Tanúhegyek 100 TT - ahogy én láttam...

Varázslatos Balaton-felvidék: Tapolcai-medence a Tanúhegyekkel, és persze a – szintén különleges hangulatú – Káli-medence. Mindkettőt egyszerre, körbe-körbe, alaposan és részletesen. Különlegesen színvonalas rendezéssel, ellátással… ez a Tanúhegyek 100 teljesítménytúra!

Tavaly egyszeri és utolsó alkalomnak indult, aztán lám, mégis! Talán látták a rendezők a sikert, talán eleget győzködtük őket… (én is kivettem a részem!). De újra összegyűlt sok tucat ember Badacsonytördemicen, a Faluházban, és igen, a hangulat is hasonló, mint tavaly. Az enyém is: nagy várakozás, mint akkor – és aggodalom is (térdek és talpak) – úgy látszik, ez is hozzátartozik. Zoli öcsémmel állunk a sorban, ami most kicsit lassú, de közben beszélgetni lehet, meg üdvözölni az ismerős arcokat.

Aztán fél hét, kezdődhet a hosszú menet! Nekivágunk a Badacsony hatalmas és masszív tömbjének; már az első kilométerek sem ringatnak semmiféle tévhitbe. Gyorsabban megyünk az Országos Kéken, mint tavaly, hamarabb itt a Dongó-kúti kék kör, és hamarabb érkezik A Lépcső is. Naná, hogy a Bujdosók lépcsője! Hadd szóljon, remek hangulatban toljuk, de a beszélgetés azért elcsendesedik…

A Ranolder-keresztet mindig jó érzés megpillantani. Első ellenőrző pont, fél perc se kell, még annyi a kilátáshoz – aztán mehetünk is. Hullámzás, lépcsőzés – csak hogy el ne feledjük: a Badacsonynak még a teteje is komoly, dolgos.

Nagyon lendületben vagyunk, pörög a tempó: kis röstelkedéssel, de a Kisfaludy-kilátót kihagyjuk. Sokszor voltunk fent, nem EP – megyünk tovább. Kőkapun le, a beton szegélyen közben Balázs előz futva: hátborzongató nézni is! A Klastrom-kút aztán pici pihenőt hoz: talán a hely szelleme is hozzájárul (II. János Pál-emlék), meg persze a forrás remek vizét sem hagyjuk ki. Pár szó a kedves pontőrrel, és tűzés le Tomajra. Máris itt a Sörpatika, újabb EP! A fröccs üde és hamvas, a társaság vidám és élénk. Erzsiéket érjük be, remekül elbeszélgetünk a kis aszfaltos szakaszon a Varga-pincészetig.

Ahol persze újabb fröccsözés jön, meg az elmaradhatatlan ropogós sajtos tallér: kiváló párosítás! És valamennyire visszafelé is érdemes tekinteni: olyan kis… kellemes látvány a Badacsony, amikor már a hátam mögött van.

És itt is a Folly-Arborétum; kedvencünk évek óta: kiváló ötlet, hogy ide is bejöhetünk. Pompás és magával ragadó, mint mindig, és bár a tempó most sem hagy alább, a látvány elbűvöl és megmarad az emlék: de szép is itt!

Emelkedünk újra, az Örsi-hegy ravaszdi lankáin. Mert általában nem szokás a „nagy” Tanúhegyek között emlegetni – feljutni azonban ide is felfelé kell, mily’ meglepő… Aztán a piroson meg le, közben a pálos kolostorromot érintve. Nem csak pár fotóért, de némi almaszeletekért is meglassítunk – meg persze pecsételés is van itt.

Aztán szalagozott szakaszon Salföldig: a Kőtenger után felbukkan a kicsike falu, lenyűgöző házaival, portáival. Közepén pedig a Major, újabb EP! Egészen különleges hangulatban, élő „díszletek” között eszünk-iszunk, váltunk pár szót Henivel és Sanyival – és jöhet a Tóti!

Tucadszorra megyek fel, ha jól számolom; mindig élmény és mindig rövidebb… a kilátás meg mindig szebb. Most főleg északkeletnek tekintgetek: a folytatás arra következik. Előbb persze leereszkedünk, biztatva a szembejövőket, de amúgy is érdemes megfontoltan menni. Az elmúlt napok esőzései eddig nem hátráltattak, de itt azért puhább kicsit a szokottnál.

Az Istvándy pincészet is hozza a szokott formáját. Mármint a szokott csúcs-formáját: talpas üvegpohárba kerül, ami oda való – hozzá sokféle kenyér közül én a mangalica-zsírost választom, igen jóféle káposztával. Megáll, meglassul még a futó is: jól esik a sok finomság a hangulatos környezetben, kedves kínálások (sőt: hegedűszó!) közepette.

Káptalantótin szinte csak átszáguldunk, pár méterrel az OKT-pecsételő Horváth-kert előtt jobbra le: kék rom. A Sabari templomromhoz vezet, hiba nélkül: kódot írok, Erzsinek is, aki beért bennünket újra. Együtt megyünk fel vele a Kopasz-hegyre, igazán kellemes utakon, ahol még meggyfa és levendula-szüretelők is változatosságot hoznak…

Hát igen. A lenyűgöző kilátások egyike ma. Voltak, és lesznek is még. De ez az egyik kiemelkedő; felejthetetlen. Körben, minden felé: Tanúhegyek vagy Balaton, Káli-medence: csak attól függ, melyik irányba is nézek éppen. Lefotózni, elmesélni egyaránt képtelen vagyok.

A hosszú lépcsősort baj nélkül teljesítjük, meg hát lefelé mintha más lenne, mint a Káli tényleg 60 TT-n fordítva… Én az imént még apró makett templomtorony máris felettünk magasodik, mi meg bekanyarodunk a Káli Kapocs udvarára. Tesóm bevállal egy paradicsomlevest, én ezt kénytelen vagyok kihagyni. Mosakszom inkább egy jót, és persze kólázunk is egyet (nem olcsón). Felidézzük a tavalyi évet, amikor innen Laci öcsénk is velünk tartott: sajnos, most nem tudott jönni. Így hát ketten folytatjuk utunkat, nekivágva a Káli-medence síkjainak.

Negyed táv. Egy rövid számvetéshez már jó: mi áll előttünk, mi maradt már el a hátunk mögött. Elmorzsoljuk a sík szakasz egy részét: nagy fű (de jól járható), nyitott rész (de hőség nélkül), szemben a Hegyestű. Na, addig még azért menni kell… Zoli ér bennünket utol, Legutóbb is ezen a tájon találkoztunk: jó egy kézfogás, biztatás – aztán el is tűnik a távolban. Hát, ja.

A mosóháznál újra találkozunk: mindenki felírja a kódot (mint több helyen, itt is a Pelso Kupa egy-egy túrájának neve található), aztán hajrá! Kis aszfalt, beérkezünk Kővágóörsre. Kis házak és sok vágott kő. Kerítésekben, házfalakban, kút vagy híd-anyagként is vissza-visszaköszönt. És majd a Millenniumi kilátó impozáns formájú épületénél is, hamarosan. Addig persze még van egy-két kilométer. Ennek egy részét a falun belül tesszük meg: hiányoljuk a tavalyi limonádés kisgyerekeket, találunk viszont szederfát… Aztán a piroson ki, és egyszer csak lehet is lépcsőzni az említett toronyba.

A pompás panoráma után hasonlóan pompás dinnye fogad: uhhh, hogy ez milyen jól tud esni ilyenkor! Mézédes, egészen kellemes hőfokú, és barátságosan kínálják. Kitűnő segítség a következő kilométerekre. Amik – valljuk meg – szimpla „átvezető” szakaszként is titulálhatók. Végig a hegy gerincén, erdőkben, eseménytelenül. Igaz, pont ezek a részek az igazi beszélgetős fél órák, órák – és öcsémmel mi még soha nem beszélgettünk túl sokat… Kihasználjuk hát most is, de a magányos harcosokat ilyenkor nem irigylem.

Akik ilyenkor már ritkábban láthatók. Meg – úgy általában – mások is. A negyed táv óta nagyon kevés sorstárssal futunk össze; inkább csak EP-ken. Széthúzódik a mezőny, hát persze. Mi is magányosan érjük el a Hegyestűt: felbukkan összetéveszthetetlen formája, és mi követjük a Balatoni Kéket – folyamatosan közelítve a csúcsot.

Amit végül idén sem érünk el konkrétan: az EP lentebb van (bár közelebb a tetőhöz, mint tavaly). Akárcsak akkor, most is Jutkáék fogadnak – és most is hasonló finomságokkal. A kolbászkrémes kenyér paradicsommal, retekkel… huh, egyszerre pazar és komoly energiapótlás. Hozzá friss szóda, a szemközti épületben pedig mosakodás – és mehetünk tovább. Ereszkedés és kanyargás a borókásban, és máris felbukkan a Tagyon Birtok. Ez sem olcsó, de a kapott hűs fröccs mennyei – kiváltképp ezzel a panorámával!

Kanyargás a szőlők között – néhol ereszkedéssel, néhol kaptatókkal. Akadnak régi, míves épületek éppúgy, mint újabbak, jellegtelenebbek is. A táj mögöttük mindvégig szemet gyönyörködtető: kis házikók, szőlősorok és gyümölcsfák – végül a Balaton hatalmas tükre. Hatalmas füves réttel fogad Szentantalfa, majd a Mosóháznál friss vízzel is. Feriék érkeznek, kicsit együtt megyünk: elhagyjuk a falut, apró kavargás, de az irány jó: Herendet kerüljük. Mármint a régi, török által feldúlt település romjait…

Ez már a festői szépségű Nivegy-völgy. Apró, megbúvó falvai és a békés táj mindig elvarázsolnak – imádok erre járni. Aztán erdők, rétek, szőlők és ösvények… Beszélgetünk, fogynak a percek és kilométerek. Sajnos, az utóbbiak lassabban, mint emezek. Számvetés, megint: nem szívderítő az eredmény. Tavaly ugyanitt, ugyanígy álltunk… Hát, akkor talán meglesz ez idén is! – bizakodunk.

Forduló. Úgy is, mint féltáv, és a térképre nézve is. Az eddigi keleti irányt a Halom-hegy után nyugatira cseréljük, és megkezdjük a visszautat. Az sem lesz kevés: ugyanúgy ötven. De ne feledkezzünk meg a közbeni frissítésről! Edu és csapata minden földi jóval ellát: még palacsintázás is belefér! Kóla, ásványvíz, sütik… lehetetlen minden megkóstolni. Tóni is felbukkan, András, Tamás, Feriék… nagy a nyüzsgés. És hát itt a kilátó! Ez kihagyhatatlan (és amúgy is furdal a lelkiismeret a Kisfaludy miatt): szétnézünk, fotózunk. Dörgicse, Kab-hegy, Mencshely… ez utóbbit célba is vesszük.

A vulkán-tanösvényen családok, gyerekek is élvezik a táj és épületek szépségét – mi hamar leérkezünk, és megállapítjuk: tényleg érdemes volt kipróbálni a finom mencshelyi kávét. Piros sáv jön – meg egy kis szemerkélés.

Jó ideig nem is zavar, de aztán – Óbudavár magasságában – komolyabban is rázendít. Nagy fa alá állunk (villámlásról szó sincs), és 10-12 perc elég, hogy újra elindulhassunk. A nap is kisüt, és pompás színeket varázsol az égre, meg remek kontrasztot a földre.

Erdők között haladunk. Tavaly ezen a környéken már elég komolyan szürkület fogadott. Tényleg csak a környéken: idén viszonylag nagy különbséggel, északabbra haladunk. Az OKT-ra azonban már ugyanott érkezünk rá, és jutunk be Balatonhenyére. Aggódva látjuk a kocsmaépületet tető nélkül, de aztán kiderül: a felújítás ellenére a megszokott fröccsünket megkaphatjuk most is. Amikor Csipi (mint pontőr) ehhez dinnyével és izó-itallal is hozzájárul, egészen békében hagyjuk el a falut. Pláne, hogy pici lányomnak egy kedves plüss kacsa is rákerült a zsákom hátára…

Szőlők, amiket tavaly megjártunk, de nem láttunk. Hát most igen. Persze, egy órával korábban indultunk, mint akkor – sajnos, nagyjából csak amiatt állunk így. Szürkül, fogy a fény, meg borult is az ég… mai utolsó fotóim készülnek itt.

Erős jobbos, meg mintha emelkedne is. Aha, most már biztos. Te, ez a Vaskapu – vélekedik Zoli. Á, az jóval húzósabb! Neki lesz aztán igaza: pár száz méter után magam is felismerem. Persze, jó érzés, hogy ez is „összement” az emlékeinkhez képest. Felérkezve a gerincre itt-ott már botorkálunk, de a makacsság is nagy úr: lámpát majd az Eötvös-kilátónál! Sikerül is, baj nélkül elérjük, és persze ide is felmegyünk. Naná, hogy mennyire megérte! Szívmelengető érzés végignézni a békés esti tájon, a kivilágított falvakon. Alattunk a sötét erdőben meg – nézd csak! – ott mennek a sorstársak. De kár, hogy ezt nem tudom megörökíteni!

Aztán persze mi is ott megyünk. Lefelé; meglehetősen határozottan. Mondhatnám, hogy komisz ereszkedés… sőt: mondom is. Igencsak figyelni kell: sziklák, gyökerek, meredek oldal. A föld meg elég puha ahhoz, hogy csússzon, ha úgy adódik. És miért ne adódna úgy néha? Mégis sikerül – továbbra is – esés és baj nélkül menni. Előre, Szentbékkálla felé. Nincs is már messze! Láttuk az imént fényeit, és most – leereszkedvén a Fekete-hegyről – előttünk pislákolnak – mint afféle szentjánosbogarak – a falu lámpái. Erről jut eszembe: most van rajzásuk, találkoztunk is néhány egyeddel.

Hamar átkelünk; vonz erősen a Kőtenger. A Káli tényleg 60 TT-n őrült turista-áradat fogadott itt. Figyelj csak, tesó, most kevesebben lesznek! És tényleg. Egyetlen túratárssal találkozunk – vele is csak a túlsó szélén, amikor kiderül: nem találtuk meg a kódot. Na, ő se. Telefon a rendezőnek! Tóni viszont állítja: ott lesz az – konkrétan az Ingókőnél. Nono: de hát arról volt szó, hogy az OKT-n kell menni! Az pedig a kék T (tanösvény) vonalán van (még ha csak pár méter is a különbség). Így már rendben a dolog, de újabb 10-12 perc veszik oda. Húzzuk hát meg Mindszentkálláig!

Megtesszük, és a Káli Kapocs udvarán ezúttal már én is levessel kényeztetem magam. Nem is akármilyennel! Pompás gombaleves, sok-sok finom zöldséggel, komoly adag… uhhh, csak meg ne ártson! Szerencsére nem történik ilyen. Sokkal többet árt az óra – pontosabban annak alapos kielemzése. Meg a kilométereké, nyilván. Háromnegyed táv, nagyjából – és szigorúan rossz az eddigi átlagunk. Értetlenül állunk előtte: nem is jöttünk lassan! Tenni persze egyetlen dolgot lehet: megnyomni a tempót. Hát ez nem mindig megy könnyen. Hetvenöt kilométerrel a talpamban pláne nem. Főleg, ha tudjuk, hogy a talpaim bizony: rongyosak, ezt kell mondjam.

Csak a „kényeztetés” kedvéért most kapnak jól aszfaltot is, aztán jön a mai horror: a Köves-hegy. Tavaly megtanultuk – addig ismeretlenként is – tisztelni. Most még rádobott egy lapáttal, merthogy itt is új az útvonal. Láz-tető, és Köves-hegyi nyereg. Hosszabb is, de az még hagyján… Igen komoly kaptatók és lejtők, mindeközben 45°-os rézsűs oldal… Felfelé szinte mászunk, lefelé aprólékos ereszkedéssel cammogunk. A tempó? Igen, ennek megfelelő.

Kék kereszt, kis diszeli műút (szemből fejlámpások, a régi kékről), aztán folytatódik a kihívás. Előttünk a Csobánc, teljes méretében – még ha nem is látjuk. Talán jobb is. A leghúzósabb, keleti oldal, a mostani OKT vonalán. Tavaly szenvedtünk vele rendesen – most a vihar (üdítő módon) hiányzik. Minden más azonban adott: végtelen hosszú emelkedő, egyre meredekebb szögben, sziklák és gyökerek… De megvan, hát persze; egyszer mind megadják magukat, igen. Kitartás kérdése az egész.

Jutalom fent a várromnál: pecsét és aszalt gyümölcsök. Nem vagyok a rajongója, de most igen jól esik. Közben két leány érkezik: egyikük (mint kiderül) kísérője a másiknak - és egyben leánya is. Anya azonban úgy érzi, hogy kész: itt a vége, és itt feladja. Invitáljuk: véletlenül mi is pont a cél felé megyünk – jöhet velünk, ha szeretne. Nehezen, de rááll. Jönnek a tizenéves kislánnyal mögöttünk az éjszakában, mi meg szóval tartjuk őket a sziklák, majd beton talpfák talpsimogató örömei között. Gyulakeszi csak egy pillanat – a folytatás azért több… (szerencsére itt a kislány beül apához a mindvégig jelen lévő depó-autóba).

A megszokott dagonya stabilan hozza formáját, szépen rommá járták előttünk még a széleit is. Aztán Egervíz, patakátkelés: az asszony nem ingatag, de a híd azért igen… Vasút, majd a tapolcai műút; csak egy villanás mindkettő. Jöhetsz, sárkányölő Szt. György! Még lámpáinkat is kikapcsoljuk egy pillantásra: felmérni tömbjét, sziluettjét. Mónika jön velünk továbbra is, de újra meg újra megállna. Egyszer aztán tényleg megteszi: csak úgy, a szőlősorok között. Hát, fogy a mi időnk is, elmondjuk, merre tovább – legalább a kulcsosházig. Ott alhatsz, vagy ki is szállhatsz…

Benyitunk, miután legyűrtük a lépcsősor első hányadát. Habzsidőzsi, most is. Banán és kóla lesz a kiválasztott turbó számomra – de mire nekiállnék, benyit Mónika is. Ohhh! Mégis mennék tovább, ha lehet… veletek. Gyere! És mint egy főnixmadár, jön. Mint a gép. Mert itt már muszáj úgy menni. Az óra nem viccel. Lépcsősor, össze-vissza fokokkal, sziklákkal? Behajló fák, csúszós terep? Semmi nem számít – csak az a 12 kilométer, ami még hátravan. Meg a hozzá járó három óra.

Feljutunk a tetőre, eső szemerkél erősödve, hozzá jóféle szél. Zoli mellényen töpreng, én örülök, hogy végre nincs melegem. Aztán megcsodáljuk a hajnalpírt Siófok felől, és húzás a piroson. Kanyargás, majd futás lefelé. Aha, futás. Lehet, és akkor meg miért ne? Utána úgysem lehet: sziklák (meg pazar kilátás) a nyugati oldalon. De aztán megint. És utána is, megint. Gyors frissítés az Oroszlánfejű kútnál (mert az azért tényleg kihagyhatatlan), és futás. Toljuk mind a hárman, és nézem Mónit, hogy na, vajon ebből a történetből meg mi lesz? Még mindig tolja, a Tarányinál és a Lengyel-kápolnánál is, aztán megint apa bukkan fel a fehér autóval, de elfut mellette is (ő meg csak pislog). Kel a nap, piros az ég alja Gulács felé.

Aszfalt, majd a hosszú aszfalt… a hosszú kerékpárút… a kevésbé hosszú, de emelkedő betonút fel a várhoz. De nem, oda idén sem kell fellépcsőzni, csak a kapuig. Még itt is frissítés? Mars szelet és kóla. Aztán mars, lefelé! Apró esés, de felkelek, és tolom, tovább. Hosszan ki Szigligetről. Szemközt a Badacsony vigyorog, de visszavigyorgok. Oda ma már nem! Megvagy, majdnem egy napja. Csak ide, Tördemicre. Be, a Faluházba. Oda, az asztalhoz.

És igen! Megvan. Huszonhárom-negyvenhét. Ennyi időt még nem töltöttem terepen, rekord. Mónika készen van, mint a mateklecke. De itt van mellettem, a célban, kezében emléklap, üveg bor és míves jelvény. Neki is, nekünk is. Gratuláció és spagetti – vagy gulyás, vagy paradicsomleves. Meg víz, meg kóla, meg… minden. Meg a társak az asztalnál, és hogy itt milyen jó! Itt minden annyira jó. Jövőre mikor is lesz?

Kék Balaton 100 TT - ahogy én láttam...

Balatoni nyár… Sok-sok napsütés és egy rövid zápor, remek étkek, friss gyümölcsök és finom borok. Pompás társaság és felejthetetlen hangulat, kellemesen langyos éjszaka és egy rövid, de szép pirkadat. Mi kellhet még? Egy kiváló túra? Akkor jó helyen vagyunk: ez itt a Kék Balaton 100 TT.

Az Országos Kékkör három túravonalán kívül is létezik hazánkban néhány kék sáv-jelzés. Ezek egyike a Balatoni Kéktúra, ami közel 105 kilométeren keresztül kanyarog a Magyar Tenger felvidékén. Pétfürdőtől a badacsonyi mólóig igen sok látnivalót kínál: ezt az útvonalat (vagy tetszés szerint ennek egy részét) járhattuk végig ezen a teljesítménytúrán. Sajnos, két öcsém nélkül, de mégsem egyedül érkeztem: Ildikó és csapata megtisztelő társaságát élvezhettem, akikkel már sokszor találkoztunk, de így, közösen első alkalommal gyalogoltunk együtt. Meg persze sokan másokkal: az előnevezettek listája igencsak hosszú és tekintélyes lett. Ilyen társaságban indulni megtisztelő és egyben kihívás is számomra: remek érzés! Így álltam be a sorba kicsivel reggel hat után Pétfürdőn. És persze csak kapkodtam a fejem: hú, hát itt tényleg igen sokakat ismerek! Előttem-mögöttem több „Év Teljesítménytúrázója” cím birtokosa, ismerős arcok és nevek különböző bajnokságokból, versenyekről, fórumokról…

Ezek az arcok most mind derűsek; kívülálló el nem hinné, hogy száz kilométer legyalogolása előtt állnak éppen! Pompás a hangulat, meg kell hagyni: nevetés-viccelődés, kézfogások és puszik, élcelődés és kérdezősködés… Egy nagy család, egy nagy baráti társaság: találkozunk, összejöttünk itt. Edina és Bubu az asztalnál, a sor gyorsan halad, de ez sem fontos annyira… Alig veszem észre, hogy tulajdonképpen elindultunk, a vidám légkör jön velünk együtt. Egy kis aszfalt, persze, az előző esti Pizsi Parti résztvevői mesélnek, közben kitűnő pálinka, akarom mondani, házi meggylé kerül elő Gyuri zsákjából… Kopár domboldalak, visszatekintve pedig a kelő nap lenyűgöző fényei – a nem túl szívderítő látványú iparvidék felett.

Elhagyjuk Pétfürdőt, hullámzunk is kicsit, terepre érkezünk: kavicsos utak, borókás-ligetes szakaszokat hagyunk el. Magasfeszültségű távvezeték, alattuk kódos pont, méghozzá a titkosabbik fajtából.

Elolvassuk az idézetet, és felírjuk a kék egyik árnyalatát – sok ilyen lesz ma még. Gyönyörű napraforgótáblák, aztán érett, arany-színű zabmező és fák alatt hűsölő birkanyáj: van látnivaló bőven! Közben Norbival vetődök össze, akiről még csak hallottam – most összeismerkedünk és remekül elbeszélgetünk pár kilométeren át. Fogy is rendesen az út, hamar felbukkan Királyszentistván. Előbb fentről, egy pazar panorámát kínáló tetőről szemlélhetjük meg: itt bukkan fel először a mai napon a Balaton!

Kódot írunk, fotózunk, majd le is ereszkedünk a faluba. Ellenőrzőpont itt is, de fellendítjük a forgalmát a kis boltnak és a szomszédos kocsmának is. Aztán tovább, fel a Mogyorós-hegyre, és át az úton: Litér látható előttünk. Autóval igen sokszor jártam itt, gyalog most először. Itt ellátás is fogad, Timivel: eszünk-iszunk, fénykép és tovább! Újabb ismert arcok-nevek: Csaba és Ottó társaságában folytatom – de közben itt vannak a többiek is, hol egyik, hol másik „csapattag” mellett megyek, beszélgetek. Néha többen is bekapcsolódunk egy-egy érdekes témába, és telik az idő; fogynak az utak, a kilométerek. A Romkúti-völgy árnyas hűsének örülünk – mert szép nyári nap és kellemes meleg van – majd megérkezünk a Malom-völgybe. Bubu ismét, immár pontőrként: kapjuk a pecsétet és az újabb ellátást. Gyakori a folyadék-pótlás is, ezért még mindig nem töltök a zsákomban megbújó vizestasakba – elég a két pici kulacs is. Ez a helyzet aztán meg is marad az egész nap folyamán.

Ereszkedés Vörösberénybe, természetesen továbbra is, mindvégig a kék jelzésen. Amivel nincs gond: egész nap korrekt, tisztes a minősége, elegendő a sűrűsége is. Ez a szakasz már ismerős, és most sokáig (ilyen vagy olyan irányból) az is lesz. Civilizáció, ahol kipufogógáz is jut, meg hideg innivaló, vásárlási lehetőség is. Nyüzsgés és kirakodóvásár is, nyaralók tömege, bazárok is. Belekóstolunk, még szélesebb a paletta, még több az élmény. Közben bélyegző, forduló, és lassan kiballagunk Balatonalmádiból. 

Csendesebb utcák, vörös kőből épített villák vagy éppen templom… Káptalanfüred előtt aztán felkanyarodunk a Halacs-völgy felé, ami biztos előjele annak, hogy előttünk a Csere-hegy. Meg persze a csodaszép kilátó, amit a tetejére építettek: legalább annyira látványos szerintem, mint odafentről a kilátás. Pedig az se kutya: megéri felkocogni az előbb vörös kő, majd fa építmény tetejére.

Aztán indulás lefelé: szemből kedves hölgy kamasz fiával lép elém: a Csákány-hegy után tudakozódik. Mutatom a helyes irányt (amerre mi is tartunk) – ami neki a háta mögött van, ugye. Erősen meglepődik, hitetlenkedik, de aztán többen is megnyugtatjuk. Tamáskodva, de azért megfordulnak… Mi kocogunk kicsit, mellőzzük a vöröskő-bányát és az Amfiteátrumot, így ereszkedünk le Alsóőrs kocsmájához. Itt már igen gyanús felhők keringenek, a meleg is szúrós, erős – afféle eső előtti előjelek, véljük többen is. Hihetetlen, de megismétlődik az egy héttel ezelőtti csoda: amíg az EP-n vagyunk, leszakad az ég, és hét-nyolc perc után tovább is áll a zápor. Az időt közben igen hasznosan töltjük el: pompás hűs fröccs (dupla adag!), finom zsíros kenyér… no és az a házi májas! Hmmm, arra sokáig emlékezni fogok. Sokféle zöldséggel, kedves kínálással: eszik-iszik mindenki jóízűen.

Harmad táv, azaz zoknicsere is esedékes nekem. Emiatt kicsit késéssel, de utánaeredek a csapatnak a két Gyuri társaságában. Így ballagunk Lovas felé, ahol az úton autósok szemből: merre van a Somlyó-hegyi kilátó? És mennyire lehet közel menni? De nagyon közel ám! Uhh, nem vagyunk egyformák, de azért megmutatjuk a kilátót is, az utat is. Azt nem tesszük hozzá, hogy ott azért lesz „pár” méternyi szint is… majd úgyis rájönnek, mosolygunk. Elhagyjuk a kedves kis falut, Lovast, majd a Pongrácz-kastélyt is, a paloznaki Kálváriát pedig éppen csak súroljuk.

Északnak fordulunk, és a fent említett Csákány-hegy következik, tetején a remek Endrődi-kilátóval. A kilátás pompás, hát persze, elvégre a Balaton-felvidéken járunk… Itt érjük utol megint Ildikóékat, kódot írunk-fényképezünk, és lehet ereszkedni. A Nosztori-völgy, majd műút – és Csopak, meg a Plul-malom következik.

Itt gyümölcslevessel kápráztatják el az arra fogékonyakat! Mivel ennek a tábornak nem vagyok tagja, megelégszem a belevalóval: friss, finom barackot és almát kerítek, kulacsot töltök kiváló házi szörppel, és megcsodálom a szép épületet. Aztán Csopak északi „élén” ballagunk végig, lenyűgöző, hátborzongató kilátással a Kék Balatonra. Fantasztikus! Az oromfalas présházak, szőlők és gyümölcsösök között-mögött felbukkanó víztükör sokakat rabul ejt. 

Érdemes neki átengedni magunkat, mert aztán szigorú szakasz jön: előttünk a Péter-hegy! Nem viccel. Komoly emelkedő visz fel, bár szerintem szemből még komiszabb, de ilyenkor nem szokás ezen merengeni. Beszélgetni se: csendben zihál mindenki. Feri tolja előttem, és alaposan szedhetem a lábam, ha tartani akarom a profi, rendkívül tapasztalt társnak a tempóját. Így azonban jóval gyorsabb a felérkezés; szusszanunk, kódot írunk, jöhet az ereszkedés. Tavaly ilyenkor csúnya vihar és eső volt, éppen ezen a héten – nem kímélve a túrázókat. A kidőlt fák még mindig őrzik ennek emlékét, nehezítve a lejutást.

Aztán metsszük a Koloska-völgy Balatonarács felőli „kijáratát”, és a (viszonylag) új nyomvonalon vágunk neki az újabb, ezúttal Tamás keresztnevű hegynek. Ez sem sétagalopp, megdolgoztat rendesen – de itt legalább kilátó is dukál az erőfeszítésért cserébe. Balatonfüred híres rajongójáról-lakójáról, Jókairól nevezték el; ki nem hagynám, pedig több tucatszor megjártam már. Aztán megint kód, megint ereszkedés – az „Aranyember útján”, egészen a Keresztig. A kilátás (kell-e mondanom?) pompázatos, készítünk csapat-fotót is, meg gyönyörködünk Tihany panorámájában.

Jöhet Balatonfüred, nem kevés aszfalt, de a végén – túl a Vörös-templomon és a hófehér református templomon – ott vár a Papsoka-templomrom. Ami majdnem pontosan féltáv, az ötvenes túrák rajtja vagy célja. Nekünk pedig frissítőpont, mennyei dinnyével, pogácsával, hogy aztán újult erővel folytassuk.

Észak-nyugati irány, a Hidegkúti-séd partján ereszkedünk, itt az Evetes-völgy. Kódot írunk, ahol futó lányka előz (ma más sokadszorra). A Hajagos-völgyben aszfaltutat koptatunk, szerencsére nem tart túl sokáig. Bal kanyar, emelkedők: Kis-Gella, Nagy-Gella! Újabb kód, újabb ereszkedés. Feri számolgat: jó volna elérni Zádorvárt még világosban! Az 61, 7 km-nál lesz, sűrűn benőtt szakasszal – jó lenne látni...

Meghúzzuk a tempót, a lánykát – sokadszorra – visszaelőzzük egy emelkedőn, mire kicsit kifakad: „Jaj, ne, már megint?!” Mi tagadás, jót derülünk: a csapat legfiatalabb tagja 44 éves, de vannak ötven-hatvan felettiek is. Nem vonunk meg magunktól egy kis büszkeséget: lám, a rutinos öregek… Ez az érzés aztán csak fokozódik a következő látnivalónál: a Cseri Kastényhotel udvarára érkezünk, és embereket előzünk kocogva.

-  Maguk meg hová sietnek?

-  Badacsonyba…

-  Aha! Persze!!

-  De hát tényleg oda megyünk!

-  És honnan jönnek?

-  Pétfürdőről…

-  Persze!!...

Mit lehet tenni? Folytatjuk utunkat, a hangulat rendkívül jó: ehhez mérten szépen fogynak a kilométerek is. Róka-hegy, Hosszú-hegy, és Feri csak csóválja a fejét: igen korán, bőven világosban Zádorvárnál leszünk!

Ildikó javasolja a forrást: kis kitérő, finom vízzel. Most is érdemes megfogadni a tanácsát: remek hűs nedűvel és a Zádor-kút látványával gazdagodva vághatok neki a lépcsőknek. Ezek visznek fel Zádorvárhoz: frissítés és pecsét, meg egy kis szusszanás. No és persze a várrom látványa! Az is remek – de a távozáskori panoráma még ezt is lepipálja. Messze, nagyon messze tévedhet a tekintet: a Balaton túlsó sarkáig, aztán Siófok környéke, Tihany, és a túlparti völgyhíd is ide látszik. Alattunk meg Pécsely és a nevét viselő medence tekinthető meg.

Így érkezünk a Halom-hegyhez, a Kossuth-kilátóhoz: hetven kilométernél járunk, zoknit cserélnék már – de igen erős a szél, huzatos a tető, így elhalasztom 75-ig. Süti jár a pecsét mellé, és ereszkedünk is le a tanösvényen. Hármas lánycsapatot érünk utol, Ildikó ismerősei: együtt folytatjuk tovább egy ideig. Kisebb tévesztés, de csak pár méter, és egy sötét erdőbe érkezünk. Mindenki lámpát kapcsol; ennek is eljött az ideje. Az erdőszélen, az illatos rétek mentén aztán gyönyörködhetünk Óbudavár és a távolabbi kis falvak fényeiben, mielőtt betérünk a sűrűbe, és nekivágunk a kaptatónak. Itt volt valamikor Herend falu; a templomromot most a sötétben persze nem látjuk. Kerítések mentén ereszkedünk, és hamarosan Szentantalfára érkezünk be. Timi fogad újra, meg remek bográcsos meleg étel. Paprikás krumpli, többféle kolbásszal, pikáns ízzel: jóízűen falatozik mindenki, szusszanunk egyet: tíz óra múlt. Pótlom a zoknicserét, üdvözöljük a később érkezőket, de indulunk is.
 A falu alatt ballagunk: kutyaugatás, tücsökciripelés. A focipálya után feljutunk a Tagyon-hegyre, és ez többszörösen is ismert nekem: a szakasz, az irány, és a sötét is: Óbudavár éjjel 20 TT, kétszer is megvolt. Vállalom hát a csapat vezetését, keresztül a szőlőkön, zegzugos utakon, egészen a Hegyestű parkolójáig. Gábor, harmadszorra: a huzatos helyre való tekintettel beöltözve, de ő is kínálgatva fogad. Kóla, ropi-félék – és házi készítésű konyakmeggy, huh. Aztán kis kocogás lefelé, majd kitérés és visszatérés az aszfaltra, közben megint kód. Leérkezünk az útig, letérünk, jöhet a hosszú egyenes. Monoton szokott lenni, de a társaság kiváló, beszélgetünk, nevetünk és észrevétlenül haladunk. Az idő kiváló: szál pólóban megyek, bár néhányan felvesznek ezt-azt. Több futó is megelőz, ifjú titánok… mindenkit visszaelőzünk előbb-utóbb, és persze nagyon élvezzük. Hamar felbukkan Kővágóörs, átvágunk rajta, a rutinos többszöri teljesítők mutatják a szép kialakítású kutat: itt kell bélyegeznünk. Aztán aszfalt, egészen Kékkútig. Itt változás van: nem a Theodora-forrásnál, hanem kicsit beljebb, a faluban találunk rá a bélyegzőre.

Átkelünk a békésen alvó kis falun – már holnap van – és irány a távolban látható, kivilágított tornyú salföldi templomocska. Major, ellenőrző- és ellátópont. Lucullusi lakoma, komolyan… Házi sonka, kolbász és szalonna sajttal, zöldségekkel – vagy házi lekvár, mindenféle édes finomságok, remek fröccs, de még kávét is főznek valakinek… Nem is könnyű útra kelni. Eszünkbe jut azonban az Örsi-hegy, és ez kellemes motiváció: az utolsó komolyabb akadály, amit még át kell ugrani. Meghúzzuk a lépteket, haladunk párhuzamosan a zölddel, és most nem bánom, hogy a Tóti kúpja ezúttal kimarad. Aztán letérés, szőlők mentén, homokos talajon, és itt az Örsi-hegy. Nem is volt vészes… felfelé. Az ereszkedés azonban komisz: meredek, csak óvatosan! Nem történik baj, szépen leérkezünk a szőlők közé, és itt már többen lekapcsoljuk a lámpát: pirkad. Kanyargunk kicsit (ahogy az szőlőkben gyakori), és aszfalt jön. Innen már végig. Át Badacsonytomajon, ki az országútra, és itt már egészen világos van. Gyönyörködünk a hatalmas hegy masszív tömbjének látványában, de látjuk persze a Gulácsot és a Tótit is.

…Aztán Badacsony, végső cél! Beérkezés öt előtt, ahogy szerettük is volna. Edina a célban, egy sátorban fogad, nagyon szép jelvénnyel, oklevéllel, kitűzővel, és nem marad el a gratuláció sem. Részünkről pedig az öröm: újabb kiváló túra, amit teljesítettünk, és az időnkre sincs okunk szégyenkezni. A vége 22:35 lett úgy, hogy tényleg kellemesen, beszélgetve, jó hangulatban tettük meg ezt a távot, élve a sok szépséggel, finomsággal, pihenőkkel. Köszönöm a csapatnak, hogy részese lehettem: szívesen máskor is!