A Bakonyvasút már
védett értékünk, de használni és a teljesítménytúrán részt venni – azaz érte
mozdulni – továbbra is érdemes. Barátságos rendezői gárda, kellemes útvonal és a
tél végi erdők, hegyek: mind erősítik ezt az érzést. Kis csapatunkkal Eplénytől
Zircig 25 kilométeren át túráztunk.
Kissé fáradtan, majdhogynem kedvetlenül indultam el reggel
hatkor – az előző napi továbbképzés után pláne. Veszprémig az út is azonos volt…
Közben szerencsére bakonyi útitársaim, Erzsi és Ildi is csatlakoztak, és a
lányok derűs várakozása rám is átragadt. Főleg, hogy az otthon még erős szél megszűnt;
igaz, meleg itt sincs. A tervezett nyolcas indulás is sikerül Eplényben, bár a
nagy igyekezetben az itinerem ott marad. Üsse kavics, megteszi egy papírlap is:
ismernek itt, senki nem csinál ebből gondot. Negyedik rendezés, negyedszer
vagyok itt…
Pompás, vadonatúj piros jelzéseket látunk – szalagozást azonban
nem. Hol is kell letérnünk a mély partoldalon? A kérdés megválaszolatlanul
marad: alighanem a friss jelzésen kellett volna valahol… leginkább a másik irányban,
a térkép szerint. Persze mi is lejutunk, aztán fel, aztán le… Hullámzik kicsit
a terep, majd Eplény széléhez érkezünk.
Az ösvények kiválók – ennél már csak a jelzések jobbak.
Vadonatúj, sűrű – mintaszerű itt is, később is. Ahol ráadásul újonnan
létesített piros háromszög is megjelenik – szalagozás ehhez mérten nincs is.
Az Ámos-hegyi emelkedő persze megszuszogtat, de szépen,
stabil tempóban feljutunk a havas tetőre. Igen! Itt ugyanis az is akad – még ha
csak műhó is. A sípálya még üzemel, oda készült – de jutott belőle egy kicsi
nekünk is. Nem csoda, ha a pontőrök is téli holmiban toporognak…
A kínálás szívélyes, a fent említett papírlap is tőlük kerül
elő. Pár szó után a kilátó felé lépünk. A rövid távon indulók itt ágaznak el
balra – mi csak a kilátásért megyünk.
Kiváló a panoráma északnyugat felé – jobbra tekintve pedig
az említett hóágyúk tevékenysége figyelhető meg. Ilyent sem láttam még ennyire
közelről… Visszaereszkedve pedig furcsa érzés a tavaszodó tájban pár lépést
ropogós hóban megtenni.
Vissza is idézzük Ildivel a
tavalyi túrát, amikor nem csak itt volt hó… és nem csak ennyi. Sok helyen
térdig ért, megküzdöttünk vele rendesen. Most kiváló ösvényen kocogunk lefelé,
majd néhol derékszögű kanyarodásokra kell figyelni. A tanösvény táblái maradtak,
a friss jelzés pedig szuper.
Jöhet az ereszkedés az Ámosról lefelé! Néha fotózok, és csak
üggyel-bajjal érem utol a lányokat. Szigorú a tempó, na…
Az erdő nagyon szép, de a hideg reggel óta tartja magát. A
tavacskák odalent ehhez mérten szépen befagyva fogadnak. Mint megtudom, a fenti
hóágyút ezek látják el vízzel – meg is csappant a mélységük.
Átkelünk a Malom-völgyi patak apró hídján. A kis tisztás
most békés csendben fogad – tavaly itt a hóemberen volt a szalagozás… Igaz, a
csend akkor is adott volt. Most a napfényben fürdik minden – mi is örülünk az
extra D-vitaminnak.
Aszfaltos szakasz jön, immár a kis tavak szintje felett.
Megint kocogósra vesszük, remekül azonos a tempónk. Még néhány fotó visszafelé,
és megint hozhatom be a lemaradást…
Sajnos errefelé sem marad el az erdőirtás, mint sok más
tájon is… Több részen is felfedezzük nyomait, bár van, ahol nem is nagyon kell
keresni. Később azonban pompás bükkös oldalak is láthatók, néhol szelíd
dombokon, néhol meredek halmok rézsűin.
A fagyott talajnak most örülünk, mert több helyütt is saras,
agyagos szakaszok emléke merül fel. Most itt is könnyedén haladunk, sorra
hagyjuk el az erdőket. Remek beszélgetős ösvények – a kisebb emelkedők, amik
jönnek, észrevétlenül el is maradnak.
Máris a Köves-kútnál járunk. A Balatont kémlelem, de ezúttal
nem sikerül megpillantani a távolban – alighanem a párás levegő miatt.
Hosszú egyenes jön, mindvégig lejtővel. Aminek alján már
Alsóperepuszta bukkan ki a fák közül. Tudjuk, hogy itt lesz a második ellenőrző
pont – azt viszont nem, hogy Zoli barátunk-túratársunk fogad majd. Örülünk a
találkozásnak, kellemesen el is beszélgetünk.
Hosszú-hosszú betonút jön – vagy csak a nyílegyenes szakasz
miatt tűnik annak? Beszélgetni itt is remekül lehet, meg persze a tájat
nézegetni is. Balról a Bakony magasabb részei tűnnek fel, előtte pedig
Felsőpere házai.
Az elágazásnál oda-vissza szakasz jön, tudjuk. Felballagunk a
Csengő-hegy oldalában épített kicsi, de kellemes kilátóhoz. Út közben
Istvánékkal találjuk szemben magunkat: jólesik az üdvözlés. Pár szót váltunk,
és hamarosan felbukkan az újabb EP is.
Remek társaság! Évek óta megszokhattuk, hogy itt egy vidám,
barátságos csapat fogadja az érkezőket. Nem is üres kézzel! Több gyümölcsöt
(meggy és körte) megkóstolhatok, még többről lemondok… És persze megdicsérem a
gazdát és a remek ízeket.
A kilátást nem dicsérgetem; inkább fotózgatok fentről: az Öreg-Bakony,
illetve a reggel megjárt sípálya környéke vonzza a tekintetet.
Visszatérünk az elágazáshoz (kis kocogás itt is belefér), és
legyűrjük a maradék aszfaltot. A mező szélén kellemes meglepetés újra! Bár akad
némi sár, kisöccse se lehet a korábbi években látott-megjárt dagasztásnak.
Aztán erdők között folytatjuk, újra meg újra felemlegetve a tavalyi havat. Ez
már a Kis-Csiga-hegy. Néhol szép sziklaképződmények is akadnak, de többségében csendes
tél végi erdőben ballagunk.
A ballagó tempót néha itt is meghúzzuk, amikor felemlegetem
a lányoknak a zirci Monostori cukrászdát, amihez – sajnos – nagyon időben be
kellene érkeznünk… A tempót azonban néha kénytelenek vagyunk lassítani. Leginkább
a Gaja-patak feletti átkelésnél, amihez – jobb híján – egy kidőlt bükkfa nyújt
segítséget (igen, itt még az is elég hozzá).
Máskor szövevényes, vadregényes szakasz fogad: bujkálunk,
nevetünk, mászunk, de megoldjuk, persze.
Nincs már sok a szalagozott részből. Egy mélyút vezet el a
Veimpuszta melletti romhoz, ahol aztán balra kanyarodhatunk az Országos Kéktúra
vonalára. Innentől ez vezet bennünket a célig.
Addig még akad egy-két rét, majd pompás bükkös, aminek látványa
mindig megállít, és az otthoni, kőszegi erdőkre emlékeztet kicsit. Itt még
adódik egy kevés szint, de aztán felbukkan Nagyesztergár széle, ahol korábban
volt az EP.
Ahhoz most majdnem teljesen át kell szelni a falut. A túlsó
végéhez közel, egy kocsmában találjuk az utolsó pontőrt és pecsétet. Itt
italbónt is kapunk, helyben fogyasztáshoz. Aztán jöhet az utolsó másfél-két
kilométer: ereszkedés Zircre, ott is a vasútállomásra, hát persze! Ha már
vasutas túra…
Négy-negyvennégy a vége, ami szép, de a cukrászdához kevés.
Sebaj! Kedves rendezők fogadnak; oklevél és kitűző jár, meg egy vonatjegy is a
visszaútra. Kézfogás, gratuláció, közben érkeznek a rövid távosok is. Őket már
kint nézzük a peronon: friss levegő és D-vitamin, jobb itt… Edu jön Dórikával a
hátán, így hát öten foglalunk helyet a kocsiban. Kicsit (három hetet) előre szaladunk
a beszélgetésben, és már a Tekeres-völgyet emlegetjük… Kanyarog a szerelvény,
alagút is megörvendezteti a kislányt, és Eplényben még az elmaradt rajtfotót is
pótoljuk. Viszlát jövőre, ugyanitt!