Őrállók földjén, dimbes-dombos
szereken és völgyekben, szoknyás haranglábak, kaszálók és pajták között barangolhatott, aki kipróbálta az Őrség teljesítménytúra valamelyik távját.
Találkozhattunk helybéli emberekkel csakúgy, mint pompás virágzó rétekkel, madárdallal, őzek robajával és igazi tavaszi illatokkal.
„Közeli helyeken, dombokon-hegyeken” – jut eszembe a Bikini
régi slágere. A hegyek persze csak félig-meddig stimmelnek: ez a túra kevéske szintekkel
szerénykedhet, ellenben egyedi, csak itt jellemző tájakkal, épületekkel – és hangulattal
fogadja az ide érkezőt. És hát közeli! Nekem, legalábbis: egy órán belül a
rajtban vagyok, akárcsak négy autós társam. Igaz, Lacinak ehhez előbb
Szombathelyen kellett éjszakáznia, lévén fővárosi lakos. András és Márk viszont
földim, a Körmenden beszálló Réka szintén.
Így érkezünk Őriszentpéterre, a rajtba – a hosszú távos
társak kérésének megfelelően már hat előtt. Én most (hű, de furcsa érzés!) nem ezt
a csapatot erősítem. A múlt heti vízhólyagok még nem múltak el teljesen
nyomtalanul, és a fő kihívás, izgalommal várt esemény a holnapi Vendvidék maraton!
Hatalmas vívódás után, de sikerült meggyőzni magam: ezúttal megelégszem a
harmincas távval. Nem könnyű, persze Réka és András távozását látni, de a sok
ismerős, a találkozások segítenek. Az meg pláne, hogy fél hétkor (idő előtt)
elengednek minket is.
Alighanem hiányérzetem lesz, ha egyszer eső nélküli
Őrség-túrán veszek részt. A zajosan kiadós éjszakai zivatar után az ideutazást
megúsztuk szárazon, de a rajt helyszínéről, az iskolából kilépve – mintha csak
erre várt volna – rázendít szépen. A kocsinál még felkapok egy esőkabátot, kamáslit,
de Márk és Laci csak mosolyog. Ők lazán készültek, és most póló - rövidnadrág variációban
állnak neki a távnak. Hamar még kullancs-riasztót fújunk egymásra (Őrség,
ismétlem), és máris a református templomnál kanyarodhatunk rá az útra (és a DDK
vonalára). Elhagyjuk a Városszert, és máris fent járunk, a Templomszeren. Itt az
első ellenőrző pont, megkapjuk a pecsétet, és megyünk is tovább. Lekanyarodva a
Keserűszerre, szép réteket és tájba illő házakat hagyunk el – és egyúttal az
aszfaltot is.
Nedves, magas fűben, réteken keresztül jutunk a Zala (Szala)
partjához, hogy aztán jó ideig követhessük. Egyelőre a GTX szépen teszi dolgát,
de tudom, hogy ez véges lesz, ha ennyi csatakos rét vár még ránk. A fiúk most
is csak mosolyognak, ők már nem tudnak vizesebbek lenni… Mozgás közben persze
ez nem akkora dráma, és a mozgás megvan, kellemesen. Igen szép tempót jönnek a
fiatalok, holott Laci ennél rövidebb távokhoz szokott, Márk pedig térd-sérülés
után jött el.
Kétszer is átkelünk a patakon, egyik könnyebb, mint a másik.
Az egyiknél ugyanis pallók vannak, amit akár hídnak is becézhetnénk (jobb oldalán
még korlát is kényeztet!). Másodszorra azonban fatörzsek és kövek segítenek
csak – de így is megoldja mindenki a feladatot. Aztán rétek és erdők között
hamarosan itt a 2. EP, a Zala-völgyi vadászház, bent a két pontőrrel.
Hamarosan már a szalafői focipályánál járunk, majd a falu is
felbukkan. Jobbra feltekintve a református templom tornya (Templomszer), balra
szelíd dombok lejtői láthatók: az meg a Csörgőszer. Itt még mindig a Dél-Dunántúli
Kék vonalán járunk, de a Papszernél kicsit letérünk róla, és irány a híres
Pityerszer! Ott is pecsétet kapunk – és ezúttal egy müzliszeletet is, egy békés
cica társaságában.
Persze ennél jóval többet kapunk. Látnivalót, élményt,
emléket! Utunk innen válik el a hosszabb távosoktól: ötven és (az új) maraton
balra, mi jobbra. Ez a „jobbra” azt jelenti, hogy át a Skanzenen. Hurrá, be is
barangoljuk kicsit a régi parasztházak, kástu és tóka festői látnivalóit.
Készülnek a fotók is, bár az idő sajnos ehhez meglehetősen mostoha. Az eső már
régen elállt, de a borús ég kevéssé szép háttér.
Sebaj, jöhet a szépséges rét, előttünk, hosszú lejtővel. Meg
a roppant mennyiségű vízzel, huh! Hiába a kamásli, felette is vizes tudok
lenni, combközépig. A sok virág, a rétet szegélyező erdők és a szép kilátás
persze elvonja a figyelmet a kis kellemetlenségről. Leérkezve a völgy aljába,
patak-átkelés jön, hevenyészett átjárókkal. Később pedig lápos rész, de itt
szerencsére pallókon jutunk előre. Változatosság és izgalom tehát adódik bőven,
és remekül érezzük magunkat.
A kék körút letérőjénél aztán kevésbé. Egészen pontosan
akkor, amikor rájövünk, hogy azt bizony benéztük, elhagytuk – gyerünk hát
vissza! Talán kétszáz méter, de bosszant a dolog. Aztán – Locus segítségével –
megtalálom, és meg is értem, hogy hogyan nézhettem be. Hát úgy, hogy a világon
semmi nem jelezte. Egy vetés és egy lekaszált rét – más nem látszik. Ja, de –
egy fatörzsön sok éves jel, sokkal lejjebb… Na, legalább megnyugodhatunk, ez
kevésbé múlt rajtunk, mehetünk hát lefelé, a völgybe. Ahol aztán – már-már szarkasztikus
módon – pár szalag is látható.
A Papszer után kevéske aszfalt, néhány házat elhagyunk, és
vele együtt Szalafőt is. Aztán műútról jobbra le, követjük újra a kéket. Minket
meg egy traktor. Az aszfalton jött mögöttünk, és ő is letért, ugyanitt. A
következő letérésünkkor aztán megint. Aztán megint. Mindig jön mögöttünk: nem
marad le, de nem is gyorsabb nálunk – nem kevés poénhoz szolgáltatva adalékot.
Laci szerint errefelé traktorral kéktúráznak, Márk meg egyenesen XXI. századi követős
horrort vizionál…
Sáros elágazás balra, én – jelzés híján – naivan jobbra
megyek. Pár méter után gyanút fogok, és igen: vissza, persze. A traktor azonban
ide is követett, és most nevetve várjuk, hogy ő is megfordul-e? Nem, itt elhagy
bennünket, mi meg visszatérünk, és nekivágunk a sárnak. Sok-sok sárnak. Néha
lehet erdők szélén (esetleg benne) menni – néha nem. Erdészeti gépek nyomain
bukdácsolunk, de aztán erdők jönnek, majd ráérkezünk a piros-kék fonódó
jelzésekre. Hopp, ez már ismerős nekem, megjártam már háromszor: újra a hosszú
távon vagyunk.
Az égig érő, csodaszép szálas fenyők között haladunk előre,
és ahogy már várom is, felbukkan Kondorfa. Bejutunk a falu közepéig, a kocsma
is felbukkan – ahol most cihelődnek a pontőrök. Nem meglepő, még így is idő
előtt vannak; hálásak lehetünk, hogy nem kell várni. Mi – ugye – reggel fél
órával a hivatalos idő előtt elindulhattunk, és a tempónk is kellemes volt…
Beugrok a boltba előbb, ahol régi ismerősömet, Lacit üdvözlöm, és egy kóla is
jól esik. Aztán pecsételés, és elhagyjuk a falut, aszfaltot – és a kéket is.
Rétek és erdők jönnek, a piros sávon folytatjuk, majd
hamarosan a Dó-rét jellegfáját csodálhatjuk meg. Vizenyős, majdhogynem lápos,
helyenként zsombékos a terep, rengeteg a pajzsika is. Meg a százféle gyönyörű
virág – de sajnálom, hogy nem ismerem őket! Szép erdőkben járunk; egy helyütt
apró tévesztés, de hamar korrigálunk. Fogynak a kilométerek, majdhogynem
túlságosan gyorsan… Remekül elbeszélgetünk, sokféle téma előjön; igazán jól
érezzük magunkat. Ehhez hozzá adódik még a kiderülő égbolt is: egyre világosabb
és melegebb lesz az idő. Márk pizzát vizionál beérkezés utánra, aztán lemond
róla, majd úra elkezd bízni, hogy lesz – aztán megint kizártnak tartja… Mi meg
csak nevetünk, és szurkolunk neki.
Kis csapat, gyerekekkel: tízes távon jöttek, szemből, de
most kicsit eltévedtek. Szerencsére csak pár tucat méternyit – és kb.
ugyanennyivel, de elmentek a Bárkás-tó ellenőrző pontja mellett is. Na, vissza
kicsit, ott lesz bentebb, gyerek csak utánunk! A kis esőháznál megkapjuk a
pecsétet, sőt (rákérdezés után) némi frissítő innivaló is előkerül.
Vissza a pirosra! Kimegyünk az országútig, átvágunk rajta,
majd egy óriási réten is, és Ispánk házai tűnnek fel. Be is kanyarodunk a
faluba, majd a Béke Ligetnél újabb EP. Heni és Sanyi fogadnak nagy
kedvességgel, meg kellemes ellátással. A jubileumát ünneplő falu polgármestere
is kilátogat hozzánk, és ők is hozzáteszik a magukét: finom gyümölcslevekkel,
nápolyival pótolhatjuk az elvesztett kalóriákat és folyadékot.
Innentől zöld sáv dukál, és egy kis kavicsos szakasz után
erdők között folytatjuk. Sáros, néhol dagonyás is, és a túrások is igazolják: a
környék méltó a nevére. A Disznós-tető felé igyekszünk ugyanis, mint utolsó
ellenőrző pont. Egy óriási fa tövénél aztán meg is találjuk a kihelyezett (természetesen
disznó-fejű) pecsétet, és kiszolgáljuk magunkat. Aztán kellemes lejtők
váltakoznak óvatosságra intő, csúszós részekkel, de hamar aszfalt jön, biztos
jeleként Őriszentpéter felbukkanásának.
Házak és aszfalt, ránk köszönő helyiek – és a cél előtt pár
méterrel ismerős hang – mögöttünk. Naná, hogy András az! Naná, hogy letolta az
ötvenet, míg mi a harmincat… Nagyon szigorú tempót mehetett: mi sem cammogtunk.
Ez leginkább a célban derül ki, ahol kereken hét órát mérek a 33,3 kilométerre.
Nem űr-tempó, persze – de Laci ennél jóval rövidebb távokhoz szokott, mi pedig
félgázzal, óvatoskodva mentünk Márkkal.. És persze a csattanó sem marad el: az
utolsó métereken egy pizzéria mellett érkezünk be! Végül mégsem itt, hanem majd
Szombathelyen falatozunk, ahová igencsak időben hazaérkezünk. Ami nem is baj:
holnap Vendvidék-túrák! Ahol mind az öten ott leszünk - addig kis pihenő,
szusszanás, készülés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése