Káli tényleg 60 TT - ahogy én láttam...

Nemhogy nyárias melegben, de kifejezetten hőségben zajlott az idei Káli tényleg 60 teljesítménytúra – ami aztán alaposan fel is adta a leckét mindannyiunknak. A lenyűgöző tájak, csodás panorámák és a Balaton-felvidék szépsége és varázsa azonban bőségesen kárpótolta erőfeszítéseinket.

Ábrahámhegy, háromnegyed hét: fel se merül a kérdés, hogy elég lesz-e egy póló a mai napra? Már most is elég – és tudom, hogy hamarosan sok is lesz. Hiába mutat tehát áprilist a naptár, itt ma szigorú meleg lesz. Pedig négy hete még komoly havat tapostunk az Írott-kőn, és még két hete, a Kékesen is találkoztunk vele. Remélem, hogy szervezetünk megküzd ezzel a durva változással – főleg, hogy ma mással is meg kell majd küzdenie… Mindjárt az Örsi-hegy kínálja magát, mint első kihívás: lehet-e ellenállni ilyen szívélyes kérésnek? Naná, hogy nem: meg is húzzuk lépteinket mind a négyen. Zoli öcsémen kívül földink, András is velünk érkezett, illetve az első kilométereken hozzánk szegődött Zoli alkotja a kis csapatot.

Hajjaj, ezek az emberek kegyetlenül tudnak menni! Azt veszem észre, hogy máris az első ellenőrző ponton veszem elő az itinereket: itt a pálos kolostorrom. Megbúvik a hatalmas fák árnyában, de így is impozáns, magával ragadó. Finom túró-desszertet majszolok, miután készítettem pár fotót a romokról. Nem szeretek felfelé enni, de ezt az édesség tíz perc múlva már egészen más lenne… A terep ugyanis még mindig emelkedik – egészen a piros-kék trükkös elágazásáig. Jobbra, lefelé folytatjuk, itt már a Balatoni Kék ösvényein. Mennyire szeretem ezt az utat! Leérkezünk a szőlők közé, sikeresen elkerüljük a tavalyi hibánkat, és nem egyenesítjük ki a jobbos-balos kombinációt. Jobbra már – irdatlan messzeségben – ott vigyorog rám a Hegyestű. Na, várj csak… találkozunk ma még! Előbb még vár rám néhány másik tanúhegy is – most konkrétan a Tóti hegyes sipkája. Távolabb a Csobánc mutatja magát – ő most sajnos kimarad a jóból, de gyönyörködni azért lehet benne.

Hamar ott terem a kis csapat a Tóti-hegy tövében, sőt: hamar ott vagyunk a tetején is. A tempó nagyon komoly, de láthatóan mindenki élvezi; hát hadd szóljon! Páran már szemből érkeznek, loholnak lefelé a meredek lejtőn – mi szuszogva kapaszkodunk, majd kapjuk a pecsétet.

És megállunk, „nézünk, mint a moziban”. Hiába jövök ide (ahogy számolom) tizenkettedszer… itt képtelenség sarkon fordulni. Igen-igen kevés panorámát ismerek ebben az országban, ami ezzel vetekedhetne. És ehhez itt kilátóra sincs szükség…

Most rajtunk a sor, hogy a felfelé érkezőket segítsük: félreállással vagy csak egy-egy jó szóval, biztatással. Leérkezve pedig hullámzó terepen, kellemesen árnyas erdőkben közelítsünk Salföld felé. Ez főleg akkor tudatosul bennünk, amikor – mint most, a falu előtt és után is – nyitott részeken, napsütésben haladunk. Ez már a „meleg” kategória… és még csak reggel kilenc környékén járunk. A Természetvédelmi Major sarkánál újabb pont, újabb ellátás: sajtos pogácsát választok, több pohárnyi míves szörppel öblítem le.

Kapok egy szelet papírt a barátságos pontőrtől, amire rövid üzenetet firkantok pici lányom számára. Ő is itt jön majd ugyanis néhány óra múlva, komoly gyerekcsapattal, akárcsak tavaly, a tizenötös távon. Aztán tovább, jöhet Kékkút, meg a nevét viselő hegy. Kari bácsi szőlője és birtoka jön: hagyományos ellenőrzőpont a túrán, ami az ő nevét viseli, őrá emlékezik. Az ellátás is hagyományos: többféle zsíroskenyér, sajtkrém – és a remek Istvándy-féle fröccs fogad most is – meg a kedves személyzet.

Megkerüljük a hegyet, amit bűncselekmény lenne kihagyni, annyira szép kilátások övezik minden oldalán. Balról visszatekintés a Tapolcai-medence felé – beleértve a pompás Tanúhegyeket, köztük csúcsosodva az imént meghódított Tóti.

Bájosan szép, ligetes réten vágunk át, ahol csodálatosan feltárul előttünk a Káli-medence. A ragyogó napsütésben végig hordozzuk tekintetünket ezen a lenyűgöző látványon, és egyszerűen… muszáj megállni, nézni, csodálni. Beszívni a látványt, talán még el is raktározni, nehéz időkre.

Észak felől megint vigyort vélek érezni, ami szinte sugároz felém. Aha! A Kopasz-hegy az. Van is miért kajánkodjon: az ő vendégszeretetét is igénybe vesszük hamarosan, hát persze! És innen pont remekül látszik (ami kicsit később már kevésbé), hogy milyen kellemesen meredek a keleti oldala. Igen, mi is ott megyünk majd fel…

Hosszú, kanyargós ereszkedés réteken át – odalent pedig Kékkút nevezetessége, a Theodora-kút vár (meg persze az ásványvíz-üzem). Pici aszfalt, aztán letérés Az Idő Tanösvényére – ahol úgy dobálóznak százmillió évekkel, mint kisgyerek a labdával.

Újabb műút, ez se hosszú szakasz – de a forgalom nagy; lekívánkozunk róla mielőbb. A Kerekikáli-hegy és templomrom fogad: amilyen kicsik, olyan figyelemre méltók. Erős emelkedő, szép kilátás és önkiszolgáló pecsételés – és zúgás le, a megcsodált Mindszentkálla felé.

A kis csapat elfogadja javaslatomat, és betérünk a Káli Kapocs műintézménybe. Pompás fröccs enyhíti szomjamat, de hasonlón jól esik egy alapos mosakodás és sapkám bevizezése is. Mindjárt kellemesebb így nekivágni a több, mint négyszáz lépcsőfoknak. Persze nem ezt számolom felfelé… Google a barátom, onnan tudom. Felfelé mással foglalom el magam. Leginkább levegővétellel… meg hogy tartsam a tempót Zolival (Andrással meg se próbálom).

Aztán itt a tető, és vastagon megjutalmazza erőfeszítéseinket. Emitt egy döbbenetes panoráma a Tanúhegyek felé, amott egy elképesztő kilátás a Káli-medencére. Arra meg lám, a Balaton csillogó víztükre… Próbáljuk sajnálni a „szegény” pontőr leányt, aki persze csak mosolyog.

Lefelé aztán más a tempó: bele-bele futunk, újra a kiindulóponthoz érünk. Az OKT-ra térünk, a temetőnél kék kutat találunk: kötelező megálló. Most 18 km-nél járunk, víz legközelebb negyvennél lesz! Tankolni kell tehát, szigorúan. Nem is keveset: tekintettel a nagy melegre, alaposan megnövelem zsákom tömegét.

Szentbékkálla, Kőtenger. Pompás látványosság – lenne, ha ezt nem tudnák ilyen sokan. Így hatalmas turista-hadak között haladunk előre, de már odajutni is alig lehet, mert még a gyalogúton is autó parkol (nehogy pár méterrel többet kelljen gyalogolni). Tartjuk a kéket, kimarad az Ingó-kő is (meg a rajta álló kb. tucatnyi ember). Rövid, de meglepő kaptató a Velétei palotaromhoz (hogy itt miért nincs egy kód vagy pecsét?!). És megint érintjük a falut, megcsodáljuk a míves házikókat, és a templom környékén újra elhagyjuk – jöhet a sárga háromszög.

Jelentéséhez híven emelkedőt hoz. Előbb hosszú, visszafogott, aztán komolyabb lesz – végül megérkezik a Keleményes-kő. Na, ott nincs cicózás, lazulás: rendesen megizzaszt, és figyelni kell lépteimre is: a poros, száraz talajon nem mindig akad gyökér vagy kő, szikla. A jutalom a szokásos: lenyűgöző panoráma visszatekintve az imént megtett kilométerekre.

Fekete-hegy, Eötvös-kilátó, újabb EP. Szerencsére a megszokott roppanó, édeskés almával: ez is megspórol egy-két deci vizet. Meg változatosabb is; zamatos, jóleső. Így hullámzunk kicsit a tetőn, nézzük a jellegzetes réteket, amiket több helyütt is kisebb-nagyobb tavacskák, nádas-zsombékos lápok színesítenek. Más nem nagyon, és itt bizony sok kilométert teszünk így meg. Haladunk észak (és Kapolcs) felé – de addig meg mégsem jutunk el: az Alsó-erdőnél fordulunk majd vissza. Addig azonban bőségesen jut a nap hevéből, árnyék csak imitt-amott akad. Azon beszélgetünk, hogy ha lenne itt egy rövidebb („levágott”) változat, alighanem azt választanánk, mondjuk egy Káli 50 TT gyanánt…

A „csúcs-pont” egyáltalán nem csúcs - csak a térkép rajzán. Nem magaslat, nem is féltáv (azon már túl vagyunk), ellátás vagy ember sincs, csak egy pecsét. Meg árnyas erdő, ahol muszáj kicsit foglalkoznom egyre határozottabban jelentkező vízhólyagommal. András és Zoli amúgy is gyorsabb nálunk valamivel, így hát ők elköszönnek, és előremennek. Mi öcsémmel szusszanunk egyet, amit aztán nem is bánunk meg. Enni is próbálok, de – ahogy sajnos nagy melegben már megszoktam – képtelen vagyok rá. Morzsoljuk hát a kilométereket, rétek és távoli erdők maradnak el lassan.

Vetés sarkához érkezünk, gyanús nekem: mintha itt balra kéne térni. A megszokott szalag-erdő azonban nincs, elbizonytalanodunk. Előbbre turista-jelzés látható, azon folytatjuk. Így érkezünk be Balatonhenyére, a kocsma szürke, kopott épülete szebb egy palotánál… Hát hogyne! Ez a balatoncsicsói bor még ünnepi asztalon is finom lenne – itt most hosszúlépés formájában verhetetlen. Párás falú borospohárban gyöngyözik, már a látvány is üdítő – hát még az íze! Másfeles ásványvíz a hűtőből az ivózsákba… és máris biztatóbb a jövő, és a következő kilométerek. Frissítő mosakodás itt is, és hajrá, tovább!

Bringás csajt igazítunk útba, aztán máris Monoszló bukkan fel. Az aszfalton itt is sugárzó meleg fogad, de jól elbeszélgetünk, fogynak a kilométerek. A falu után is, ahol ugyan emelkedő jön, de ezt bőven kompenzálja a hűs erdő árnya. Megint aszfalt, és a Hegyestű tövében találjuk magunkat. Sok-sok autó, turista-áradat itt is. Egy szusszal lépcsőzünk fel egészen a csúcsig, ahol a pecsét mellé Sport-szelet és cékla-alma leve is jut.

Ereszkedés a fonódó jelzéseken, de aztán a kék elkanyarodik Tagyon felé, mi a sárgán lemegyünk az útig, vissza a kék érkező ágára. A forgalom most is nagy, kellemetlenül kicsi távolságot tartanak az autósok. Megváltás hát lekanyarodni – ráadásul hűs erdők közé a (még mindig forró) aszfaltról. Gyönyörű virágok itt is, meg persze az egész napos madárdal…

Az erdők közül kiérkezve felbukkannak megint a távoli Tanúhegyek, közben telefonom csöng: kislányomék már a célban, sikeresen teljesítették a túrát. Hát, mi még megyünk addig egy keveset… Már látszik Kővágóörs, de előbb kis kitérő jobbra: Sóstókáli templomrom, ön-pecsételés, majd vissza a kékre, de már csak egy kevés időre.

Beérkezünk a faluba, balos letérés, jöhet a piros! És a Fülöpi-hegy, a kilátóval. Sajnos, a vízhólyag nyert a tapasz ellen, és itt már igen érzékeny a talpam minden lépésre. Naná, hogy felmegyünk a kilátóba: a Balaton hatalmas víztükre impozáns látvány, de érdemes visszafelé is tekinteni, akárcsak a Badacsony masszív tömbjének irányába.

És jönnek a lépcsők, majd aszfalt, utcák és gyalogos felüljáró. És ott a hotel épülete, ahonnan kislányom szalad elém: nagy az öröm. Büszkén mutatja kitűzőjét (immár a 35. a sorban), és mesél, mesél… Mellettünk fut nevetve – ugyanis mi meghúzzuk az utolsó lépteket: meglesz-e a tizenkét óra? Karcosan, de igen, 11:57-nél állítom le az órát.

Oklevél és kitűző, meg a reggel megrendelt-fizetett gulyás, hatalmas adaggal. Előkerül András (ő a Balatont is kipróbálta közben), aztán ismerősökkel váltunk pár szót, és indulhatunk haza. Sok-sok élményt viszünk magunkkal a Káli-medencéből.

Sok szép fotót kaptam (és használtam fel) Andrástól és öcsémtől: köszönet érte!