Őrség 30 TT - ahogy én láttam...

Őrállók földjén, dimbes-dombos szereken és völgyekben, szoknyás haranglábak, kaszálók és pajták között barangolhatott, aki kipróbálta az Őrség teljesítménytúra valamelyik távját. Találkozhattunk helybéli emberekkel csakúgy, mint pompás virágzó rétekkel, madárdallal, őzek robajával és igazi tavaszi illatokkal.

„Közeli helyeken, dombokon-hegyeken” – jut eszembe a Bikini régi slágere. A hegyek persze csak félig-meddig stimmelnek: ez a túra kevéske szintekkel szerénykedhet, ellenben egyedi, csak itt jellemző tájakkal, épületekkel – és hangulattal fogadja az ide érkezőt. És hát közeli! Nekem, legalábbis: egy órán belül a rajtban vagyok, akárcsak négy autós társam. Igaz, Lacinak ehhez előbb Szombathelyen kellett éjszakáznia, lévén fővárosi lakos. András és Márk viszont földim, a Körmenden beszálló Réka szintén.

Így érkezünk Őriszentpéterre, a rajtba – a hosszú távos társak kérésének megfelelően már hat előtt. Én most (hű, de furcsa érzés!) nem ezt a csapatot erősítem. A múlt heti vízhólyagok még nem múltak el teljesen nyomtalanul, és a fő kihívás, izgalommal várt esemény a holnapi Vendvidék maraton! Hatalmas vívódás után, de sikerült meggyőzni magam: ezúttal megelégszem a harmincas távval. Nem könnyű, persze Réka és András távozását látni, de a sok ismerős, a találkozások segítenek. Az meg pláne, hogy fél hétkor (idő előtt) elengednek minket is.

Alighanem hiányérzetem lesz, ha egyszer eső nélküli Őrség-túrán veszek részt. A zajosan kiadós éjszakai zivatar után az ideutazást megúsztuk szárazon, de a rajt helyszínéről, az iskolából kilépve – mintha csak erre várt volna – rázendít szépen. A kocsinál még felkapok egy esőkabátot, kamáslit, de Márk és Laci csak mosolyog. Ők lazán készültek, és most póló - rövidnadrág variációban állnak neki a távnak. Hamar még kullancs-riasztót fújunk egymásra (Őrség, ismétlem), és máris a református templomnál kanyarodhatunk rá az útra (és a DDK vonalára). Elhagyjuk a Városszert, és máris fent járunk, a Templomszeren. Itt az első ellenőrző pont, megkapjuk a pecsétet, és megyünk is tovább. Lekanyarodva a Keserűszerre, szép réteket és tájba illő házakat hagyunk el – és egyúttal az aszfaltot is.

Nedves, magas fűben, réteken keresztül jutunk a Zala (Szala) partjához, hogy aztán jó ideig követhessük. Egyelőre a GTX szépen teszi dolgát, de tudom, hogy ez véges lesz, ha ennyi csatakos rét vár még ránk. A fiúk most is csak mosolyognak, ők már nem tudnak vizesebbek lenni… Mozgás közben persze ez nem akkora dráma, és a mozgás megvan, kellemesen. Igen szép tempót jönnek a fiatalok, holott Laci ennél rövidebb távokhoz szokott, Márk pedig térd-sérülés után jött el.

Kétszer is átkelünk a patakon, egyik könnyebb, mint a másik. Az egyiknél ugyanis pallók vannak, amit akár hídnak is becézhetnénk (jobb oldalán még korlát is kényeztet!). Másodszorra azonban fatörzsek és kövek segítenek csak – de így is megoldja mindenki a feladatot. Aztán rétek és erdők között hamarosan itt a 2. EP, a Zala-völgyi vadászház, bent a két pontőrrel.

Hamarosan már a szalafői focipályánál járunk, majd a falu is felbukkan. Jobbra feltekintve a református templom tornya (Templomszer), balra szelíd dombok lejtői láthatók: az meg a Csörgőszer. Itt még mindig a Dél-Dunántúli Kék vonalán járunk, de a Papszernél kicsit letérünk róla, és irány a híres Pityerszer! Ott is pecsétet kapunk – és ezúttal egy müzliszeletet is, egy békés cica társaságában.

Persze ennél jóval többet kapunk. Látnivalót, élményt, emléket! Utunk innen válik el a hosszabb távosoktól: ötven és (az új) maraton balra, mi jobbra. Ez a „jobbra” azt jelenti, hogy át a Skanzenen. Hurrá, be is barangoljuk kicsit a régi parasztházak, kástu és tóka festői látnivalóit. Készülnek a fotók is, bár az idő sajnos ehhez meglehetősen mostoha. Az eső már régen elállt, de a borús ég kevéssé szép háttér.

Sebaj, jöhet a szépséges rét, előttünk, hosszú lejtővel. Meg a roppant mennyiségű vízzel, huh! Hiába a kamásli, felette is vizes tudok lenni, combközépig. A sok virág, a rétet szegélyező erdők és a szép kilátás persze elvonja a figyelmet a kis kellemetlenségről. Leérkezve a völgy aljába, patak-átkelés jön, hevenyészett átjárókkal. Később pedig lápos rész, de itt szerencsére pallókon jutunk előre. Változatosság és izgalom tehát adódik bőven, és remekül érezzük magunkat.

A kék körút letérőjénél aztán kevésbé. Egészen pontosan akkor, amikor rájövünk, hogy azt bizony benéztük, elhagytuk – gyerünk hát vissza! Talán kétszáz méter, de bosszant a dolog. Aztán – Locus segítségével – megtalálom, és meg is értem, hogy hogyan nézhettem be. Hát úgy, hogy a világon semmi nem jelezte. Egy vetés és egy lekaszált rét – más nem látszik. Ja, de – egy fatörzsön sok éves jel, sokkal lejjebb… Na, legalább megnyugodhatunk, ez kevésbé múlt rajtunk, mehetünk hát lefelé, a völgybe. Ahol aztán – már-már szarkasztikus módon – pár szalag is látható.

A Papszer után kevéske aszfalt, néhány házat elhagyunk, és vele együtt Szalafőt is. Aztán műútról jobbra le, követjük újra a kéket. Minket meg egy traktor. Az aszfalton jött mögöttünk, és ő is letért, ugyanitt. A következő letérésünkkor aztán megint. Aztán megint. Mindig jön mögöttünk: nem marad le, de nem is gyorsabb nálunk – nem kevés poénhoz szolgáltatva adalékot. Laci szerint errefelé traktorral kéktúráznak, Márk meg egyenesen XXI. századi követős horrort vizionál…

Sáros elágazás balra, én – jelzés híján – naivan jobbra megyek. Pár méter után gyanút fogok, és igen: vissza, persze. A traktor azonban ide is követett, és most nevetve várjuk, hogy ő is megfordul-e? Nem, itt elhagy bennünket, mi meg visszatérünk, és nekivágunk a sárnak. Sok-sok sárnak. Néha lehet erdők szélén (esetleg benne) menni – néha nem. Erdészeti gépek nyomain bukdácsolunk, de aztán erdők jönnek, majd ráérkezünk a piros-kék fonódó jelzésekre. Hopp, ez már ismerős nekem, megjártam már háromszor: újra a hosszú távon vagyunk.

Az égig érő, csodaszép szálas fenyők között haladunk előre, és ahogy már várom is, felbukkan Kondorfa. Bejutunk a falu közepéig, a kocsma is felbukkan – ahol most cihelődnek a pontőrök. Nem meglepő, még így is idő előtt vannak; hálásak lehetünk, hogy nem kell várni. Mi – ugye – reggel fél órával a hivatalos idő előtt elindulhattunk, és a tempónk is kellemes volt… Beugrok a boltba előbb, ahol régi ismerősömet, Lacit üdvözlöm, és egy kóla is jól esik. Aztán pecsételés, és elhagyjuk a falut, aszfaltot – és a kéket is.

Rétek és erdők jönnek, a piros sávon folytatjuk, majd hamarosan a Dó-rét jellegfáját csodálhatjuk meg. Vizenyős, majdhogynem lápos, helyenként zsombékos a terep, rengeteg a pajzsika is. Meg a százféle gyönyörű virág – de sajnálom, hogy nem ismerem őket! Szép erdőkben járunk; egy helyütt apró tévesztés, de hamar korrigálunk. Fogynak a kilométerek, majdhogynem túlságosan gyorsan… Remekül elbeszélgetünk, sokféle téma előjön; igazán jól érezzük magunkat. Ehhez hozzá adódik még a kiderülő égbolt is: egyre világosabb és melegebb lesz az idő. Márk pizzát vizionál beérkezés utánra, aztán lemond róla, majd úra elkezd bízni, hogy lesz – aztán megint kizártnak tartja… Mi meg csak nevetünk, és szurkolunk neki.

Kis csapat, gyerekekkel: tízes távon jöttek, szemből, de most kicsit eltévedtek. Szerencsére csak pár tucat méternyit – és kb. ugyanennyivel, de elmentek a Bárkás-tó ellenőrző pontja mellett is. Na, vissza kicsit, ott lesz bentebb, gyerek csak utánunk! A kis esőháznál megkapjuk a pecsétet, sőt (rákérdezés után) némi frissítő innivaló is előkerül.

Vissza a pirosra! Kimegyünk az országútig, átvágunk rajta, majd egy óriási réten is, és Ispánk házai tűnnek fel. Be is kanyarodunk a faluba, majd a Béke Ligetnél újabb EP. Heni és Sanyi fogadnak nagy kedvességgel, meg kellemes ellátással. A jubileumát ünneplő falu polgármestere is kilátogat hozzánk, és ők is hozzáteszik a magukét: finom gyümölcslevekkel, nápolyival pótolhatjuk az elvesztett kalóriákat és folyadékot.

Innentől zöld sáv dukál, és egy kis kavicsos szakasz után erdők között folytatjuk. Sáros, néhol dagonyás is, és a túrások is igazolják: a környék méltó a nevére. A Disznós-tető felé igyekszünk ugyanis, mint utolsó ellenőrző pont. Egy óriási fa tövénél aztán meg is találjuk a kihelyezett (természetesen disznó-fejű) pecsétet, és kiszolgáljuk magunkat. Aztán kellemes lejtők váltakoznak óvatosságra intő, csúszós részekkel, de hamar aszfalt jön, biztos jeleként Őriszentpéter felbukkanásának.

Házak és aszfalt, ránk köszönő helyiek – és a cél előtt pár méterrel ismerős hang – mögöttünk. Naná, hogy András az! Naná, hogy letolta az ötvenet, míg mi a harmincat… Nagyon szigorú tempót mehetett: mi sem cammogtunk. Ez leginkább a célban derül ki, ahol kereken hét órát mérek a 33,3 kilométerre. Nem űr-tempó, persze – de Laci ennél jóval rövidebb távokhoz szokott, mi pedig félgázzal, óvatoskodva mentünk Márkkal.. És persze a csattanó sem marad el: az utolsó métereken egy pizzéria mellett érkezünk be! Végül mégsem itt, hanem majd Szombathelyen falatozunk, ahová igencsak időben hazaérkezünk. Ami nem is baj: holnap Vendvidék-túrák! Ahol mind az öten ott leszünk - addig kis pihenő, szusszanás, készülés.

Őrség - Vendvidék 75 TT - ahogy én láttam...

X

ADCHOICES IDENTIFIED

Minden év májusának első szombatján megrendezik az Őrség 50 teljesítménytúrát, másnapján pedig a Vendvidék 25-öt. Öt évente lehetőség van a kettőt együtt, egyben is teljesíteni, 75 kilométeren át. Idén – a 25. rendezés tiszteletére – ráadásul különleges, „retró” útvonalat járhattunk végig.

Vas megyeiként, „hazai pályán” több alkalommal is részt vettem már az ötvenes távon, tavaly pedig a Vendvidék 25-öt is megismerhettem. Ki nem hagytam volna tehát a kínálkozó alkalmat, és Zoli öcsémmel időben meg is érkeztünk Őriszentpéterre, a hat órás tömegrajtra. A suliban a szokásos nyüzsgés és készülődés fogadott bennünket, sok-sok ismerőssel és remek hangulattal. Nevezés és itiner: különleges ez utóbbi is, „testreszabott” bélyegzőhelyekkel (és majd bélyegzőkkel). Aztán megérkezik Gyula – úgy is, mint az egyik fő-rendező – és pár biztató-segítő szóval elindítja a mezőnyt. Néhány perccel múlt hat, fázó karjaim és kezem jelzik, hogy a hőfok bizony igencsak friss. Az előrejelzés azonban szinte nyarat jósol, így a póló fölé csak egy vékony mellényt veszek. Az is csak az első nyolc kilométerre – onnantól egész napon át felesleges lett volna.

Nyilván aszfalttal kezdünk, néhány futó élre tör, de mi is nagyjából a mezőny elején vagyunk. Ez itt a Városszer: a református templomnál hamar megjön a kék jelzés – többször is járunk majd ma a Dél-Dunántúli Kék (DDK) vonalán. Jelenleg Szalafőig kell követnünk, ami megy is gond nélkül: kellően friss és sűrű. A Siskaszernél balra fordulunk, és beérkezünk a Templomszerre. Nevéhez (és a település nevéhez) méltón itt látható a román kori Szent Péter templom, amit mi most bizony kihagyunk: jó néhányszor láttuk már. Helyette a bélyegzés után folytatjuk utunkat, letérünk a főútról, a Keserűszer következik – és aztán vége az aszfaltnak, betonnak.

A Zala partján megyünk tovább, szép napsütésben, bár vannak árnyas – sőt, egészen sötét – szakaszok is. Két híd is átvezet felette; főleg a másodikon kell figyelni, óvatosan átkelni.

De aztán már Miska hídja is mögöttünk, a vadászház meg előttünk: második ellenőrző pont.

Közelítjük Szalafőt, a Gyöngyösszer után itt a Templomszer, a Papszert viszont csak mellőzzük. Nem így az élen futók, akik most onnan felől érkeznek: sajnos „benézték” a letérőt, és jobbra, északra haladtak, tovább a DDK-n. Itt azonban már sárga sávra váltunk: irány a Pityerszer!

Sokadszorra is megkapó, varázslatos látvány a skanzen. A remek állapotú kerített házak, az emeletes kástu (régi termény- és élelmiszer-tároló épület), a tóka (kis vízgyűjtő) és a gyümölcsösök nagyon szép, szinte már idilli környezetet teremtenek. Pecsét itt is, amihez csokis ropogtatni való is jár. Aztán rétek közé érkezünk ki, ahol gép helyett kézzel kaszálnak, és most nem annyira bánjuk, hogy nem kell keresztül csörtetnünk rajta, mint a korábbi években. Az előző napok esői nyomán ugyanis a magas fű alighanem meglehetősen harmatos, csatakos – szerencsére az utak jól járhatók. A Körtike tanösvényen haladunk: ez is sárgaként folytatódik, majd elérkezünk az Őserdőhöz, és itt már sárga kereszt visz tovább. Nem is akármilyen: kiváló, friss, sűrű jelzések, nagyon könnyű követni. Már a szlovén határ mellett haladunk, metsszük a dolányi utat, ami Dolenci és Bűdfalva (Budinci) felől érkezik hozzánk.

Így kocogunk be Orfalura (vendül Andovci), ahol a harangláb mellett vizet keresünk: hiába. A csap zárva, pedig egy helybéli szívesen segítene. Nem gond, inkább csak a biztonság kedvéért töltöttünk volna; még kitart a kulacsunk. Piros négyzet? Nem emlékezünk, hogy már jártunk volna ilyen jelzésen: ez visz el a Sűrű-erdőhöz, ahol ismét EP fogad – egy frissen felújított pihenőhelynél. Negyed-táv, piros sávra váltunk, ami hamarosan fonódik a határmenti zöld sávval is. Ezen majd visszafelé is jövünk, érdemes figyelni.

Követjük a határjelző köveket, elhagyjuk Szlovénia legészakibb pontját, de nézni kell a lábunk elé is: itt vannak vizenyős részek is. Megússzuk szárazon, és elhagyjuk (egy időre) a pirosat: már csak a zöld visz tovább. Szép erdőkben haladunk, majd balról Kerkafő (Čepinci) szélső házai láthatók. És nagyon szép, békés, szelíd táj – egészen egyedi hangulata meghatározza ezt a szakaszt.

Itt már figyeljük a kövek feliratait, várjuk az A72-est, és vele a jobbra letérő zöld keresztet. Gyönyörű erdőbe visz be, ahol (Venci útjánál) igen hamar „visszakapjuk” a piros jelzést. Ez már Felsőszölnök (Gornji Senik vagy Oberzemming), annak is a széle! Az egyik. Mert ez a falu is szórvány-település, kiterjedése meghökkentően nagy: főutcája több, mint nyolc kilométer. Érdekesség még, hogy ez hazánk legnyugatibb települése, és hármas határral büszkélkedhet. Oda tartunk most, de előbb ellenőrzőpont, ellátással, a Kern-kocsmánál (akarom mondani: Gostilna – a homlokzaton ez áll). Sajtos rúd vagy magos kifli – hozzá éltető nedű bent a söntésnél, ital-bónra. Kellemes fröccsel frissítünk, az utcai közkútnál pedig megtöltjük az ivótasakot is.

