Írottkő maraton 46 TT - ahogy én láttam...

Kőről kőre a Kőszegi-hegységben: egészen szépen rímel, és igazság is van benne bőven. Hiszen akad itt számos kő: kicsi és nagy, híres vagy kevésbé ismert egyaránt. Egy maratoni táv pont kellemes hozzájuk: bebarangolni a hegység magyar és osztrák ösvényeit.

Pünkösd hétfőjén, pompás koranyári időben gyülekezünk a Kincs-pihenő parkolójában Imre autójánál. Akik itt vagyunk, zömmel pontosan tudjuk, mire számíthatunk ezen az első rendezésű eseményen. Önellenőrző pontok, ellátás nélkül, kiválóan átgondolt, különleges útvonal, míves jelvény és a szokottnál jóval szerényebb nevezési díj. Ja, és a klasszikus Sport szelet a rajtban, a hatalmas színes térkép és itiner mellé. Sok időt ezekre nem fecsérlek, Zoli öcsémmel hamar el is tesszük a zsákba, hiszen előzőleg felkészültünk a track alapján, és szinte az egész táv a fejünkben van.

Kombinált, érdekes a kezdés, hiszen nem Kőszegről indul – ellenben első utunk oda vezet. Ez innen természetesen ereszkedést jelent, amit viszont emelkedés nyit: egy rövid szakaszon a kék kör visz a kék háromszögre. Az aztán tényleg lejt: barátságosan, nem durván, alkalmat adva egy kis bemelegítő kocogásra. Kis kanyarodás a Fatalin-bükköknél, és hamar itt az első pont: kódot írunk az Ördögtányér-sziklánál.

Máris metsszük az aszfaltot, és előzzük a vidám csapatot. Réka (aki velünk jött) csatlakozott Veráékhoz, és most együtt tolják: jó utat! Pintér-tető, sajnos immár komoly panorámával: még mindig nem szoktam meg a két év előtti tarolást. Odalent Rőtfalva bújik meg: megyünk, persze, oda is! Majd. Most Kőszeg a cél, a tető után hosszút futunk, a terep kiváló. Kék kereszt, kanyarodás le a Trianoni kereszthez: 2. EP. Keressük a kódot, aztán előkerül az itiner: ja, hogy az évszám, a kereszt tövénél… Bocs, talán mégis át kellett volna nézni az itinert!

Panoráma, gyönyörködés, fotók és hajrá, vissza a kis kitérőn! Pár száz méter, fent vagyunk a Kálvária-hegy tetején – aztán meg a templomnál. Remek kilátás a városra, újabb fotók, miközben felidézem a januári Évkezdő tekergő túrákat, amiknek itt a célja: többnyire hóban, persze…

Stációk, különleges gyökerek szabadon, kanyargó út lefelé: ez már ugye az OKT. Nem sokáig: az ABC-nél letérünk róla, és végigjárjuk az itt kezdődő (újabb) kék kereszt teljes hosszát. Nem mintha olyan hosszú lenne – de éppen a rajtnál fogunk felbukkanni, ha véget ér. Addig pár kilométernyi emelkedés jön, természetesen… csak hogy érezzük a törődést. A Szulejmán-kilátóra most nem kell felmenni: Imre engedékenyebb, mint én. Akárcsak áprilisban a Kubát Hugón, a júniusi Kőszegi csillagok TT-n is fel fogom ide küldeni a túratársakat…

Gesztenyefa utca, Királyvölgy: a névválasztás talán nem véletlen. A sok-sok most is termő fán kívül ugyanis itt található az Öreg gesztenye emlékhely is. Itt látható a közel 500 éves gesztenyefa megmaradt torzója: egészen különleges emlék, nagyjából Mátyás idejéből…

Elfogynak a kis házak, kertek: emelkedő visz ki, gyönyörű ösvényen, kiváló terepen. Meghúzzuk a tempót, gyorsan Szálasi egykori bunkerénél írjuk a kódot. Aztán itt a parkoló, Imre kocsijánál még mindig rajtolnak rövid távosok – ismerősöket is üdvözölhetek. Aztán kék kör, másodszor – de az elágazásnál most ezen is maradunk, és ennek is kihasználjuk teljes hosszát. Ami az aszfaltos szerpentin kanyarjánál ér véget – onnan már csak pár lépés lefelé a Hétforrás.

Elég sokan összejövünk itt: ki-ki szusszan egyet vagy fotózik, körülnéz vagy vizet vételez. Ez utóbbi erősen indokolt is: nagyjából 30 kilométeren keresztül most ezzel a készlettel kell majd gazdálkodni, egészen Velemig. Ezt javasoljuk a szemből érkező Gábornak is, miután saját kulacsainkat feltöltöttük. Aztán megint egy teljes hossz! Úgy látszik, ez egy ilyen nap: ezúttal egy újabb kék kereszt jön, ami innen indul, és az országhatárnál ér véget, hamarosan. Szerencsére az ösvény nem: az odaát is sárga Alpannonia-ként megy tovább. Mi meg követjük, persze, hiszen következő pontunk/kódunk Rőtfalván lesz.

Addig egy igen remek, kellemesen lejtő ösvény visz: közben persze muszáj megállni egy pillanatra, fotóra – ahogy egy túratárs fogalmaz: „hogy tudjuk, hol a határ”. És ez már osztrák föld, osztrák tavacskákkal és kacsákkal, és kislányom jut eszembe, akivel az Alpannonia 15 TT-n itt pihentünk egyet – az ő kedvéért most is lefotózom őket.

Kihalt, csendes határmenti falucska, a kereszteződésben ott a kód, és örülünk, hogy nem a főutcán kell mennünk. Sőt: utána sem a gyalogos- és kerékpárutat válasszuk, hanem az erdőszélen, a patak mentén haladunk. Kicsit hosszabb, és persze harmatos is, de nem aszfalt – lesz az még bőven, sok is.

A sebes Güns (vagyis Kőszeg) patak még mindig kísér, de már a kerékpárúton közelítjük Hámortó (Hammerteich) községet. A mögöttünk jövő csapattól másnap megtudtam, hogy őket itt osztrák rendőrök állították meg, mivelhogy migránsoknak nézték őket… (szerencsére tisztázódott a helyzet). Mi kellemesen átjutunk az előzőnél is kisebb és csendesebb településen, és máris a lékai vár tövéhez érkezünk. A kis tó partjától pompás és fenséges látvány a fenn magasodó épület-együttes: örülök, hogy ezúttal ebből az irányból érkeztünk ide.

A következő kód a vár parkolójánál található, és amíg öcsém ezt intézi, hamar bekocogok az udvarra, pár kattintás erejéig. Többre nem, mert bejártuk már többször is, túrán és kiránduláson egyaránt – mehetünk is, zúgás le a lépcsős ösvényen!

Léka (Lockenhaus) szintén csendes – lehet, hogy mindenki wellness-el? Öcsém szerint inkább Bozsokon cukrászdáznak… A BILLA persze ma zárva, amit kicsit sajnálok, de még a fagyizó környéke is néptelen, kihalt. A kis ivókút azonban üzemel; iszunk pár kellemes friss kortyot.

Így jutunk ki Lékáról, a szerpentinen egészen a széléig, és már nagyon örülünk, hogy bebújhatunk az erdőbe. Hangos motorosok bőgették itt gépeiket – ezzel szemben itt csend honol, friss erdőillat a kipufogógáz helyett, és még kellemes hűvös is adódik. Kint a napon ugyanis már kezdett egészen meleg lenni, így ezt is nagyon tudjuk értékelni.

És persze az erdőt. Pompás, sűrű vegyes erdők vannak errefelé, a közöttük kanyargó ösvények is egészen kiváló állapotúak, és sokáig egészen szerény az emelkedés is. Ez a szerénység aztán megszűnik, komolyabbra vesszük a szinteket: elvégre Burgenlandban vagyunk, és ennek is ugyanaz a teteje, mint a Dunántúlnak – csak itt Geschriebenstein-nek nevezik, nem Írott-kőnek. Mi meg történetesen – mit tesz Isten! – pont oda igyekszünk.

Néha adódik egy-egy kilátópont vagy szakasz, de többnyire marad a sűrű. Rengeteg madárral, kiváló levegővel és pompás illatokkal, és csenddel. Ez aztán egy kis időre megváltozik, amikor átszeljük a Léka – Rohonc műutat: itt újabb kódot is kapunk. Aztán megint bevetjük magunkat a rengetegbe, magunk mögött hagyva ezt az utat is.

Néha helyiekkel találkozunk, kiránduló házaspárokkal köszöntjük egymást. És faljuk a kilométereket, kiváló beszélgetős szakaszokkal, tesómmal élünk is a lehetőséggel. A track persze újra meg újra előkerül, mert labanc oldalon jóval lazábban kezelik a turistajelzéseket, mint mi idehaza. Jó pár kereszteződésben csak ez segít, de hát megszoktuk, itt ez a trend. A kerékpárosokra jóval nagyobb figyelmet fordítanak – csakhogy mi nem mindig bicikliutakon közlekedünk…

Igen erős kaptató jön, bár rövid szakaszon: felrémlik ismerősként, csak fordított irányból. És igen, nem sokkal később belecsatlakozunk a piros Alpannonia útvonal gerinc-szakaszába. Na, ez már igencsak ismerős az Őrvidék-Várvidék 100 TT-ről mindkettőnknek. De nem csak nekünk: itt bizony megjelenik a turizmus. A közeli parkolótól, a Ranch-tól tucatszám érkeznek a hétvégi kirándulók – az Írottkő meghódításának messze legkönnyebb módja. Élnek ezzel honfitársaink is nagy számban, meg persze sok-sok osztrák kiruccanó. Kerülgetjük őket, a tempó-különbség nyilván komoly.

Írott kő. Az „eredeti”, vagyis a három birtok határa – felirattal, kereszttel, ahogy az dukál. Teli egymást fotózó emberekkel, turistákkal. Hadd jöjjön a kilátó! Előbb OKT-pecsét az itiner megfelelő rovatába, és hajrá, fel, a tetejére.

Alaposan megbánjuk eme tettünket. Amikor – pár kattintás után – lefelé vennénk az irányt, felfelé igyekvő csoport érkezik. Tucatszám özönlenek a kanyargós lépcsőn, és csak jönnek, jönnek... Hatalmas megkönnyebbülés hát és végtelenül jó érzés, amikor a határmenti zöldre jutunk, ami meg általában kihalt, csendes, ember nélküli.

Most is. Mi meg figyelünk: eredetileg a kék háromszögön tervezte Imre a túrát, aztán az itineren már a zöld szerepel végig. Mi szívesen lemennénk az előbbin, mert eddig még nem sikerült egyszer sem megtalálni. Na, most igen! Le is óvatoskodunk rajta, és sikerül lefotóznom a Gyilkos-sziklát is, még ha kissé sötét is van itt… De „Kőről-kőre” haladunk, tehát dupla öröm itt lenni.

Lejutunk a DDK-ra; az ösvény kiválóan futható, bele is húzunk kicsit. Újabb hiányzó fákat konstatálunk szomorúan, aztán átkelünk a patakon, és a Sötét-völgy – mint már oly sokszor – most is rabul ejt szépségével (igaz, lefotózni ezt is komoly kihívás).

Újabb kövek: Kalapos-kövek! Fejből emlékszem a fatörzsön lévő kódra, hajjaj… hányszor láttam már! Gyönyörködni mégis megállok, most is. Aztán figyelni kell: nehogy a megszokás hibát generáljon.

Nincs gond, nem zúgunk le az Óriások lépcsőjén: ezúttal északnak fordulunk, letérve a kékről a (meglehetősen ritka) piros háromszögre. Aztán patak-átkelés, piros sáv és kék kereszt (ma már a harmadik): fel is bukkan Velem.

Naná, hogy nem hagyjuk ki Kati nénit a Pittyes kocsmában! Persze hogy iszunk egy remek hűs (kőszegi borból készült) fröccsöt. Bőven megéri azt a majdnem kilométernyi kitérőt… Pár falat is jut hozzá, és mehetünk is. Fel, természetesen, az említett kék kereszt majd a Hörmann-forrásnál „tetőzik”. Előbb meg nyilván a Szt. Vid-kápolna: de szép is így innen lentről!

Kanyarog felfelé az ösvény; a hatalmas fák a még hatalmasabb völgyekben magasodnak, gyökereik időnként kígyóként tekeregve láthatók. Itt is jönnek kirándulók, köszöntjük egymást; elismerően nézek a nyugdíjas hölgyekre: nem séta ide feljutni.

A kápolnánál aztán kiderül, hogy itt ma esemény van: Pünkösd hétfőjének tiszteletére misét celebráltak. Ennek megfelelően itt is óriási a nyüzsgés: többen is akadnak, akik egészen az épületig bejöttek autóval, dacára a tiltó tábláknak. Az ösvények is emberekkel vannak teli – menjünk hamar az OKT-emlékműhöz, ott a következő EP! Aztán át az aszfalton, és újra csend lesz és nyugalom: magunkra maradunk az erdőben, a kaptatón. A fenyvesnél aztán megint egy-két pár jön, útbaigazítjuk őket, és feljutva kanyarodunk is jobbra. Jól állunk vízzel, kihagyjuk hát a hatszáz méternyi kitérőt a forráshoz – nekivágunk inkább a gerincnek.

Kék háromszög, Hármashatár-hegy, majd a Nagy-Kendig. Itt újabb kódot írunk, aztán gyönyörködünk a kilátásban, egészen a Kopasz-Kendig tetejéig. Ott újra bebújunk a fák közé („de jó ez a hűvös!”), meghúzzuk a lépteket, közben még egyet falatozunk. Aztán Vöröskereszt: megint kód, sokadik. És jöhet az OKT, ismét útbaigazítást kérő párocskával. És itt is van az Óház, hát persze, gyerünk fel a kilátóba, és persze megint nem bánjuk meg.

Hamar még évszám az itinerbe, és jöhet a kék háromszög. Amiről aztán a (ma már kétszer megjárt) kék körbe térünk le – és megint útba igazítunk.

Kincs-pihenő, parkoló, szervusz, Imre! Gratulál, majd szabódik: sajnos, nem készültek el a jelvények, így egy méretes kitűzővel menti, amit lehet. Sajnáljuk kicsit, de ennyi remek élmény után ezen nem akadunk fenn… Rékát nem kell megvárnunk, Vera hazaviszi – így hát jöhet Bozsok – stílszerűen az erdei szerpentinen és Velemen át. Igen: hogy még egy kicsit érezhessük azt, amit a Kőszegi-hegység adott ma: sok-sok gyönyörűséget, szépséget és pazar látványt.

Honvéd maraton 42 TT - ahogy én láttam...

Mi mindenre jó egy teljesítménytúra? „Csak csupán” gyönyörködés a természetben, meg mozgás, sport, kikapcsolódás? Vagy képes gyógyítani is? A Honvéd maraton 42 TT egyértelmű választ adott nekem erre is – túl azon, hogy tényleg csodaszép útvonalon vezetett végig a Visegrádi-hegységben.

Komoly munkahelyi változások értek az elmúlt napokban, amiket nehezen, majd később kimondottan rosszul éltem meg – és azon kaptam magam, hogy mélyponton vagyok. De eljött a hétvége, ott volt a lefoglalt szállás, meg a Honvéd TT, amire 2014 óta készültem, de még egyszer sem sikerült. Na, majd most! Kis családom is velem tartott a lenyűgözően szép és hangulatos kisvárosba, Szentendrére. Így hát már reggel hatkor nekiállhatok a maratoni távnak – egyedül, magamban, aminek jelen pillanatban nagyon örülök. Legszívesebben öcsémmel túrázok – de most kellett az egyedüllét, vágytam a magányra; nagyon jó volt így.

Kevés aszfalt után máris kijutok Szentendréről, kis tavacskát kerülök, ahol kimondottan hangos békamuzsika fogad. Magas szálú fűben haladok előre a kitaposott gyalogúton: természetesen perceken belül átázik a cipőm a reggeli harmatban.

A gyönyörű nyáreleji időben nem a GTX-esben jöttem, de ez cseppet sem aggaszt: amilyen gyorsan átengedi a vizet befelé, ugyanilyen hamar meg is fog száradni. Közben még elrobog mellettem egy HÉV, de aztán egy jobbos kanyarral ráfordulok az északnyugati iránynak. Hamar itt az első önellenőrző pont, a Kőlapos: egy híd betonjára festett felirat. Kék festékkel írták rá, amit mostanra már meg is szokhattam, ugyanis igencsak bőkezűen használták eddig (és így lesz ez egészen végig a túrán). Eltévedni ezen a napon szinte lehetetlen: többnyire a jelzések is kiválóak, de sok szalaggal is ráerősítenek a rendezők az említett kék festésekre.

Sárga sávon találom magam – azaz, már turistajelzésen folytatjuk. Házak, gyümölcsösök, hétvégi telkek bukkannak fel: Pomáz szélén koptatunk egy kevéske aszfaltot. Hamar letérünk róla, és az irány marad hasonló az előzőhöz. A szint azonban nem: emelkedni kezd a terep, miközben fogynak el a házikók. Aztán – kellemes hegymenet után – egy balos ráfordít a második EP tisztására.

Ez itt a Kő-hegy, a menedékházzal, és két pontőrrel. Teával kínálnak, de jól állok még folyadékkal, kihagyom. A kilátás nagyon szép – lenne, ha nem ilyen párás ködbe veszne a távoli horizont. Sajnos, azonban ez a helyzet, így folytatom az utamat, magányosan, az erdő csendjében. Csend? Szó sincs csendről… folyamatosan trilláznak a madarak, többnyire mindkét oldalon: lenyűgöző ez a harmónia. Persze, ettől még tekinthetem ezt csendnek, és azt is teszem.

Lovak vágták ki patáikkal az utat, meg a fákon is látom a jelöléseket: lovasoknak (is) ajánlott ez az ösvény. Kissé sajnálom, mert az eddig megszokott remek minőség itt emiatt kissé csorbát szenved. Hamarosan azonban újra kiválóan járható, és megint a korábbi szép erdők jönnek. Ezen kicsit el is gondolkodok, hogy ma mennyire odavagyok a fákért, erdőkért – a megszokottnál is jobban. Igazából semmi extra, semmi különleges nincs bennük, de mégis annyira tetszik. Igaz, nem régen olvastam, hogy erdőben, fák között lenni felér egyfajta terápiával. Na, lehet, hogy most nálam is ez működik…

Szép tisztás bukkan fel, gyerekzsivajjal; sütögető-bográcsozó társaság ügyködik a tűz mellett. Pár métert kell csak mennem, hogy rájöjjek: ez már a Lajos-forrás környéke, ahol a harmadik ellenőrző pont található. Barátságos ember fogad – nem is üres kézzel: a pecsét mellé ropogós zöld alma is dukál. Nagyon finom! És kiválóan oltja a szomjam, amikor elfogyasztom. Ez azonban kicsit később lesz: itt természetesen a forrás vizét kóstolom meg, és nem is csalódok benne. Kulacsot is töltök, és elbúcsúzom a sárgától: kék kereszt váltja. Igaz, nem sokáig: egy meredek oldalban a Bükkös-patak medréhez érkezek le, jelzetlen ösvényen. De nevezhetek-e egy lépten-nyomon kék pöttyökkel, nyilakkal megfestett szakaszt? Aligha. Eltévedés tehát továbbra is kizárt, a lenti völgybe érkezve pedig csoda vár.

