Nagyon-nagyon tartoztam egy visszavágóval a Mátrabércnek,
amiről „ő” szegény nem is tehetett. Tavaly utolsó pillanatban, előtte sérültem
le, és külső
nézőként voltam csak ott. De majd most!... Aztán jött a saját rendezésünk a
Kőszegiben, ami pazarul sikerült, és ami beindította minden gondolatomat és figyelmemet
a következő túránkra. Hol van az még?! És mégis. Egész héten rá se hederítettem
a Bércre – és pénteken kellett rájönnöm, hogy ez így nem lesz jó. De akkor már
ez késő volt: a „gépezet” beindult, és persze mi is. Két Zolival (öcsémmel és
barátunkkal) tűzés Sirokra, a megszokott szállásunkra, és lám, máris reggel hat
van Kőkútpusztán!
Aha, ott az épület sarkánál… igen, tavaly onnan néztem
elszoruló szívvel, ahogy elindultak – én meg maradtam. Na, most nem! Az elsők
között vágunk neki öcsémmel (aki stílusosan itt ünnepli születésnapját), Zoli barátunk viszont rögtön a saját tempójára áll
rá. Célja a kitűző, ami érthető is: tavaly öt perccel maradt le a szintidőről… Mi
eredetileg szerettük volna öcsém tavalyi 11:16-os idején javítani, de ez már az
előző napokban világossá vált, hogy lehetetlen. Achilles- és vádli-problémákkal
érkeztem, célom tehát a tisztes teljesítés volt; lehetőleg szintidőn belül.
Ennek megfelelően kimaradunk minden futásból, kocogásból – pedig meglehetősen
sokan húznak el így mellettünk. Itt még annyira nem is különleges ez: a kék
négyzet bemelegítő szakasz, a „műsor” később jön.
Nem sokkal később. De aztán belemelegedhetünk – szó szerint
is. Egyáltalán nem bánom meg, hogy a rajt előtt sok-sok hezitálással, de ott
hagytam a kocsiban dzsekit, pulóvert, és csak egy papírvékony mellénykét vettem
a póló fölé. Azt is csak a Domoszlói kapuig, az Oroszlánvár tövéig bírom elviselni,
ahol vizet kapok-töltök.
Addigra már persze túl vagyunk az Aszó- és
Cseresnyés-tetőn, a Jóidő-nyakon és Szederjes-tetőn, meg a Jaguson is. Az
ösvények kiválóak, egy-két saras-vizes rész volt csak; könnyedén kerülhető. Aztán
jöhet az igazi turbó fokozat!
Hála Istennek, jó csapat megy előttünk, két
előzéssel – és fenntartás nélkül – megússzuk. Zúgás le, hadd jöjjön a másik
kettő! Jönnek is, nem kell kéretni őket; komisz hegyeket és emelkedőket
utasíthatunk magunk mögé.
Elmarad a Cserepes-tető és a Szár-hegy is, majd a
Hármashatár-hegy esőháza is az OKT-pecséttel. Megvan már, emiatt sem kell
megállnunk! Legjobb, ha semmi miatt nem kell megállni… Enni-inni is csak menet
közben, szigorúan. Gyurival találkozunk, kölcsönös az öröm, jól elbeszélgetnénk
– ha olyan helyen lennénk. Így csak rövid mondatok és válaszok maradnak, meg a
tempó.
Az mindent überel, nincs mese. Elhagyjuk a Markazi-kaput, jöhet az újabb
emelkedő – de a három évvel ezelőtti, vihar-döntötte hatalmas bükköket már
szerencsére nem kell kerülgetni, mászni – jobban haladhatunk. Egyre
kövesebb-sziklásabb talajon járunk, hiába: északi oldalazás következik. Pompás
panorámák maradnak el – én meg a túratársak mögött. Kevesek engedik meg
maguknak ezt a luxust, mint én – pedig én is inkább csak fotózok, mintsem
átengedném magam a gyönyörködésnek.
Ez nem az a túra, emberek. Ez a Mátrabérc. Összekapom magam,
futok öcsém után. A percek után. Magam után? Toljuk tovább, jöhetnek az
állatok: Disznó-kő és Sas-kő. Egyedi – kietlen – hangulat, nehezebb a járás, a
hőfok érezhetően alacsonyabb. Én ugyan nem bánom… így is jó a fűtés.
Magamba
erőszakolok egy banánt; nem szeretnék eléhezni, mint három éve, ezen a
környéken. Inni meg folyamatosan muszáj: bánom már az otthon hagyott
Camelbak-et. Aztán az Erzsébet-sziklánál, a kereszt mögött már többedszer
sejlik fel a horizonton ama csíkos, karcsú torony. Immár jó nagy terjedelmében;
gonoszul, mint egy felkiáltójel. Gyere csak, te kis porszem!
Megyek; másként nem tehetek (hogy Luthert idézzem). Pár
méter múlva aztán az eddigieknél is ismerősebb pont – és szakasz – jön. Itt a
Sötét Lápa-nyereg! Jobbról a K+, hát persze… a Pisztrángos-tó és Gabi halála
felől. Sokszor feljöttem ott már – és erre mentem tovább, mint most is. Furcsa,
de könnyebb, mint korábban.
Hamarabb megjön a csúcs is, előtte azonban – nahát!
– egy utolsó megmaradt hófolton rongyolunk keresztül. És itt a Kékes-tető, a
síház, pecséttel és teával, keksszel és kedves lányokkal. Öcsém mosdó-sort áll
ki, én elfogadok egy kínált energiaitalt. Kínálom kiérkezésekor, de nem fogadja
el, még a felét se: tart tőle, nem szokta. Én se, de biztos segít… egy felet
letolok. Aztán a kötelező csúcs-fotó, és jöhet a sárga, a Sombokor réme!
A talaj itt is sokkal jobb minden korábbi emlékünknél; Ferit
köszöntjük, és egészen tisztességesen érkezünk le a rendkívül meredek
ereszkedéskor; ezúttal a botjaim se görbülnek bele… Hátulról elhagyjuk a Vörösmarty-turistaházat,
egy kicsit saras rész jön, de máris itt a Mátra-nyereg. Meg persze vele együtt
a Csór-hegy is. Durva, persze, de mintha… ez is komiszabb lett volna korábban.
Csúnya irtás az oldalában, már csak sóhajtunk: itt is, mindenhol?!
Visszatekintve eddig nem látott panoráma a Kékes felé – ronda árat fizetünk
érte a letarolt erdővel és az összeszabdalt, kerék-marta utakkal.
Az ereszkedés, meg az utána való szakasz sem nélkülözi ezt a
látványt. Ott is sok kivágott fa, tar szakasz. Az értékfa, a rönkök hada –
hogyan-hogyan se – eltűnt, a gallyakat, ágakat tapodjuk. De abból sokat.
Hullámzó terep, sok-sok gerinc-menettel, és ehhez mérten pompás kilátással. Jobbról
lent a völgyben Parádsasvár, Parád, távolabb Recsk…
Elhagyjuk a Bagoly-követ,
Vércverést és a Nagy-Lipót-féle letérőt: megemlékezünk a Mátrahegy TT-ről is,
ami itt tér le a P+ jelzésen. Mi megyünk fel, tovább, fel a Galyatetőre. A
Rudolf-tanyai út már igen hiányzik: biztos, hogy nem hagytuk el? Igen sokára,
de aztán mégiscsak megérkezik, a várt frissítéssel együtt. Iszunk-töltünk,
szomjasok vagyunk. Valahogy mégsem esik jól, egy idő óta se a korty, se a
falat. Meleg van, nagyon meleg. Talán azért?
Négy éve, amikor tapasztalatlan kezdőként ezen a szakaszon
jártam, szigorú gyomor-panaszaim voltak. Az esemény – hihetetlen –
megismétlődik: ugyanúgy, ugyanott. Egyre rosszabbul érzem magam, a Galya-tetőre
úgy támolygok fel. Én energiaitalt soha többet… soha többet. A Turistacentrum
hozza a megváltást és megkönnyebbülést, amit egy Unicum és egy kóla tesz teljessé.
Öcsém szerint falfehér voltam, simán kinézett egy feladás. Ehhez képest
gyorsan, kb. húsz perc alatt összekapom magam. Ehhez képest… aha. A
Mátrabérchez képest viszont húsz perc kiesés rengeteg. És ez itt a Mátrabérc,
mint említettem…
Innentől a cél a túlélés. Na jó… a befejezés. Na jó…
szintidős befejezés. De több tényleg nem! Elhagyjuk a kilátót és a sok-sok
kirándulót, turistát, meg más efféle normális embereket, és megint magunk
között maradunk, teljesítménytúrázók. Szomorúan, de itt is a tarolást
láthatjuk. Sőt: hallgathatjuk a kétfelől is bömbölő fűrészeket. Nesze neked
turistaparadicsom! Elmarad a Csillagvizsgáló (azt is jobban láthatjuk, na vajon
miért?), majd a piros sáv is, és újra csak OKT, mint ma már oly’ sokszor.
Sípálya és Mátraszentlászló, újabb frissítőpont: szörpöt és nápolyit kapunk,
meg pár kedves szót.
Kék háromszög, fel a Vörös-kőhöz, újabb pecsétért. A kilátó
nyitva, naná hogy felszaladunk! Mi vagyunk azok, akik ezt megtehetik. Előttünk
azért nem, mert ők sietnek, mögöttünk meg azért nem, mert ők sietnek. A kilátás
meghálálja döntésünket, jó érzésekkel ereszkedünk alá Mátraszentistván
környékén. Némi havat is felfedezhetünk a sípálya oldalában, ebben a húsz
fokban… Mert itt már akörül járunk; szigorúan meleg van. Az erdő árnyas,
kellemes, de erre azért nem gondoltunk volna. Két hete az Írott-kőn még lazán
tapostuk a havat…
Pompás kilátások, gerinc és bércek. És szikla, hoppá: a Szamár-kő!
Jöhet a kék háromszög – és az Ágasvár (hátha unjuk már a „szintutat”). Na, ez
nem lesz az. Megdolgoztat, ahogy kell, hát persze! Kicsit technikás, kicsit
durva, kicsit meredek. Ja, bocs, nem kicsit: nagyon. A kilátás szép, a pecsét
rendben van – de annak nem örülök, hogy pont előttünk indul el – szép lassan – egy
nagy (eddig itt pihengető) csapat.
Csatát veszít az értelem az érzelemmel
szemben, és gyakorlatilag lefutok a durva, meredek lejtőn. Isten gyakran az
idióták pártján áll, amit ez az eset is ékesen bizonyít: törés és ficam, sőt,
esés nélkül leérkezek. Ha már itt vagyok a turistaháznál, egy kólát
engedélyezek magamnak, akárcsak kicsit később érkező öcsém. Almát nem, enni
nem, semmit! Pedig kell, kellene. De nem megy. Kísért és fenyeget a Rocky réme,
és nem, még akkor sem megy. Majd talán Keresztesen a sajt, zsemlével! Meg a
deci vörös, mint mindig.
Addig azért még menni kell – ha nem is sokat. És micsoda
szép szakaszon! A Csörgő-patak völgyében, ahol – nevéhez méltón – elvarázsol csobogó
hangjával, kristálytiszta vizével és zölden zsongó fáival. Le, egészen Mátrakeresztesig.
Ahol aztán csak-csak sikerül egy kis ebéd-féle. És a gyógyszer, igen: a deci (vér)vörös
Mátra-aljai. A Hagyomány, minden Bércen. Kicsit talán meg is lök – de ugyan ki bánja
ezen az emelkedőn? Mert ekkor már nekiveselkedünk az utolsó emelkedőnek. Ezen
az „utolsó” jelzőn némileg változtat az a tény, hogy hét kilométeres… Néhány
alattomos, sőt: aljas szakasszal. Muzsla ugyanis nem egy, de legalább hat van,
szerintünk. Jó, jó: Erdész-rét, Nyikom-nyereg, Ólom-tető…
De a Muzsla sohasem
akar eljönni! És amikor azt gondolnám, hogy na, ez már tényleg az, akkor mindig
kiderül, hogy ez még mindig nem az. Csaba megy el mellettünk, könnyű mosollyal, kábé mintha a Nagykörúton sétálna... nekem teljesen úgy tűnik. Bámulatos!
Kilátások itt is vannak, előre is, vissza is. De tény, hogy
számomra itt a legszebb látvány mégis csak a magassági kő, a Muzsla-felirattal.
Pedig az utolsó EP nem is itt van; idén jóval később, de bánom is én! Megvan a
Muzsla is! Ereszkedés, a célig – ez jön. Újabb hét kilométeren át. Persze ennyire
azért nem fekete és fehér az élet, itt a Mátrában meg végképp nem. A
Nagy-Koncsúr környékén azért még fogad pár emelkedő, és már tényleg nem esik
jól… Nyűgös és fáradt vagyok: Achilles hősiesen tartotta magát, de már igen
szeretné abbahagyni, a (tőle terhet átvevő) bal térdem ugyancsak.
A befejezés
tehát lassabb, mint szeretném, de a végsőkig nem képes elodázni a pillanatot,
amikor feltűnik Szurdokpüspöki. Óóóó! Ott van, ott lent, még mindig messze, de
megyünk, közeledünk, egészen más az érzés. Sziklák és rétek, erdők és bódító
illatú kökénybokrok maradnak el, közeledünk, közeledünk. Öcsém a templomtornyot
vizslatja, mikor kezd fölénk emelkedni? Hát majd a Diós-patak után, leginkább.
Azon is átevickélünk még nagy igyekezettel. Ennek korábban is ilyen meredek
volt a partoldala?! Az út viszont kiváló, nem bokáig dagonya, mint a két év
előtti szakadó esőben. És hát a pincék, emberek, árusok („ide vissza kell
jönni, most nem állhatunk meg!”). Befutó, futás nélkül, fájó lábakkal, katarzis
nélkül. De – végső soron – szép idővel: 12:04 a vége. Volt hat perccel rosszabb
is, tizenhat perccel jobb is… nagy szórás tehát nincs.
Sokkal fontosabb, hogy egyben vagyunk, jól vagyunk. Na jó,
nagyjából jól vagyunk… A teljesítés öröme átlendít fájdalmon, melegen és
szomjúságon. Ez utóbbin inkább a kulacsszám legurított szörp és víz – az éhségen
meg valamelyest a töltött káposzta segít. Lenyújtunk, és – elhatározásunkhoz
méltón – kiballagunk a pincékhez.
Kedves pár portékái közül választunk, közben –
némi aggodalommal – óránkat nézzük, Zolit várjuk. Már csak negyed óra… vajon
idén sikerül-e? Aztán jön a meghökkentő telefon: itt eszem a káposztát, merre
vagytok? Óóóó! Hát neki is megvan!! Remek, 12:40-es idővel, biztosan és
stabilan behozta, gratulálunk neki, közös az öröm.
És busz is akad, vissza a
rajtba – és még neki sem elég egy óra erre. Ő nem a hegyeken és völgyeken át
megy, nem sziklákon és ösvényeken, gyökerek és kövek között. Mi viszont végigjártuk,
ismét, ott fent. A Bércen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése