A Balaton csodaszép,
igaz? Tihany pedig varázslatos; minden része, minden porcikája. Februárban is,
igen! Borongós idő, sok ember és némi sár sem tarthat vissza… Főleg elsőrangú
szervezés mellett, ahol kifogástalan jelzések és pazar ellátás is dukál. Nem
beszélve a különleges díjazásról: a Téli Tihany teljesítménytúra tizedik
rendezése maradandó élmény lett.
Minden hely elkelt! Egy héttel az esemény előtt – ami nem is
csoda. Évről évre egyre népszerűbb túra, a félsziget viszont kicsi, így hát
szükséges volt a korlátozás. Ötös csapatunk szerencsére már korán élt az
előnevezéssel, így hát két öcsémmel, valamint Réka és Márk társaságában érkezek
a Belső-tó partjánál felállított rendezvénysátorhoz. Igencsak időben: majdnem
fél órával nyolc (azaz az első indítási időpont) előtt. Nem bánjuk meg most
sem, később sem: a várakozás számos ismerős között, jó kis beszélgetésekkel
telik, utána viszont meglehetősen üres pályán mehetünk sokáig.
Mivel csak előnevezők vagyunk (és egyelőre csak húszas táv), minden asztal és
minden rajtoltató rendelkezésünkre áll. Már diktálhatom is a kódokat, és kapom
az itinereket (és Túró Rudikat) - hihetetlen gyorsan neki is lendülhetünk
utunknak. Egészen kevés aszfalt után vágunk neki az első (emelkedő) ösvénynek,
ami az Akasztó-domb tetejére visz fel. Ellenőrző pont, máris – de hát indokolt.
Mint ahogy a megállás is: remek kilátás csábít, hogy visszanézzünk, fényképezzünk.
Az előző esti eső, az enyhe idő és a korábbi tapasztalataink
alapján komoly aggodalommal (és kamáslival, botokkal) érkeztünk. Egyelőre nem durva
a helyzet, de némi sár tényleg akad. Az óvatosság indokolt, de azért némi futás
is belefér: máris metsszük a rév felé kanyargó aszfaltot. Jöhetnek az antennák
(jó kis kaptató újra), aztán a Gejzírmező. Kanyargás, erdők és füves tisztások,
meg szintkülönbségek. És persze a névadó gejzír-kúpok: egyszerre hangulatos és
egyedi, különleges.
Laci öcsénk ma ünnepeli századik túráját: igazán kellemes
alkalmat talált hozzá. Beszélgetős szakasz; módunk van gratulálni,
visszatekinteni kicsit. Aztán leereszkedünk a Kerek-hegyről, ami ugyan nem egy
bérc, de itt a szintekhez a pár száz méteres dombok is bőven elegendők. Pulóver
hátra kerül, a zsákba: egész nap elég lesz a póló és a nyitott vékony dzseki… Újabb
EP: az Átjáró-barlanghoz érkeztünk. Gyors pecsételés, cukorka, és jöhet az
Aranyház! Elvileg csak súrolja útvonalunk, de természetesen kitérünk a
tiszteletére. Különösen, hogy Márk barátunk „elsőbálozó” Tihanyban: neki
egyenesen bűncselekmény lenne ezt kihagyni.
A remek panoráma után megint ereszkedés – óvatosan és
biztonságban leérkezünk. Tekereg az út, majd déli irányt veszünk, és erdőkön
vágunk át. Közben felidézzük a korábbi évek jeges élményeit – most csak sár
van, de továbbra sem vészes. Néha célszerűbb az út szélén menni, néha komoly
segítség a bot – de kellemes tempóban leérkezünk a Club Tihany felé. Kötél is
akad az ereszkedés végénél – egyelőre nem szükséges, de egy-két órával később
könnyen lehet, hogy használni fogják… Az Újlaki templomrom falát is elhagyjuk,
és leérkezünk a lépcsőn.
Pár méter aszfalt, és íme, a Horgásztanyák: újabb EP – sőt,
FP. Ellátás is jut ugyanis, megint. Az itt megszokott friss, ropogós sajtos
tallér, és forró tea – sőt, jóféle forralt bor is! Nekem mindig komoly energiát
ad – közben pedig a karnyújtásnyira megközelített Balatont és a csónakok
csendéletét figyelem. Igaz, pár méterrel kintebb mozgás is van: vízimadarak
serege ringatózik a jéghideg víz tükrén.
Még mindig csak egy-két tucatnyi túratárs van előttünk,
ahogy megtudjuk. Futók persze folyamatosan előzgetnek, de ez természetes. Itt vadregényes
szakasz jön: sűrű növényzet, kanyargás, majd komoly emelkedő – újra fel a
gerincre.
Ez már a félsziget nyugati partvonalát is jelenti egyúttal.
Ez a menetelés szinte folyamatos hullámzás: fel és le, fel és le. És mindvégig
lenyűgöző kilátással balra, nyugat felé! A Balaton hatalmas vízfelülete
egyfolytában odavonzza tekintetünket, és meg-megállunk, visszanézünk a déli
part felé. Borongós idő, szürke, felhős égbolt? Nincs miért bánkódni, mert a
légkör tiszta, igen messzire elláthatunk: még a látóhatárt lezáró Badacsony is
remekül kivehető.
A Gurbicza-tető a Csúcs-hegy következik, majd a Nyereg-hegy.
Itt teljesen északira vált túránk iránya, és már a Sobri-barlangnál járunk. Kis
kitérővel meg is látogatjuk, aztán folytatjuk a hullámzást.
A táj – ha ez lehetséges – még szebb; a kilátás
lélegzetelállító. Szikla-formációkat kerülgetünk, egynyomos ösvényeken követjük
egymást, de a tekintet – nos, az mindvégig balra fókuszál, ha csak teheti.
Hetedik alkalom, hogy itt járok… mégsem tudom megunni. És
majdhogynem a házigazda szerepében találom magam, amikor Márknak mutatom a
részleteket (ami azért mégiscsak túlzás lenne, lássuk be). A Balaton felülete
változatos, jege látványos, színei lenyűgöznek mindenkit.
Örvényes és Aszófő előttünk – meg persze a Balaton-felvidék
hegyei. A Pécselyi-medence, az aprócska falvak, templomtornyok – a távolban
pedig még a Kab-hegy tornyai is felbukkannak.
Ereszkedünk, hogy aztán felmenjünk: a kilátó jön. Az
Őrtorony-kilátó, az Apáti-hegy tetején. Fantasztikus a panoráma, ezt sem lehet
megunni!
Persze 360°-os: és nincs unalmas oldala, érdektelen része. Nem is
sajnáljuk az időt: a bélyegzők begyűjtése után alaposan szétnézünk.
Füred,
Külső- és Belső-tó, a tihanyi „nyak”… dél felé meg a napfényben fürdő Balaton:
de nehéz elszakadni innen!
Aztán még pár szó Eduval és Erzsivel, egy-két szem nápolyi,
és újra ereszkedés. Aggódtam, de jobb, mint tavaly volt: kisebbnek érzem a
sarat, kevésbé csúszik, mint akkor. A füves tisztásokon meg birkanyáj!
Fotogének a jószágok, bár ehhez jótékonyan hozzájárulnak a Füred feletti hegyek
is…
Gond és esés nélkül érkezünk le, egészen az Apáti
templomhoz. Romnak nehezen nevezhetem, olyan remek állapotba hozták évekkel
ezelőtt. Megint EP, megint ellátás… megszoktuk a stílszerű Balaton-szeletet.
A legsárosabb rész jön, figyelmeztetjük Márkot. És itt most
tényleg be is jön a jóslat, nincs mese. Sokan el is mentek már errefelé, meg
hát igen mélyen is vagyunk: a Külső-tó partján. A rét széle még csak-csak… de
aztán igazi dagonya jön. Kilós súlynak érzem a cipőimre tapadó agyagot, ami
persze csúszik is.
A víz és nád látványa azonban vigasz: oda figyelve jobban
telnek a percek. Közben persze jókat nevetünk is – egymáson csakúgy, mint saját
magunkon. Kiérkezünk a szőlők közé, az őslevendulás mellett haladunk előre, és
itt egyértelműen jobb a terep, mint vártuk.
Aztán jobbról beérkeznek a rövid távosok is, és a sár
mennyisége még a betonúton is figyelemreméltó. De itt az Apátsági pince: újabb
EP, nyüzsgő sokadalom, ismerősök és remek hangulat. Hogy ehhez hozzájárul-e a
forralt bor? Ki tudja! Mindenesetre megint meglódulunk, ami nem is baj, mert:
újabb emelkedő, igen! A korábbiaktól eltérő útvonalon, de most is a Kiserdő
felé vesszük az irányt, és kellemesen kiizzadva érkezünk fel a Szélmarta
sziklákhoz. Gyors pecsét, lassabb fotózás – mert itt megint elrabol a táj:
engem is, a perceimet is. De hát – végtére is! – ezért jöttem…
Ifjú leányok, éltes hölgyek egyaránt fotózzák egymást és a
kilátást – micsoda harmónia! Itt-ott nekem is sikerül, aztán jöhet az újabb
zúgás le – itt most megint lehet kicsit futni is. Meg persze fényképezni… mert
azt mindig lehet, mindig érdemes.
Átvágunk az országúton, ahol pár órája érkeztünk, és jöhet
az újabb kaptató. Óvár sáncaihoz érkezünk fel egy szuszogtató emelkedő
segítségével. Gyerektávosokat érek utol, remek a hangulat náluk is. Együtt
csodáljuk meg a kilátást fentről: van is mit!
Brutális sár jön. Nincs mit szépíteni: ezt még a derék zalai
szomszédok is megirigyelhetnék. Helyenként bokáig ér, hozzá pedig szép kis
tömeg járul: itt együtt toljuk a rövidebb távosokkal. Ehhez mérten néz ki a
terep is, ami reggel még alighanem ösvénynek vallotta magát. Komoly meglepetésemre
még mindig megúszom esés nélkül, bár egy-két „mentésemmel” öcsém elismerését érdemlem
ki. Aztán erős jobbos, sok előzéssel (valaki közben Mercedes-nek titulál
bennünket), és kényszer-pihenő. Ezt ugyanis megint muszáj lefényképezni: a
repedő jég és az öböl. Alattunk Gödrös és Diós, kicsit távolabb Balatonfüred…
elképesztő.
Ereszkedés… hányadik is ma? Ki számolja! Inkább a
Barátlakásokra gondolok – és arra, hogy az utat egy hete a rendezők alaposan
rendbe tették. Kíváncsian várom az eredményét, mert az a bizonyos fél orosz
hadsereg már előttünk lehet, jó eséllyel. Ami nem biztos, hogy jót tett az
ösvénynek... Nos, a Balatontúra csapata újabb elismerést zsebelhet be tőlem: az
út remek! Igen hamar az említett „lakások” mellett haladunk, kiváló tempóban.
Ez a tempó aztán hamarosan nyaktörővé válik, amikor egy nagy
(és elég lassú) csapatot érünk utol. Hol máshol, mint a lépcsőnél! Na, van ott
élet – akarom mondani út azon kívül is. Így aztán a meredek rézsűn száguldunk
le, és legnagyobb meglepetésemre életben, sőt: esés nélkül érkezünk le a
Ciprián-forráshoz, majd a műúthoz. És a partra, igen! Közvetlenül a fagyos
víztükröt kísérjük, meg persze bámuljuk: gyönyörű látvány.
Itt a Hajóállomás egyedi épülete, aminek tiszteletére még a
nap is kisüt – de legalábbis valami ahhoz hasonló kísérlettel próbálkozik.
Nápolyi, almaszeletek, forró tea… mert bort már nem merek; vezető pozícióban
leszek hazafelé.
Át az út alatt, és… ez a harc lesz a végső! – biztatjuk
Márkot. Az utolsó kaptató jön – de legalább sár nélkül, mert ez már aszfalt
lesz. Kanyargunk a szerpentinen, itt-ott kilátás kíséretében, felérkezünk a
Visszhang-dombra. Ahol ha nem is a „Tihanyi Echo”, de maga a főrendező szólal
meg: „Jó utat, ingyenélők!” Nos, ez a kedves fogadtatás finom utalás arra, hogy
mi itt ma (hárman is) tényleg nevezési díj nélkül túrázunk. Köszönhetően a
rendezők által hirdetett játéknak, amin bennünket is kisorsoltak…
Megdicsérjük a túrát és elköszönünk, hogy megtegyünk a
maradék pár méternyi emelkedőt. Igen, itt a Kálvária teteje, a három
kereszttel, a stációkkal – és a kivételes panorámával. És az utolsó pecséttel:
jöhet a végső, pár méternyi terep, a füvön át. Aminek az alján (végszóra)
megtörténik a baj. Sáros cipőim megcsúsznak a márványon, és hatalmasat esek –
rá a lépcsőfokokra. Felkecmergek, ijedt társaimat nyugtatgatom – mellettünk meg
autó áll meg. Tóni, az említett főrendező is aggódik – majd megkérdezi, hogy
feladom-e a túrát?...
Tartok tőle, hogy nagyon csúnyán nézhetek rá, mert elmosolyodik,
és nem erőlteti tovább. Mint később utánanéztem: 19,3 kilométernél járunk…
Kicsit ugyan fájdalmasan, de folytatom, és az apátságnál már újra a tájra tudok
összpontosítani.
Van is mit! Balaton, még egyszer… fentebbről, széles
látószöggel. Hegyekkel és Füreddel, jéggel és repedéssel… hátborzongató! És
elhagyjuk az Apátság két tornyát is – indulás le!
A macskakövön már kocogunk is kicsit, majd még egy kicsit…
és beérkezünk. Időnk a körülményekhez képest tisztes: 4:38 lett (bent hagytunk
majdnem két órát), de úgysem ez a fontos. A sok-sok élmény, látvány, kaland és
csoda –az igen! Persze, a nehézségek is ott voltak, de csak még értékesebbé
tették a végső örömet. Amit a kapott érem tovább fokoz: pompás darab! Nekem még
egy Pelso Giga Kupa is jut, a 2018-as teljesítésért. Mehetünk átöltözni
(némiképp indokolt), majd jöhet a forró virsli és tea. Újabb találkozások,
örömek és gratulációk (befutott Réka is) – és a kocsiból jól esik még egyszer
végig simogatni tekintetemmel a tihanyi hegyeket: viszlát!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése