Mozdulj a sínekért! 25 TT - ahogy én láttam...

A Bakonyvasút már védett értékünk, de használni és a teljesítménytúrán részt venni – azaz érte mozdulni – továbbra is érdemes. Barátságos rendezői gárda, kellemes útvonal és a tél végi erdők, hegyek: mind erősítik ezt az érzést. Kis csapatunkkal Eplénytől Zircig 25 kilométeren át túráztunk.

Kissé fáradtan, majdhogynem kedvetlenül indultam el reggel hatkor – az előző napi továbbképzés után pláne. Veszprémig az út is azonos volt… Közben szerencsére bakonyi útitársaim, Erzsi és Ildi is csatlakoztak, és a lányok derűs várakozása rám is átragadt. Főleg, hogy az otthon még erős szél megszűnt; igaz, meleg itt sincs. A tervezett nyolcas indulás is sikerül Eplényben, bár a nagy igyekezetben az itinerem ott marad. Üsse kavics, megteszi egy papírlap is: ismernek itt, senki nem csinál ebből gondot. Negyedik rendezés, negyedszer vagyok itt…

Pompás, vadonatúj piros jelzéseket látunk – szalagozást azonban nem. Hol is kell letérnünk a mély partoldalon? A kérdés megválaszolatlanul marad: alighanem a friss jelzésen kellett volna valahol… leginkább a másik irányban, a térkép szerint. Persze mi is lejutunk, aztán fel, aztán le… Hullámzik kicsit a terep, majd Eplény széléhez érkezünk.

Az ösvények kiválók – ennél már csak a jelzések jobbak. Vadonatúj, sűrű – mintaszerű itt is, később is. Ahol ráadásul újonnan létesített piros háromszög is megjelenik – szalagozás ehhez mérten nincs is.

Az Ámos-hegyi emelkedő persze megszuszogtat, de szépen, stabil tempóban feljutunk a havas tetőre. Igen! Itt ugyanis az is akad – még ha csak műhó is. A sípálya még üzemel, oda készült – de jutott belőle egy kicsi nekünk is. Nem csoda, ha a pontőrök is téli holmiban toporognak…

A kínálás szívélyes, a fent említett papírlap is tőlük kerül elő. Pár szó után a kilátó felé lépünk. A rövid távon indulók itt ágaznak el balra – mi csak a kilátásért megyünk.

Kiváló a panoráma északnyugat felé – jobbra tekintve pedig az említett hóágyúk tevékenysége figyelhető meg. Ilyent sem láttam még ennyire közelről… Visszaereszkedve pedig furcsa érzés a tavaszodó tájban pár lépést ropogós hóban megtenni.

Vissza is idézzük Ildivel a tavalyi túrát, amikor nem csak itt volt hó… és nem csak ennyi. Sok helyen térdig ért, megküzdöttünk vele rendesen. Most kiváló ösvényen kocogunk lefelé, majd néhol derékszögű kanyarodásokra kell figyelni. A tanösvény táblái maradtak, a friss jelzés pedig szuper.

Jöhet az ereszkedés az Ámosról lefelé! Néha fotózok, és csak üggyel-bajjal érem utol a lányokat. Szigorú a tempó, na…

Az erdő nagyon szép, de a hideg reggel óta tartja magát. A tavacskák odalent ehhez mérten szépen befagyva fogadnak. Mint megtudom, a fenti hóágyút ezek látják el vízzel – meg is csappant a mélységük.

Átkelünk a Malom-völgyi patak apró hídján. A kis tisztás most békés csendben fogad – tavaly itt a hóemberen volt a szalagozás… Igaz, a csend akkor is adott volt. Most a napfényben fürdik minden – mi is örülünk az extra D-vitaminnak.

Aszfaltos szakasz jön, immár a kis tavak szintje felett. Megint kocogósra vesszük, remekül azonos a tempónk. Még néhány fotó visszafelé, és megint hozhatom be a lemaradást…

Sajnos errefelé sem marad el az erdőirtás, mint sok más tájon is… Több részen is felfedezzük nyomait, bár van, ahol nem is nagyon kell keresni. Később azonban pompás bükkös oldalak is láthatók, néhol szelíd dombokon, néhol meredek halmok rézsűin.

A fagyott talajnak most örülünk, mert több helyütt is saras, agyagos szakaszok emléke merül fel. Most itt is könnyedén haladunk, sorra hagyjuk el az erdőket. Remek beszélgetős ösvények – a kisebb emelkedők, amik jönnek, észrevétlenül el is maradnak.

Máris a Köves-kútnál járunk. A Balatont kémlelem, de ezúttal nem sikerül megpillantani a távolban – alighanem a párás levegő miatt.

Hosszú egyenes jön, mindvégig lejtővel. Aminek alján már Alsóperepuszta bukkan ki a fák közül. Tudjuk, hogy itt lesz a második ellenőrző pont – azt viszont nem, hogy Zoli barátunk-túratársunk fogad majd. Örülünk a találkozásnak, kellemesen el is beszélgetünk.

Hosszú-hosszú betonút jön – vagy csak a nyílegyenes szakasz miatt tűnik annak? Beszélgetni itt is remekül lehet, meg persze a tájat nézegetni is. Balról a Bakony magasabb részei tűnnek fel, előtte pedig Felsőpere házai.

Az elágazásnál oda-vissza szakasz jön, tudjuk. Felballagunk a Csengő-hegy oldalában épített kicsi, de kellemes kilátóhoz. Út közben Istvánékkal találjuk szemben magunkat: jólesik az üdvözlés. Pár szót váltunk, és hamarosan felbukkan az újabb EP is.

Remek társaság! Évek óta megszokhattuk, hogy itt egy vidám, barátságos csapat fogadja az érkezőket. Nem is üres kézzel! Több gyümölcsöt (meggy és körte) megkóstolhatok, még többről lemondok… És persze megdicsérem a gazdát és a remek ízeket.

A kilátást nem dicsérgetem; inkább fotózgatok fentről: az Öreg-Bakony, illetve a reggel megjárt sípálya környéke vonzza a tekintetet.

Visszatérünk az elágazáshoz (kis kocogás itt is belefér), és legyűrjük a maradék aszfaltot. A mező szélén kellemes meglepetés újra! Bár akad némi sár, kisöccse se lehet a korábbi években látott-megjárt dagasztásnak. Aztán erdők között folytatjuk, újra meg újra felemlegetve a tavalyi havat. Ez már a Kis-Csiga-hegy. Néhol szép sziklaképződmények is akadnak, de többségében csendes tél végi erdőben ballagunk.

A ballagó tempót néha itt is meghúzzuk, amikor felemlegetem a lányoknak a zirci Monostori cukrászdát, amihez – sajnos – nagyon időben be kellene érkeznünk… A tempót azonban néha kénytelenek vagyunk lassítani. Leginkább a Gaja-patak feletti átkelésnél, amihez – jobb híján – egy kidőlt bükkfa nyújt segítséget (igen, itt még az is elég hozzá).

Máskor szövevényes, vadregényes szakasz fogad: bujkálunk, nevetünk, mászunk, de megoldjuk, persze.

Nincs már sok a szalagozott részből. Egy mélyút vezet el a Veimpuszta melletti romhoz, ahol aztán balra kanyarodhatunk az Országos Kéktúra vonalára. Innentől ez vezet bennünket a célig.

Addig még akad egy-két rét, majd pompás bükkös, aminek látványa mindig megállít, és az otthoni, kőszegi erdőkre emlékeztet kicsit. Itt még adódik egy kevés szint, de aztán felbukkan Nagyesztergár széle, ahol korábban volt az EP.

Ahhoz most majdnem teljesen át kell szelni a falut. A túlsó végéhez közel, egy kocsmában találjuk az utolsó pontőrt és pecsétet. Itt italbónt is kapunk, helyben fogyasztáshoz. Aztán jöhet az utolsó másfél-két kilométer: ereszkedés Zircre, ott is a vasútállomásra, hát persze! Ha már vasutas túra…

Négy-negyvennégy a vége, ami szép, de a cukrászdához kevés. Sebaj! Kedves rendezők fogadnak; oklevél és kitűző jár, meg egy vonatjegy is a visszaútra. Kézfogás, gratuláció, közben érkeznek a rövid távosok is. Őket már kint nézzük a peronon: friss levegő és D-vitamin, jobb itt… Edu jön Dórikával a hátán, így hát öten foglalunk helyet a kocsiban. Kicsit (három hetet) előre szaladunk a beszélgetésben, és már a Tekeres-völgyet emlegetjük… Kanyarog a szerelvény, alagút is megörvendezteti a kislányt, és Eplényben még az elmaradt rajtfotót is pótoljuk. Viszlát jövőre, ugyanitt!

Kitörés 60 TT - ahogy én láttam...

Kitörés. Dinamikát, erőt, elszántságot sugalló szó. Sok minden benne van – és még több, ha a mögöttes tartalom is megjelenik. Márpedig minden február elején így történik a budai várban, sok éve. Emlékezve, tisztelegve az elődök emlékének – gyászolva magyart és németet, katonát és civilt. Különleges teljesítménytúra különleges körülmények és díszletek között. Éjszaka és télen – egyszerre azok minden sajátosságával.

Évről évre többen indulnak neki valamelyik távnak, vállalva a kihívásokat. Kis csapatunkkal a szokottnál korábban érkeztünk, és igen hosszú várakozás után, de szerencsésen nekivághattunk az éjszakának. Zoli öcsém másodjára, én harmadszor, Márk barátunk elsőbálozóként – de mindenkinek a Szomoron hagyott autó volt a cél. Meg persze az oda vezető (majdnem) hatvan kilométer, hiszen – mint tudjuk – az út maga a cél. Itt talán még annál is több. Szimbolikus helyeken áthaladva, a korabeli eseményeket felidézve, katonasíroknál főhajtással – ez a Kitörés. Szerintünk. Az ellentüntetők ezt… másként gondolták. Többféle állat is voltam szerintük (disznó és majom biztosan), de leginkább mocs-kos nááá-ci. Ordibátorral persze, nehogy tudatlanul hagyjam el a Bécsi kaput.

Nem foglalkozunk velük. Nem csak mi – senki. Méltóságteljesen megy vagy menetel kifelé mindenki. Én sem rájuk gondolok, hanem az itteni mészárlásra, meg a megmaradtak kétségbeesett menekülésére. Mi is gyorsan haladunk, át a Széll Kálmán téren, át a zebrákon, parkon és ligeten. Utcanevek, terek, amiket olvastam, hallottam visszaemlékezésekben, láttam filmekben. Aztán csendesebb, békésebb környék jön, és megyünk, megyünk békésen, csendben. Sokan vagyunk! Ez leginkább a Diós árokban látszik – jó pár tucat résztvevő szuszog felfelé. Mivel itt nagy számban indulnak máskor nem, vagy ritkán túrázók, szinte folyamatosan előzünk. A szintidő bőséges: a rendezők gondoltak mindenkire.

Felérkezünk, de nincs megállás: újabb kaptatók, lépcsők, aztán szintben folytatjuk. Most a lépcsőfokok kellemesen szárazok – eddig még csak jegesen, havasan tapostam őket. És itt is a katonasír és a Széchenyi-emlék! Meg a pontőrök és katonák: pecsétet kapunk – és szép panorámát fentről.

Folytatjuk a menetelést, és meglepetten észlelem, hogy: fázok. Nem tart tovább talán tíz percnél – akkor megnyugszom, nem veszem elő a tartalék pulóvert. Arra már elhagyjuk a Normafát is, és több szempontból is kezdődik a műsor. Botok elő! Lámpa fel! Jégmacska a cipőkre! Vége ugyanis az aszfaltnak és a közvilágításnak – vége a sétának. Erdőbe térünk a székelykapun át, jeges ösvényekre (hiába voltak itt plusz öt-nyolc fokok egész héten). Irány a Csacsi-rét! Addig helyre rázódik a mezőny – és (ma először) felbukkan a sok-sok deutsche kamerad is. Német szó innen is, onnan is: idén sem hagyták hát ki. Jönnek évről évre; gondolom, sok-sok személyes kötődéssel, emlékkel – és mint mindig, most is tisztelettel gondolok erőfeszítéseikre.

Így érkezünk meg a Három katona sírjához. Már megszoktam a sok koszorú, mécses és gyertya látványát, de újra meg újra meghat, és persze a fiúk sem rohannak tovább. De a többi túratárs sem: jól van ez így, azt gondolom. Kicsit később megkapjuk a második pecsétet, és jöhet a János-hegy! Hosszú menet, hosszú emelkedővel. Balról pompás panoráma, előttünk – szinte lebegve a horizont felett – a kilátó egyedi kivilágított sziluettje. Hol jeges, hol kicsit (de tényleg csak kicsit) saras az ösvény – végig szépen haladunk. Nem csoda hát, hogy szépen meg is érkezünk, belefutva a nagy tábor közepébe: újabb EP. A megszokott csoki, a megszokott egyenruhák, járművek és fegyverek: muszáj időzni egy-két percet.

Ereszkedés, amitől tartunk, hiszen vannak mindenféle csúszós tapasztalataink. Macska marad a cipőtalpon, és így minden gond nélkül megoldjuk a lépcsőt, egészen a Szépjuhásznéig. Onnan persze újabb kaptató: nekiveselkedünk a Nagy-Hárs-hegynek. Komisz sziklák, jeges szakaszok, és az emelkedő: mind-mind megdolgoztatnak. A kilátóban azonban eddig még nem jártam: mindhárman felbaktatunk a tetejére. Hatalmas ötlet volt! Alattunk a kivilágított főváros lenyűgöző látványa, még inkább alattunk pedig a sorokban érkező túratársak fejlámpáinak füzére.

Ereszkedés a gonosz sziklák között – szegény Márk kétszer is megbotlik itt. Pár perccel korábban vette észre, hogy a jégjárói valahol feladták a küzdelmet… az egyiket utána hozták, de (a másik híján) ez is a zsákba megy. Így sajnos könnyű elesni! Szerencsére nagy baj nincs, de a fájdalom marad mindvégig neki. Lejutunk Lipótmező környékén a Nagykovácsi felé vezető úthoz; át is metsszük. Hűvösvölgy következik: utolsó alkalom, hogy átlépjük a Gyermekvasút síneit. Jöhet a Vadaskert, meg a Határnyereg. Nincs pihenő, nincs lazsálás: folyik tovább a hullámvasút. Sőt: fokozni is lehet. Ijesztgetni sem akarom Márkot, de azért az Újlaki-hegyre felhívom a figyelmét… Komisz nyolcszáz méter lesz ez! Ami aztán valahogy igen gyorsan elfogy: itt az újabb katonasír, újabb EP.

Elhagyjuk, és kiderül a turpisság: nem a tetőn voltak a derék pontőrök. Mindegy, csak-csak végére érünk az izzasztó szakasznak – olyannyira, hogy meglehetősen határozott hűtést kapunk a nyakunkba, ahogy felérkezünk a sziklás-nyitott részre. Iparkodik mindenki visszabújni a fák közé – lemondva az egyébként szép kilátásról is. Így zúgunk le a Virágos-nyereg nagy sátortáborához.

Menjünk mindjárt a hatvanas sátorhoz! Megkapjuk pár marcona alaktól a bélyegző-nyomatot – és az információt: merre tovább. Átballagunk, és felvesszük ellátmányunkat a szigorú katonától. Igazolást is kér ugyanis: tényleg hatvanasok vagyunk, adja is a remek szendvicset. Finom, friss fasírt, uborka és torma: igen jól esik – szokásomtól eltérően mind el is fogyasztom. Hej, meg még az a jó forró tea! Ráadás és ajándék. Repetázok is: a kedves ápolónő mosolyogva adja, és állja a rohamot (hogy stílszerű legyek).

Menjünk, fiúk, mert kihűl az izomzat – nem lesz könnyű a következő szakasz! Így is van – pedig (okulva az előző évről, meg rendezői javaslat is volt) az OKT kékjén maradunk. Sajnos nem eleget: amikor az visszatér a sárga sávra, mi is. Így nem ússzuk meg a Kötők padját, és evickélünk, csúszkálunk. Az egyik szikla kikerülése még sikerül, de aztán kimegy alólam mindkét lábam, és – zuhanok, ennyit érzek, látok csak. Puha füves talajon gurulok, szerencsére, hamar meg is fékezem magam a meredek lejtőn. Kövek gördülnek, de máris kecmergek talpra, és nyugtatom az ijedt srácokat: nincs semmi bajom. Ellenőrzöm: megvannak a kis elülső kulacsaim is (azok szeretnek ilyenkor kipottyanni). Mehetünk tovább, még óvatosabban.

…Aztán kb. három kilométerrel később észreveszem, hogy nincs meg a telefonom. Összenézünk: az esés! Na, most mi legyen? Rájövünk, hogy teljesen esélytelen megtalálni: az úttól lejjebb esett, felhívni meg próbáljuk ugyan, de egy kicsengés után lemerül. Érthetően kedvetlenül folytatom, de a Jegenye-völgyben azért megkérem az egyik pontőrt: ha véletlenül valaki esetleg… találna egy telefont… hívja fel, legyen szíves a tesómat.

Talán érthető a döbbenet, amikor nagyjából negyed óra múlva tényleg hívja! Megvan!! Megtalálták: abban a pillanatban, amikor még kicsengett (és világított a hegyoldalban), valaki meglátta, felvette, elhozta. Elképesztő! Így már sokkal jobban megy a Paprikás-patak kerülgetése, hídjainak újra meg újra átszelése is. És jön Solymár, éppen csak horzsolva… majd nekivágunk az újabb kaptatónak. Ami hosszú-hosszú lankásabb emelkedőbe csap át, és itt már megfogyatkozik a mezőny is. A jégen járó készüléket leveszem, aztán nem sokkal később kénytelen vagyok újra előhalászni… Időveszteség. Egy helyütt nem veszem észre a jeges ösvényen a befagyott pocsolyát: loccs! Bal cipőm GoreTex-technikája szépen vizsgázik, de a tervezett zoknicsere így még indokoltabb lesz… Ami meg is történik egy kilométeren belül: itt van Nagykovácsi, a Zsíros-hegy, meg a Muflon-itató!

Megkapjuk a pecséteket, teát veszünk a „büfében”, az udvaron, és az említett zoknicserére is sor kerül. Már vasárnap van, és majdnem egy órával vagyunk lassabbak, mint tavaly ilyenkor. Nem baj, nem sietünk: a becsületes megtaláló mögöttünk jön – és valóban, negyed óra múlva megkapom a készüléket. Itt is köszönöm még egyszer Rajcsányi Istvánnak!

Búcsú a fegyverektől – és gazdáiktól: a Nagy-Szénás a következő pont. Előbb szerényebben, majd szigorúan fog emelkedni – a végső küzdelem pedig megint jégmacskát igényel. Márkot konkrétan a botommal vontatom fel, de sikerül, feljutunk a szeles, huzatos tetőre. Érthető módon iparkodunk is le róla, ahogy lehet. De nagyon gyorsan nem lehet: itt az ösvényt is keresni kell, az irányt is – jelzés meg nem nagyon akad – mert hát mire is festették volna a kopasz hegytetőn?... Persze azért sikerül a folytatás, és hosszú menet jön.

Átjutunk a Kutya-hegyen (mai túránk legmagasabb pontja), és igen hosszú ereszkedésbe fogunk. Köd és fagy van, amik együttesen igen kellemetlen terepviszonyokat eredményeznek. Csúszik, de nem mindenütt, csúszásgátló hol kellene, hol nem… Márk lámpája kezdi megadni magát, de segíteni nem fogunk tudni: akkus, nem elemes. Aztán a Fehér-út, újabb katonasír, újabb EP.

Hosszú menetelés, monotónia, amit egy forgókapu, majd egy kerítés feletti létra tesz kissé változatosabbá. Aztán a bozótos jelzi: itt a Békás-patak. Az „utász-egységek” által két éve létesített fahidacska segítségével megoldjuk azt is. Lassan kivehetők Perbál fényei is, de egy csoportosulásnál gyanút fogok. Valahol itt szoktak lenni a földbe ásott egységek, nem? Visszafordulok, és egy szem pontőr van ott, csakugyan, az út közepén. De jó, hogy nem hagytuk ki az EP-t!

Perbál aztán csakugyan megérkezik: aszfaltozás (amit alighanem visszasírunk majd a túlvégén, a mezők között), és a Kaiser söröző. Most is finom, forró a tea, de meleg is van, szóval: amint lehet, megyünk is kifelé. A mezők és utak azonban kevésbé sárosak, mint gondoltam. Az emelkedő meg sokkal inkább csúszós, mintsem sáros. Igen, a megfagyó pára és köd, most is… Sokat segít a bot, de a rádióját elég hangosan bömböltető túratárs nem: inkább előre engedjük. Ilyent se láttam még túrán… Aztán fent vagyunk a Nyakas-tetőn, jöhet az ereszkedés. Márk már jó ideje a mi lámpánk fényében nézi az utat: ahol lehet, közrefogjuk. Itt pedig lehet: elég széles az út. És elég csúszós is – de amikor lejjebb érkezünk, már csak sáros. Ez most üdítő változás: nem a ragadós fajta, viszont szerencsére nem is jeges. Hamarabb jön tehát Anyácsapuszta, ahol nagy tűz és kellemesen forró tea-kínálat fogad. És a kedvenc motoros triciklim! Nem hagyhatom ki most sem.

Maradunk az úton, nem kell a lápos Anyácsai-tó partjára leereszkedni. Túratárs ér utol, kellemesen elbeszélgetünk. Hamar bevesszük a derékszögű letéréseket, és már itt is az erdő. Hohó, akkor jön a Kakukk-hegy is! Így van: gondolkodás nélkül veszem elő a csúszásgátlókat – biztos vagyok benne, hogy itt a nélkül teljesen esélytelen. Persze nem az, hiszen végül Márk is csak-csak feljut, de azért elég küzdelmesen (és segítséggel). Ez bizony nagyon meredek volt! És még mindig emelkedik, de az már könnyebb – még ha közben igazolni is kell, hogy nem bolsevikok vagyunk… Utolsó pecsét, Ildiéket érjük utol újra, és együtt ereszkedünk a Kálvária mentén, a rohamosan világosodó reggelben.

Aszfalt. És milyen csúszós! Pipiskedve megyünk, jókat derülve egymáson és önmagunkon. De itt már mindegy, pár száz méter – és ott a suli, a tornaterem, a hőn áhított cél. A tervezett 14 órán néhány perccel belül, elégedetten, de azért fáradtan fogadjuk a kézfogást, elismeréseket. Meg a kitűzőt és felvarrót – hiszen itt az is alapértelmezett díjazás. A tea kellemesen forró, a virsli roppan, ahogy kell, és jólesik kinyújtózni. Csabának pedig gratulálok a Vaskereszthez: ez igen, tízszeres teljesítő! Én a hárommal is igen elégedett vagyok most: megdolgoztunk érte, és sikeres kitörők lettünk mindhárman.

A fotók nagyobb hányadát Márk és Zoltán öcsém készítette: köszönöm ezúton is!

Téli Tihany 20 TT - ahogy én láttam...

A Balaton csodaszép, igaz? Tihany pedig varázslatos; minden része, minden porcikája. Februárban is, igen! Borongós idő, sok ember és némi sár sem tarthat vissza… Főleg elsőrangú szervezés mellett, ahol kifogástalan jelzések és pazar ellátás is dukál. Nem beszélve a különleges díjazásról: a Téli Tihany teljesítménytúra tizedik rendezése maradandó élmény lett.

Minden hely elkelt! Egy héttel az esemény előtt – ami nem is csoda. Évről évre egyre népszerűbb túra, a félsziget viszont kicsi, így hát szükséges volt a korlátozás. Ötös csapatunk szerencsére már korán élt az előnevezéssel, így hát két öcsémmel, valamint Réka és Márk társaságában érkezek a Belső-tó partjánál felállított rendezvénysátorhoz. Igencsak időben: majdnem fél órával nyolc (azaz az első indítási időpont) előtt. Nem bánjuk meg most sem, később sem: a várakozás számos ismerős között, jó kis beszélgetésekkel telik, utána viszont meglehetősen üres pályán mehetünk sokáig.

Mivel csak előnevezők vagyunk (és egyelőre csak húszas táv), minden asztal és minden rajtoltató rendelkezésünkre áll. Már diktálhatom is a kódokat, és kapom az itinereket (és Túró Rudikat) - hihetetlen gyorsan neki is lendülhetünk utunknak. Egészen kevés aszfalt után vágunk neki az első (emelkedő) ösvénynek, ami az Akasztó-domb tetejére visz fel. Ellenőrző pont, máris – de hát indokolt. Mint ahogy a megállás is: remek kilátás csábít, hogy visszanézzünk, fényképezzünk.

Az előző esti eső, az enyhe idő és a korábbi tapasztalataink alapján komoly aggodalommal (és kamáslival, botokkal) érkeztünk. Egyelőre nem durva a helyzet, de némi sár tényleg akad. Az óvatosság indokolt, de azért némi futás is belefér: máris metsszük a rév felé kanyargó aszfaltot. Jöhetnek az antennák (jó kis kaptató újra), aztán a Gejzírmező. Kanyargás, erdők és füves tisztások, meg szintkülönbségek. És persze a névadó gejzír-kúpok: egyszerre hangulatos és egyedi, különleges.

Laci öcsénk ma ünnepeli századik túráját: igazán kellemes alkalmat talált hozzá. Beszélgetős szakasz; módunk van gratulálni, visszatekinteni kicsit. Aztán leereszkedünk a Kerek-hegyről, ami ugyan nem egy bérc, de itt a szintekhez a pár száz méteres dombok is bőven elegendők. Pulóver hátra kerül, a zsákba: egész nap elég lesz a póló és a nyitott vékony dzseki… Újabb EP: az Átjáró-barlanghoz érkeztünk. Gyors pecsételés, cukorka, és jöhet az Aranyház! Elvileg csak súrolja útvonalunk, de természetesen kitérünk a tiszteletére. Különösen, hogy Márk barátunk „elsőbálozó” Tihanyban: neki egyenesen bűncselekmény lenne ezt kihagyni.

A remek panoráma után megint ereszkedés – óvatosan és biztonságban leérkezünk. Tekereg az út, majd déli irányt veszünk, és erdőkön vágunk át. Közben felidézzük a korábbi évek jeges élményeit – most csak sár van, de továbbra sem vészes. Néha célszerűbb az út szélén menni, néha komoly segítség a bot – de kellemes tempóban leérkezünk a Club Tihany felé. Kötél is akad az ereszkedés végénél – egyelőre nem szükséges, de egy-két órával később könnyen lehet, hogy használni fogják… Az Újlaki templomrom falát is elhagyjuk, és leérkezünk a lépcsőn.

Pár méter aszfalt, és íme, a Horgásztanyák: újabb EP – sőt, FP. Ellátás is jut ugyanis, megint. Az itt megszokott friss, ropogós sajtos tallér, és forró tea – sőt, jóféle forralt bor is! Nekem mindig komoly energiát ad – közben pedig a karnyújtásnyira megközelített Balatont és a csónakok csendéletét figyelem. Igaz, pár méterrel kintebb mozgás is van: vízimadarak serege ringatózik a jéghideg víz tükrén.

Még mindig csak egy-két tucatnyi túratárs van előttünk, ahogy megtudjuk. Futók persze folyamatosan előzgetnek, de ez természetes. Itt vadregényes szakasz jön: sűrű növényzet, kanyargás, majd komoly emelkedő – újra fel a gerincre.

