Alpannonia 15 TT - ahogy ő látta...

Sziasztok, Emese vagyok, a múltkor már találkozhattunk itt. Láttam, hogy a Gaja-völgyi beszámolómat igen sokan elolvastátok, ezért apával ismét mesélni szeretnénk egy szuper alkalomról. Három éve ez volt a legelső túrám, amikor még kicsi voltam, vagyis majdnem négy éves. Akkor tíz kilométeren voltunk - most a tizenötöst csináltuk meg, és közben átmentünk Ausztriába is!

Különleges és rendhagyó kirándulásra mentünk, hiszen aznap péntek volt, nem szombat. Ez a túrát pedig csak másnap rendezték, de a szervezők megengedték, hogy egy nappal előtte lejárhassuk, mert apa szombaton nem ért rá. Így korán sem kellett kelnünk, szép kényelmesen megreggeliztünk, és úgy mentünk el Kőszegre. Nagyon szép napsütésben érkeztünk a várhoz, amit már elég jól ismerek; voltunk itt többször is.

Készítettünk egy szelfit a várkapuban, és el is indultunk. A Diáksétányon kezdtünk, aminek nagyon megtetszett a neve, mert jövő héttől már én is az leszek: kezdem az első osztályt! Aztán a vicces nevű Kóbor Macska fogadónál rátértünk a zöld sávra, és sokáig azon is maradtunk. A Szénsavas kútból sajnos most nem folyt a víz, de annyira nem is bántam, mert szerintem csípős íze van, én nem szeretem. Itt egy kis utcán mentünk kifelé a városból, aminek a közepén kis csatorna volt betonokból kirakva. Apa szerint azért, hogy könnyen lefolyjon benne az esővíz – szerintem meg azért, hogy abban könnyen lehessen szaladgálni. Voltak nagyon szép virágok is az út mentén, azokat is lefényképeztem. Az utca végén igen izgalmas szakasz jön; anya egyszer szakadéknak nevezte, de ő nagyon aggódós. Szerintem egy nagyon érdekes, rejtelmes rész, apa szerint meg vadregényes, de ezt nem igazán értem. A végén lépcső is van, ott még feljebb megyünk, egy szerpentinre (ami kanyargós hegyi utat jelent). Azon is sokat kell felfelé menni, aztán lépcsők megint, és amikor elhagytuk az utolsó házakat is, bementünk az erdőbe.

Itt is zöld sáv a jelzés, és mutatta apa, hogy mostanában újították fel: tényleg nagyon szép, friss festések voltak. Mellette voltak piros Alpannonia jelek is, de hát ezt a túrát pont azért nevezik így, nem igaz? Elmentünk padok mellett, ahol egyszer piknikeztünk, de akkor még kicsi voltam, nem tudtam egyfolytában felmenni a hegy tetejéig. Most persze haladtunk tovább, a Szabó-hegyre, ahol emlékeztem az erdei tornapályára. És itt volt, tényleg! Jókat nyújtózkodtam és forogtam a játékokon, a kicsiről majdnem leér már a lábam! Voltak szép virágok, azokat is lefényképeztem, és megfigyeltük, hogy egy picit már kezd sárgulni az erdő. Átmetszettük még kétszer a szerpentint, és akkor már elég sokat mentünk felfelé, de apa közben mesélt, és beszélgettünk is jókat, így annyira nem is volt nehéz.

És akkor – tádámm! – felbukkant a kilátó. Felérkeztünk az Óház-tetőre, aminek nagyon megörültünk. Szeretek fent lenni, mert jót lehet pihenni, meg a kilátás is szép, és itt mindig eszünk finomakat. Most is így volt: először felmentünk, körülnéztünk mindenfelé. Apa megmutatta Ausztriát, amerre menni fogunk; még a falut is – egy völgyben, mélyen, és nagyon szép volt. Én szerettem volna a kilátóban ebédelni, de apa elmondta, hogy itt hűvös van és huzat, meg a nap sem süt be – így lementünk (most az izgalmasabb úton) a padokhoz. Elővettük a zsákból a szendvicseket, innivalót, és jót piknikeztünk, meg pihentünk közben. Aztán apa újra megkérdezte, amit otthon is: „Mit szeretnél? Innen lemehetünk egyenesen a kék háromszögön, és az a tízes táv – vagy balra az OKT-n, ami a tizenötös. Még most is eldöntheted! A tízesen biztosan nem lesz eső, de a hosszabbon lehet.” Ránéztem, és lassan mondtam: „Apa, eldöntöttem. Tizenöt!” Elmosolyodott, és elindultunk lefelé.

Az OKT-t nagyon könnyű felismerni, már a mamának is megmutattam múltkor Bögötön. Ezen mentünk most. Az erdőben volt pár kanyar, és utána meredeken ereszkedtünk, nagy gyökerek és kövek között. Balról megérkezett a zöld sáv is, apa megmutatta, hogy múlt héten ő ott jött, amikor megcsinálta a huszonötöst. Aztán leérkeztünk egy újabb szerpentinhez, és túrázókkal találkoztunk, akik nem tudták, merre kell menniük. Apa megmutatta nekik, de amikor mondták, hogy csak 11 kilométeren vannak, csodálkoztam, és mondtam, hogy mi 15-ösön. És megyünk Ausztriába is! Aztán leereszkedtünk a Hétforráshoz, ami szintén szuper környék. Nagyon tetszik ez a hely is, és mindig másik vezértől kérek inni: most Tastól. Apa is megtöltötte a kulacsot és a vizes tasakot (amit én tevepúpnak nevezek), mert ez nagyon finom és friss víz. Készítettünk sok fényképet, és itt is pihentünk kicsit. Választhattam, hogy hosszabb betonúton, vagy rövidebb, de meredek hegyoldalban megyünk tovább: ez volt az izgalmasabb, erre mentünk. Hát, jó nehéz volt, tényleg, de érdekes is, és kidőlt fatörzseken is át kellett mászni. Apa segített sokat, és fel is érkeztünk az útra, aztán ott jobbra mentünk, a kék kereszten. Ekkor már izgatott voltam, mert tudtam, hogy az egészen a határig el fog vezetni. Közben kaptam egy csemegét is, amit nagyon szeretek, és sok energia is van benne. Amikor aztán lekanyarodtunk jobbra, már szaladni szerettem volna. Apa nevetett, és együtt futottunk jó sokat.

Így érkeztünk el a határhoz. Szuper volt! Volt ott egy kis kapu, meg táblák, és egy fehér kő is, aminek a két oldalán „M” és „Ö” volt. Megtudtam, hogy az „Ö” Österreich, vagy valami ilyesmi… és Ausztriát jelent az ő nyelvükön. Az „M”-et persze így már kitaláltam. Aztán fényképeztünk, és beléptünk Ausztriába. Hát, igazából ugyanolyan volt a táj itt is, ugyanolyan fákkal. És továbbra is lejtőn mentünk, vagyis hát futottunk, még egy kicsit. 

Nemsokára kis tavak jöttek, ahol láttam kacsákat is, és én fényképeztem le őket. Így érkeztünk be az osztrák faluba, amit Rőtfalvának hívunk (ők pedig Rattersdorfnak). Megtudtam, hogy a rőt az a vöröst jelenti; biztos volt itt egy vörös hajú király, vagy ilyesmi?... Nem szerettem itt menni, mert rengeteg kutya ugatott az utca mindkét oldalán, és féltem tőlük. Szerencsére kerítés mögött voltak, és hamar elhagytuk őket. Néztük a templomtornyot, mert ott kellett lekanyarodni. Hamarosan oda is érkeztünk, és apa mutatta a táblát: Schulgasse, vagyis Iskola utca. Tényleg ott volt az iskola, megnéztük azt is, és volt mögötte játszótér meg pályák, de a kapu zárva volt. Itt eléggé fáradtnak éreztem magam, és szóltam apának, hogy pihenjünk. Le is ültünk egy padra, és megint ettünk egy jót, meg ittunk a forrásvízből.

Itt sárga Alpannonia jelzés vitt tovább, egészen újra a határig. Közben láttunk egy kis gomba formájú épületet, amit apa vadászkápolnának nevezett. Mondta, hogy pár hét múlva szeretné újra látni, amikor errefelé jön egy másik túrán. Aztán sok szép virágot fényképeztem, és megint fehér kövek bukkantak fel. Erről már tudtuk, hogy újra a határon vagyunk. Beérkeztünk Magyarországra, és lett is újra turistajelzés: zöld sáv megint. Ez is szép erdőben vezetett, de egyszer csak elkezdett csepegni az eső. Apa későbbre várta, de én nem bántam, mert még nem voltam esős túrán, és már szerettem volna. Amikor jobban szemerkélni kezdett, felvettük az esőkabátokat, és nekem nagyon-nagyon tetszett, amit apa nekem hozott. Olyan, mint egy tündér szárnya, vagy mint a rovarok fátyolos szárnya. Elkezdtem benne szaladni, és lobogott utánam, szuper volt! Nevettünk és futottunk, annyira tetszett! Szerencsére az út is lejtett, mellettünk meg lent kanyargott egy patak: ez a Gyöngyös, ami hozzánk, Szombathelyig is eljut. Ezt megismertem, mert az Évkezdő tekergő túrán már kétszer is jártam errefelé. Emlékeztem az út nevére is: Andalgó.

Ez le is vitt a Csónakázó tóhoz, mert Kőszegen is van ilyen, nem csak nálunk. Ott aztán apa megint megkérdezett, hogy visszamenjünk-e a várhoz, vagy felmenjünk a Kálváriára? Mert oda felfelé kell menni, de erre emlékeztem is. Visszamenni kispistázás lett volna, vagyis rövidítés, azaz csalás. Így hát persze felmentünk, apa segített, fogta a kezemet. Eszembe jutott, hogy a délelőtt elkezdett mesét nem mondta végig, és kértem, hogy fejezze be. Nevetett, hogy miért pont itt, egy erős emelkedőn jutott ez eszembe, és szerintem igen lerövidítette a végét. De arra pont fel is érkeztünk a templomhoz. Itt ettük januárban az Évkezdő tekergőn a célban a főtt kolbászt, meg forró tea is volt. Most itt kezdett el igazából esni, és apa szerintem megijedt, és mondta, hogy most azonnal visszamegyünk a városba, a célba. Csakhogy én emlékeztem, hogy még a Szulejmán-kilátó hátra van, és kérleltem, hogy menjünk teljesen végig.

Végül beleegyezett, és megint szaladtunk egy darabon, a szőlők között. Néztük, hogy már érik; kár, hogy kerítések mögött volt, nem tudtuk megkóstolni. Szerencsére találtunk szedret és szilvát, és közben szép panoráma volt, csak hát felhős. Aztán gyorsan oda is érkeztünk a kilátóhoz, és játszottunk az ottani kirakós játékkal, és közben jót nevettünk ezen, hogy esőben sem hagyom ki. Aztán a lépcsőn ereszkedtünk le, de apa figyelmeztetett, hogy legyek nagyon óvatos, mert veszélyes már egy ideje, most meg még vizes is. Aztán annyira vigyázott rám, hogy ő meg megcsúszott egy kicsit, és én kaptam el! Ezen aztán megint jót nevettünk, és így le is jutottunk a Királyvölgybe, a kék kereszt jelzésre. Ezen voltam már sokszor, ismertem, és hamar le is érkeztünk a városba, és teljesítettük a túrát! Majdnem pontosan 15 kilométer volt, és apa mondta, hogy bele is fértünk volna a szintidőbe. Hamar beültünk a kocsiba, és meg sem álltunk Bozsokig, ahol finom sütit és gyümölcslét kaptam.

… Aztán hétfőn estefelé – amikor hazajött apa a munkából – bementünk egy nagy épületbe, ahol egy szobában nénik és bácsik ültek, beszélgettek. Ők rendezték a túrát, és bementünk hozzájuk, már vártak ránk. Mutattunk nekik sok fényképet; nagyon megdicsértek, és gratuláltak, ami persze jól esett. Nem akarták elhinni, hogy már a 27. túrám volt ez, és örültek, hogy az első is Alpannonia volt. Megkaptuk a kitűzőinket is, és választhattam: kettő fajta már megvolt, így a Szénsavas kutat kértem. Megígértük, hogy eljövünk máskor is, és elköszöntünk.

Írottkő 50 TT (2016) - ahogy én láttam...

Volt egy legendás teljesítménytúra a Kőszegi-hegységben, ami 25 rendezést „élt meg”. A környék – sőt, a Dunántúl – legmagasabb pontjáról nevezték el: ez volt az Írottkő 70 TT. Sajnos 2014-től ez a táv megszűnt: azóta csak 50, 35 és 20 kilométeren indulhatnak a vállalkozó kedvűek. Majdnem egész hetes (szinte éjjel-nappal tartó) esőzés után is több, mint négyszázan választottuk ezt a szombati programot. Aligha bánta meg bárki is!

Tavaly munkahelyi elfoglaltság miatt ki kellett hagynom, de idén aztán nagyon-nagyon rákészültem. Sajnos egyedül: öcsém nem tudott velem tartani, másik öcsém meg később jön majd, a 35-re. Így aztán Zoli barátom negyed hatkor felvett a kocsiba, és húsz perc múlva már ott bandukoltunk a Bechtold Látogatóközpont udvarán. Nem a főépülettől indulunk (ahogy naivan először hittem): fényt csak hátul, távol láttunk – oda tartott akkor már több tucat sorstárs. Idén ugyanis – szinte az utolsó pillanatban – kiderült, hogy nem a jól megszokott Jurisics Gimnázium ad helyet a túra rajtjának. Hát, elég nomád – de legalább fedett – helyszín, kedves, de még pakolgató szervezők fogadtak. Kivártuk a hat órát, és gyerünk, útra fel! Zöld sávon a Szénsavas kútig, és tovább is, a Hermina utcába. Itt még csak-csak segítettek valamit az utcai lámpák, de igen hamar kiérkezvén, sűrűn fás, erősen hullámzó és rézsűs (valaki szerint egyenesen szakadékos) terep fogadott. Közben Zolitól búcsú – megállapodtunk, hogy mindketten saját tempóban megyünk végig – viszont egy ismerős arc: szia, Vera! Többször is túráztunk már együtt rövidebb-hosszabb szakaszon; örültem hát a találkozásnak. És hát nem tagadom: remek lámpájának is… Segítségével (és társaságában) aztán észrevétlenül eljött az Óház-tető, ahol már kezdtem szabad szemmel is látni valamit… Kösz még egyszer, Vera!

Kilátót soha ki nem hagynék; még ennyire ismerőst sem. És hát mennyire megérte! Lenyűgözően szép napkelte előtti tájban lehetett részem – alant pedig a még csak ébredező Kőszeggel. Sok idő azonban nincs: egyrészt azért elég friss háromnegyed hétkor idefent a levegő, másrészt lebeg előttem a kitűzött mai cél: 9:30. Vagyis… ha sikerülne, hát akkor… esetleg egy órával megjavítani a tavalyelőtti időt (10:15)…? Na, majd meglátjuk! Jöhet az OKT, a Vöröskeresztig. Remek terep, már látni is egészen jól lehet, több párost megelőzök, az Irány-hegytől pedig futok egy jót. A vörös keresztet lefotózni persze még esélyem sincs, forduló balra a … nem vörös, de piros kereszt jelzésre. És onnan hatalmas zúgás lefelé – szinte egészen Velemig. A hegység egyik legpompázatosabb része; sohasem zajos a kirándulóktól, nem számít populáris résznek, nincs kiemelt látnivaló – „csak” békés, rejtelmes, végeláthatatlan. No, azért van ám egy kiváló Borha-forrás, ami mindig megállásra késztet, még ha szomjas sem vagyok. De aztán tovább, innen is – egyre világosabb az erdő, és az utat figyelni kell, mert annyira tiszta a lábam előtt mindenfelé, hogy néha nem is könnyű kivenni az ösvény vékony szalagját. És felbukkan Velem, pár szerpentin-metszés után; az aszfaltot – amíg lehet – kikerülöm a Vasa-kúti kis ösvényen. Második ellenőrző pont, eszek-iszok gyorsan, de (akárcsak az Óházhoz) ide is jövök még egyszer. Csak előbb felugrok a címadó hegyre… előtte pedig át Bozsokra. Onnan ugyanis szigorúbb felmenni, szóval hadd érezzük a kényeztetést… De hát az egyik legcsodálatosabb szakasz, kihagyhatatlan – és hát ez egy teljesítménytúra, a javából.

Gyors pecsét a Sibrik-kastély közelében, és indulhat a 7,4 km, fel a DDK-n. Hamar itt az Óriások lépcsője, most sem adja könnyen magát, hátratekintve viszont Bozsok panorámájával üdít. Ember sehol, a hosszú egyenesben sem. És íme a Kalapos-kövek, felírom a kódot, futós szakasz jön, el a Holler-barlang mellett. Kiérek a határ menti szakaszra, a Sötét-völgynél – bármennyire is futós – muszáj fotózni, de hát Istenem, semmit nem ad vissza a kép… Bükkös, patakok, források, Golgota. Végül a fenyves, borzongató mély illatával, az előbukkanó esőházzal – és a kilátó.

Írott-kő, üdvözlet! Barátságos pontőrök fogadnak, harmadik vagy, két terepfutó megy csak előtted, vegyél dianás cukrot! Uhhh, szinte futok fel a vaslépcsőkön, kattintok a Schneeberg felé, a tiszta idő messzire engedi a tekintetet. És máris száguldás lefelé, gyökerek, sziklák, figyelj! Felfelé igyekvő túratársak, mindenki rövidre veszi a köszöntést – a levegő most másra kell. Aztán lekanyarodás, búcsú a kéktől, piros jön le Velemig.