Sűrű, sötét szurdok, hatalmas fákkal és partoldalakkal kétfelől. Alant, középen pedig a patak, ami csobogva, csörgedezve követi utamat. Hihetetlen szépség, béke és nyugalom. Emellett az a vadregényes hangulat, amit csak kevés helyen érzek ennyire. Sántít minden hasonlat, de többször a Tolvaj-árok jut eszembe a Lővérekből, meg persze a Cuha völgye a Bakonyból. Teljesítménytúrázóként ritkán teszem, amit most igen: megállok, sőt, leülök – és „csak úgy” gyönyörködök a tájban. Hagyom, hogy átjárjon, megérinthessen, és (megint csak ide jutok vissza) gyógyítson.

Balról megérkezik az OKT, majd aszfaltos utat látok, kicsivel feljebb – ott baktat egy túratárs. Hogy miért jobb neki a betonon, mint itt lent, ezen a remek ösvényen, ki nem találhatom. Nekem szinte fáj, ahogy kijutok a világosra, a falu szélére, majd le is ereszkedek oda, kanyarogva a szerpentinen. Kutyaugatás, fűrész hangja, emberek és autók. Pilisszentlászlón vagyok – először. Ha minden jól megy, jövök majd még egyszer is, hiszen a túra útvonala afféle nyolcas: önmagát metsző girbegurba vonal.

Ebben a kocsmában már jártam, idén februárban, a Fellegvár 45 TT-n. Vajon már akkor is Jánošikova Krċma volt a neve? Erre bizony nem emlékszem. Most kellemes zsíros deszkák várnak ránk, és élek is eggyel. A tervezett fröccs viszont kimarad, lévén hogy csak édes boruk van… nehéz az élet, na! A hideg kóla azért jól esik, neki is lendülök az útnak a zöldön. Aztán rájövök, hogy nem is erre kell most mennem… Errefelé az említett februári túrán mentünk – most a piros sáv játszik, nem a zöld. Ohhh, beletettem plusz hatszáz métert, hát nagyobb baj ne legyen… de azért nem vagyok boldog, persze. Jön egy túratárs, ő is erre menne – sőt, megy is. Neki szimpatikusabb a „nyolcas” tetejét fordítva végigjárni, és a pontőrök sem emeltek kifogást ellene…

Kimegyek a piroson a faluból; balról az Apátkúti-patak szegődik mellém. Ha az imént megismert Bükkös-patak lenne, azt is elhinném, olyannyira emlékeztet arra. Egy ideig számolom, de aztán feladom, és most nem tudom megmondani, hányszor keltem át a patakon. Legalább tucatszor, de lehet, hogy hússzor is?

Tulajdonképpen mindegy. Két hídra emlékszem, a többi alkalom köveken, fatörzseken át adódott, néha meg csak átugrottam. Hol balról, hol jobbról, hol óvatoskodva, alkalmi faágak segítségével, hol pedig könnyedén ugrálva a köveken, sziklákon.

Meredek partoldalak, sötét, mély szurdok, csobogó patak. Igen, mint korábban. Most megint ez gyönyörködtet, az ösvény meg kanyarog, követem.

Kiváló minőségű út: futók is jönnek-mennek. Szabolccsal találkozok, ő is gyors. A Kaán-forrásnál azért mindketten megállunk, élvezzük hűsítő, friss vizét.

Aszfalt jön, balról autónál álló lányok üdvözölnek. Aztán kiderül, hogy pontőrök – de majd csak visszafelé. Előbb uzsgyi a tóhoz, az ottani kódot felírni! Térképem mutatja, hogy odafelé lent, vissza pedig fent (az aszfalton) kell menni-jönni.

Letérek hát, és itt is bámulatos környék fogad. Hatalmas méretű sziklákon lépdelek-ugrálok át, miközben a patak harsogva szalad alattam tova, kisebb vízeséseket produkálva. Lenyűgöző!

Amint aztán az odaérkezés is a tóhoz: előbújik a lombok közül, megcsodálom, majd írom is a kódot. És fordulok vissza, a túra legészakibb pontjáról: alig pár száz méter ide Visegrád, de oda ma nem megyünk le.

Túratársak, fent az úton: hú, visszafelé lent gyertek! Itt nagyon szép! Öööö, oké, köszi… De aztán mégis ott mennek, vissza is. Én meg lent… vissza is (ahol aztán Sanyival is összefutunk). Így jutok a kedves, barátságos pontőrökhöz, akiktől megkapom a kis gyümölcslét meg a csokit.

Jöhet a Spartacus-ösvény! Ahová egy rövid zöld kereszt visz fel – de aztán tényleg itt a zöld sáv, indul a móka, délnek le. Kanyarogva? Ez a szó nem is adja vissza teljesen, ami itt megy… Különösen térképen visszakövethető, ahogy a rengeteg kanyart látom. Az élmény hatalmas – úgy meg különösen, hogy folyton felidézem a Fellegvár 45 TT-t, amikor ugyanitt (csak fordított irányban) komoly hóban, latyakban küzdöttünk. Fel is hívom öcsémet, muszáj megosztani az élményt. A Spartacus bizony zöld is lehet, lila virágokkal, lombok között átszűrődő napsugarakkal!

Jenő-kunyhó, kódot írok, mehetek is tovább. Pazar erdők, fák, töméntelen virág, mindehhez pompás illatok, madárdal és rovarok zümmögő röpte. Földi paradicsom? Talán ez az, igen.

A Szarvaslyuk környéke egészen bizonyosan az. Meg aztán később is… Ezen a szakaszon újra meg újra meg kell állni, visszatekinteni, gyönyörködni.

Markáns (bár rövid) emelkedő jön; hohó, erre emlékszem! És ritkul az erdő, feltűnik egy-egy ház, majd több is: visszaérkeztem Pilisszentlászlóra. Kocsma, újratöltve. Meg a kólás poharam is (képletesen szólva)… Tóni lép hozzám, üdvözöljük egymást. Futsz? Mert ha nem, mehetnénk együtt. Persze, szívesen – csak egy zsíros deszka még… Nyugodtan, addig kicsit előremegyek, úgyis utolérsz.

Hát, utolérem, tényleg – de ehhez mégiscsak futni kell, mert nagyon előre jutott. Ez is jól esett! Aztán együtt érkezünk a Hegytetőre: zajos országút, sok parkoló autó – de jó visszabújni az erdőbe! Ereszkedés, mélységek mellettünk, és itt is remek illat, meg a sok-sok madár. Eltávolodunk az úttól, de aztán megint megközelítjük, és végül rá is térünk. Nem sokáig, szerencsére – bár a jobbos letérőnél túratársat követünk, nem jelzést. Na, ezt páran be fogják nézni – jósolja Tóni. Aztán rétek és erdők között jutunk a Vízműhöz: felírjuk az utolsó kódot. Visszatekintve még fotózunk párat, és hajrá, tovább!

Most jól esik a társaság, a kellemes beszélgetés – sőt, meg is osztom vele minden gondom-bajom. Így igen gyorsan fogynak a kilométerek, és máris Szentendre utcáin járunk. Megússzuk az ígért esőt is vajon? Meg, szárazon érkezünk a célba, több túratárssal együtt. Ahol barátságos fogadtatás, gratuláció vár. Pecsétet kérek a Cartographia-füzetem számára is, aztán jöhet a klasszikus zsíroskenyér, sokféle ízesítéssel: jól esik a falat. Akárcsak a kóla – itt ez is dukál, szuper! Azon már csak pislogok, hogy egy logós pólót is kapok ajándékba a rendezőtől, Csabától – akivel több levelet váltottunk még a túra előtt, térképeket rajzolgatva, track-et tervezgetve… Nahát! Mennyire, de mennyire jó volt ide eljönni!

Igen: a természet, a túrázás gyógyít is. Ezt most már bizton állíthatom.