Ismétlés a tudás
atyja? A Déli-Bakony legmagasabb pontját, az antennákkal tűzdelt Kab-hegyet
vettük célba, és – akárcsak három hete az Írott-kő esetében – az élményt meg is
dupláztuk. Szinte júliusi melegben, de sikerrel vettük a kétszeres kihívást.
Hegymenet, K2 – de ez nem az a K2. A tavaszi Kab-hegyi túrák
összefűzésének eredménye ez a cím. Összetevői: egy déli, húsz kilométeres táv,
illetve egy északi, ami meg 12. Meg persze köztük a hegy, a maga 599 méterével:
így jön ki a harminckettes végeredmény. Mindkét résztávot ismertük már Laci
öcsémmel: a délit többször teljesítettük Téli Kab-hegy 20 TT néven (ez
decemberi túrát jelent), illetve többször jártunk az októberi Őszi Kab-hegy 12
TT-n is, kicsi lányommal. Hát akkor most duplázzunk, Réka is velünk tart – a már
igencsak megszokott 5:53-as vonatjánál várjuk, és Nagyvázsonyig meg sem állunk.
Imi, a főrendező várja az indulókat egy autós büfében, Attila meg házi
gyorsítóval kínál. Előnevezettekként pillanatok alatt útnak is indulhatunk, egy
kevés aszfaltozás után pedig jöhet a jobbos letérés.
Az útvonal tekintetében meglehetősen szabad kezet ad a Zöld
Bakancs Egyesület: mehetünk a kék kereszten, vagy az OKT-n is – és ezeket
variálhatjuk is. Mi felfelé a kéket választjuk, a kék keresztet meghagyjuk
visszaútra. Így felfelé valamivel hosszabb, de ennyit megér a kis
változatosság. Igaz, így nem pontosan „toronyiránt” megyünk, de sebaj, a
zöldellő természet bőségesen kárpótol.
Az erdők és mezők ugyanis csodaszép színekben pompáznak, zsenge
zöldjük – meg a sokfelé látható repce sárgája – üde, lélekemelő látványt nyújt.
Különösen a hosszúra nyúlt tél után: jó pár idei havas-saras túrát idézünk fel,
ahol már nagyon vártuk a tavaszt. Nos: itt van, teljes mellszélességgel. Talán
kissé mintha túlzásba is vinné? A hűvös, friss reggelt követően ugyanis igen
hamar melegre, sőt, nagyon melegre változik az idő. Mindhárman szál pólóban
indultunk, és örülünk, hogy nem kell a levetett holmit cipelni. Sok minden mást
se nagyon, hiszen több helyütt is ellátás vagy büfé vár: mindenki könnyű
szerelvénnyel ballag az úton.
Ami egyelőre kiválóan járható, ám hamarosan megérkezünk a
hegy lábához, a sűrű erdőbe, ahol már tapasztalatból tudjuk: előszeretettel
megáll és felgyülemlik az eső- és hólé. Nagy pocsolyák, dagonyás, sőt: lápos
részek következnek – igencsak figyelni kell, hová lép a láb. Kerülgetünk és
kitérünk, átlépünk és ugrunk. Néha meg-megcsúszunk, de esés és gond nélkül
megvan ez a szakasz. Vajon lefelé a kék kereszt is ilyen lesz? – azt gyanítjuk,
hogy igen.
Meg is érkezünk annak végpontjára, ahol beletorkollik a kék
sávba, vagyis a mi utunkba. Innentől északira vesszük az irányt, és határozottan
jobb, köves-kavicsos úton folytatjuk a csúcshódítást. Ami szinte lebeg
felettünk – pontosabban a tornyok, messze magasodva a hegy fölé. Alattuk a
kilátó fa-építménye szerénykedik, sőt, szinte eltörpül.
Mi persze tudjuk, hogy
a szerénységre semmi oka: pompás panoráma lesz majd onnan. Ahhoz azonban oda
fel is kell jutni… Az emelkedő szöge erősödik, meredekebb lesz, megérkezik a
vadkerítés is.
Átvágunk rajta az új ácsolású falétrán, és pompás, gyönyörű
erdők között folytatjuk a balos, majd jobbra visszakunkorodó úton.
Nyugat felől vágunk neki a csúcstámadásnak (ahogy mondani
szokás). Komoly, erős emelkedő, megdolgoztat rendesen. Felérkezve persze a látvány
jutalmaz és feledteti a szuszogtató, pulzuspörgető menetet.
Nyugat felé
kalandozik tekintettem, mert innen ezt remekül megtehetem, a kilátóból viszont
már nem (az dél felé néz). Így hát felfedezhetem a méltóságteljes Tanúhegyek pompás
sziluettjeit, sőt, Laci remek fényképezőgépének segítségével annál
részletesebben is szemügyre vehetem őket. Csobánc, Szigliget, Szt. György,
Hegyesd… megannyi többször bejárt kúp vagy tömb. Jobbra, észak felé meg a Somló
vonzza a tekintetet, magányos óriásként.
Aszfalt jön, és máris Imiék fogadnak, zsíroskenyérrel és
friss hagymával, paprikával és citromos vízzel. Pótoljuk az imént elégetett
kalóriákat, és mehetünk is tovább, még mindig észak felé. A hosszú kanyar után
még egy kis aszfaltozás, de aztán újra csodaszép erdők fogadnak. Itt is akadnak
saras, kerülgetős részek, de tempónk ezzel együtt is kellemes. Beszélgetősen
kellemes: örülünk a szép erdőknek, a madárdalnak, illatoknak és a lenge
szellőnek. Bizony, az árnyék és légmozgás már nem csak kívánatos, de szükséges
a jó közérzethez. Nagyon meleg van! Nem áprilisi, nem is májusi… nyári meleg,
harminc fok közelében.
Úrkútra érkezve ez az érzés csak erősödik az aszfalton,
nyílt terepen, házak között. Jól esik hát a hideg frissítő a Kéktúra büfében, ahol
Tiborral elegyedünk beszélgetésbe a kellemes teraszon. Ő már visszafelé tart –
mi még mindig északnak. Igaz: nem sokáig. Az iménti OKT-pecsét után már csak
pár száz méter a Csárda-hegyi Őskarszt: itt is önellenőrző pontunk van. Gyors
pecsételés, és lezúgunk a falépcsőkön a mélyedésbe, újra megcsodálni a száz
millió éves hatalmas sziklákat, melyek a külszíni mangánérc-bányászat során
kerültek napvilágra.
Aztán forduló, déli irányt veszünk – amit aztán lényegileg a
célig tartani is fogunk. Elhagyjuk a falut, és annak névadóját, a szépen
felújított kutat is (fotózni most igen nehéz, autók állják körbe). És újra a
zöldellő erdő, virágzó fákkal tarkított mezők, a lombok fölött fel-felbukkanó
piros-fehér csíkos antenna-toronnyal.
Mondhatjuk tehát, hogy „toronyiránt” megyünk, még ha kicsit
más is ez a torony. Az erdőből kiérkezve szinte előttünk magasodik, de a
látvány azért csalóka: menni kell még addig. Mégpedig „műúton”, és még nagyobb
melegben – amit az aszfalt nagy intenzitással még fel is erősít.
A hosszú íven
aztán felérkezünk, közben kéktúrázókat igazítunk útba a pecsét felé. És Imi,
Attila újra, ma már harmadszor. Elmúlt kicsivel dél, jólesik tehát a finom,
roppanós virsli. És lám, egy ismerős arc! Fa Nándor is itt túrázik, szívesen ad
autogramot is az oklevelem hátoldalára.
Itt ugyanis megkapjuk a díjazást. Logikus lépés, hiszen
Nagyvázsonyba nyilván vissza kell ballagnunk, és az útvonal (ahogy említettem
is) szabadon választható lefelé. Előbb azonban kilátózunk, fotózunk és
panorámázunk.
Aztán ereszkedés az „iménti” hegyoldalban. Ismerősök kaptatnak
felfelé: a vasvári túra-csapatból többeket is megismerek, üdvözölök. Kerítés
mentén megyünk visszafelé, Laci javaslatára: ő gyakorlottabb Kab-hegyes,
rábízzuk magunkat. Aztán jöhet a hosszú ereszkedés; kék, majd kék kereszt. Ez
is megérkezik, kíváncsian nézzük: milyen lesz. Hát, nagyon hasonló, mint a kék
volt felfelé. Itt is sok dagonyás-lápos rész akad, kerülgetés és kitérés
szükséges jó pár helyen.
Aztán elhagyjuk a hegy lábát, és a puha talajnak is nyoma
vész. Ligetes részeken haladunk tovább, szép rétek bújnak meg a fák
között-mögött, kisebb-nagyobb völgyek és árkok, fasorok és nagy-nagy rét
következik.
Ez utóbbi már felfedi célunkat, a lent megbúvó falut is. A
dombok-hegyek ölelte Nagyvázsony hívogat a fák fölé magasodó Kinizsi-várral. Nyílegyenesen
tartunk feléje, könnyű ereszkedéssel.
Vissza-visszatekintve pedig elbúcsúzunk a
Kab-hegytől: antennái és sziluettje egyre távolabbról vehetők ki. Vetések és
rétek, Laci még készít pár remek képet, és le is érkezünk.
A büfében igen jól esik a mosakodás és a hideg frissítő!
Imiék is ideérkeztek közben, de itt pihen A Nagy Világjáró is kis csapatával. Kellemes
mozgással és a gyönyörű természet csodálatával ünnepeltük meg a Föld Napját:
tehettük volna-e méltóbban?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése