Bakonybél 48 TT - ahogy én láttam...

Vadregényes Öreg Bakony – túrázók paradicsoma! Hatalmas hegyek és emelkedők, de szelíd völgyek és csörgedező patakok is. Pompás erdők hűvöse, de a júliusi hőség még így is megpróbált bennünket. Remek társaság, kiváló hangulat, finomságok… kár lett volna kihagyni a Bakonybél 48 teljesítménytúrát!

Bakonybél idén ezer éves! És ráadásul gyönyörű, bármerre is kalandozik a tekintet. Márpedig kalandozik, hiába jártam be az összes környező vidékét. Vagy talán pont azért? Ismerős hegyek és völgyek – meg persze az azokat behálózó ösvények. De jó is az emlékek között kutakodni! És még jobb megint rátérni azokra az ösvényekre… újra bejárni, barangolni, rácsodálkozni. Megszokott társaim, Réka, Márk és Andi tart velem, Ildi – mint majdhogynem házigazda – pedig a Pikoló vendéglőnél csatlakozik hozzánk. Mert a rajt (mint több más bakonyi túrán is) itt fogadott. Személy szerint Viktor, mint főrendező – aki alig látszik ki a sorban állók mögötti asztalnál. Szerencsére gyorsan megy a regisztráció, kezünkben a papírokkal (és szelet csokival) máris készen állunk. Üdvözlöm Tónit, majd elköszönünk Márktól – aki inkább a 25 kilométeres távot választja – és jöhet az első emelkedő!

Zirc felé visz ki a falu utcája, és mi is arrafelé igyekszünk kezdésként. Persze nem a műúton… Pár száz méter után le is térünk róla; kellemes ösvény visz fel a Csúcs-hegy tetejére. Ahol aztán jelzést váltunk: az eddigi zöld sáv helyett piros kereszt jön. Az ereszkedés sima ügy, bár több helyen puha, majdhogynem sáros a terep: sok eső volt a héten errefelé is. Az erdő igen kellemesen hűvös: az előző nyílt szakaszok után meglepő, és természetesen örülünk neki.

A Borsó-kút után feljutunk az Éliás-hegyre, és vele együtt visszakerülünk megint a zirci műúthoz. Megcsodáljuk a kilátást, majd átkelünk: a Nagy-Som-hegy oldalában folytatjuk tovább. Hetedszerre járom végig ezt az ösvényt, de nagy élmény most is. Legalábbis az első szakasz: árnyas fák, kifogástalan gyalogút, daloló madarak. Aztán egy új erdei dózerút bukkan fel: októberben ez még nem volt itt. Többször metsszük, néha üggyel-bajjal – a turistákra nem gondoltak, sajnos. Később erdőirtást is érintünk, és erősen az a benyomásunk, hogy megváltoztatták a vonalvezetést. Az eltévedést megússzuk, de néha bizony nézni kell a track-et. A Zoltay-forrásnál szusszanunk egyet, és felírjuk a kódot. A vadkerítésnél meg a fejünkre kell vigyázni: az erősen buja növényzet mellett igencsak figyelni kell. Később az erdőszél helyett bent mennénk, ám ott igen saras részekre bukkanunk: kénytelenek vagyunk átvágni, visszafordulni.

Zirc bukkan fel a távolban, aztán hamarosan ott járunk már a házak között. Meleg van. Kedvenc pékségem most sem hagyom ki, közben Ildi finom, hideg üdítőt vesz a szomszédban. Aztán megkezdjük a pirosat. Szó szerint, mivelhogy a Közép-Dunántúli Piros kiindulópontjánál vagyunk. Ez okból elhoztam magammal a füzetet is – bélyegzőt azonban nem látunk sehol. A célban aztán Viktor elárulja majd, hogy a vasútállomási OKT-pecsét kell ide is… Megyünk hát tovább, kijutunk a városból – több, mint 3 km aszfaltozás után jól esik újra földúton járni. Az érkező árnyas rész pláne kellemes!

A növényzet kevésbé: hatalmas dzsindzsában jutunk előre, szó szerint ki sem látszunk belőle. Utolérjük a pékség miatt beelőző Andi-Réka párost, és megint együtt folytatjuk. Jobbról a vasúti töltést mellőzzük, sőt, hamarosan egy vonat is elhalad rajta. Műemlék vasútvonal, szerencsére ma már nem fenyegeti a bezárás réme… Egy alkalommal át is megyünk rajta: a Csárda-völgyi patak torkolatánál célszerűbb néhány métert a síneken menni; a kapott itiner leírása is ezt javallja.

Az út minősége jelentősen változik: kellemes ösvényen, könnyedén haladunk előre. A Cuha völgye már itt is szép: balról-jobbról hegyek, meredek kaptatók, hatalmas fák között jutunk a Porva-Csesznek nevű vasúti megállóhoz.

