Húsz órányi
folyamatos és aktív jelenlét a természetben. Húsz órányi élmények és emlékek, a
zöld ezernyi árnyalata, milliónyi madár, az éjszaka varázsa… És persze húsz óra
emberek között: remek túratársak, kedves és önzetlen, segítőkész környékbeliek,
értünk dolgozó rendezők, szurkolók és kísérők… Kinizsi százas, igen!
Negyedik Kinizsink Zoli öcsémmel: szabad-e használnom a
„rutin” szót? Elsőbálozók alighanem egyetértenek, a tucatnyi (vagy sokkal több)
jelvénnyel büszkélkedők esetleg megmosolyognak. Mi azért valamennyire mégis így
éreztük, és így készültünk rá, szerveztük meg, vágtunk neki. Az előző három
teljesítést tavaly ősszel megtoldottuk egy Iszinik
100 TT-vel is, plusz az Iszkiri 100 és Gerecse 50 TT-k, SzuperKatlanok…
Szóval, sok ismerős pont és szakasz várt ránk, nagy csodákra meg már nem
számítottunk. Na, ebben tévedtünk…
Megszokott a békásmegyeri szállás, az út a rajtba, és a
sorállás is. De ez most mégis más: negyed hét magasságában érkezünk, és ennek
megfelelően még viszonylag rövid. A rendezők a tavalyi kiváló formájukat hozzák,
és pontban az ígért háromnegyed hetes rajtot tartják. Két perccel később mi is
nekivágunk az egy-két kilométernyi bevezető (vagy inkább kivezető) aszfaltnak.
Hamar elhagyjuk a fővárost, máris némi emelkedővel, kavicsos út, mezők… és
meleg. Hét óra, és meleg van – holott esős rajtot jövendöltek kábé nyolcig, meg
majd délutánra is. Ehhez mérten gondoskodtunk esővédelemről. Nem nagy poén, le
is lövöm: mindvégig szárazon maradt a puskapor és a túrázó – feleslegesen
vittük végig Tatáig ezt a holmit.
Hegyek kevélykednek előttünk, megtanultuk tisztelni;
elsősorban az emlegetett Iszinik során. Most persze más. Friss erővel, melegben
és világosban – és sár nélkül. Na jó, ereszkedéskor lesz majd egy kis dagonya…
de hol van ez az ősz végi lekvártól? És ne szaladjunk ennyire előre: hol van
még az ereszkedés is? Egyelőre felfelé kaptatunk, a mezőny sűrű, de ennél jóval
nagyobb tömegekre emlékszem korábbi évekről. Kellemesen lehet haladni, senki
nem tart fel – mi sem teszünk ilyent az érkező gyorsabbakkal. Megjönnek a
kilátások, megjönnek a kövek és sziklák: Ezüst- majd Nagy-Kevély, lehet egyet
szusszanni és fotózni.
Aztán az említett ereszkedés: kevés futás, sok óvatoskodás.
Vigyázunk magunkra, Zoli még némi náthát és gyengélkedést hozott magával, én a
jobb Achillest és vádlimat féltem. Nincs tervben az egyébként megszokott
idő-javítás: jó lenne 21 órán belül, de ha kicsit több, az se baj! Csak érezzük
jól magunkat, és azért az első InterCity-t érjük el…
Biztonsággal leérkezünk, lehet gyönyörködni a környező
hegyek látványában, és közben szépen fogy a táv is. Sok-sok autó az utak
kereszteződéseiben: hallom, hogy némelyeket kihoznak idáig?! Hiszem is, nem is.
Igaz, a Csobánkai-nyereg már majdnem tíz kilométer, vagyis tíz százalék…
Ellenőrző pont még nem volt – titkos sem.
Megyünk tovább, megint felfelé: a Hosszú-hegy jön. Megfelel
nevének: lankás, kényelmes emelkedő – de meglehetősen sokáig tart, tényleg. Közben
balra pompás kilátások Pilisszántó felé – meg-megállunk. Az erdők szépek, öröm
hallgatni a madarak dalát. A mezőny továbbra is emberi léptékű: üresen sem
megyünk, de a tempónkban sem akadályoznak. Jó így haladni! Sok ösvény a
beszélgetést is engedi, élünk vele sokan, ahogy látom – de (mint mindig) látni
magányos harcosokat is. És végül – vártuk nagyon! – megérkezünk a tetőre, az
első ellenőrző ponthoz. Lídia és Gyuri
pecsétel mosolyogva, és egyúttal az elmaradt Vendvidék jelvényre is ígéretet
tesznek… Ugyanezt nem sokkal később Gyulától is megkapjuk: a negyvenesek
elágazásánál fényképez, ahogy azt már megszokhattuk tőle.
Nekivágunk a Pilis-tetőnek. Ez is inkább hosszú, mint nehéz,
szerintem. A meleg azonban nem könnyíti meg a helyzetünket, és – mivel esőre
számítottam – Camelbak (vizestasak) nélkül jöttem. Ez konkrétan 3×3 deci vizet
jelent számomra, ami barátok között is csak egy liter összesen. Na, ezt
osztogatom be a Pilis-nyeregig, ami majd csak 25 kilométernél lesz. A
szerpentin például segít: elvonja a figyelmemet, hiszen itt káprázatos panoráma
tárul fel.
Erősen érdemes visszafelé is tekintgetni, hiszen hajjaj! –
remek érzés a meghódított csúcsokat, vonulatokat magunk mögött tudni. És hát a
látvány, nos, igen: megkapó. Aztán kanyargás tovább, az út kifogástalan,
koptatjuk a szintet, egyre feljebb kerülünk. Itt árnyék kevés jut, a délelőtti
nap a korábbi esők nyomait igyekszik eltüntetni. Elég jó hatásfokkal: nagy a
pára, nehezebb a lélegzés, gyakrabban törlöm a homlokom. Füves tető, aztán finoman,
hullámozva, de ereszkedés jön. Balu majdnem ahol tavaly, most is utolér: ő 14
órát tervez… Mondjuk, neki ebbe egy kis beszélgetés is belefér; azért ez durva!
Szembejövő nyugdíjas szimpatikus pár: mosolyogva figyelnek bennünket,
biztatnak. Hozzávetőleg a 100-120. helyen lehetünk – szóval, láthatnak itt ma
pár embert… nagyjából még tízszer ennyit.
Itt a várt Pilis-nyereg! És a még jobban várt büfé. Péter
nyújt kezet – és innivalót felém. Na, ez így már megnyugtat: a következő
víz-lelőhely csak nyolc kilométer. Neki is vágunk, a Pilis utolsó szakasza
eseménytelenül telik – Kesztölcre érkezünk le a Kétágú-hegyről. A táj
csodálatosan felfedi magát, ahogy előbukkanunk a sűrűből, és rátérünk az OKT
vonalára. Amit odalent látunk, az bizony nem más, mint a Katlan néven
elhíresült szakasz (a SzuperKatlan TT-k helyszíne). Na, ez vár most ránk – meg
a stílszerűen hozzá járó meleg és párás idő.
Kesztölcre évek óta szeretünk jönni, mert a barátságos
helybéliek mindig kitesznek magukért. Ivóvíz, levendulaszörp, szóda, bor és
fröccs vár ránk, szívélyes kínálással – és ingyen. Idén ezt még megtoldották
helyben készített sült kolbásszal, igen szerény (500 Ft-os) áron. Mondjam, hogy
ilyen finomat én évek óta nem ettem? Igen sokan megállunk itt, rövid
szusszanásra, evés-ivásra.
Akinek mindez nem lett volna elég, megállhat még HotdogMan
standjánál, esetleg a falu kivezető utcáján egy családi háznál. Ez is sok éves
hagyomány: egy vizestömlő és két kislány. Akik nagy örömmel itatják, tankolják
(sőt: kérésre akár locsolják is) a megfáradt csapatot. Így még Dorog is
hamarabb megérkezik!
Dorogon újabb meglepetés fogad a kis kocsmában, ahová
szívesen megyünk, mert mindig van jéghideg üveges kólájuk. Ezúttal meg is
etetnek, friss zsíroskenyérrel, ropogós lilahagymával, paprikával fűszerezve. Ingyen?
- komolyan? Persze, Kinizsi-teljesítőknek, segítségül. Nahát! Köszönjük, kedves
gesztus. Csaba érkezik közben a rá jellemző lazasággal (természetesen hátizsák
nélkül, minek is az száz kilométerre?). Együtt folytatjuk, igen kellemesen
elbeszélgetünk – még az aszfalt is kevésbé forró így. Pedig Belányi-telepig azt
tapossuk, ahol aztán nekiveselkedünk a Nagy-Getének. Szépen, finoman; sokkal
kíméletesebben, mint fordítva – idézzük fel újra az Isziniket. A tetőn, a
keresztnél néhány pihenő túratárs – mi is lemaradunk Csabától, és zoknicserét
ejtünk meg némi késéssel.
A harcosabb rész most nyilván az ereszkedés – főként a puha,
napokon át áztatott földre való tekintettel. Szerencsére esés és baj nélkül
megússzuk, pedig a tempó kellemes. Még egy Csaba bukkan fel, vele is együtt
megyünk pár kilométert, jól fogy a táv. Leereszkedés, majd a Hegyeskő jön. Idén
már választható, hogy melyik úton szeretnénk feljutni oda: öcsém kérésére
maradunk a kék kereszt klasszikus verziójánál, és nem élünk a Tokodot érintő
OKT-féle verzióval. Így hát a kéktől rövid ideig elköszönünk, és nekivágunk a
szűk, homokos-löszös kaptatónak. Felérkezve ősziárpa-mező fogad: a zöld, zsenge
gabonatábla szélén menni egészen üdítő érzés.
Különösen, hogy nem csak a Hegyeskő, de – hátra tekintve – a
távoli horizont is pompás rálátást ad. Messze elkalandozhat a tekintet, és most
különleges érzés látni az esztergomi bazilika tetejét úgy, hogy kis családommal
hat napja jártunk odafönt. Ahol persze meg is mutattam, merre fogok majd
kalandozni. Lám, csak hinni kell! Na jó, azért menni is…
Aztán persze elérkezünk az emlegetett Hegyeskőhöz,
megcsodáljuk a fehér sziklákat, és öcsém elmeséli, hogy van, aki majd itt
szeretné a végső nyughelyét, annyira kedveli eme helyet. Sajnos a tetejéről
nyíló kilátást elmulasztjuk: ez most nem az a túra.
Kilátás persze így is van, sőt! Messze-messze tájak mutatják
meg magukat: balról a Gerecse felé szalad a tekintet, jobbról meg a Duna
látszik; sőt, az azon túli hegyek is.
Jön az ereszkedés. Ki hogy van vele, más-más a megközelítés:
én szívesebben megyek felfelé az ilyen meredek oldalakban, mint lefelé. Zoli
meg éppen fordítva, és persze jó móka neki a lefelé evickélő bátyját fotózni.
Na megállj csak, megkapod te is a magadét!
…Szóval, kellemesen telik az idő, fogynak a kilométerek, a
tokodi pincék immár alattunk, sőt, előttünk. Kedvenc helyünk, az Izabella idén
már idejében felhívja magára a figyelmet, és persze most sem csalódunk benne.
Kiváló minőség, kellemes hőfok, turistabarát árak, és még mosdó is van.
Mennyivel könnyebb így nekiveselkedni a mai legmeredekebb emelkedőnek: a
Kőszikla jön ugyanis. Egész napos szerencsénk ezúttal sem hagy cserben: a
korábbi években megszokott vonatozást most megússzuk, és saját tempóban
szuszoghatunk fel. Lefelé, a löszös oldalban pedig megint utolérjük Csabát, aki
Árontól anno megkapta az egyszerű, de kifejező „A Nagy” jelzőt.
Féltáv, zöldségleves! Mogyorósbánya röviden így foglalható
össze számomra. Meg persze EP, pecsét, több tucatnyi autós kísérő, friss víz és
megint kólázás. Megnyugtató telefonok haza, szerelvényigazítás. És akkor jöhet
a második félidő, már csak 48 kilométer, húzunk is ki a faluból. Az Öreg-kői
pihenőhöz továbbra is meg kell dolgozni, ez az emelkedő sem simult ki egy év
alatt. Itt számítunk a meglepetés EP-re, de ezúttal nincs – hát akkor tűzés
Péliföldszentkereszt felé!
Ez is csodaszép táj, a szaléziek otthona pedig nagyon
gondosan, igényesen kialakított épületegyüttes. Amíg oda érkezünk, egy pompás,
bővízű forrást is elkerülünk. Vagyis hát dehogy hagyjuk el, sokakhoz hasonlóan
mi is megtankolunk friss, hűs vízzel. A nap már lefelé hanyatlik: a fogyasztás
csökken, és ezzel az adaggal már hosszabb táv is letudható.
Aszfaltról balra le, aztán az erdőbe jobbra fel. Itt azért
mindenképpen érdemes – és érdekes – visszatekinteni is, a bejárt szakaszokra.
Más érzés, tagadhatatlan, mint az Isziniken, nap közben – és ott előre
tekintve…
Kapaszkodás, ereszkedés, baji műút. Újabb erős kapaszkodás,
majd hosszú, de lankásabb: a Bika-völgy.
Szerencsére egészen szépen járható, gondos kezek kitisztították (úgy hallottam,
direkt a túra kedvéért: köszönjük!). Kavicsos utak, néhol pocsolyákkal,
benézhető letérések – de nincs gond, haladunk szépen. Zoli barátunk is gondol
ránk, aki tavaly szintén sikeresen teljesítette: jól esik a hívása. Így jutunk
Pusztamarótra: itt már egyértelmű, hogy – dacára a korábbi indulásnak – tavalyhoz
képest késésben vagyunk. Ezt szépen mutatják az árnyékok, a nap helyzete: de
szép is a természethez igazodni, viszonyítani!
Az emlékhelyet azért még sikerül lefotózni, és egy újabb
büfét látogathatunk meg. A Mária-kegyhely is jól kivehető, bár a szikláknál már
erősen figyelünk a lábunk elé; meg is ússzuk botlás nélkül.
Aztán az alkonyodó Gerecsében gyönyörködhetünk: a fás
hegyoldalak pompás látványt nyújtanak – nem különben a napnyugta is, ami
egészen varázslatos élmény: végignézni, benne járni, és így megélni.
Egyre szürkébb, majd sötétebb lesz, de halogatjuk még a
lámpát. Az előttünk haladó sporttárs is, akivel kellemesen elbeszélgetünk,
amint utolérjük. Elsőbálozó, de remekül megy, immár egyedüliként kis
csapatukból, akikkel együtt érkezett és rajtolt. Elkísérjük Bányahegyig, ahol már
majdnem teljesen sötét van; ennek megfelelően lámpák, reflektorok fogadnak. No
meg persze a kislányok, az elmaradhatatlan finom teával! Eszünk pár falatot is,
megejtjük a második zoknicserét, fejlámpáink is előkerülnek: mehetünk!
Kissé saras, nemde? Sőt: később még sárosabb. Ereszkedünk,
kellemes mértékben, de az út nem enged komolyabb tempót; figyelni kell. Később
azért javulás áll be, és szerencsére a jelzésekkel sincs gond. Megérkezünk
Vértestolna környékére, mellőzzük a nagy rétet, kevéske aszfalt jön. Rajta
persze itt is sok kísérő autó, mellettük jutunk vissza az erdőbe. Másfél
kilométer – figyelmeztetem Zolit. Sajnos igazam is lesz: kábé ennyi dagonyán
kell átvergődnünk, mire ismét szilád talajt fog a lábunk. Kisebb csapat verődik
itt össze, egyikük hálálkodva köszöni öcsémnek a sebtapaszt: lemarta szegénynek
sarkát a cipő.
Koldusszállás, viszlát, kék! Innentől sárga, mindvégig. A
fordítóban pecsétet kapunk, hozzá pedig teát. Nem esik rosszul, bár a
bányahegyi finomabb és tartalmasabb volt. Jöhet a „Köves út, ha végigmegyek
rajta…”. Dalolásról persze szó sincs: a ma már sokat látott talpaink
berzenkednek csak a hosszú kiképzés ellen, ami rájuk vár. Lassú, lomha, gyenge
emelkedő – de jó sokáig tart. Sokan nem szeretik, hallok morcos hangokat, de
azért persze gyűri mindenki. Szerpentin, kanyarok, aztán megint a
végeláthatatlan egyenes. Olyannyira, hogy jó páran be is nézik a sárga balos
letérőjét. Nem nehéz, szó se róla: nekünk is elsősorban a rutin segít – meg az,
hogy várva várjuk már. Talán nagyon is?...
A tévesztők közül hozzánk szegődik Attila, és mindvégig
velünk is marad. Ő is első alkalommal próbálja itt ki magát, és – mint a
fentiekből kiderül – rögtön szép sikerrel. Jól elbeszélgetünk, amivel egyenes
arányban fogynak a kilométerek is. A kellemesen laza tempónkat is egyre jobban
megnyomjuk, a Körtemplomot is jószerivel csak súroljuk. Utolsó bélyegzés és
csippantás, mehet a kis karton a zsák mélyére! És hát persze, a balos
visszafordító hajtű, szinte mintha már a célra fordítana. Persze, ez még
túlzás, de mégis más innentől. Lazán le, jöhet a kálvária, a stációk, a
szakadék. Na, azt se ugrottam át még ilyen gyorsan és észrevétlenül!
Pedig ez már a baji szőlők, aztán két pillantás, és elmarad
a templom tompa kis tornya is. Aszfalt, naná, a várt aszfalt – és a még inkább
várt fénysorompó! Zoli szúrja ki, kisebb örömünneppel üdvözöljük. Aztán autó
fékez mellettünk, merre van a baji templom? Uram Atyám! Hát ennyire?!... Emberek,
semmit nem szégyelltek?
…Át a vasúton, balra be. Egész végig nem volt meglepi pont,
majd talán itt! Á, dehogy. Itt sincs, végig nincs. Pedig de kitennék párat… egy
tucatnyit, nagyjából. De legyen ez mindenkinek saját baja, lelkiismereti dolga.
Az enyém tiszta. Negyedszer megyek át a zebrán, és legközelebb is ezen
szeretnék, egy év múlva. Ugyanígy. Üsse kavics, az időm is lehet ugyanennyi.
Mert most perc pontosan ugyanannyi, mint két éve: 20:03 (18 perccel marad el a
tavalyitól – üsse kavics azt is!
Egy ugyanilyen oklevelet is szeretnék jövőre. Meg – ha már
így alakult – egy ugyanilyen jelvényt (mert az most új, és én sajnálom a régit).
És egy ugyanilyen (vagy hasonló) levest, ugyanezt a kellemes fáradtságot,
ugyanezt a csapatot. A gratulációk, mosolyok, tréfálkozás… a falatozó emberek
békés nyugalma. Mekkora egy közösség ez! Jöttünk száz irányból, megyünk vissza
ugyanoda. Hoztunk száz motivációt, fogadalmat, száz stílust és módszert.
Százasok vagyunk.
Like
VálaszTörlés