Néha a fák is ezzel a színnel ékeskednek, máskor a sárga, barna, zöld ezer árnyalatával. Szűk, köves szakaszok, vékonyka ösvények, csobogó patak, távoli panoráma. Lefelé, folyamatosan, el kell veszíteni azt a hat-hétszáz métert, nincs mese, Velem mélyen a völgyben vár. Ellátással, ismét: a zsíros kenyér lágy és ropogós, a tea forró és fűszeres, ilyent csak itt iszok. Körülöttem nagy nyüzsgés: húszasok, harmincötösök érkeznek folyamatosan; sok a fiatal, jó látni őket. A cáki pincesort emlegetik: irigykedek, az nekem ma kimarad. Pár szót váltunk és végleg elköszönök – megint a Vasa-kúti forrás-utat választom.

Újabb kihívás: kék kereszt, egészen fel a Hörmann-forrásig, ami a hegység legmagasabban foglalt forrása. Nincs messze, 3,55 km, de a szintemelkedés ezalatt 394 méter… Ez sem lenne durva, ha normális tempóban mennék – de az ma kizárt: folyamatosan a 9:15 lebeg előttem, amit nagyon-nagyon szeretnék. Éppen félútnál járok, gyors számvetés. Jól állok, de fáradni fogok, lesznek még fincsi szakaszok. Telefon a családnak: minden rendben – és tesónak: köszöni, ő is jól áll, itt van pár kilométerre. Hát hajrá, tovább!

Számolom, idén negyedszer megyek fel a Szt. Vid kápolnához, de nincs mese, most a legszebb. Szusszanás, ez is megvan, a parkoló tele autókkal (sőt, egy busz is áll benne!), de a táj itt is csodaszép. Kék kereszt, továbbra is, majd egy eltévedt futó szemből: megbeszéljük, aztán folytatjuk – ő le, én fel. Gyönyörű erdők, ösvények, majd a fenyves – és a tető, meg a forrás. A víz üdítő, a hosszú lejtő (újra OKT) futható, a panoráma Ausztria felé… hát, az is ősszel a legszebb, egyértelmű.
A Stájerházak kedves látványa, fel a lépcsőkön az esőházhoz, de csend – és sehol senki. Telefon a rendezőnek: uhhh, ez fáj! Másfél óra múlva nyit a pont. Gyorsan meggyőzöm: rögzítem is az útvonal track-jét, meg – csak neki – szelfizek is, üsse kavics. Elenged, mehetek tovább: köszönöm még egyszer! Az itt szokásos almát azért kicsit sajnálom, de van elég ellátmányom, ez legyen a legkisebb gond. Aztán zöld sáv, továbbra is – pedig elvileg itt le kellene térni balra, egyedileg jelölt szakaszra. De megegyeztünk még tavaly, és ma a rajtban is a rendezőkkel: maradhatok a zöldön a Zeiger-nyeregig. Igaz, vállalok 350 m és 30 m többletet távban-szintben, de szerintem szebb, jobban járható – és itt még egy Szikla-forrás is van. Meg is hálálja a hűségemet; ezúttal nem száraz, mint egy hónapja; hát keverek is egy izó-italt. Jól jön az egy Zeiger-nyereg előtt…

Megvan aztán ez is, figyelek a kereszteződésben, Tábor-hegy felé zöld háromszög, rendben. Emelkedő, továbbra is, de nekem a nyereg volt a mumus – ez már lazább, és szép a kilátás is. Tető, magassági pont, a kódot csak lefotózom, lejtő, és megint emelkedő. Járatlan rész következik, hosszú kilométereken át: a Kecskeugrató és a hegység talán legismeretlenebb tájai.

Ez már kiesik mindenféle közismert résztől, és látványosság sincs, mint sokfelé másutt. Figyelni kell a fehér pöttyökre a fatörzseken, de az érintetlen erdők lenyűgöznek, és lám, muflonok is, előttem! Most békésen ballagnak, de felidézik bennem a két évvel ezelőtti hátborzongató élményt, amikor (ugyanezen a szakaszon) megriasztottuk őket, és hihetetlen dübörgéssel rohantak le mögöttünk. Meglátom a nemrég bejárt Hirschenstein-eket is – és nincs jelzés! Szerencsére csak 50-100 métert tévedtem, de azért bosszant. Órát nézek… jó, nincs gond, elmajszolok egy szendvicset, és folyamatosan gyönyörködök közben. Apró fehér virágok a lábam alatt, ki-kikerülöm az ősz utolsó ajándékait. Megérkezek a Paradicsomos előtti szigorú lejtőhöz, ahol alig látni az utat, cserébe a jelzések is ritkák és nagyon vigyázni kell. Megúszom esés nélkül, magam is csodálkozok rajta; leérkezek az úthoz.

Itt már meg sem lepődök, hogy nem találok pontőrt; jobb kanyar, tovább az úton. Gyors készlet-ellenőrzés: bizony fogyóban a vizem, itt adni szoktak – ez most ugyancsak kimarad. Számolok, a Hétforrásig kell, hogy kitartsak… á, nem lesz gond, látom. Balról Rőtfalva (Rattersdorf) lenyűgöző panorámája, ez már aszfalt, sajnos, több kilométeren át. Igaz, jól futható, meg a tájat is nézni kell, nézni muszáj. Aztán jön szembe egy autó, a pontőrrel – és vízzel.

Jobbról elhagyom a Kereszt-kúti pihenő barátságos házikóit, fogynak a kilométerek, hát hamarabb érkezek meg a forráshoz, mint számítottam rá. Nagyon kedves pontőrök fogadnak, ajándék almát is kapok; kompenzálja a Stájer-féle elmaradt példányt. Tas vezér a mai kiszemelt, kulacs kerül a neve alá. Forduló, és kereken egy kilométeren át meredek, 167 méternyi emelkedő vár rám az OKT-n az Óház-tetőig. Na, ehhez már sok volt az eddigi extra tempó, szokásomtól eltérően egy pihenőt próbálok engedélyezni konok önmagamnak félútra. A sors megoldja helyettem: Zoli csörög rám, mizujs, merre jársz? Remek tempót jön ő is, gratulálunk egymásnak, nekiveselkedek a maradéknak, fel is bukkan a kilátó masszív tömege. Ki nem maradhat most sem a teteje: egészen más a panoráma, mint reggel…

Ez az utolsó pont, zsíros kenyérrel kínálnak; jaj, dehogy, köszi! Egyél, barátom, ettél ma eleget? Aggódva néznek rám, megijedek: talán látszik rajtam? Igen, tényleg keveset, hát persze; teli hassal ez így nem ment volna. Mert ez most „így” ment, ez már látszik: ez itt és most válik nyilvánvalóvá. Hogy ez igen-igen jó lesz! Hogy ez valami hatalmas lesz!! Ezek a katarzis pillanatai, amiért ezt az egészet csináljuk, sokan, sokféleképpen. Gyönyörű tájak, friss levegő, színek – hangok - illatok… mind-mind nyomós indokok az elindulásra; ki a természetbe. De a „fordulatszám-mérő” (jelen esetben: pulzus-számláló) minél magasabb (gyakran piros) tartományában tartózkodni… ahhoz más is kell. Ahhoz ez kell, szerintem.

Ezzel a lendülettel iramodok neki az utolsó 3,6 kilométernek – viszlát, kék, újra zöld! Egész végig a fejemben dübörög a gondolat: meglesz ez, meglesz, csak vigyázz magadra! El ne ess, sok a gyökér, a szikla. Kanyarok, lépcsők, kidőlt fák, vágta. Szurkoló üzenet kis feleségemtől, aki otthon a neten követi az utolsó száz métereket. Ismerős szemből kocsival, SMS tőle is, elhagyom a szerpentint, adrenalin ezerrel, Hermina utca megint; kellemes lejtő. Nem szabadna már, de futok, futok – nem kellene, de nem tudom abbahagyni. Aztán a cél… gratulálnak: harmadik vagy! Oklevél, kitűző, öcsém mosolyogva csóválja fejét, mikor elmondom neki: 8:41!!
Az Írottkő ötvenet, kétezer méter feletti szinttel, ennyi idő alatt teljesítettem. A (messze) előttem befutó két profinak alighanem ez egy szerény eredmény – nekem most a világ maga. Másfél órát javítottam az előző eredményemen, a szintidőből pedig bent hagytam… ööö… előbb muszáj lenyújtanom és ennem-innom, de aztán csak kiszámolom: négy óra tizenkilenc percet. Hát, tesó, kénytelenek leszünk Bozsok felé hazamenni… igen, a Kerekes cukrászda felé, úgy hiszem.