglepetés fogad a kis kocsmában, ahová szívesen megyünk, mert mindig van jéghideg üveges kólájuk. Ezúttal meg is etetnek, friss zsíroskenyérrel, ropogós lilahagymával, paprikával fűszerezve. Ingyen? - komolyan? Persze, Kinizsi-teljesítőknek, segítségül. Nahát! Köszönjük, kedves gesztus. Csaba érkezik közben a rá jellemző lazasággal (természetesen hátizsák nélkül, minek is az száz kilométerre?). Együtt folytatjuk, igen kellemesen elbeszélgetünk – még az aszfalt is kevésbé forró így. Pedig Belányi-telepig azt tapossuk, ahol aztán nekiveselkedünk a Nagy-Getének. Szépen, finoman; sokkal kíméletesebben, mint fordítva – idézzük fel újra az Isziniket. A tetőn, a keresztnél néhány pihenő túratárs – mi is lemaradunk Csabától, és zoknicserét ejtünk meg némi késéssel.

A harcosabb rész most nyilván az ereszkedés – főként a puha, napokon át áztatott földre való tekintettel. Szerencsére esés és baj nélkül megússzuk, pedig a tempó kellemes. Még egy Csaba bukkan fel, vele is együtt megyünk pár kilométert, jól fogy a táv. Leereszkedés, majd a Hegyeskő jön. Idén már választható, hogy melyik úton szeretnénk feljutni oda: öcsém kérésére maradunk a kék kereszt klasszikus verziójánál, és nem élünk a Tokodot érintő OKT-féle verzióval. Így hát a kéktől rövid ideig elköszönünk, és nekivágunk a szűk, homokos-löszös kaptatónak. Felérkezve ősziárpa-mező fogad: a zöld, zsenge gabonatábla szélén menni egészen üdítő érzés.

Különösen, hogy nem csak a Hegyeskő, de – hátra tekintve – a távoli horizont is pompás rálátást ad. Messze elkalandozhat a tekintet, és most különleges érzés látni az esztergomi bazilika tetejét úgy, hogy kis családommal hat napja jártunk odafönt. Ahol persze meg is mutattam, merre fogok majd kalandozni. Lám, csak hinni kell! Na jó, azért menni is…

Aztán persze elérkezünk az emlegetett Hegyeskőhöz, megcsodáljuk a fehér sziklákat, és öcsém elmeséli, hogy van, aki majd itt szeretné a végső nyughelyét, annyira kedveli eme helyet. Sajnos a tetejéről nyíló kilátást elmulasztjuk: ez most nem az a túra.

Kilátás persze így is van, sőt! Messze-messze tájak mutatják meg magukat: balról a Gerecse felé szalad a tekintet, jobbról meg a Duna látszik; sőt, az azon túli hegyek is.

Jön az ereszkedés. Ki hogy van vele, más-más a megközelítés: én szívesebben megyek felfelé az ilyen meredek oldalakban, mint lefelé. Zoli meg éppen fordítva, és persze jó móka neki a lefelé evickélő bátyját fotózni. Na megállj csak, megkapod te is a magadét!

…Szóval, kellemesen telik az idő, fogynak a kilométerek, a tokodi pincék immár alattunk, sőt, előttünk. Kedvenc helyünk, az Izabella idén már idejében felhívja magára a figyelmet, és persze most sem csalódunk benne. Kiváló minőség, kellemes hőfok, turistabarát árak, és még mosdó is van. Mennyivel könnyebb így nekiveselkedni a mai legmeredekebb emelkedőnek: a Kőszikla jön ugyanis. Egész napos szerencsénk ezúttal sem hagy cserben: a korábbi években megszokott vonatozást most megússzuk, és saját tempóban szuszoghatunk fel. Lefelé, a löszös oldalban pedig megint utolérjük Csabát, aki Árontól anno megkapta az egyszerű, de kifejező „A Nagy” jelzőt.

Féltáv, zöldségleves! Mogyorósbánya röviden így foglalható össze számomra. Meg persze EP, pecsét, több tucatnyi autós kísérő, friss víz és megint kólázás. Megnyugtató telefonok haza, szerelvényigazítás. És akkor jöhet a második félidő, már csak 48 kilométer, húzunk is ki a faluból. Az Öreg-kői pihenőhöz továbbra is meg kell dolgozni, ez az emelkedő sem simult ki egy év alatt. Itt számítunk a meglepetés EP-re, de ezúttal nincs – hát akkor tűzés Péliföldszentkereszt felé!

Ez is csodaszép táj, a szaléziek otthona pedig nagyon gondosan, igényesen kialakított épületegyüttes. Amíg oda érkezünk, egy pompás, bővízű forrást is elkerülünk. Vagyis hát dehogy hagyjuk el, sokakhoz hasonlóan mi is megtankolunk friss, hűs vízzel. A nap már lefelé hanyatlik: a fogyasztás csökken, és ezzel az adaggal már hosszabb táv is letudható.

Aszfaltról balra le, aztán az erdőbe jobbra fel. Itt azért mindenképpen érdemes – és érdekes – visszatekinteni is, a bejárt szakaszokra. Más érzés, tagadhatatlan, mint az Isziniken, nap közben – és ott előre tekintve…

Kapaszkodás, ereszkedés, baji műút. Újabb erős kapaszkodás, majd hosszú, de lankásabb:  a Bika-völgy. Szerencsére egészen szépen járható, gondos kezek kitisztították (úgy hallottam, direkt a túra kedvéért: köszönjük!). Kavicsos utak, néhol pocsolyákkal, benézhető letérések – de nincs gond, haladunk szépen. Zoli barátunk is gondol ránk, aki tavaly szintén sikeresen teljesítette: jól esik a hívása. Így jutunk Pusztamarótra: itt már egyértelmű, hogy – dacára a korábbi indulásnak – tavalyhoz képest késésben vagyunk. Ezt szépen mutatják az árnyékok, a nap helyzete: de szép is a természethez igazodni, viszonyítani!