Mindkét falu meglehetősen távol van innen, ráadásul mindenféle közút nélkül… Sajnos, az állomáson semmiféle élet nincs, beleértve a büfét is, ahol pedig teát kellene kapnunk… Saját készlethez kell tehát nyúlni továbbra is: szerencse, hogy Zircen betankoltunk. Beosztva azért elég lesz: Vinye öt kilométer, vagyis nagyjából egy óra: mehetünk!

A Cuha völgye legszebb szakasza jön. Ámulatba ejtő, csodálni való, lenyűgöző. Gondolom én, mi, és persze még sokan. De nem mindenki. Kerékpáros verseny van, zúgnak lefelé a gépek, fröcskölve át a gázlókon. Apuka pici fiával benne tapicskol a vízben: nem számít! És amikor szóvá teszik nekik, még ők háborodnak fel…

Szerencsére többük képes a normális, másokra is figyelő tempóra, de azért mindvégig nagyon óvatosak vagyunk, mikor bukkan megint fel egy-egy bicajos szemből. És persze nem hagyjuk magunkat: csodáljuk a természetet, a tájat.

Gyakran megállít bennünket: a hidak és a viadukt, a hatalmas sziklák és a köves patakmeder… Közben újabb vonatot látunk-hallunk, nagy a forgalom odafönt is. És itt lent is: sok-sok kiránduló, sétáló jön szembe – főleg ahogy közelítjük Vinyét. Közben észrevétlenül, de túl vagyunk féltávon is… Az átkeléseket meg már nem is számoljuk, de biztos, hogy megvolt mind a tizenhárom.

Újabb ellenőrző pont: vinye.hu büfé! Mosdó és vízvétel, kedvezmény a büfé kínálatából. Hideg italt és forró ételt választok: az itteni tönkölös lángos messze földön híres, és még soha nem kóstoltam. Hát, nagyon ízlik… de soha többet! Legalábbis nem teljesítménytúra közben. Erős negyed óra volt, amíg elkészült, de a nagyobb gondot utána okozta… A hatalmas és nehéz lángost cipelni kellett, ráadásul felfelé.

Innen ugyanis – ha nem is azonnal – emelkedőbe vált az addigi laza séta-terep. A Hódos-ér környékén elhagyjuk a pirosat, majd a pihenőházakat is, és a zöld következik. Andival bevállaljuk a kicsi kitérőt, és megnézzük a Likas-kőt: tavalyról emlékeztem rá, és most is érdemes volt körüljárni: igazán érdekes látvány az erdő közepében.

Árnyas erdei ösvényeken jutunk egy elágazóba: kicsit letérünk a zöldről, hogy a háromszöges verzióját követve feljussunk a Pápalátó-kő remek panorámát nyújtó szikla-kiszögelléséig. Kissé párás a látóhatár, de azért mégiscsak élmény innen kitekinteni, lábat lógatni, szusszanni egyet.

Fenyőfő a következő megállónk. Ellenőrző pont is, frissítünk is, egy újabb bónnal. Emlékeztem a remek fröccsre: ezúttal sem kellett csalódnom. Igazán jól jött a hosszú menet előtt. A Kőris-hegy következik ugyanis, mint túránk – sőt, az egész Bakony – megmagasabb pontja. Homokos, nehezen járható gyalogúton kezdünk, napon, melegben. Szerencsére hamar erdőbe jutunk: kavics váltja a homokot, árnyék a hőséget. Az emelkedő persze marad, kereken nyolc kilométeren át.

Sok kellemes, beszélgetős szakasz fogad, szépen fogynak a kilométerek és a szint is. A tavalyi útjavítás ezúttal sokkal járhatóbb ösvényeket hozott, bár a víz azért itt is úr: több helyen alaposan kimosta az ember által készített dózerutat. Az erdő nagyon szép, feljebb jutva talán még szebb: egyre sűrűbb, egyre vadregényesebb.

 Az utolsó szakasz aztán már végképp nem viccel: megérkezik a Kéktúra balról, Kisszépalma felől, és tudom, hogy mi jön. Sokadszorra vágok neki a végső pár száz méternek: ez a java, a legszigorúbb kaptató – de odafönt már a tető vár, a Vajda Péter kilátóval. Meg persze Imrével a padnál: idén is pontőrként fogad, barátságos kézfogással. És pecséttel, sőt, egy kis vörösbor is akad a víz mellé… Megkapom tőle a Tavaszi Túramozgalom jelvényeit: sikerült a 750 kilométer a három hónap alatt. Felszaladunk Andival egy újabb fotóért, és mehetünk is.

Innen már csak ereszkedés jön – újabb nyolc kilométer a Kőris-oldal, Bakonybélig. Az OKT ösvényein haladunk-futunk le, merthogy itt jó néhány szakasz szinte megkívánja a belefutást. Az út kifogástalan, mindenki remekül érzi magát – hát akkor miért is ne? Barátok útja, zöld sáv jön, továbbra is lefelé. Aztán pár méter aszfalt, egy nagy pocsolya, és itt az utolsó kaptató, ravaszul, már a falu határában. És igen: zöld négyzet, Bakonybél, és fordulunk is be a Pikolóba. Viktor gratulál és díjaz: szép kitűző és oklevél a kezemben, meg az utolsó bón, amit levesre váltok. De milyen finom levesre! Igazán jóleső a majdnem ötven kilométer után. Nagy pohár ital, kávé gesztenyepürével, ohhh… Közben Márk is előkerül, és indulhatunk haza, elérni Réka vonatát. Minden sikerült a mai napon: még ez is. Reméljük, jó felkészülés lesz ez az ötvenes a jövő szombatra…

Kőris-hegyi maraton 42 TT - ahogy én láttam...

Magas-Bakony, télen! Vadregényes tájak, ismeretlen szakaszok felfedezése, meg persze a már bejárt, ismert részek – de azok meg fordított irányban. Változatos terepeken és friss, néha hideg időben… de remek hangulatban és tempóban. A Kőris-hegyi maraton nagyszerű élmény és kellemes kihívás volt.

Bakonybél még csak ébredezik a vasárnap reggeli szendergéséből, de a járdán már túrázók jönnek szembe, ahogy közeledünk a Pikoló vendéglőhöz. Zoli öcsémmel ma nem a király-kategóriát céloztuk meg: száz helyett ezúttal megelégszünk egy maratoni távval is. Tél van, vasárnap… de az is lehet, hogy csak az év eleji lazaság teszi. Végül Ildi is hasonlóan döntött, így aztán már ott várt bennünket a rajt helyszínén, hogy hármasban veselkedjünk neki a 42 kilométernek. Persze rögtön egy emelkedővel, ami „mindössze” 5,9 kilométeres, és szerényen csak a Bakony legmagasabb pontjára, a névadó Kőris-hegyre visz fel.

Meghúzzuk hát a lépteket; így nem nehéz bemelegíteni, még a friss reggel ellenére sem. Mert meglehetősen visszafogott az idő, el kell ismerni: fagypont körüli hőmérséklet, és valami hóhoz hasonló hullik fentről szép csendben. Ez a csend azért mindenképpen jó hír: nincs szél, és a folyamatos emelkedő senkit sem hagy megfázni. Meg unatkozni sem: érdemes széttekintgetni a vékonyan havas ösvényen és a környező fák során. Hatalmas erdőkben járunk; szinte érezni lehet a fák ölelését, védelmét – még így téli álmukban is. A Barátok útján járunk, ötödször – de ebben az irányban még csak először. Kivéve persze Ildit, aki nagyjából Kőris-szakértő: gyakorlatilag minden úton és minden irányból volt már fenn. Ja, kérem, könnyű egy bakonyi túrázó élete…

Lábunk előtt kisebb-nagyobb állatok nyomai fedezhetők fel, és – bár nem vagyok egy szakértő – élmény végignézni a sor-mintákat. Aztán egy ovális tisztás előttünk: a zöld elkanyarodik jobbra, mi meg megyünk tovább, hogy úgy mondjam, toronyiránt, a Lipka-úton. Ez a torony (kilátó formájában) azonban még most is elég messze van, de remekül fogynak a kilométerek, és számomra élmény felfedezni az OKT-t is fordított irányban. Ami persze nem kék, viszont annál fehérebb, ahogy haladunk felfelé. A szerpentin aztán pláne. Gyorsan le is térünk róla, maradva a kék sávon, ami jelen esetben egy kis sziklamászást jelent. Óvatosan, figyelemmel haladva azonban semmi gond nincs, bár ilyenkor (de csak ilyenkor) jól jönne az otthon pihenő bot.

Aztán szerpentin újra, itt már nincs apelláta, csak aszfalt. Ami bizony csúszik. Nem kicsit: nagyon. Hamar le is húzódunk a két szélére, ami sokkal járhatóbb, stabilabb. Így érkezünk meg a hatalmas „golflabda” tövéhez – szinte észrevétlenül. A köd ugyanis itt már elég komoly, és bizony, a labda tetejét már inkább csak sejtem, mint látom. Na, lőttek a kilátásnak, ez már itt bizonyos. És így is lesz: felkaptatunk az utolsó köveken, OKT-bélyegzőt nyomunk, de a lépcsőzés most kimarad: nincs értelme. Egyáltalán... Helyette a rajtban kapott Sport-szelet kerül elő: mindhárman megjutalmazzuk magunkat – elvégre a legnagyobb hegyet kipipáltuk: ennél magasabban ma már nem leszünk.

Forduló: ereszkedés jön – méghozzá nagyjából hasonló; hat kilométernyi lejtővel. Mindvégig a piros sávon, amit Rézbükki útnak is hívnak, és remekül ismerem – felfelé. Azaz, itt is új élmények várnak. Mert hát valljuk be: egy út egészen más egyik vagy másik irányban. Igaz ez most is: pompás kilátások, remek panoráma tárul fel több helyen is. Ehhez azonban előbb le kell tudni az aszfaltos szerpentin kanyarjait, és az utána következő – még mindig havas – sűrű erdőket. Lejjebb azonban újra barna-vörös az erdő, és nagy örömünkre kiválóan futható is. Pompás élmény a friss időben, tiszta levegőn nagyokat beleszaladni, kanyarogni. Az ösvények minősége jobb nem is lehetne erre a célra: kicsit nyirkos, mégsem csúszós avar, kiváló csillapítással: semmiféle rekortánnal nem cserélném el.

Bár készültem rá, mégis elhúztam volna a piros barlang-jelzés mellett, ha Ildi nem figyelmeztet. Az Odvaskő-barlang! Balra kis kitérő, ami (számomra meglepő módon) kimaradt a túra útvonalából. No, az enyémből ugyan nem… Először fordul elő, hogy nem a komisz lépcsősoron küzdöm fel ide magamat, hanem felülről ereszkedek alá. Már csak emiatt is meglátogatom… meg a hely hangulata is vonz. Nem csak engem, mint kiderül: nagy létszámú csoport gyönyörködik a látványban. Mi nem sokat időzünk: pár kattintás, és mászunk is vissza, fel, a pirosra. Ahol aztán folytatjuk az ereszkedést, méghozzá egyre intenzívebben – a végén már lépcsőzve veszítjük a szintet.

Átvágunk a műúton (ahol pár órája érkeztünk otthonról), és betérünk a Hotel Odvaskőhöz. Itt a Közép-Dunántúli Piros pecsétjével igazoljuk magunkat az itiner hátoldalán, majd sajnálkozva, de visszaküldjük két túratársunkat az Odvas-kőhöz: húszas távon van a hölgy (alighanem fiával), és tévedésből a piroson balra kanyarodtak, azaz ide jöttek le – a Kőris helyett. Aztán rövid szünetet engedélyezünk magunknak az étteremben. Nagyon finom a forralt boruk! Ízre, hőfokra, küllemre egyaránt. Igazán jól esik, de aztán újra nekivágunk a folytatásnak a Gerence partján, és bevetjük magunkat az erdőbe. Piros, továbbra is, sokáig még. Ismerős, igen – de ez is szemből, és most izgalmas felfedezni az ismerős részleteket. Meg az ismeretleneket is: Móricháza nekem például eddig „kimaradt”, de most figyelek rá, és megvan, megtalálom. De egy kis tavacskát is találunk, bár a térképem nem jelzi, de igazán kellemes látvány.

Hullámzó terep, kisebb-nagyobb árkok, néha kidőlt fák. Aztán megérkezünk a hajdani vasút vonalához, és sokat azon megyünk. Finom ívek, mellettünk lent a patak (a Vörös János-séd), néhol magas oldalak, néhol jól felismerhető töltés. Nem ritka, hogy pompásan zöldellő szőnyegen haladunk előre: az élénk színű moha-réteg egészen különleges a talpam alatt.

Elhagyjuk a hídpilléreket is: szomorú mementója a felszedett, megszüntetett vasútnak. Amit pedig nagyon is könnyű ideképzelni. Meg is emlegetjük többször: micsoda életet varázsolna ide! Nyüzsgést, kirándulókat, gyerek-seregeket… Élet azonban így is van, egy váratlan túratás személyében: kis fekete kutya bukkan fel – az erdő közepén, a Magas-Bakonyban. Nahát! Eltökélten mellénk szegődik, és kiválóan tartja a tempónkat.

Ami nem is rossz: hamarosan a Király-kapu környékére jutunk, ahol kódot írunk fel, és megyünk tovább. Nem az itt (számunkra) megszokott piros kereszten, hanem továbbra is a piros sávon. Új a környék tehát, és örömmel nyugtázzuk ezt: egészen fantasztikus kövek-sziklák bukkannak fel itt is, ott is. És hát január ide vagy oda, szépen virágzik a mogyoró: több helyen is találkozunk barkáival. Változatos, igazán látványos ösvényünk elhagyja a Pintér-árkot, Tevelvár sáncát, bekanyarog a Töredezett-árokba, és a Csollányos-völgy mentén kiérkezik az aszfalt-útra. Na, ennek már kevésbé örülünk – különösen az eddigi jó kis ösvények (meg a mohaszőnyeg) után. Jobbra megfigyelhetjük a piros keresztet, ami a Pénz-likhoz vinne fel, a Hajszabarna oldalában (Sobri Jóska nevéhez kapcsolják amúgy ezt a barlangot is).

Közben órám arról árulkodik, hogy már túl vagyunk a féltávon – no meg arról is, hogy alaposan elmúlt dél. Előkerülnek némi szendvicsek a zsákokból, mindenki megebédel a kellemes szintúton (még borzas útitársunknak is jut pár falat). Imre túráin az önellátás a jellemző – most sincs ez másként. Aztán megérkezik a Kék, és felismerem a tisztást Pápavár aljánál, ahol a Bakony 50 TT ellenőrző pontja szokott lenni. Kisvártatva el is búcsúzunk a pirostól, és ezen alkalomból kódot is írunk.

Rójuk a kilométereket, hamar elénk tárul a Hideg-völgyi elágazás: megszokott ellenőrző pont a Bakonyi Barangolás 70 TT-n. Most persze nincs ott sem Imre, sem Adrienn, akiket megemlegetünk az elmúlt évekről. És mi sem a komisz, véget nem érő emelkedőnek vágunk neki a Tálasné kupája és a Hideg-hegy felé, hanem jobbra le, a piros kereszten, elköszönve az OKT-tól (és az aszfalttól). Pompás mélyút következik, amit mindannyian első alkalommal járunk be. És meg is állapítjuk hamarosan, hogy ez egy kiváló ösvény! Remek minőség, látványos fák és gyökerek… és így jutunk be a faluba. Méghozzá az Arborétum és a Monostor mellett, átkelve a Gerence hídján… Érthetetlen, hogy miért nem erre felé hozzák be a faluba az OKT-t! A jelenlegi vonalvezetés rengeteg aszfaltot jelent, mindenféle látványosság nélkül – és a falunak is csak a peremét, külső részeit érinti. Itt bolt és kocsma, buszmegálló és éttermek, szállások vannak, kiszállási pontok…

Mi sem hagyjuk ki a lehetőséget: a Füsti előtt nem megyünk tovább, hanem előbb betérünk. Tisztaság, kedves kiszolgálás – és újabb remek forralt bor fogad, korrekt áron. Pont harminc kilométernél tartunk, jöhet a maradék tizenkettő – de csak nekünk: borzas barátunk a maradás mellett dönt. Kicsit furcsa, persze, a céltól egy-kétszáz méternyire tovább folytatni a túrát, de ez egy ilyen vonalvezetés. Piros kereszt, ki a faluból – ami megegyezik a már említett BB70 első métereivel. Ismerős tehát, ötszörösen is. Akárcsak a Borostyán-kút, a kis tavacskával, kápolnával, a stációkkal – és újabb kóddal.

Meg persze a Csúcs-hegy! A nem elhanyagolható kaptatójával… ami ráadásul harminc kilométer után másként érződik, mint másfél után. De aztán fenn vagyunk, persze, itt is némi hó fogad, majd a zöld sáv. Zúgás lefelé? De nem ám! Attól ez jóval sárosabb rész szokott lenni. Most is. Kerülgetünk, átlépünk, mellőzünk. Átugrunk, megint kikerülünk, átkelünk. És csak-csak leérkezünk a rétre (előtte még a Bányász-kút is felbukkan), és jöhet a szurdok! Vagyis gugyor – merthogy így is nevezik a Kerteskői-szurdokot. A Gerence fantasztikus, festői völgye ez, ami vadságában, nyers szépségében megragadó, bármikor is jövök erre. Most is, hát persze! Kidőlt fákon kelünk át, sziklákat kerülünk vagy mászunk meg, óvatoskodva, vigyázva. Ez itt teljesen természetes, megszokott számunkra. De ami utána következik, az nem. Imre és Viktor az eddigieket is überelni tudja…

Soha nem jártam még a Judit-forrásnál. És most nagyon-nagyon örülök, hogy ide is sikerült eljutnom. Uram Atyám! Ez döbbenetes. Elképesztő hely: minden méter, minden lépés egy-egy kisebb csoda. Balra vagy jobbra, előre vagy visszafelé… bármerre tekintgetek, lenyűgöz, rabul ejt, elvarázsol. Mindeközben nagyon durva emelkedőn jutok felfelé – ám valahogy észre sem veszem ezt, pedig a motor komoly fordulaton pörög, alighanem zihálok és fújok… de nem emlékszem ezekre. Csak a látványra, az érzésre, a varázsra. Hát ide is eljutottam! Hát mennyire fantasztikus ez az ország, ez a vidék, mekkora csodák fogadnak mindenfelé!

Feljutunk a tetőre, szusszanunk, mosoly az arcokon. Itt a forrás, csobog a víz, kisebbfajta „Fátyol-vízesés” látványa kápráztat. Kódot írunk újra, aztán ereszkedni kezdünk Áron (igen korrekt) szalagozásának segítségével. Megnézzünk még az Oltár-kőt, de csak úgy óvatosan… És megint a patak medrénél vagyunk, amin – ugye – megint át kell kelni, akárcsak az előbb. Persze afféle bakonyi, vadregényes módon: köveken, sziklákon, fatörzseken egyensúlyozva. És a kivezető szakasz jön, zöld háromszög, fel a rétre, erdőszélre, Éliás-hegyre – ki a zirci műútig. Piros kereszt újra, vissza a pontig, ahol elhagytuk: vagyis a Csúcs-hegy csúcsára.

Előbb a Borsó-kút is felbukkan, kóddal és némi sárral, aztán hullámzó terep, nem is kicsi ereszkedésekkel és emelkedőkkel. És az említett csúcs, majd a zöld másik ága, le a falu felé. Pompás panoráma bukkan fel, amint kijutunk az erdőből: balra házak, távolabb a környező kegyek – felettük meg a szürke, baljóslatú felhők. Bejutunk a faluba, megint pár száz méterre vagyunk a céltól – és még mindig nem oda tartunk! Megint a zöld sávon megyünk ki, akárcsak reggel, de most az aszfaltútnál nem jobbra térünk, hanem arra rá, csak balra.

Kanyarogva visz bennünket az OKT, követve a Száraz-Gerence medrét (ami jelenleg nem felel meg nevének). Hatalmas part-oldalak, sziklák, érkező zöld kereszt… És egy utolsó kód, meg egyre több kiránduló. Biztos jele a falu szélének, megszoktuk már ezen a szakaszon. És igen, buszforduló, balra tartunk, végig a falun, hatalmas tempóban. Monostor, megint – szinte csak villanásnyira, húzunk is el mellette. Konstatálom, hogy ezzel a csapattal lehetetlen komótosan célba érkezni… Jelen esetben eldöntötték, hogy négyre márpedig ott kell lennünk!

Mondjam-e, hogy 16:00-kor állítom le az órám? És hogy visszahoztuk a szurdokban 4,7-re visszaesett tempónkat 5,1-re? Mosoly. Az asztalnál is: Imre és Viktor gratulálnak, nyújtják át az oklevelet és a remek mívű jelvényt. Imre leszögezi, hogy a rajta látható, hatalmasat lépő figura Viktort ábrázolja, amit lehetetlen elvitatni… Beváltjuk az ital-jegyeket kitűnő cappuccino-ra és kólára. A forralt bor – milyen kár! – már nem alternatíva, hiszen autózás jön. Ildi elköszön, majd mi is – nehéz elszakadni, mert a község (és a környék) vendégmarasztaló vonzása már most visszacsábít. Viktor – úgy mellesleg – meg is említi, hogy a Bakonybél 48 TT idén július 14-én lesz… Hát viszontlátásra!

Bakonybél 48 TT - ahogy én láttam...

Mélységek és magasságok, hegyek és völgyek. A Bakony „fővárosa”, Zirc – és az apró falvak… Csendes, ismeretlen környékek és kirándulóktól nyüzsgő szakaszok. A Bakony csodaszép, vadregényes és változatos tájait kínálta ez a túra.

Ha nem találok túrát, a túra talál meg engem… Láttam, néztem a kiírást, meg ugye, de jó lenne… de rákészültem a SzuperKatlan 30 TT-re, amit másnap, vasárnap rendeztek, erről meg bizony lemondtam. Aztán egy héttel előtte Viktorral, a rendezővel kétszer is összefutottunk Bodajkon, és nagyon invitált. Á, nem, bocs, nincs kivel, senki nem ér rá. De a gondolat motoszkált, persze. Aztán Ildi rám írt hét közben: jössz-e? Mert én mennék, de egyedül nincs kedvem… Na, itt elvégeztetett.