Némi aszfalt- és betonút jön, igen szépen gondozott porták között, és piros háromszög. Aztán a völgy útja – ami egyben a Hármashatár Tanösvény is – emelkedni kezd, meghökkentő módon. Igen, a Hármashatár obeliszkje egy csúcson található, bármelyik irányból is közelítünk, meg kell érte dolgozni. A Hampó-völgyben járunk, a Szölnöki-patak partján, csodaszép vidéken.

Ezt ma sokan megtették, ahogy felérkezve konstatálhatjuk: népes turistacsoportok mindenfelé. A hely szellemének megfelelően három nyelv szavait halljuk, közte persze sajátunkat is: ide gyertek, itt a pont! Bélyegzés, indulás tovább, meglehetősen határozott lejtőn, ami kiválóan futható. Élünk is a lehetőséggel, hadd fogyjon talpunk alatt az osztrák út. Ez itt ugyanis már Ausztria, pár kilométeren át. Turistajelzéseikről általában határozott véleményünk van, ami sem változik meg. Szerencsére a szalagozások remekül segítenek, az út szépsége pedig feledteti ezt a problémát.
Mellőzzük a Holzmannkögelt, aztán hamarosan zöld sáv: itthon vagyunk újra! Még a levegő is más… meg persze a fű is zöldebb, naná. Elszórtan házak csoportjai ismét – nem szerek, nem szegek: szórvány. Túratársak szemből?! Elkeverték az irányt, feljöttek a piroson, most „bezárják” a kört, csak fordítva. Mi viszont erre („Őrvidéki Piros Túra”) térünk rá, és – egy rövid piros kereszt-szakaszt leszámítva – majdnem húsz kilométeren át követni fogjuk.

Felbukkan a János-hegyi kilátó: „valamivel” szerényebb és alacsonyabb, mint a Budai-hegységben található névrokona, de a kilátás kedves a szemnek, léleknek. A remek csoki-tallérok meg a gyomornak, amit Gyula és társa osztanak, és friss szódavízzel öblíthetjük le. Kihasználjuk a lépcsőket, letelepedünk kicsit: zoknit cserélünk, ugyanis nagyjából féltávnál, 38 km-nél tartunk. Aztán fényképezünk és elköszönünk a pontőröktől, majd a fonódó zöld sávtól is, és szaladunk egy jót a minket közben utolérő futókkal.

Egy kis foxi-forma kutya rohangál András lába előtt: megdicsérem, de kiderül, hogy csak hozzájuk szegődött, kilométerekkel ezelőtt. Aztán egy kevés aszfalt, itt a „Békaváros”! Letérő jobbra, egy ház udvarán át, és húzós emelkedő következik. Ki hinné, ezen a szelíd tájon? Pedig de. Volt is, lesz is erős emelkedő, még ha nem is hosszúak vagy durvák. A piros hihetetlenül friss és sűrű, nagykönyvbe illik. Aztán hajtű-visszafordító, újabb gyönyörű erdők – és már látjuk Ritkaháza épületeitit.

Imitt-amott, persze, mint ahogy az errefelé szokásos. Nem is önálló település, ez is Kétvölgy része, mint ahogy a következő Permise is az lesz majd. Előbb azonban kevés aszfalt, házak csoportjai, legelésző kecskék. És temető, ahol vizet vételezünk, mert továbbra is egészen nyári, majdhogynem forró az idő: kell a frissítő.

Kétvölgy, harangláb: újabb EP, Gáborral és Gyulával, szódával és pazar kilátással. Remek futás kiváló utakon, leérkezés a víztorony közelében. És már látszik is előttünk a ceruza-formájú kilátó a Katalin-hegyen (amit derék vendek Katinbreg-nek hívnak).

Most itt nincs EP, mint tavaly, de a kilátás bőven megérdemli a három emeletnyi lépcsőzést. És zárul a Vendvidék-túra köre, ismét a közös piros-zöld szakaszon találjuk magunkat. Elhagyjuk a már néptelen Sűrű-erdei pihenőhelyet, haladunk előre az orfalui nyereg felé. Átvágunk a néptelen úton, egy néni virágokat gondoz az útszéli feszületnél. Nem látjuk, csak kerüljük Apátistvánfalvát, bár később az egyik település-részt, Balázsfalvát mégiscsak megpillantjuk egy jobbos letérésnél. Átkelünk a Kis-patakon, majd a műúton, remekül futható lejtő visz le egy derékszögű balosig: Farkasfa első háza a sarkon! Elég hosszú aszfalt jön, fűnyíró-kaszáló emberekkel, itt-ott harsány zene, kerti sütögetés.

Faluközpont, kocsma és EP, megint ital-bónnal, de zsíros vagy vajas kenyérrel is kínálnak bennünket; eszünk-iszunk, nyújtunk egyet. Lám, a földön ismerős: a még Felsőszölnökön látott kis kutya pihen. Szép távot megtett, megérdemli, nézek rá. Nekünk éppen a túra negyedrésze van hátra, így kelünk útra. Nem egyedül: alig lépek néhányat, lábamnál a kis szőrcsomó. Ezt most nem gondolod komolyan, ugye?! Barátságos, értelmesnek is tűnik, és nem félek tőle, de nem értek a kutyákhoz. Ez azonban mindegy, mert ő eltökélte, hogy most velünk jön. Ám legyen! Majd mindjárt megbánod, emelkedő jön… Nem hatja meg, és akkor is követ szorosan, amikor birkák és tanyák mellett megyünk el. Hosszú erdei szakasz jön, gyönyörű és remekül jelzett, továbbra is. Ha mégsem így lenne, akkor is csak újdonsült barátunkat kellene követnünk, aki – gondolom – szag után megy. Az meg van bőven, hiszen nem csak egy maroknyi hetvenötös, de a teljes ötvenes mezőny is elment már előttünk.

Igen sűrű, pompás illatú fenyvesbe érkezünk, átkelünk a Lugos-patakon, és már tudom, hogy közel van Kondorfa. Megérkezik a kék jelzés (RP-DDK) is, és csakugyan felbukkannak az első házak. Ez egy hosszú, utcás falu, sok aszfalttal, amit korábban a teljes falu-hosszban meg kellett járni – most viszont már csak a központig. Ott vár a kocsma, kóla és újabb bélyegzés, és elköszönünk a kéktől, mehet továbbra is a piros. Elhagyjuk a falut, és itt már alábbhagy a nap közbeni meleg. Még mindig remek a hőfok, de inni most már kevesebbet kell.
Rétek és kisebb-nagyobb erdők jönnek, az utak igazán kellemesek, jól járhatók. Még a Dó-rét is, ahol pedig tavaly elég lápos-vizenyős volt – igaz, ott kapott el bennünket az eső is. Mellőzzük a formás jellegfát (szalag ezen is van a biztonság kedvéért), és megyünk tovább az ösvényeken. Itt már számolgatunk: annyi bizonyosnak látszik, hogy a fejlámpát csak nehezéknek hoztuk, biztonsági okból: szükség aligha lesz rá. Vagy mégis? Olyan sűrű, sötét részre érkezünk, ahol bizony fél – háromnegyed óra múlva alighanem már kelleni fog. Most persze még nem – sőt, utolsó ajándékként a nap is kisüt, még egyszer, pedig egy ideje már felhők mögé bújt. Gyönyörű színekben pompázik a tavaszi táj, nem győzünk benne gyönyörködni.

Így érkezünk meg a Bárkás-tóhoz, ahol már vékony füst csíkja száll az ég felé. Időben megrakták a tábortüzet, melege és fénye bizonyára jól jön majd a későbbi órákban. Barátságos család fogad, a két kislány azonnal megkedveli útitársunkat, aki azonban ragaszkodik társaságunkhoz, bármennyire is ott tartanák. Közben szörppel, szódával kínálnak, kicsit el is beszélgetünk. És a mai utolsó turistajelzésre térünk (ez a 20. jelzésváltásunk!): kék kereszt, ami a végén majd szalaggal fejeződik be. Előbb még újabb kellemes erdei szakaszok, majd szikkadt talajú ugaros mezőn haladunk. Aztán rétek jönnek, látjuk már Őriszentpétert, aszfaltra térünk, órát nézünk. Tesó, húzzuk meg, nem lehetetlen a tizennégy óra! Öcsém valamit dünnyög a kerek számok bűvöletéről, de aztán csak belekocog ő is – amiből aztán nagy futás lesz a végére, de meglesz az eredménye is: 13:58!
Gratuláció és kézfogás, megkapjuk az emléklapot – és egy egészen pompás jelvényt is. És jöhet az udvari kondérból a csülkös baboskáposzta, aminél finomabbat most talán nem is tudnának adni… Köszönjük a szalafői Banya Klubnak! Asztalhoz ülünk, és a sok-sok nagyszerű élmény mellett egyetlen dolgon tudunk csak sajnálkozni: ilyen legközelebb csak 2022-ben lesz.