Az emlékhelyet azért még sikerül lefotózni, és egy újabb büfét látogathatunk meg. A Mária-kegyhely is jól kivehető, bár a szikláknál már erősen figyelünk a lábunk elé; meg is ússzuk botlás nélkül.

Aztán az alkonyodó Gerecsében gyönyörködhetünk: a fás hegyoldalak pompás látványt nyújtanak – nem különben a napnyugta is, ami egészen varázslatos élmény: végignézni, benne járni, és így megélni.

Egyre szürkébb, majd sötétebb lesz, de halogatjuk még a lámpát. Az előttünk haladó sporttárs is, akivel kellemesen elbeszélgetünk, amint utolérjük. Elsőbálozó, de remekül megy, immár egyedüliként kis csapatukból, akikkel együtt érkezett és rajtolt. Elkísérjük Bányahegyig, ahol már majdnem teljesen sötét van; ennek megfelelően lámpák, reflektorok fogadnak. No meg persze a kislányok, az elmaradhatatlan finom teával! Eszünk pár falatot is, megejtjük a második zoknicserét, fejlámpáink is előkerülnek: mehetünk!

Kissé saras, nemde? Sőt: később még sárosabb. Ereszkedünk, kellemes mértékben, de az út nem enged komolyabb tempót; figyelni kell. Később azért javulás áll be, és szerencsére a jelzésekkel sincs gond. Megérkezünk Vértestolna környékére, mellőzzük a nagy rétet, kevéske aszfalt jön. Rajta persze itt is sok kísérő autó, mellettük jutunk vissza az erdőbe. Másfél kilométer – figyelmeztetem Zolit. Sajnos igazam is lesz: kábé ennyi dagonyán kell átvergődnünk, mire ismét szilád talajt fog a lábunk. Kisebb csapat verődik itt össze, egyikük hálálkodva köszöni öcsémnek a sebtapaszt: lemarta szegénynek sarkát a cipő.

Koldusszállás, viszlát, kék! Innentől sárga, mindvégig. A fordítóban pecsétet kapunk, hozzá pedig teát. Nem esik rosszul, bár a bányahegyi finomabb és tartalmasabb volt. Jöhet a „Köves út, ha végigmegyek rajta…”. Dalolásról persze szó sincs: a ma már sokat látott talpaink berzenkednek csak a hosszú kiképzés ellen, ami rájuk vár. Lassú, lomha, gyenge emelkedő – de jó sokáig tart. Sokan nem szeretik, hallok morcos hangokat, de azért persze gyűri mindenki. Szerpentin, kanyarok, aztán megint a végeláthatatlan egyenes. Olyannyira, hogy jó páran be is nézik a sárga balos letérőjét. Nem nehéz, szó se róla: nekünk is elsősorban a rutin segít – meg az, hogy várva várjuk már. Talán nagyon is?...

A tévesztők közül hozzánk szegődik Attila, és mindvégig velünk is marad. Ő is első alkalommal próbálja itt ki magát, és – mint a fentiekből kiderül – rögtön szép sikerrel. Jól elbeszélgetünk, amivel egyenes arányban fogynak a kilométerek is. A kellemesen laza tempónkat is egyre jobban megnyomjuk, a Körtemplomot is jószerivel csak súroljuk. Utolsó bélyegzés és csippantás, mehet a kis karton a zsák mélyére! És hát persze, a balos visszafordító hajtű, szinte mintha már a célra fordítana. Persze, ez még túlzás, de mégis más innentől. Lazán le, jöhet a kálvária, a stációk, a szakadék. Na, azt se ugrottam át még ilyen gyorsan és észrevétlenül!

Pedig ez már a baji szőlők, aztán két pillantás, és elmarad a templom tompa kis tornya is. Aszfalt, naná, a várt aszfalt – és a még inkább várt fénysorompó! Zoli szúrja ki, kisebb örömünneppel üdvözöljük. Aztán autó fékez mellettünk, merre van a baji templom? Uram Atyám! Hát ennyire?!... Emberek, semmit nem szégyelltek?

…Át a vasúton, balra be. Egész végig nem volt meglepi pont, majd talán itt! Á, dehogy. Itt sincs, végig nincs. Pedig de kitennék párat… egy tucatnyit, nagyjából. De legyen ez mindenkinek saját baja, lelkiismereti dolga. Az enyém tiszta. Negyedszer megyek át a zebrán, és legközelebb is ezen szeretnék, egy év múlva. Ugyanígy. Üsse kavics, az időm is lehet ugyanennyi. Mert most perc pontosan ugyanannyi, mint két éve: 20:03 (18 perccel marad el a tavalyitól – üsse kavics azt is!

Egy ugyanilyen oklevelet is szeretnék jövőre. Meg – ha már így alakult – egy ugyanilyen jelvényt (mert az most új, és én sajnálom a régit). És egy ugyanilyen (vagy hasonló) levest, ugyanezt a kellemes fáradtságot, ugyanezt a csapatot. A gratulációk, mosolyok, tréfálkozás… a falatozó emberek békés nyugalma. Mekkora egy közösség ez! Jöttünk száz irányból, megyünk vissza ugyanoda. Hoztunk száz motivációt, fogadalmat, száz stílust és módszert.

Százasok vagyunk.

Iszkiri 100 TT - ahogy én láttam...

Világok határai: Vértes és Gerecse, tél és nyár, nappal és éjjel. Igen, az Iszkiri 100 teljesítménytúra végleteket is felsorakoztatott. És hogy mi lett ennek az eredménye? Egy változatos, izgalmas – és kellően nehéz, kihívásokkal teli – közösségi esemény.

Szárliget, ezúttal reggel hét. Az egy órányi csúszásnak külső oka van, akárcsak a megváltoztatott Vértes-körnek. Hatósági beavatkozás miatt módosultak az idei túra részletei. Nem is kicsit: kimarad a Zuppa-tető, Szár, a Macskabükk… Igaz, helyette ismeretlen szakaszokat is látok Gyula remek térképein és rajzain. Mindez persze csak megerősített abban, hogy ide jönnünk kell. Zoli öcsémmel tehát itt vagyunk, az előnevezős asztalnál Jani pillanatok alatt ellát papírokkal és egy szelet csokival is. Ismerősök innen is, onnan is: nem csoda, hogy csak 12 perccel hét után veselkedünk neki a lecsökkent, de így is 106 kilométeres távnak.

Aggodalmunk – egyelőre – alaptalannak bizonyul: a vetésen szépen át lehet kelni. Na de majd visszafelé!... Biztosan dagonya vár: erre indul (és jön vissza) négy táv is. Át az egyes úton, majd Csákányospuszta mellett – most még. A hatalmas jellegfa gyönyörű a pompás napsütésben; itt érkezünk majd vissza. Most folytatjuk a betonos utat, jobbról a Mária-szakadékot mellőzzük, és lepillantunk a havas oldalaira: vajon milyen út vár odalent, visszafelé? Ahogy a szerény aszalt elfogy, kiderül, hogy itt bizony eléggé saras. Eléggé, de nem durván: kerülgetünk, óvatoskodunk, de szépen haladunk is: máris András és Gyula fogad az első ellenőrzőponton. Balos letérés, sár, de gyors menet; Verával emlegetjük a Lepkét.

És friss, majdhogynem hideg idő! Meg szép erdők, Körtvélyespuszta apróka kápolnája, házak és letérés – felfelé. Jeges és havas! Majdhogynem csúszásgátlóért kiált: nesze neked március vége... Megoldjuk, haladunk tovább, leheletünk ködében, nevetünk rajta. Kellemes hullámzás, néha sárral, de gond nélkül. Kapbereknél jelzés-váltások, a Határ-hegynél EP, kóddal. Az Új-osztásnál betonútra térünk, hamarosan újabb EP, a nagyon szép Mátyás-kúti pihenőhelynél.

Meredek emelkedő: igen, ez már az OKT. Kellemes itt menni, futók előzgetnek közben, de jól megférünk egymás mellett. A Szarvas-kúti pihenőnél megint kód, de megint nem pontosan a térképen jelölt helyen. Ravasz! - mosolyog öcsém.

Rockenbauer fája, majd újra megkapjuk a zöld sávot is – az visz ki a Vitány-vár alatti esőházhoz, ahol egy napocskát kapunk az itinerre. És zöld, vissza is: a kis kitérőn Feriékkel kezezünk, majd mi is visszafordulunk. Ugyanez a játék jön újra, most már tényleg Vitány-várnál. Röstellem, de először járok itt. Annál nagyobb öröm, persze: a gyönyörű kék ég pedig pompás segítség a fotózáshoz.

Hú, de gyorsan visszaérkeztünk Andráshoz! Gyula már előre ment, mi meg követjük a szakadékba. De tényleg. Csak előbb megmásszuk a Körtvélyesi-kilátó emelkedőjét: igen, a panoráma idén is része maradt a túrának, szerencsére. Na, itt aztán van sár rendesen! Mindenki oldalaz, szélez, vagy akár erdőbe bújik. Mi is. Aztán persze csak-csak felérkezünk, felszaladunk a háromszög alapú kilátóba, körbefuttatjuk a tekintetünk. Beleborzongok kicsit: amerre a szem ellát… nos, igen, azt ma mind végig fogom járni. Gyalog, oda és vissza is. Mi tagadás, meglehetősen büszke érzés!

Lefelé okosabban választunk utat (azaz: öcsémre hallgatok), és szinte futunk. Gyula most már hajlandó igazolni itt-létünket. Invitálom a Kubát Hugó-túránkra, egy kis szerepcserére: tesz is egy bizonytalan ígéretet. Aztán elköszönünk, és lebocsát minket a szakadékba, ami Mária nevét viseli.

Vadregény, sokadszorra is. Most így havasan új arcát fedezhetem fel, és most is tetszik. Na jó, a tükör-jégre taposott részek kevésbé, de az óvatosság meghozza gyümölcsét. Később már futható is – így jutunk ki a végére. A gazdasági épületeknél komoly tömeg jön szembe (talán OKT-teljesítők), és semmi gondunk nincs most sem a kutyákkal. És bezárul a kör – legalábbis a vértesi: újra itt a Birkacsárda (javítják a tetőt!), a műút – és bizony gyorsan itt van újra Szárliget is. A mező ugyanis inkább jobb lett, mint rosszabb a sok-sok talp alatt; meglepetés!

A Közösségi házban felhasználjuk az egyik kupont, és valami mennyei szendvicset kapunk: benne friss rántott hús, saláta… Egy kólával még ráerősítünk, közben pár szó Sanyival, kiváló tea a kulacsba – és indulhatunk is. Jöhet továbbra is az OKT, jöhet a Gerecse! Jön is, de előbb a Hajagos és az M1-es fogad. A sztráda egyszerűbb eset, az alatt át lehet bújni – előbb azonban komoly hegymászásra (és ereszkedésre) van szükség. És ugyanez lesz majd valamikor az éjszakában is – csak fordítva. Aha, megkezdődött ez a – tavalyról már megismert – játék. Minden mostani emelkedő akkor lejtő lesz – a lejtők meg persze emelkedők.

Nagyegyháza meg irdatlan hosszú, ami csak annyiban lesz más éjszaka, hogy akkor még hosszabb lesz. De hol van az még! Jobb és könnyebb a közelebbi célpontokra fókuszálni. Megkönnyíti dolgunkat, hogy nem egy, csak fél évre kell visszaemlékezni: a novemberi Iszinik 100 TT is errefelé vezetett. Nincs is gond, és az ösvények is jók. Itt még.

Aztán emelkedők jönnek, az ösvények már kevésbé ideálisak – de jók. Mígnem a fehér kavicsos útról le kell térni… Hát ez dagonya, nincs mit szépíteni. Gyuri és Gábor párosát érjük be, együtt küzdünk innen az elemekkel Somlyóvárig. A komisz szakasz – szerencsére – nem túl hosszú, de időben bizony visszavet. Fázni viszont nem kell, sőt! – nekem bizony egy póló is elég.

Igazán öröm megpillantani a kis házikót! Szúróbélyegző, és megyünk is, vár még egy kis emelkedő. Aztán persze sok-sok lejtő, aszfalt és – Tornyópuszta. Naná, hogy itt van Hotdogman! Megkésett, de kellemesen meleg ebéd, forró teával – egy adag jöhet a kulacsba is. Egy kis aszfalt, ahol autó közeledik – benne Viki-Balázs párosa. Üdvözölnek, és: meleg levest, teát ígérnek éjszakára! Jók az ilyen motivációk, na…

Könnyebben vesszük a következő hullámzó terepet, pedig hajjaj, ez nem lesz sétamenet visszafelé, tudjuk már jól. A Bodzás-rét kiváló, a majdnem-érintett sztráda zaja kevésbé… Szerencsére elkanyarodunk tőle, még mindig kék, jöhet Koldusszállás!

Bájos és hívogató, akármikor járok itt; szeretem a környékét, látványát, hangulatát. Az útvillánál aztán elköszönünk kéktől, Isziniktől: innentől sárga sáv Tatáig, és vissza… egészen eddig vissza. Kanyarog a szerpentin; hej, de jól ismerjük már! A volt kisréti tisztás, pad és jellegfa… szinte elsuhanunk mellettük. Arany-lyuk: egy kis ereszkedés és emelkedő. Ez utóbbi komiszan sáros, csúszós; figyelni kell. Na tesó, itt sem leszünk visszafelé boldogok! Aztán újra a fehér kavicsos út: Kappan-bükk, ennél feljebb ma már nem megyünk.

Lejtő jön (fentiekből következően), egészen a Körtemplom romjáig. Jani mosolyog és pecsétel, meg ugyanezeket ígéri visszafelé is. Közben már a harmadik szembejövő: igen, már a gyors futókat buzdíthatjuk, köztük Robi és Balázs is felbukkan.

Mi ereszkedünk továbbra is, a Kálvária stációi mentén, és eszembe jut: pár nap múlva már Nagyhét, igen. És itt a szakadék! Vadregényes, mint mindig, sőt! A lekvár, akarom mondani, kissé puha szerkezetű talaj még inkább izgalmassá teszi. Ezt is jól eltároljuk a rövid távú memóriánkba…

Baj, szőlők, panoráma – és „felhőbe hanyatló”, lenyugvó nap. Kissé hűvösebb az idő, felveszem a dzsekit – de csak a lejtő végén: addig azért kocogunk is egyet.

A templom után irány egyenesen Tata: Est mozi – első érintés. A zsákot ledobjuk megőrzésre, itiner a zsebbe, fejlámpa felvétele – és jöhet az Öreg-tó. Negyedszer járom körbe, ezúttal a legsötétebb (az egy órás rajt-késés miatt). Szerencsére a vár még jól látható, de aztán már csak a lámpafény meg a kivilágított épületek kivehetők.

Az alsó szakaszt teljesen beburkolja a sötét, a visszatérés így egyre kellemesebb. Közben persze kétszer is szúróbélyegző, igazolásul. És Est mozi, másodszor is, sajtos pereccel és kólázással, és nem, nem is gondolunk másra, csak a folytatásra. Nem hallom a Kísértő hangját, nem érdekel, hogy itt 65-ös kitűző és oklevél kapható… Folytatjuk, egyértelmű.

Vissza! Ennyire egyszerű a képlet. Szárliget, harmadszor – 35 kilométerrel odébb. Át a Gerecsén, méterre ugyanott, amit már végigjártunk az előző órákban. Ehhez elsősorban lábak és izmok kellenek – de legalább ennyire fej és kitartás, elhatározás is. Egy pékséget még meglátogatunk, és hamarosan elhagyjuk Tatát, majd Bajt is: jöhet a szakadék. Zoli megy most elöl, követem lépteit, várom a dagonyát, fent. Emelkedünk, régóta felfelé szuszogunk, kidőlt fák, sziklák, mikor jön a lekvár? Te, szerintem fent vagyunk! Á, nem létezik, még nem hagytuk el a saras részt. Aztán kiderül, hogy: de. Észrevétlenül! Mi történt? Megszikkadt, letapostuk, kiszárítottuk? Vagy ez a kis szél?... Rejtély, de nagyságrendeket javult, ez tény. A későbbi szakasz is! És már itt is Jani, Gyula, pattog a tűz: Körtemplom, sziasztok, jó utat visszafelé is!

Még mindig érkeznek szemből túratársak, de többnyire 65-ösök, akiknek Tatán vége. Nekünk is már csak harminc van hátra… Ketten az éjszakában, egy-egy bagoly huhogása vagy madarak pittyegése mellett, félhold árnyékában, sziporkázó csillagok alatt. De jó is így együtt – nem irigylem soha a magányos harcosokat. Még egy utolsó megnyugtató telefon haza, és fogyasztjuk tovább a kilométereket. Két hét múlva választások: el is politizálgatunk egyet. Csoda-e, ha észrevétlenül itt az Arany-lyuk? Nekem bizony az! Hát itt is micsoda sár volt pár órája?! Mindent felszárítottunk, letapostunk, kisimítottunk? Hihetetlen.

Nagyon gyorsan eljön Koldusszállás, majd elhagyjuk hunyorgó fényeit; OKT újra. A Váli-víz környéki remek úton aztán már nem is csodálkozunk. Dübörög az autópálya, dacára az éjszakának, de aztán elmarad ez is. A Bodzás-rét utáni cikkcakk megdolgoztat, igen – de valahogyan ezt is igen gyorsan abszolváljuk, és ugyanilyen gyorsan Tornyópusztán vagyunk. Nem csalódunk: Viki és Balázs nagy vendégszeretettel, sőt, meglepetésekkel is fogad. A forró teához többféle ropogtatni való, sőt: mennyei házi süti is választható! Alaposan (testileg-lelkileg) feltöltekezve vágunk neki a hátralévő szakasznak.

Aszfalt, emelkedővel: soha sem lesz vége? De. Letérés és emelkedők jönnek, és Somlyóvár: utolsó ön-ellenőrzés. Ereszkedés, és… lássuk a dagonyát! Ez tényleg lehetetlen, hogy ne legyen ott! Ezúttal nem tévedünk – ez tényleg ott van. Szolidabb, visszafogottabb, járhatóbb. De ott van. Megkönnyebbülés a köves út, a kissé későbbi avaros, erdei ösvény még inkább. Aztán egy apró túlfutás, de éppen utolér bennünket egy pár fejlámpa: „jobbra, le!”. Dani hangját ismerem fel, köszi a segítséget!

Vadetető, aztán mező széle, derékszögek és gödrös út. Fogy, nagyon fogy. De a hőfok is csökken, egyre többször jég roppan lábam alatt. Nagyegyháza: igen, végtelen hosszú, de tényleg. Átbújunk megint a sztráda alatt, jöhet az utolsó emelkedő! Megvan, ezt nem taposták le, meredek és izzasztó, így százon túl pláne. Mert itt már túl vagyunk azon is, sőt, közben már óráink is átálltak a nyári időszámításra. Igaz, itt megint havas oldalakat mellőzünk, de mit számít ez? Főleg amikor már az utcai lámpák is szemmagasság alá kerülnek…

Amikor kivilágított aszfalt jön, befagyott szélvédők és vakkanó kutyák. A legutolsó emelkedő: a vasút feletti gyalogos átkelő, és igen, ez is megvan! Beérkezünk, tapsot kapunk, meg mosolyt és kézfogást. Míves jelvény, eltérő színű – akárcsak az oklevél. Öcsém Legóból készült IXI Maxi kupája és Sanyi gratulációja… Hát sikerült, megvan! Húsz-huszonhárom alatt; öröm, elégedettség, és: éhes is vagyok. Vagy csak a gulyás illata miatt? De tény, hogy jól esik – Gyuriékkal, akik szintén befutnak közben. Hát immár idén is százasok lettünk, egy remek túrán, aminek évek óta fix helye van a naptáramban. Ugye, jövőre is ez a Vértes-kör lesz?...

Iszinik 100 TT - ahogy én láttam...

Iszinik – ami visszafelé olvasva Kinizsi. Ez a szójáték jól megmutatja ennek a teljesítménytúrának a lényegét: a Kinizsi Százas fordítottja mind a térképen, mind a naptárban. Fordított szint-elosztással, ellenkező irányban bejárt hegyekkel és völgyekkel. És nem május végi koranyárban, hanem november végi zordabb időben (meg persze sokkal több sötétben megtett szakasszal). Vajon mindenben nehezebb amannál?

A poén lelövésével kezdem: igen. Szerintem határozottan nehezebb. Így is feltételeztem. De három Kinizsi-teljesítés után szinte illő és kötelező feladatnak tekintettük Zoli öcsémmel, hogy eljussunk erre az eseményre. A tavalyi – rendkívül embert próbáló – időjárás után nagy megkönnyebbüléssel olvastuk az előrejelzéseket: várható ugyan egy kevés eső, de csak előző éjszaka, és a szombat-vasárnap már kellemes novemberi időt hoz. Így hát nem hagytuk becsapni magunkat a reggeli nedves-párás idő láttán, bár a körülményekre való tekintettel előkerült a kamásli. Több vékony réteg ruhával készültem, de a rajtban sok emberen ennél is kevesebbet láttam. Főleg a futókon, persze – akik itt is népes mezőnnyel képviselték magukat. Velük, és a túratársakkal igazán komoly létszám gyűlt össze – meglepődtem kicsit, de nagy öröm volt megint sok-sok ismerőssel összetalálkozni. Hamar leadtuk a csomagunkat szállításra Tamásnál, itiner a kézbe Janitól, és lehet elvegyülni a tömegben. Meghallgatjuk a rendező, Dani fontos információit – közte azt is, hogy az első kilométereken más (szalagozott) útvonalon kell mennünk, vadászat miatt.

Így hát aszfaltozással kezdünk a Zuppa megmászása helyett, és a sztráda alatti átkelés után is azzal folytatjuk: az OKT megváltoztatott útvonala végighalad Nagyegyházán. Az Iszkiri 100 TT-n éjszaka igen hosszúnak éltük meg, de bizony mostanra sem lett sokkal rövidebb. És jöhet a Gerecse! Ott is a Somlyóvári kulcsosház, első ellenőrzőpontként. Addig azonban még van pár kilométer: egy ideig kavicsos úton haladunk, aztán néhány tanya, kisebb tó mellett, majd erdők következnek. Éppen egy órája megyünk, és ijedten látom, hogy 7,1 km van mögöttünk. Ez durván sok; nem a mi szintünk – főleg nem egy százason. Lassítsunk!

Helyenként sáros az út, de bőven belefér a vállalható, kikerülhető kategóriába. Aztán néhány emelkedő után feltűnik a kis házikó, újra Janival, aki már itt fogad, pontőrként. Elköszönünk, jöhet a lejtő, jó kis kocogásokkal. Tornyópuszta épületei tűnnek fel, kis betonos szakasszal, majd újra betérünk az erdőbe, kellemes ösvényekre. Tarjáni műút, újabb erdők, hullámzó terep, vastag avarszőnyeg. Bodza-völgy, a nagy réttel és a sztrádával: egészen közel zúgnak a vágtázó járművek. Jobbos kanyar, újabb erdők, saras emelkedő. OKT-bélyegző, vele szemben pedig kód egy lapon: itt vagyunk Koldusszállás előtt!

Elhagyjuk a vadászházat és a kis tavacskát, az Y-kereszteződésben pedig jobbra megyünk. Ma az első újdonság számunkra: igaz, ezen is jártunk már, de ebben az irányban még nem. A mélyút tehát most emelkedő, a Pes-kői barlang pedig balról esik.

Szép erdők, jó utak, amik aztán sárosabbá válnak – biztos előjele, hogy közeledünk a vértestolnai műúthoz. Így is van, feltűnik Hotdogman autója és mozgó kantinja. Nem sokkal vagyunk dél előtt, remek időzítéssel vesszük át tehát a finom, meleg ebédet. A pontőröktől izó-italt, ropit, finomságokat kapunk, és szusszanunk is egyet. Gyors számolás: 26 és félnél járunk, kicsivel több, mint négy óra alatt – ez még mindig 6,4-es átlag. Ez még mindig sok, lassítani kell.

Átvágunk az úton, füves domboldal, erdősávok – a faluból felhallatszik a harangszó. A lábaim előtt pedig árnyék: kisütött a nap! Hű de jó érzés! És még szebbé teszi a késő őszi pompájukban mutatkozó fákat, amelyek még nem váltak meg minden lombjuktól.

Köves-sziklás terep is adódik, figyelni kell. Szerény, de folyamatos emelkedő visz fel a Bánya-hegyre, ahol fura formájú, ám finom nápolyit kapunk. Aztán ereszkedés, kék kereszt Tardos felől. Innen ismét „irány-helyesen” is bejárt szakasz jön – ami talán a legszebb ezen a napon. Szívet melengető színekkel fogadnak a fák, erdők; csodaszép és lenyűgöző látvány. Aztán emelkedő a Schandl-hársig, közben remek kilátások… és itt az Egyházi üdülő.

Hurrá, kelet felé fordulunk! Az első pár kilométert leszámítva ma még csak nyugat (és észak) felé tartottunk – azaz a céllal ellentétes irányba… Kezdődik a sziklás ereszkedés, de ezúttal szóba se jöhet a Gerecse 50 TT-n megszokott robogás lefelé. Egyrészt még mindig túl gyors, hat feletti a tempó, másrészt meglehetősen csúszósak a kövek, sziklák, legyünk óvatosak!

A pusztamaróti emlékhely következik, amit valamikor régen, egy Nyerges 40 TT-n tudtam nappali fényben lefényképezni, azóta sem. Most itt az alkalom, élek is vele, aztán jöhet a hosszú-hosszú ereszkedés a Bika-völgyig, végig a nyiladékon.

Aúúú! Hatalmasat esek a sáros úton. Jobb lábam kicsúszik oldalra, én meg a bal combomra zuhanok, csillapítás nélkül. A keréknyom élére, hogy még fokozzuk a bajt, hát persze. Megindulok sántikálva, öcsém aggódva próbál segíteni; persze nem tud. Nagyon fáj. Bicegve, nehézkesen érkezek le a völgy aljára, ahol Tamásék fogadnak, az ígért tea-partival. 

Szó se róla, kitűnőre sikerült, meg más csemegék is akadnak, de most ez nálam másodlagos. Tudok-e menni tovább? Emelkedők jönnek: meglátom, ott hogyan dolgozik majd a futómű. Számolok: kb. negyvenkettőnél estem el, Mogyorósbánya pont féltávnál, vagyis ötvennél esedékes. És ott… igen, ott ki lehet szállni. Nem feladni: egy Iszi 50 díjazás jár a teljesítésért, és kész, vége a dalnak. Meg a kínlódva haladásnak – mert ez most az. Na, mi lesz? Van nyolc kilométerem eldönteni. Közben vethetek egy pillantást az elkövetkezők felé: a horizonton felbukkan pár ismerős hegyecske...

Egy vadetetőnél megállunk, Zoli hűsítő krémet halász elő zsákjából: érezhetően segít. Áthaladunk Péliföldszentkereszten, kék kereszt jön, a nap meg megy. Lefelé – de így is örülünk, mert dédelgetett célunk volt Mogyorósra érni lámpa nélkül. Jól látszik, hogy ez meglesz.

Így is van: a Kakukk sörözőt még kellemesen le tudom fotózni, amikor betérünk. Féltáv! A döntést meghoztam közben, így én is elővarázsolom a tartalék zoknit a zsákomból, elfalatozok egy szelet (nagyon fincsi) zsíros kenyeret, és leöblítem a remek, forró teával. Pár cuccot kirakunk az ide szállított táskánkba, a bekészített izót meg magamhoz veszem. Így nagyjából mégis van depózás, ami most nekünk pont elég is lett; köszönjük! Egy deci vörössel melegítem testem-lelkem: hej, de jól esik!

Saját épeszűségemben persze nem vagyok biztos, de megyek, tovább. Áron, majd Gyuri érkezik szemből, utóbbi két ifjú leánnyal – hát, élni tudni kell, kérem! Aztán hajrá: jöhet a három „kiskedvenc”! Nem akármilyen hullámvasút következik ugyanis: Kőszikla, Hegyeskő, és a Nagy-Gete. Ismerjük őket, mint a rossz pénzt; mindkét irányból. Kiváló lehetőség erre az ismerkedésre a SzuperKatlan 30 TT; minden barátkozni vágyónak tudom ajánlani. A hőfok persze ezúttal szerényebb, sőt… és a fényviszonyok is szerényebbek. Ennek okán fel is kapcsolom fejlámpám a Kőszikla tetején: sikerült idáig eljutni, ez igazán jó érzés.

Gyönyörködünk a tájban a kereszt tövénél (ha már megörökíteni nem tudjuk), aztán leereszkedünk a nyomvályús, kellemetlenül szűk ösvényen. Sebaj, legalább most nem porzik, és nem tartanak fel bennünket, mint a Kinizsin általában – próbálkozik tesó. Hát igen, meg az eső sem érkezik meg, mint ahogy idén nyáron tette… Nézzük a dolgok pozitív oldalát, aha. A negatívról meg próbálok megfeledkezni, nem odafigyelni: a fájó lábamra, igen. Síkon még csak-csak működik, az emelkedő nehezebb, a lejtő viszont nagyon komisz. Ebből a szempontból a szerencsésebb variációt kapom: a kaptatók meredekek, az ereszkedések lankásabbak.

Így van ez a tokodi pincék után is: az aszfalt után fel, magasra, köves-sziklás úton a kopár hegyoldalra, majd tetőre. Itt a Hegyeskő, valamennyire kivehető fehérlő sziluettje, de a távoli táj szépsége mellett kevésbé figyelünk rá. Esztergomig most is ellátunk, akárcsak nappal, és most is lenyűgöző… sőt! Itt némi szél is borzol bennünket, álldogálni tehát nem tanácsos. EP itt nincs, ami számomra legalábbis furcsa: legalább egy kódot kitennék… Leereszkedünk Tokodra, az OKT-n, továbbra is (ellentétben a K100 kék keresztjével). Egy gyors kóla, átvágunk a településen, aztán a horgásztó közelébe érkezünk.

Emelkedő, komoly kövek, sziklák, vízmosta-marta kaptató. Jó kis bemelegítő a következő erőpróbához – mert aztán jön az is lassan, de biztosan. A Nagy-Gete, és nyugatról. Megdolgoztat, meg is kínoz, de nem állok meg, pedig megengedtük magunknak, előre, akár több pihenést is. Így hamarabb megvan, nyugtatjuk magunkat, és… hú de jó érzés fenn lenni! Kicsit nyújtani is az lenne, de hát az most sajnos lehetetlen. Így hát a tűznél újabb pecsét, és: szia, Dani! Jó párszor túráztunk együtt, most pontőrként fogad – és kínál jóféle házi pálinkával. Kis korty is elég, igen kellemes, köszi!

Ereszkedünk, kíméletesen; nagy öröm ez most. Dorog fényei jönnek, és a Molnár söröző, Katával. Nem, masszázs szóba se jöhet: gyulladt testrészt nem kínoz ilyesmivel. Helyette a feladást ajánlja könnyű mosollyal, meg hogy szívesen elfuvaroz záráskor a célba. Kísértő az éjszakában, naná. Ráadásul meg is fenyeget, amikor (egy forralt bor után) mégis talpra állok: ha jövő szombaton nem leszek ott a Tanúhegyeken, akkor nemes egyszerűséggel kinyír.

Ezzel a kedves biztatással hagyom el Dorogot. Hat kilométerre van Kesztölc, az EP. Addig vívódok, gyötrődök; totális mélypont. Fordulj vissza! Kata bevisz! És tényleg, ott az imádott Tanúhegyek is… ne kockáztass! Egynyomos út, öcsém elöl masíroz, csendben. Fogalma sincs, micsoda háború van itt mögötte, belül; elmondani se bírom, még neki se. Megérkezünk a faluba: Budapestig ez az utolsó civilizáció! És még mindig több, mint harminc kilométer van hátra. Megyek előre, kicsit beszélgetünk, oldódok valamelyest.

Annamari és Zoli fogad lenyűgöző fénysorral a pont előtt, meg egy nagyon finom banánnal. Hát akkor jöjjön, aminek jönnie kell! Jelen esetben ez a Kétágú-hegy. Nagyon tartok tőle, pedig csak fordítva ismerem őkelmét. Hát most sikerül így is. A „siker” szót azért erősen idézőjelesen értem… Leginkább felvonszolom magam, azt hiszem, ez jobban kifejezi a valóságot. Kétszeri belepihenés, úgynevezett „csodálom kicsit a tájat” szöveggel. Nem mintha nem lenne rá alapom – csak hát tudom, ez nem így szokott történni; picit gyorsabban. És azért csak-csak feljutok a tetőre; öcsém türelme és szolidaritása még mindig le tud nyűgözni, négy és fél évtized után is. Egy percig sem kérdéses, hogy nélküle most hol lennék: természetesen a Kakukk sörözőben. Köszönöm, Zoli!

…Monoton menetelés a gerincen. Sok. Monoton. Menetelés. Erre emlékeszem. Nem sok másra. Kavicsos út, meg hogy ez nem ugrik be a Kinizsiről, holott háromszor is… Kavicsos út, fák, kilométerek. Valahogyan a Pilis-nyeregbe érkezünk, közben átlépjük a hetvenet, hetvenegyet. Na, már kettessel kezdődik, hülye számmisztika. A nyeregben mégis van pontőr, nem kódot írunk – embert látunk, de jó! Aztán gyötrelmes szakasz jön, ki és fel a mélyből. Hihetetlen, de egyszerre köves-sziklás és sáros. Nagyon sáros, afféle lekvárpuha dagonya, ahol a láb csúszik-mászik mindenfelé, de legkevésbé előre. Sok lábnyom előttünk, és tudjuk: még több jön még mögöttünk. Nem irigylem őket. Persze magamat sem. Komisz, erő-fogyasztó szakasz, és megint az a monoton érzés. Megéhezem, de nem megy a szendvics sehogy sem: csak nem ér utol még a Roki réme is?!

…Üdítő változatosságot nekem a Pilis-tető hoz; a rét, majd a szerpentin. Pedig az sem kényeztet: komoly huzattal fogad – igaz, pompás kilátással. Pompás? Lenyűgöző! Nagyon messzire ellátni, a kivilágított települések egészen fantasztikus képet mutatnak így magasról. Az ereszkedés aztán köves, nehezebb, de legalább nem dagonya. A Szántói-nyeregig tart, ahol ellenőrző-, de még inkább frissítő pont vár. Itt megmenekülök az eléhezés fenyegetésétől: szuper pecsenyezsír, ééés: körözött fogad! Fantasztikus mindkettő, és amikor még egy mandarint is utána küldök, tudom, hogy egy gonddal kevesebb. Hadd jöjjön hát a Hosszú-hegy! Nem is kéreti magát, de ez most megvan gond nélkül: jó tempót tartunk, folyamatosan. Felírjuk a kódot, folytatjuk utunkat, jó kis beszélgetős, ereszkedős szakasz.

Csobánkai-nyereg, az (egyre közelítő) főváros fényszennyezése egyre durvább. Szépen kirajzolódik előtte az utolsó kihívás. Nagy-Kevély. Tényleg szép nagy. Nagyon nem aggódtam tőle, voltam fent hatszor (legutóbb három hete, a Piros 85 TT-n); igaz, mindig délkeletről. Most északnyugatról érkezem, fájó lábbal, és a hegy most tényleg kevély. Alaposan megdolgoztat bennünket (legalábbis öcsém azzal nyugtatgat, hogy őt is, őt is). Tény, hogy komisz sárral fogad, amire itt már végképp nem számítottunk; megy is rendesen a csúszkálás. Esés és baj nélkül jutunk fel a nyeregbe – ami az utolsó ellenőrzőpont is egyben. A tetőig azonban még menni kell szépen. Dehogyis szépen… Szigorúan, kisebb-nagyobb köveken, sziklákon, miközben a lában csak a monoton, egyforma lépteket viseli el; azt is csak úgy-ahogy. Na, itt monoton, és főleg egyforma léptek egyszerűen nem léteznek. Sem fel, sem le. Mert aztán egyszer csak (hihetetlen, de) megindulunk lefelé is. Előbb még egyszer átadjuk magunkat a rácsodálkozás és gyönyörködés élményének, beszippantva és megőrizve a látványt.

Komisz, köves, hosszú és girbegurba. Sok fájdalmas lépés; méricskélés, hogy hová is lenne érdemes… Ez van. Szinte az ürömi útig. De ez is elfogy. Sík szakasz, majd aszfalt is. Aztán lejt. Le és be. A városba. Fények és csend, éjszakai nyugalom. A falusias környezet egycsapásra vált panel-rengetegre. Kanyargunk, ismerős, meg mégse. Megvan, beérkezünk, belépünk. Leállítom, odamegyek, mosolyog. Odaadom, lepecsételi, felírja. Megírja, átadja, gratulál. Mosolyog, mosolygok, de kicsurran. Ő is gratulál, én is neki, és megköszönöm. Hátramegyünk, leülünk, megkapjuk, megköszönjük. Mustárt igen, ketchupot nem, köszi. Roppanós, meleg, finom. Emez meg forró, cukros, demostpontígyjó.

Iszinik 100 teljesítménytúra, 2017. Budapest-Békásmegyer, éjjel öt óra öt perc. Teljesítettem.