Bakonybél, hét-tíz, Pikoló vendéglő; hát persze. Tökéletesen ideális rajthely, kétség sem férhet hozzá. Viktor széles mosollyal az asztalánál, ahol ezer apróságot vehetnék – az összesen átsüt az ő mélységes Bakony-szeretete. És Ildikó is itt van már, bakonyi ő is: sem unatkozni, sem eltévedni nem fogok ma, ezt már tudom. Lesznek ismert szakaszok, persze – elég sokat tekeregtem már én is a környéken – de kíváncsian várok néhány ösvényt, tájat, amik hiányoznak errefelé a „saját térképemről”. Gyors nevezés (és egy Sport-szelet) után hasonló gyorsasággal hagyjuk el a falut és az aszfaltot; zöld sáv, kellemes bemelegítés. Pompás kilátásokkal persze, már most: Bakonybél köztudottan pazar környezetben, nagyon szép hegyek között búvik meg. A Pityer-dombnál tehát letérünk, és máris a Csúcs-hegy tetején találjuk magunkat. Jöhet a piros kereszt, gyönyörű erdőkön keresztül. Elhagyjuk a Borsó-kutat is, és az Éliás-hegynél kiérkezünk az erdőből.

Megint a zirci műútnál vagyunk, de ezúttal csak átvágunk rajta, és a Nagy-Som-hegyet mellőzve haladunk előre. Ez a szakasz teljesen megegyezik a Bakonyi barangolás 40/70 TT útvonalával, amit már négyszer sikerült bejárnom. Nagyon szép így zölden is, de Ildivel felemlegetjük a pazar őszi színeket, ahogy mindketten jól ismerjük. Közben remekül lehet beszélgetni – nem is csoda, ha gyorsan a Zoltay-forrásnál találjuk magunkat.

Adrienn és Péter éppen indulnak tovább; ők már felírták a kódot. Mi is ezt tesszük: ez az első (önkiszolgáló) ellenőrzőpont. A forrásvíz jól esik, töltünk is: igazi nyári idő van, de szerencsére azért hőség nélkül. A folyadékra azért így is figyelni kell, természetesen. Hamar itt van újra a zöld sáv – vagyis a Rómer Flóris Emlékút. Ez aztán szépen be is visz Zircre, de előbb még kicsit kavarunk: keressük az utat a frissiben kaszált réten. Hát, ősszel könnyebben megtaláltuk a túloldali folytatást az erdőszélen, de azért gond nélkül megoldjuk most is. A városra nyíló panoráma persze pompázatos, mint mindig.

Aszfalt, be egészen a központig, természetesen. Megcsodálhatjuk a ciszterci Apátság gyönyörű tornyait, de egészen addig azért nem megyünk el. Egy (meglátogatott) pékség után balra fordulunk: itt kezdődik a Közép-Dunántúli Piros (a maga 296 kilométerével). Tamást előzzük: botozó alakját már messziről felismerjük – ő meg minket a hangunkról… Innentől aztán egy szakaszt nem ismerek: még csak vonatból láttam.

Különlegesség ez a javából: kilométereken keresztül egy műemlék mellett megyünk! Bizony nem mindennapi dolog, meg kell hagyni. Itt kanyarog ugyanis a Bakonyvasút, ami 2013 óta a nemzeti vagyon része, és műemléki védettség alatt áll. Vonalvezetése lenyűgöző és páratlan: sok helyütt mély völgyben halad, többször alagutakon át, de láthatunk itt viaduktot is.

Építészetileg, mérnöki teljesítményként is tiszteletet parancsol – és mindezt a millennium éveiben hozták létre elődeink. Évtizedeken át jelentős teher-forgalmat is bonyolított – napjainkra elsősorban turisztikai célokat szolgál. Nekünk is sikerült megpillantanunk egy nosztalgia-szerelvényt: méghozzá a legendás Nohab mozdonnyal! Utasaival pedig hamarosan találkozhattunk is, ugyanis megérkeztünk Porva-Csesznek vasútállomására. 

Második ellenőrző pontunk az itteni büfé: kedvezményesen ihatunk egy hűs italt, és indulunk is tovább. Sok-sok kiránduló, piknikező társaságot hagyunk el, valaki utánunk is szól, hogy „ez ám a túratempó”. Jót mosolygunk, hiszen egészen mások a célok, felesleges az összehasonlítás. És ama tempóból pont most veszünk mi is vissza… nem is keveset. Cuha völgye! Hát itt nem lehet rohanni. Vagyis hát lehet, csak az bűncselekmény. 

Hazánk egyik legcsodálatosabb tája, lehetetlen továbbmenni itt álmélkodás és borsózó hát nélkül, úgy vélem.A mély völgyben kanyargó patak, a kövek és sziklák, a két magas part, amelyek hol zöldek, hol szintén mord sziklák… A mellettünk vagy éppen felettünk haladó mesébe illő vasút… A hozzá tartozó alagutak, a viadukt – mind-mind lassításra, nézelődésre, fényképezésre csábít. A vízállás most egészen alacsony, így a tizenhárom átkelés (amiből kettő hídon történik) egyike sem okoz gondot.

Vinye.hu – a közismert büfé vár bennünket, újabb ellenőrző pontként. Az ital-kedvezményen túl további lehetőségek is nyílnak: vízszerzési hely, mosdó, harapnivaló… Rövid szerelvény-igazítás, és jöhet az aszfalt. Kevés, szerencsére, mert ez bizony igen meleg szakasz, örömmel térünk vissza az erdőbe a Hódos-érnél. Itt elköszönünk a pirostól: a Rómer-féle zöld jön megint.

Elhagyjuk az üdülőházakat, és Ildi felhívja figyelmemet a Likas-kőre, pici kitérővel. És hát milyen igaza van! Egészen különleges – és nagyon-nagyon látványos sziklákat és képződményeket járhatunk körbe – mindezt az erdő közepén. 

Aztán kis kitérő a zöldről: zöld háromszög, Pápalátó-kő! Egyszer voltam még csak itt, évekkel ezelőtt, örülök, hogy újra innen gyönyörködhetek Pápa városában. És persze Fenyőfő is látszik: ide tartunk most. 

Pár fotó, felírjuk a kódot, aztán ereszkedés, és leérkezünk a műútra. Ezen ballagunk be a pici, de nagyon rendezett, pázsitos, hangulatos falucskába. A kocsma itt is kedvezményesen adja az italt: pompás balatoni fröccsel kényeztetnek, nagyon jóleső a nyílt szakasz után.

Szerencsére ismét erdők következnek. És egy hosszú-hosszú menetelés, felfelé. A leghosszabb a Kőrisre, tudom meg Ilditől. Ő csak tudja: össze se tudja számolni, hányadszorra vág neki a Bakony legmagasabb pontja (709 m) meghódításának. Fenyőfő nagyon alacsonyan elhelyezkedő település – így hát még jobban érezhetjük a törődést… Kicsit még a zöldön tartózkodunk, de aztán kifogástalanul szalagozott szakasz jön: ez vezet át – a Sándor-hegyen és a Dancs-árkon keresztül – a Csárda-tetőre. Onnan aztán megint a piros sáv jön. Amit viszont már ismerek; igaz, csak ellenkező irányban, azaz lefelé: a Magas-Bakony 50 TT itt hoz le a csúcsról. Hát, most így felfelé egészen más, mondhatom. Valahogy mintha lassabb, hosszabb és melegebb lenne… Igaz, legalább annyira szép: nézelődésre legalábbis több idő jut, az vitathatatlan. Egy szakaszra ez sajnos nem igaz: a Noszlopy-kunyhó romja közelében „útjavítás” történt. Idézőjelben, igen, mert gyalogosan, túrázva elég sokkoló élmény a kövek és sziklák kerülgetése az egyébként felpuhított (szinte felboronázott) földúton.

Az utolsó szakasz aztán már megint megszokott erdei út: megérkezik a zöld kereszt (Bécsi- és Levél-kúti árok), majd végül az Országos Kék is. Itt a legszigorúbb az emelkedő, de igazán rövid: felbukkan a Vajda Péter-kilátó, a padnál pedig Imre, mint pontőr. Vízzel és jó szóval fogad; el is beszélgetünk alaposan. Hamar felmegyek pár kép erejéig: nem 360°, elég sokat takarnak a fák is… és az építmény is imbolyog kissé – de kihagyni azért nincs szívem.

Kék, kis híján a célig! Elköszönünk, és nekivágunk a levezető útnak. Elevenförtés, Lipka-út… kellemes erdők, jó (és jól ismert) utak, OKT. Aztán megjön a zöld is, a Barátok útja, emlegetjük Gyulát, meg a BB 70 TT-t. El a Kopasz-hegy mellett, pár méter aszfalt, és letérés balra. „Ez a harc lesz a végső!” – dünnyögöm, és Ildi is egyetért velem: egy utolsó, sunyi emelkedő még hátravan itt, de vissza már nem tarthat: felbukkannak a házak, zöld négyzet, lejtő.

És íme, a Pikoló, óra leállítása: no nézd csak, tíz órán belül végeztünk! Ötös átlag felett, pedig tényleg nem tempóztunk. És hát persze a mosolygó Viktor, oklevéllel és kitűzővel… férfias kézfogás és gratuláció. Meg egy tányér igazán finom leves: igaz, rossz ételt én itt még nem ettem. A félliteres almafröccs azért könnyen lecsúszik, és – koronaként – egy óriási jeges kávéval is megjutalmazzuk magunkat. Aztán Ildit hazaviszem, aki még útközben látnivalókat mutat, túrákról mesél, és újra megerősíti bennem: a Bakony bizony fantasztikus hely!