Bodajk - Gaja-völgy 15 TT - ahogy én láttam...

Családi kirándulás vagy tempós teljesítménytúra? Esetleg terepfutás? A Bodajk – Gaja-völgyi városnapi esemény szemmel láthatóan bizonyította, hogy bármelyik kategóriában megállja a helyét. Kiváló útvonal-vezetés, sok-sok látnivaló kellemes nyári időben remek ellátással – érdemes volt megint eljönni!

Tavaly pici lányom szemszögéből igyekeztünk bemutatni ezt a túrát. Nagyon pazarul éreztük magunkat: biztos helye volt az idei naptárban is. Ráadásul sikerült ugyanazt a remek csókakői szállást is megcsípnünk! Így hát hat fős családi különítményünk fél kilenckor már túl is van a nevezésen, Emese – mint visszatérő vendég – máris kedves apróságokat kap Lacitól, az egyik rendezőtől. A Kubát Hugón velük együtt túráztak; jó újra találkozni! Aztán felveszünk egy-egy bibliai idézetet a templomban, és indulhat a móka!

Kálvária-járással kezdünk, a templommal szemben. Sokan vagyunk, előttünk és mögöttünk is túrázók igyekeznek felfelé. A lépcsők után sziklás rész, odafönt pedig a jutalom: a szobrok – visszatekintve pedig a pazar kilátás.

Egészen a Vértesig, hát persze! Csókakő várával, éppen szemben… alattunk meg Bodajk. Aztán jöhet az ereszkedés, ami – tekintettel Emesére – természetesen futás. És eltűnnek az utolsó házak is, megcsodáljuk a Kesellő szoborparkot, és jöhet (a piros sávon) az erdő.

Vagy még nem? Ahogy a múlt héten a Kőszegi-hegységben, úgy most itt is a korai érésű szedernek örülhetünk. Csemegézünk egyet, és csak utána veselkedünk neki a kisebb-nagyobb emelkedőknek, lejtőknek.

Amik – tavalyhoz képest némiképp módosított útvonalon – a Károlyi-kilátóhoz visznek. Már megszoktuk, nem furcsálljuk, hogy ide lefelé kell ereszkedni. A Gaja-szurdok fölött szinte lebeg; felmenni rá is egyfajta élmény.

Aztán kék kereszt, ereszkedés, pompás utakon – és máris felbukkan az Alba Regia-forrás. Különleges kialakítása, kellemesen hűs vize önmagában elég lenne az örömhöz, ám az első ellenőrző pont is itt van. Személyzete még hozzátesz az élményhez: kedves fogadtatásban és kínálásban van részünk. Ki-ki választhat sós vagy édes energiapótlást, amit a friss vízzel öblíthetünk le.

A tízesek jobbra, mi balra tartunk. Aggódásom szerencsére alaptalan volt: a tavalyi puha (helyenként sáros) szakasz most remekül járható. Akárcsak az összes többi, egész nap. Az előző délutáni felhőszakadás (ami még megállásra is késztetett az úton ide jövet) semmilyen nyomot nem hagyott itt. És az ígért eső is elkerült bennünket: feleslegesen sétáltattuk meg az esőkabátokat, szerencsére. A Halomsírokhoz is száraz lábbal érkezünk, majd az erdőből kibukkanva gyönyörködhetünk a Bakony látványában.

Újabb elágazás, 25 km balra, mi jobbra. Pont itt ér utol Zoli, aki már második körén van: futva, persze. Gyors üdvözlet, és megyünk utunkra. Emesével felidézzük – és egyúttal meg is ismételjük – az itteni tavalyi kellemes szaladást. És már hallható is a patak csobogása, felbukkan a híd: szia, Gaja! És persze itt a Pisztrángos-tó is – gyönyörű, mint mindig.

Az esőház-pihenő asztalainál pedig újabb EP, újabb ellátás. Lacival újra összefutunk: mindenes, mindenhol, mindig! Eszünk-iszunk, pihenünk egyet. Emese kis kutyának örül, majd a játszótér felé veszi az irányt. Egy bottal a homokba karcolja: „Jó a túra!”, anya pedig kávézik egyet.

Kicsit elhagyjuk a kéket, pontosabban négyzetre cseréljük a sávot. Felkaptatunk a Bársony István emlékházhoz – aztán vissza, merthogy ez egy zsákutca a túrán. Szemből is jönnek túrázók: Timi és Norbi, Józsi bácsi és lánya, a két Feri… örülünk a rövid találkozásnak. Ők persze rendes túratempón vannak, kicsit irigykedek is, és egy kis futással kompenzálok. Kódot írunk (nagyon elmés!), és forduló, vissza. Nekiveselkedünk az újabb kaptatónak; a növényzet most is magas, mint tavaly, de lábam mindig megtalálja az ösvényt.

Sikeresen feljutunk a Vaskereszthez, ami még mindig – fa. A kilátás azonban pompás, és egészen remek kis társaság gyűlik össze itt.

Megindulunk az ereszkedésnek, itt is kiváló az út, szépen fogy a táv és a szint – ezúttal lefelé, természetesen.

Máris újra a pataknál találjuk magunkat – és újra a kéken. És át a hídon… hát persze! Ahol aztán az Ádám-Éva fa maradványai fogadnak – jöhet hát a balos forduló.

A szurdok… Egyike a különlegesen szép, kivételesen emlékezetes helyeknek, amik befészkelték magukat nálam nagyon mélyre. Ami miatt eljövök újra, megint, ilyen messzire is. De ugyanezt látom az egész csapaton. És ahogy végigmegyünk, végig csodáljuk – lassan, messze egy átlagos túratempótól. Megérdemli.

A vize most nem tiszta (mégiscsak esős napok után vagyunk), de ez sem baj. Partjai, a meder szélén kapaszkodó fák, a kétoldali sziklák… A remek ösvények, a kellemes hőfok, a csobogó hang végig… Szóval, röviden: jó itt.

Később egészen hatalmas sziklák, barlangok is következnek, majd faóriások, felszíni gyökerekkel. Ez persze nem csak látnivaló: remek mászóka is! Emese ki nem hagyná idén sem, de hát miért is tenné?

Varjúvár, utolsó EP. Persze itt is ellátás, naná: Balaton-szelettel frissítünk, és még vizet is kapunk. Jól jön az energia: az utolsó – és egyben legkomolyabb – emelkedő tövében vagyunk. Nem sokáig. Emese fürge mozdulatokkal vág neki, és valahogy az az érzésem mögötte, hogy ez egészen a tetőig kitart. Nem tévedek: a pici lány mindenkit maga mögött hagy, és alaposan meg kell húzzam lépteim az övé után. Nagyjából egy-két évet saccolok magamnak, amíg nem kell odafent rám is várnia.

Ez az „odafönt” újabb kilátópont. Az úton is érdemes körültekinteni, és lepillantani a völgybe – amit az imént jártunk végig odalent. De aztán megyünk tovább, újabb kilátópontok jönnek, fotózunk sokat.

Felkészüléskor, térkép-böngészés közben figyeltem fel egy (eddig még nem felfedezett) kilátópontra, amit most megkerestem – és meg is találtam. Ó, mennyire megérte! Meseszerű panoráma nyílik innen a Bakonyra és Balinka felé! De kár, hogy eddig nem vettem észre… Egy kis rövid kék háromszög jelzi – az is inkább csak a térképen. Kijárt ösvény azonban van: tilos kihagyni, azt mondom!

Aztán elbúcsúzunk a völgytől, ereszkedés következik – innen már egésze végig. Ami a sípályánál kezdődik meg – és ahol szintén remek a kilátás. Bodajkra is, a távoli Vértesre is – ma már nem először. Zoli közben ismét előz bennünket, dacára a 25 km-nek (és a második futamának). Mi itt is fényképezünk – sokat, kényelmesen. A szintidővel igazán jól állunk, megengedhetjük magunknak a lazaságot. A lejtőt azonban így is megfutjuk pár helyen, persze csak a móka kedvéért…

Házak, OKT-pecsét, egy kis aszfalt. Kanyargó utak, járdák, majd a célegyenes. Toronyiránt, igen… és már itt a cél. Boltíves kőfalak és épületek, mosolyogva fogadó rendezők. Hát milyen jó így beérkezni! Oklevél és gratuláció, szép kitűző és kézfogás. Nagyon finom kenyéren a házi zsír és lila hagyma: minden nagyon finom. Kellemes a tea is, de aki szeretne, büfét is talál. Pici lányom lenyújt, nyüzsög és megígérteti velem: persze, eljövünk jövőre is! És a kellemes (és kedvezményes) cukrászda-kávézás után délután még egy levezető kultúra-program teszi teljessé a napot: a hosszú távosok által érintett Károlyi-kastélyt barangoljuk be.

Kincsesbánya 30 TT - ahogy én láttam...

Tájegységek és világok találkozása. Sík vidék és alig hullámzó dombok. Egy nagy víztározó, majd erdei magaslat és mély szurdokban kanyargó patak. Kapaszkodás sziklás emelkedőn vagy lépcsősorokon, ereszkedések fák vagy hétvégi házak között, egy impozáns kastély... Igen, harminc kilométerbe ez mind beleférhet!

Kincsesbánya bizony messze esik a nyugati végektől, de több minden is ide vonzott erre a napra. Egyrészt az ismeretlen túra, másrészt a már bejárt (és nagyon kedvelt) Gaja-szurdok és környéke. Harmadrészt pedig – mi tagadás – a megszerezhető pecsétek: IVV-túra, és egyben évnyitó alkalom mind az Észak-Dunántúli Kupa, mind pedig a Cartographia Kupa idei sorozatában. Még így is necces lett volna a dolog, ha nem tart velem a két lány, Réka és Ildi – de szerencsére őket is érdekelte az esemény, így hát hárman gurultunk az általános iskola utcájába. Na, itt már láttuk is, hogy baj lesz. Hat-hét polgárőrön jutottunk keresztül, mire leparkolhattunk: huh, micsoda tömeg! Persze ugyanez bent is – azzal a különbséggel, hogy a sorok alig mozdultak, így hát majdnem háromnegyed óránkba tellett, mire útra kelhettünk. Igaz, legalább közben át tudom venni a tavalyi ÉDK-kupámat, és megvehettem az idei füzetet (akárcsak a Cartographia esetében).

Tömött sorok, vegyes (de többnyire lassú) tempó, négyesével egymás mellett, újra meg újra. Próbálok udvariasan helyet kérni, de így is előfordul, hogy a bozótot ajánlják… Sok-sok szenior korú túrázó: őszinte tiszteletem nekik, hogy télben, hidegben, ködben is itt vannak. Mert az időjárásról a legjobb, ami elmondható, hogy nem esik: a reggeli pár perces napsütés után újra visszatér a köd, és ki is tart egész nap. Szóval, újabb és újabb csoportokon kelünk át, jutunk túl, Viktort is üdvözöljük, Réka viszont békésen elvegyül valahol mögöttünk. Mi Ildivel szeretnénk jobb tempót tolni: mindketten a következő hetekben ránk váró túrákra gondolunk, amire jó lenne rákészülni, edzeni kicsit. Így hát a tempó vegyes: vagy be-beragadunk, vagy jókat futunk. Közben erdők, kisebb dombok, nagyobb irányváltások. Előbb a Szeg-, majd a Vontató-hegy marad el, közben mellőzzünk egy meddőhányót, metszünk egy műutat… A piros jelzés mindvégig teljesen jó, de – ezen felül – sűrű, igen korrekt szalagozás is kísér mindenfelé (és mindvégig).

Megközelítjük a víztározót, de egyelőre csak a sűrű fák között bujkál. Betérünk a Gyermeküdülő (alighanem szebb napokat is látott) épületébe, ahol a pecsét mellé egy finom banán is dukál. Visszafordulunk, Enikőt üdvözöljük; márciusban hozzájuk is készülök egy túrára… Aztán folytatjuk a nagyjából északnyugati irányt, immáron valamelyest megfogyatkozva: a tízesek a visszatérő ágon a cél felé tartanak már. Nagyjából a víztükör közelében vagyunk, de látni most sem lehet túl sokat belőle. Igaz, gyümölcsösök, kerti lakok között haladunk. Ezt a részt Gányásnak hívják, aminek végén műút fogad. Rá is térünk, és ezen haladunk; több mint két kilométert, sajnos. A letérés egy parkolónál esedékes, ahol aztán – betonúton folytatjuk.

Szerencsére itt legalább szint is akad, megtörve a monotonitást. És már erdők, fák között haladunk: emelkedünk, kanyargunk a szalagozott szerpentinen. Mígnem aztán megérkezünk a Zseri vadászházhoz: kedves, barátságos környék. A pontőrök is azok: bélyegeznek, és finom gyümölcslét nyomnak a kezembe, ami igazán jól esik. Jártam már ezen a helyen: a júliusi Bodajk városnapi túrán – kellemes dolog visszaidézni az akkori emlékeket!

Aztán jöhet az ereszkedés a kék négyzet-jelzésen: pazar ösvényen, vadregényes völgyben kanyargunk, szaladunk lefelé. A lejtő szöge ugyanis szinte megkívánja a dinamikát, és amúgy is hasznos egy kis változatos mozgás…

Kitárul a panoráma: előttünk a gyönyörű Pisztrángos-tó, ahol a nagyszerű látványon kívül az OKT is fogad: balra térünk, és innen most sokáig a kéken haladunk. Sok túratársat érünk itt utol, köztük több ismerőst is köszönthetünk. Így haladunk a festői Gaja-patak egyik, majd másik partján.

Még nem láttam ilyen tiszta vízűnek, és a sodrása is elég tempós. A mi haladásunk bezzeg nem! Hosszú lassú szakasz jön innen, pedig a terep és az ösvény kifogástalan. A tempóvesztés „bűnöse” az említett patak, meg persze a környéke, ahol szerintem lehetetlen gyorsan haladni. Különösen igaz ez, ha még fényképező alkalmatosság is akad! Persze ezt látom a sok túratárs esetében is: meg-megállnak, fotóznak, gyönyörködnek.

Hatványozottan igaz ez az Ádám-Éva fa környékén, ahol az új híd feszül át a patakon. Józsi bácsi és Norbi is felbukkannak; több szakaszon is együtt folytatjuk. De aztán hol mi, hol ők állunk meg, lassulunk le: nézelődünk, álmélkodunk. A csobogó patak, a szélébe kapaszkodó fák, kígyózó-markoló gyökereikkel… a hatalmas sziklák, a vöröslő avarszőnyeg… Kidőlt fákon, köveken és sziklákon bukdácsolnak át az apró hullámok, és ez a varázs kitart egészen a Varjúvárig.

Ott jobbos visszafordító, ami egy kellemes sziklás emelkedővel visz fel a Bükkös-tetőre, hogy kicsit vissza is tekinthessünk. Sajnos, tényleg csak kicsit – pedig pompás panoráma nyújtózkodik alant, de ezt most szemérmesen megbúvik a köd paplanja alatt.

Hajrá hát tovább! Ildikó köszönt rám: beszélgetünk kicsit, memorizálom csábító túra-ajánlatait. Aztán kis hullámzás és sok kanyargás: szalag, kék kereszt, majd kék háromszög. Kilátó, ahová ereszkedni kell: harmadszorra jutok ide, már nem hökkent meg. Most persze a kilátás sem: itt is csak a végtelen vattacukor, minden irányba.

Kódot írunk tehát, és visszafordulás: Gyulával idézzük fel bő egy évvel ezelőtti, ugyanitt történt találkozásunkat. Visszatérünk a Kékre, kijutunk a kapun is, és ereszkedünk le a sípálya mentén. Itt megint erősen sajnálkozok a kilátás miatt – mármint, ami nincs. Pedig micsoda pazar lenne a szemközti Vértes! És Csókakő vára, meg az alant elterülő városka… Amit – ha nem is látunk teljes terjedelmében – megcélzunk, és leereszkedünk. Üggyel-bajjal, mi tagadás, merthogy a talaj sok-sok cipőnyomot látott ma már, és ehhez mérten csúszós, saras. Nem minden veszélytől mentesen, de sikeresen beérkezünk a házak közé: szia, Bodajk!Íme, itt a vége a Bakonynak. Mármint az egyik vége-széle...

Szalagok előttünk, követjük (szinte vakon), de egyszer csak feltűnik, hogy hé, nem is a kéken vagyunk! De a szalagok ott vannak, továbbra is – akkor viszont minden rendben. Ki is visznek szépen a fő utcára, és máris betoppanunk a Gaja vendéglőbe. Pecsételés után felhasználjuk a rajtban kapott bónokat: két-két deci forralt borra pont elég. Hát akkor egészségünkre! Egy szendvicset is bevállalok, elvégre tíz perc múlva dél. Aztán piros kereszt, és fel a Kálváriára!

Szuszogva érkezünk a tetőre, de a jutalom persze itt is felemás: a városkára és a stációkra kellemes visszatekinteni, de a Vértes most is hiányzik. Hát majd talán legközelebb! Újabb indok a júliusi ismétlésre… Zúgás le, rátérünk a pirosra, Kesellő és a szoborpark, most másik irányból. Aztán betérünk az erdőbe, ahol sárra számítok. Bár tévedtem volna… de nem. Elég komisz környék; itt még nyáron is jutott belőle, emlékeztem.

Óvatoskodva ereszkedünk az Alba Regia-forráshoz, szerencsére gond és esés nélkül. Kódot jegyzünk fel, de a csobogó vízből most nem töltünk. Pár fotó, és indulás tovább, majd hamarosan: fel. A kék kereszten ugyanis 100-150 méterrel később újra az Ádám-Éva fa jönne. Így viszont megcélozzuk a Vasutas-pihenőt, ahová kellemes lépcsősor visz fel, kellemes pulzust előidézve…

Egy kis sziklaorom felkelti érdeklődésemet, és lám! Érdemes volt megtenni pár lépést a kedvéért: kitűnő rálátást biztosít lefelé, ahol pár órával korábban már jártunk. Hozzá a patak csobogása is társul, így egy újabb maradandó élménnyel lehettünk gazdagabbak. Aztán a pad, és onnan remek kilátás a… ködre, persze. Mehetünk hát tovább, ereszkedés majd újabb emelkedés, hullámzás és kanyargás. Öreg-hegy: újra OKT, a tábláknál jobbra, elköszönünk a pirostól. Zúgás le! Remek a lejtésszög és az út is: kellemes futásokkal érkezünk le a hétvégi házak, szőlők és gyümölcsösök közé.

A mezőny újra besűrűsödik: utolértük a húszasokat. Beérkeztünk Fehérvárcsurgóra, de inkább a víztükröt, mint a községet közelítjük. Megyünk egy ideig a töltésen, a víztározóra kiváló a rálátás, közben túratársakkal beszélgetünk. Aztán beton- és aszfaltút, majd át a hídon, és újabb – alaposan kijárt – saras ösvények. Nem is tudom, miért nem inkább aszfalton visznek? – dünnyög István. Aztán a leereszkedés a parkon át a Károlyi-kastélyhoz megadja a választ: pompás a rálátás az impozáns épület-együttesre így, ebből az irányból leereszkedve!

Hangyaboly-nyüzsgés: az érkező és a már visszafelé igyekvők bájos összevisszasága első látásra kaotikusnak tűnhet. Timivel, majd Veráékkal futunk össze: jól esik a találkozás és pár szó. Utolsó EP, müzli-szelettel és egy remek lehetőséggel: ingyenes belépő és tárlatvezetés a mai napon minden túrázó részére! Mi sajnálattal kihagyjuk: messze még az otthon, és mindhárman sietünk haza.

Visszaforduló nekünk is, aztán máris itt a tó jobb alsó sarka. Megint kis házikók, kanyargás, aszfalt. Kis kaptatón fel, de a sok előttünk haladó miatt a tempó megint erősen lelassul. Majd ereszkedés, elköszönés a víztározótól, és aszfalt. Lejtése megint futásra sarkall, beérjük az előbbi találkozósokat, toljuk tovább a tempót. Aztán jobbra be az erdős részre, de itt már tudom, hogy hamarosan jön a falu. Így is van, felbukkannak az első kincsesbányai házak, és igen hamar az iskola is. Most nincs tömeg, de a szűk aula még így is képes sorokat létrehozni. Aztán kedves fogadtatás, kitűző és emléklap, kézfogás és gratuláció. Pecsét ide, pecsét oda és még amoda is, és betérünk a szűk folyosóra. Kedves hölgyek, finom zsíros kenyér, forró tea – és különleges, ízletes hagyma: vegeta és olíva szelídítette meg. Igazán jól fog esni rá a pompás süti és kávé Várpalotán, a Fehér-Vár-Palota TT-n megismert cukrászdában…