Ez már a félsziget nyugati partvonalát is jelenti egyúttal. Ez a menetelés szinte folyamatos hullámzás: fel és le, fel és le. És mindvégig lenyűgöző kilátással balra, nyugat felé! A Balaton hatalmas vízfelülete egyfolytában odavonzza tekintetünket, és meg-megállunk, visszanézünk a déli part felé. Borongós idő, szürke, felhős égbolt? Nincs miért bánkódni, mert a légkör tiszta, igen messzire elláthatunk: még a látóhatárt lezáró Badacsony is remekül kivehető.

A Gurbicza-tető a Csúcs-hegy következik, majd a Nyereg-hegy. Itt teljesen északira vált túránk iránya, és már a Sobri-barlangnál járunk. Kis kitérővel meg is látogatjuk, aztán folytatjuk a hullámzást.

A táj – ha ez lehetséges – még szebb; a kilátás lélegzetelállító. Szikla-formációkat kerülgetünk, egynyomos ösvényeken követjük egymást, de a tekintet – nos, az mindvégig balra fókuszál, ha csak teheti.

Hetedik alkalom, hogy itt járok… mégsem tudom megunni. És majdhogynem a házigazda szerepében találom magam, amikor Márknak mutatom a részleteket (ami azért mégiscsak túlzás lenne, lássuk be). A Balaton felülete változatos, jege látványos, színei lenyűgöznek mindenkit.

Örvényes és Aszófő előttünk – meg persze a Balaton-felvidék hegyei. A Pécselyi-medence, az aprócska falvak, templomtornyok – a távolban pedig még a Kab-hegy tornyai is felbukkannak.

Ereszkedünk, hogy aztán felmenjünk: a kilátó jön. Az Őrtorony-kilátó, az Apáti-hegy tetején. Fantasztikus a panoráma, ezt sem lehet megunni!

Persze 360°-os: és nincs unalmas oldala, érdektelen része. Nem is sajnáljuk az időt: a bélyegzők begyűjtése után alaposan szétnézünk.

Füred, Külső- és Belső-tó, a tihanyi „nyak”… dél felé meg a napfényben fürdő Balaton: de nehéz elszakadni innen!

Aztán még pár szó Eduval és Erzsivel, egy-két szem nápolyi, és újra ereszkedés. Aggódtam, de jobb, mint tavaly volt: kisebbnek érzem a sarat, kevésbé csúszik, mint akkor. A füves tisztásokon meg birkanyáj! Fotogének a jószágok, bár ehhez jótékonyan hozzájárulnak a Füred feletti hegyek is…

Gond és esés nélkül érkezünk le, egészen az Apáti templomhoz. Romnak nehezen nevezhetem, olyan remek állapotba hozták évekkel ezelőtt. Megint EP, megint ellátás… megszoktuk a stílszerű Balaton-szeletet.

A legsárosabb rész jön, figyelmeztetjük Márkot. És itt most tényleg be is jön a jóslat, nincs mese. Sokan el is mentek már errefelé, meg hát igen mélyen is vagyunk: a Külső-tó partján. A rét széle még csak-csak… de aztán igazi dagonya jön. Kilós súlynak érzem a cipőimre tapadó agyagot, ami persze csúszik is.

A víz és nád látványa azonban vigasz: oda figyelve jobban telnek a percek. Közben persze jókat nevetünk is – egymáson csakúgy, mint saját magunkon. Kiérkezünk a szőlők közé, az őslevendulás mellett haladunk előre, és itt egyértelműen jobb a terep, mint vártuk.

Aztán jobbról beérkeznek a rövid távosok is, és a sár mennyisége még a betonúton is figyelemreméltó. De itt az Apátsági pince: újabb EP, nyüzsgő sokadalom, ismerősök és remek hangulat. Hogy ehhez hozzájárul-e a forralt bor? Ki tudja! Mindenesetre megint meglódulunk, ami nem is baj, mert: újabb emelkedő, igen! A korábbiaktól eltérő útvonalon, de most is a Kiserdő felé vesszük az irányt, és kellemesen kiizzadva érkezünk fel a Szélmarta sziklákhoz. Gyors pecsét, lassabb fotózás – mert itt megint elrabol a táj: engem is, a perceimet is. De hát – végtére is! – ezért jöttem…

Ifjú leányok, éltes hölgyek egyaránt fotózzák egymást és a kilátást – micsoda harmónia! Itt-ott nekem is sikerül, aztán jöhet az újabb zúgás le – itt most megint lehet kicsit futni is. Meg persze fényképezni… mert azt mindig lehet, mindig érdemes.

Átvágunk az országúton, ahol pár órája érkeztünk, és jöhet az újabb kaptató. Óvár sáncaihoz érkezünk fel egy szuszogtató emelkedő segítségével. Gyerektávosokat érek utol, remek a hangulat náluk is. Együtt csodáljuk meg a kilátást fentről: van is mit!

Brutális sár jön. Nincs mit szépíteni: ezt még a derék zalai szomszédok is megirigyelhetnék. Helyenként bokáig ér, hozzá pedig szép kis tömeg járul: itt együtt toljuk a rövidebb távosokkal. Ehhez mérten néz ki a terep is, ami reggel még alighanem ösvénynek vallotta magát. Komoly meglepetésemre még mindig megúszom esés nélkül, bár egy-két „mentésemmel” öcsém elismerését érdemlem ki. Aztán erős jobbos, sok előzéssel (valaki közben Mercedes-nek titulál bennünket), és kényszer-pihenő. Ezt ugyanis megint muszáj lefényképezni: a repedő jég és az öböl. Alattunk Gödrös és Diós, kicsit távolabb Balatonfüred… elképesztő.

Ereszkedés… hányadik is ma? Ki számolja! Inkább a Barátlakásokra gondolok – és arra, hogy az utat egy hete a rendezők alaposan rendbe tették. Kíváncsian várom az eredményét, mert az a bizonyos fél orosz hadsereg már előttünk lehet, jó eséllyel. Ami nem biztos, hogy jót tett az ösvénynek... Nos, a Balatontúra csapata újabb elismerést zsebelhet be tőlem: az út remek! Igen hamar az említett „lakások” mellett haladunk, kiváló tempóban.

Ez a tempó aztán hamarosan nyaktörővé válik, amikor egy nagy (és elég lassú) csapatot érünk utol. Hol máshol, mint a lépcsőnél! Na, van ott élet – akarom mondani út azon kívül is. Így aztán a meredek rézsűn száguldunk le, és legnagyobb meglepetésemre életben, sőt: esés nélkül érkezünk le a Ciprián-forráshoz, majd a műúthoz. És a partra, igen! Közvetlenül a fagyos víztükröt kísérjük, meg persze bámuljuk: gyönyörű látvány.

Itt a Hajóállomás egyedi épülete, aminek tiszteletére még a nap is kisüt – de legalábbis valami ahhoz hasonló kísérlettel próbálkozik. Nápolyi, almaszeletek, forró tea… mert bort már nem merek; vezető pozícióban leszek hazafelé.

Át az út alatt, és… ez a harc lesz a végső! – biztatjuk Márkot. Az utolsó kaptató jön – de legalább sár nélkül, mert ez már aszfalt lesz. Kanyargunk a szerpentinen, itt-ott kilátás kíséretében, felérkezünk a Visszhang-dombra. Ahol ha nem is a „Tihanyi Echo”, de maga a főrendező szólal meg: „Jó utat, ingyenélők!” Nos, ez a kedves fogadtatás finom utalás arra, hogy mi itt ma (hárman is) tényleg nevezési díj nélkül túrázunk. Köszönhetően a rendezők által hirdetett játéknak, amin bennünket is kisorsoltak…

Megdicsérjük a túrát és elköszönünk, hogy megtegyünk a maradék pár méternyi emelkedőt. Igen, itt a Kálvária teteje, a három kereszttel, a stációkkal – és a kivételes panorámával. És az utolsó pecséttel: jöhet a végső, pár méternyi terep, a füvön át. Aminek az alján (végszóra) megtörténik a baj. Sáros cipőim megcsúsznak a márványon, és hatalmasat esek – rá a lépcsőfokokra. Felkecmergek, ijedt társaimat nyugtatgatom – mellettünk meg autó áll meg. Tóni, az említett főrendező is aggódik – majd megkérdezi, hogy feladom-e a túrát?...

Tartok tőle, hogy nagyon csúnyán nézhetek rá, mert elmosolyodik, és nem erőlteti tovább. Mint később utánanéztem: 19,3 kilométernél járunk… Kicsit ugyan fájdalmasan, de folytatom, és az apátságnál már újra a tájra tudok összpontosítani. 

Van is mit! Balaton, még egyszer… fentebbről, széles látószöggel. Hegyekkel és Füreddel, jéggel és repedéssel… hátborzongató! És elhagyjuk az Apátság két tornyát is – indulás le!

A macskakövön már kocogunk is kicsit, majd még egy kicsit… és beérkezünk. Időnk a körülményekhez képest tisztes: 4:38 lett (bent hagytunk majdnem két órát), de úgysem ez a fontos. A sok-sok élmény, látvány, kaland és csoda –az igen! Persze, a nehézségek is ott voltak, de csak még értékesebbé tették a végső örömet. Amit a kapott érem tovább fokoz: pompás darab! Nekem még egy Pelso Giga Kupa is jut, a 2018-as teljesítésért. Mehetünk átöltözni (némiképp indokolt), majd jöhet a forró virsli és tea. Újabb találkozások, örömek és gratulációk (befutott Réka is) – és a kocsiból jól esik még egyszer végig simogatni tekintetemmel a tihanyi hegyeket: viszlát!