Magas-Bakony 50 TT - ahogy én láttam...

Remek hangulat és gyönyörű tájak, sok-sok kihívás és változatos kalandok. A Magas-Bakony teljesítménytúra ötven kilométerén ezekben mind részesülhettünk. Kiváló rendezéssel és ellátással gondoskodtak arról, hogy a lényegre fókuszálhassunk: a természetjárás örömére.

Bakonybél ezer éves! Mi mással lehet ezt jobban megünnepelni, mint túrákkal? A másfél hónapja bejárt Bakonybél 48 TT után újra nagy örömmel jövök ide. Méghozzá öcsém és Zoli barátunk társaságában, merthogy ők is nagyon számon tartják ezt az eseményt a tavalyi kellemes emlékek alapján. Így hát negyed nyolc után kellemes várakozással lépünk a rajtoltatók asztalához. Kedves üdvözlés, villámgyors papírmunka: előnevezni nagyon is érdemes szerintem. Kézfogások és köszöntések, néhány megveregetett váll, és neki is vághatunk az ötven kilométernek. Borongós, felhős időben! Ismeretlen fogalom ezen a túrán számomra: az előző három alkalommal mindig a hőség és a kánikula nehezített – most az esőkabát a zsákomban.

Íves kanyar, hosszú egyenes, kis kavargás, és a Tökgurító rétnél elhagyjuk a községet. Eddig az OKT-n, innen viszont már a kék kereszt vezet egészen az első ellenőrző pontig. A Gerence partján, pompás ösvényeken, ami komoly meglepetés számomra. A meteorológia ugyanis esőket mutatott előző napokra, és még most éjszakára is. Ha valahol, hát itt biztosan saras, csúszós utak lesznek – véltem. Örömteli tévedés! Kiváló az út; néhol persze technikás, nehézkes, még kapaszkodó-kötél is akad egy helyen. De hát nem a szombathelyi Fő téren járok, a Karneváli várostúrán, mint előző nap… Az is pompás élmény volt, de egészen másképpen. Ez az Öreg-Bakony; legyen is benne kihívás, változatosság, nehézség!

Van. Kellemes és érdekes, sokadszorra is. Balra tőlünk komoly meredély, jobbra alattunk a Gerence. Követjük hűen, kilométereken át – közben előznek és előzünk; sokan vagyunk. Aztán tisztás, majd az Odvaskő Hotel, és már fel is bukkan az esőház, az első EP-vel.

Jöhet a Kőris-hegy! A piros sávot már itt megkaptuk: az visz oda fel. De ha már piros, gyorsan pecsételek egyet a Közép-Dunántúli Piros füzetembe. Ehhez egészen kis kitérőt kell csak tennem, és már lépcsőzök is a fiúk után. A szint-gyűjtés ugyanis azzal kezdődik: igaz, kimértebben és kíméletesebben, mint innen pár méterre, amikor az Odvas-kő felé megyünk fel. Most azt csak megközelítjük, de aztán elkerüljük, hátulról. Piros, mindvégig: Rézbükki út vagy Boroszlán tanösvény – egyre megy.

Fel. Folyamatosan. Kilométereken át, gyönyörű erdőkben, néhol kis tisztásokkal, néhol elágazásokkal. Gond soha nincs: a jelzések többsége jó, de sok-sok fehér-kék szalag is rásegít. Kellemes tehát az út, és többnyire beszélgetni is lehet. Hárman megyünk, együtt; ezt már a kocsiban eldöntöttük – mint ahogy azt is, hogy ma nem rekordokat akarunk dönteni, hanem egy jót kirándulni, nézelődni, beszélgetni. Kell-e ehhez kiválóbb környék? Mindehhez remek az idő is, bár a felhők ott vannak fenn. Egy ideig. Aztán szépen (szinte észrevétlenül) belesétálunk; csak így, lazán.

Ekkor már a szerpentin betonját tapossuk, majd egy kis OKT-kitérő után elhaladunk a „golflabda” mellett. A teteje már teljesen belevész a ködös-párás végtelenbe – na, tesó, felmentem magamat a mai kilátó-mászásról! Még ezt se látnám, távolabbra meg pláne nem. Így hát a csúcsra érkezéskor megelégszünk egy pecsételéssel. Ja, nem! Ezt az asztalt nem lehet ilyen gyorsan elintézni… Banánkarikák és dinnyeszeletek, citrom és narancs, müzli és szőlőcukor, innivaló – lucullusi lakoma fogad. Frissítünk mi is, közben jóleső szusszanni is egyet, persze.

Aztán jöhet – továbbra is a piros. Fel is út, le is út: marad ez a jelzés, még sokáig. De most mintha kissé könnyebben lenne járható… Néhol meg is kocogjuk, többnyire azonban itt is kellemes beszélgetéssel múlik az idő, meg a kilométerek. Ami itt akad szépen, miközben a Pápalátó-kő, majd Fenyőfő környékét karcoljuk – de elhaladunk közöttük, folyamatos ereszkedéssel.

Kalapos túratárs ér be bennünket, és a tempónk felől érdeklődik. Tizenegy – tizenkettő közötti ezreket megyünk, mondom neki. Hümmög, mosolyog, és azt mondja: „Hát, szerény tempó, szerény…” Meglep bennünket ez a hozzáállás –de hagyjuk persze, hogy elmenjen; jól elvagyunk mi így.

Vinye közeledik. Ez könnyen kiderül térkép nélkül is, hiszen immár az aszfaltos szakaszra érkezünk. Itt komoly hőség szokott lenni, ami ezúttal elmarad – de senki nem bánja. Mint ahogy az autók rengetegét sem hiányoljuk, immár a faluhoz érkezve. Ami nem is önálló falu, hiszen Bakonyszentlászló része. A Vinye.hu büfé azonban (akárcsak a környék) szintén közismert: oda térünk mi is be. Udvarán falatozó, iszogató turisták mindenfelé: frissítést kapunk itt. Nem is akármilyent: igen finom a kenyér, amire a zsír kerül, hozzá sokféle feltét. Emlékeztem tavalyról a roppanós zöld, erős paprikára – nem is bánom meg, hogy ezúttal is azt választom. Szerelvény-igazítás, de aztán hamar távozunk is. Ebben komoly része van a darázs-hadnak is, akik erőteljes érdeklődést mutatnak az evő-ivó sokadalom irányába.

Elhagyjuk Vinyét; zöld jelzés kísér. Ezen jutunk le a Cuha medréhez – meg a két Kőpince-forráshoz. A másodiknál kulacsot töltök, és jót húzok is a finom, friss vízből. Módjával, persze: a Zörög-tető jön, épp elég teher az iménti zsíros kenyér is… de hát az energia is kell, persze.

Na ja, a Zörög-tető… Kedves ismerős őkelme, a maga kis tréfás emelkedőjével. De ahogy az évek telnek, ezek az emelkedők sokszor zsugorodnak, érzésre. Ez is. Nem séta, persze, de szépen felballagunk, odafent a pecsétet is megkapjuk. Aztán iparkodunk le – egyrészt azért az mégiscsak lazább, másrészt menekülünk a motorfűrészesek zajától.

Aztán kellemes ereszkedés után szembeforgalom jön: Veráék, Ákos – sziasztok, jó utat! Hopp, máris itt a közös, oda-vissza szakasz - ez Cseszneket jelzi előre. Kisvártatva be is bújunk a híd alá, hogy aztán a faluba jutva a vár impozáns látványában gyönyörködhessünk. Felmennünk oda nem kell, ellenben a vendéglőhöz igen: újabb EP. Frissítéssel most is, ahogy itt már megszokhattuk – de ezúttal egy fröccsel is megfejeljük azt.

Aztán visszafordulunk mi is, és a falut elhagyva immár a sárga sáv jön. Kanyargós, kalandos az út: az első, erdős szakasz kiváló ösvényeket rejt, de Károlyháza után, a villanyvezetékek alatt meglehetősen gazos. Szerencsére a (közben kisütő) nap most nem zavar, és hamar le is érkezünk a pirosra, ami aztán a vasútállomásig visz. Porva-Csesznek, nyilván – bár csinos távolságra fekszik mindkét településtől, meg kell hagyni. Az egyiket most fejeztünk be éppen, és frissítés-pecsételés után megkezdjük a másikat. A büfé még mindig nem üzemel, így hát elköszönünk a már jól megszokott, kedves pontőr-párostól: jöhet a zöld sáv!

Ha az előző szakasz növényzete sűrű volt, most még ahhoz képest is szintet lépünk. Helyenként tényleg embermagas, vagy még nagyobb is előfordul. Szerencsére nem a szúrós-tüskés fajtából, így hát ha lassabban is, de haladunk előre gond nélkül.

Kidőlt fák, száraz patakmeder is gondoskodik a vadregényes érzésről, hangulatról. A terep – néhol alig észrevehető módon – hullámzik: emelkedünk, lejtőn ereszkedünk. Az erdő nagyon szép, pompás árnyas fák alatt jutunk Porva felé.

Kiérkezünk az erdő szélére: lenyűgöző kilátással a Magas-Bakonyra. Végig pásztázhatjuk tekintetünkkel a hegyek vonulatát, beleértve a megjárt Kőrist is. Alattunk pedig feltűnik Porva: ha kerülő íven is, de most oda igyekszünk.

Igazi Katlan-érzés szokott itt lenni, de a borongós-felhős idő ezt most feledteti. Viszont egyre kevésbé tartunk a beharangozott korai délutáni esőtől: az az érzésünk, hogy jó eséllyel megússzuk. Így ereszkedünk alá a mélyútban, ami most nem annyira repedezett és poros, mint megszoktuk, viszont az aljnövényzet itt is magas. Közben megcsodálhatjuk a madarak (és talán más állatok?) által belefúrt-vájt odukat, furatokat.

Porván is a megszokott helyen, megszokott ellátással fogadnak bennünket. A szilva különösen jól esik, de remek a sajtos rúd és pogácsa is. Beugrom egy hideg teáért a boltba, közben szedelőzködnek is a fiúk. Hopp, ismerős arc: a kalapos, „szerény tempós” túratárs indul előttünk. No lám! Megyünk kifelé a faluból, kellemes iramban. Ami igen hamar elegendő ahhoz, hogy visszaelőzzük őt, majd szépen lassan le is hagyjuk. Egymásra mosolygunk, és még a kilométerek is mintha gyorsabban fogynának… Aztán egy új, eddig még nem látott drótkerítés balról. Bosszankodunk, mert nem csak a mezőt, de az utat is elkertelték – nehézkesen jutunk előre. Aztán itt a Templom-domb: megérkezik Borzavár felől a Kék. Fonódva visznek a sárgával Szépalmapuszta széléig – közben erdős és aszfaltos szakasz is váltakozik.

A hotel melletti EP megint csak frissítőpont is. Bekapunk pár falatot, vizet pótlunk kulacsainkba, és elhagyjuk a kis tavacskát. Jöhet a ménes kifutója, a rétek – mögöttük pedig a pompás hegyek látványa. Most már a „golflabda” is tisztán kivehető: a felhők onnan is tovább álltak.

Lekocogunk a kaszált réten, bebújunk az erdőbe. Itt is hiábavaló volt az aggodalmam: egy-két pocsolya kerülésével megússzuk: kifogástalanok az erdei utak. Végül aztán kiérkezünk az aszfaltos „nemszeretem” erdei útra, ami bevisz egészen Bakonybélig.

Igaz, beszélgetésre egészen kiváló, és élünk is ezzel a lehetőséggel. A szerény, de folyamatos lejtőn nagyon kellemes, mégis gyors tempót tudunk produkálni, amivel sikerül az addigi „szerény, nagyon szerény” sebességünket ötös átlag fölé vinni a végére.

Pikoló, befutó: a szokásos oldott, vidám hangulat. Gratulációk és oklevél, szép jelvény és pecsét ide is, oda is… Meg az elmaradhatatlan célkaja: ki-ki mákkal, tejföllel vagy sajttal kéri a tésztát – ahogy szereti.

Néhány fotó és elköszönünk (közben még kapok néhány igen megtisztelő ígéretet a két hét múlva esedékes Alpannonia-túránkra is). Kellemes fáradtsággal, jóleső érzésekkel simogatom végig tekintetemmel a környező hegyeket az autóból: köszönjük, megint igen jó volt itt!

Bauxitkutató 30 TT - ahogy én láttam...

Balatoni nyár, megint újratöltve. Itt minden teljesítménytúra sokadszorra is remek élmény, hangulat és felfedezés. Megunhatatlan, igen! A hegyek és kilátók, a völgyek és patakok, a falvak és városok… és persze ami mindezeket összekapcsolja: a Balaton.

Harmadik rendezés, harmadszorra is ott leszek – ez már hetekkel ezelőtt nyilvánvaló volt számomra, a túranaptáramat tervezgetve. Aztán sorra jöttek a balatoni események; mondhatnám, tömegesen: az utolsó öt túrám mind felvidéki... A Bauxit helye mégis stabil maradt, sőt: négy társamat is megfertőztem, így egy egész autónyi ember szállt ki Balatonalmádiban reggel fél nyolckor az (akkor még üres) parkolóban. Réka már másodjára, Zoli öcsém, Andi és Márk viszont először indult ezen a túrán. Gyors nevezés, kis beszélgetés a rajtban, és máris fogyasztjuk az első kilométereket – természetesen aszfalton.

Balatoni kék sáv, persze: első célunk a Csere-hegy, és oda ez a legrövidebb út. Kevés ember között haladunk át, a nyaralók nem ennyire korán kelnek… A városszéli utcák sem forgalmasok, pár kutyát sétáltatót látunk, de aztán jön a kavicsos út, majd a hegy. Ami persze nem szemérmes; azonnal megdolgoztat. Hajrá! Ekkor már a két lány valamivel mögöttünk jön, hárman fiúk vágunk neki a kalandnak. Nagyon szeretem ezt a hegyoldalt, pedig semmi extra vagy rendkívüli nincs itt – szép erdőben, kiváló úton (sziklákat, köveket kerülgetve) kaptatunk felfelé. Mégis, egyik kedvenc szakaszom. Talán a fenti jutalom miatt?

Alighanem. A Csere-hegyi kilátó csodaszép! Egyedi, hangulatos, megunhatatlan – hiába jártam itt pont két hete, máris húzok fel a tetőre. Tihany és Füred még kissé homályos a reggeli párában: no lám! Azért csak-csak kifelé megyünk a nyárból, nincs mese… Aztán a hűs fa alatt a pontőröket is meglátogatjuk, akik vízzel is kínálnak. Aztán folytatjuk a kéken, immár lefelé. Belekocoghatunk? – kérdi Zoli, és mivel Márk is erre voksol, igencsak megtoljuk a tempót. A terep kifogástalan, bár néhány vízmosásban alaposan figyelni kell – de itt meg pont ez adja a dolog szépségét. Leérkezve kitérőt javaslok a fiúknak: rá is állnak, hogy egy kis plusz úttal a tanösvényen folytassuk. Így az amfiteátrumot nem alulról és távolabb látjuk, hanem azon ereszkedünk le – közben pedig megcsodálhatjuk a remek kilátást, egészen a Somlyó-hegyig.

Rajta a kilátóval, amit ezúttal nem hagyunk ki. Irány tehát Alsóörs! Szintidő-rombolással, persze, hiszen útba esik a Felső kocsma… amit kihagyni mindig kár – ilyen nyári melegben meg szerintem egyenesen dőreség. A fiúk szerint is, így aztán ki-ki megissza saját fröccsét szőlőből vagy almából – igaz, a csapos szerint a kettő vegyíthető is… Hajrá, fel! Melyik ágát válasszuk a kék háromszögnek? A lányok döntik el, mert kilépve a nemes intézményből, meglátjuk, amint a jobb oldali szárra kanyarodnak éppen. Ja, hát ugye… akik mennek, nem pedig kocsmáznak – azok előznek. A padoknál már együtt megyünk, a pecsétet is együtt kapjuk meg – de amíg mi felszuszogunk a kilátó felső szintjére, ők lazán előznek megint odalent. Sebaj, én le nem mondanék a kilátásról. A Magyar Tenger most is lenyűgöző, meg a múlt héten bejárt félsziget is, hát persze! De ezúttal elidőzök tekintetemmel az északi irányba is. Később arra megyünk majd, egy kellemes kanyart követően.

Aztán még mindig kék (újabb visszaelőzéssel), a falu szélén azonban a „laminált kéken” folytatjuk: azaz, a lovasi kertek alatt – vagyis a Panoráma úton. Amióta ismerem ezt az alternatívát, nem az aszfaltot koptatom (legalább ezen a szakaszon).

Aztán át a templomok között: a református harangja éppen fél tízet jelez. Ekkor hagyjuk el a kéket, majd hamarosan Lovast is: piros, zöld és sárga sáv is jut helyette. Az utolsó házak némelyike egészen különleges hangulatot áraszt: mindig érdemes nyitott szemmel haladni.

Megérkeztünk a csodaszép Malom-völgybe! Enyhe, folyamatos emelkedője szinte fel sem tűnik, de a tisztások, a csend igen – amit csak a kis patak csobogása tör meg. Kiváló úton haladunk, a vizet balról mellőzve – mígnem átkelünk a hídon, 180°-os kanyart veszünk, és időlegesen elköszönünk a pirostól és zöldtől: már csak a sárga marad.

Gyönyörű erdők balról-jobbról, melyeket néha tisztások váltanak. Előfordul néhány pihenőhely is, sőt, szabadtéri kemencét is találhat, aki hosszabban is szeretne elidőzni ezen a békés tájon.

A Király-kúti völgyben haladunk, ahol aztán újabb hídon kelünk át. Elköszönünk a sárgától; kapunk helyette egy újabb pirosat. Ez vezet a névadó Király-kúthoz. Pár méterrel később fel is bukkan a hangulatos völgyben található forrás, ahol persze azonnal vizet vételezünk.

Meleg van. És még melegebb lesz mindjárt, figyelmeztetem a fiúkat: rövid erdei szakasz után nyílt úton haladunk majd. Így van, egészen a zöld sáv jelzéséig a napon megyünk. Ott aztán újabb pecsétet kapunk az „Őskori festékbányák” nevű ponton. Ahogy megtudjuk, a bánya nem megtekinthető, tehát rátérünk az említett zöldre, jobbra. Ez visz a Dellő nevű részhez, ahol erős jobbkanyarral dél-délkeletnek vesszük az irányt.

A Malom-völgy megint hűs, árnyas – és megint csobogó patakkal örvendeztet meg. Ehhez még egy szerény, de folyamatos lejtő is adódik: mondanom sem kell, kiváló tempóban haladunk, jókat beszélgetve.

Közeledünk Felsőörshöz: ezt legjobban a Geológiai bemutatóhely árulja el, ami felbukkan előttünk. No meg a kirándulók, akik szemmel láthatólag csak kisétáltak kicsit a közeli erdőbe.

És igen: csakugyan felbukkannak az első házak. Kis utcákban kanyargunk hol balra, hol jobbra: ahogy a zöld vezet. Aztán le a lépcsőn, elköszönve a zöldtől: annak keresztes változata kísér tovább. Kis kitérővel egy forrást is felfedezünk: térképen már többször láttam, most sikerült meg is találni.

A következő ellenőrző ponton aztán megtudjuk, hogy nem ivóvíz: szerencse, hogy csak töltöttünk, nem ittunk belőle. Így meg pláne: a Civilházban ugyanis azt is kapunk. Bodzaszörp jut citrommal, de croissant is – sőt, a kedves házaspár saját termésű gyümölcsökkel is kínál. Pompás szőlő és zamatos körte: hmmm, mennyei mindkettő, köszönjük!

Kis utcákon hagyjuk el Felsőörsöt, aztán a Pocca és Pityorka dűlőit: gondozott szőlősorok mindkét oldalon, távolban pedig a Somlyó, tetején a kilátó. Kellemes visszatekinteni: ezt már megmásztuk!

Az utolsó házikók után az út is véget ér, és a Felső-hegyre vezető ösvény jelzetlen. És bizony használatlan is, azaz erősen dzsungel-érzést ad. Néhol embermagasságot is meghaladó a dzsindzsa, ráadásul több helyen szedres-tüskés, szövevényes. Szerencsére nem hosszan küzdünk vele, és már csak füves ösvény visz – a legvégén pedig egy sárga háromszög is felbukkan. Utána pedig a (vízzel kínáló) pontőrök, és a csőkilátó is – ez utóbbi sajnos csak nevében az; felmenni (és körülnézni) nem lehetséges.

Az említett sárga háromszög aztán szépen levezet bennünket Almádi legszélső házaihoz. Tényleg csak párat érintünk, és máris újra erdőben találjuk magunkat. Kísérjük a régi veszprémi vasútvonalat, meg a helyén épült kerékpárutat. Aztán egy szinttel feljebb, a Vödör-völgy felső peremén jutunk tovább: sok-sok gyümölcsös és szőlő szegélyezi utunkat, több helyen szilva is akad…

A Kő-hegy után figyelek, mert itt letérünk a zöldről – és egyszersmind a túra útvonaláról. Nem, nem kispista… inkább „nagy”. A szikla, ami vagy ember, vagy nem… Sokáig úgy tudtam ugyanis, hogy ez az Ember-szikla, de aztán felvilágosítottak, hogy a szomszédját illeti ez az elnevezés. Jó, de akkor ez mi? Hááát, ez is Ember-szikla – hangzott a válasz. Végül is aztán mindegy a név, a kilátás viszont kihagyhatatlan.

Így hát felviszem a fiúkat, akik nem is bánják meg: gyönyörködünk a lenyűgöző panorámában Szentkirályszabadja felé, távolabb meg Veszprém és a Bakony látszik. Aztán kellemesen kalandos, de épségben megtett ereszkedés után újra a zöldre jutunk vissza.

Az előzetes ismeretekkel felvértezve immár megcsodáljuk az „igazi” Ember-sziklát, meg a kőfülkét is, aztán a patak hídján átjutva folytatjuk a zöldön. 

Ehhez a zöldhöz itt már piros is társul, sőt, hamarosan a Balatoni Kék is. Addig teszünk egy kellemes kis jobbos ívet (az iménti sziklát kerülve), és a Malom-völgyi pihenőnél nem csak a kékkel találkozunk, de pontőrrel is: ez az utolsó EP, 3,6 km van hátra! Egy ideig még árnyas lombok között, de aztán nincs mese, megjön a város – és vele az aszfalt és meleg. Meghúzzuk a tempót, de a trafiknál beugrunk egy gyors kólára. Aztán ereszkedés tovább, és hamar felbukkan a cél. Hat és fél órára volt szükségünk: elégedettek vagyunk a tempóval – és a legnagyobb meleget talán meg is úsztuk. Beszélgetünk egyet a rendezőkkel, de aztán hamar beérkeznek a lányok is. A hangulat remek, a kocsi hűvösön áll, és gyorsan megtaláljuk a tavaly felfedezett cukrászdát is… Minden klappol tehát, és jóleső érzésekkel hagyjuk el Balatonalmádit.

Bakonybél 48 TT - ahogy én láttam...

Vadregényes Öreg Bakony – túrázók paradicsoma! Hatalmas hegyek és emelkedők, de szelíd völgyek és csörgedező patakok is. Pompás erdők hűvöse, de a júliusi hőség még így is megpróbált bennünket. Remek társaság, kiváló hangulat, finomságok… kár lett volna kihagyni a Bakonybél 48 teljesítménytúrát!

Bakonybél idén ezer éves! És ráadásul gyönyörű, bármerre is kalandozik a tekintet. Márpedig kalandozik, hiába jártam be az összes környező vidékét. Vagy talán pont azért? Ismerős hegyek és völgyek – meg persze az azokat behálózó ösvények. De jó is az emlékek között kutakodni! És még jobb megint rátérni azokra az ösvényekre… újra bejárni, barangolni, rácsodálkozni. Megszokott társaim, Réka, Márk és Andi tart velem, Ildi – mint majdhogynem házigazda – pedig a Pikoló vendéglőnél csatlakozik hozzánk. Mert a rajt (mint több más bakonyi túrán is) itt fogadott. Személy szerint Viktor, mint főrendező – aki alig látszik ki a sorban állók mögötti asztalnál. Szerencsére gyorsan megy a regisztráció, kezünkben a papírokkal (és szelet csokival) máris készen állunk. Üdvözlöm Tónit, majd elköszönünk Márktól – aki inkább a 25 kilométeres távot választja – és jöhet az első emelkedő!

Zirc felé visz ki a falu utcája, és mi is arrafelé igyekszünk kezdésként. Persze nem a műúton… Pár száz méter után le is térünk róla; kellemes ösvény visz fel a Csúcs-hegy tetejére. Ahol aztán jelzést váltunk: az eddigi zöld sáv helyett piros kereszt jön. Az ereszkedés sima ügy, bár több helyen puha, majdhogynem sáros a terep: sok eső volt a héten errefelé is. Az erdő igen kellemesen hűvös: az előző nyílt szakaszok után meglepő, és természetesen örülünk neki.

A Borsó-kút után feljutunk az Éliás-hegyre, és vele együtt visszakerülünk megint a zirci műúthoz. Megcsodáljuk a kilátást, majd átkelünk: a Nagy-Som-hegy oldalában folytatjuk tovább. Hetedszerre járom végig ezt az ösvényt, de nagy élmény most is. Legalábbis az első szakasz: árnyas fák, kifogástalan gyalogút, daloló madarak. Aztán egy új erdei dózerút bukkan fel: októberben ez még nem volt itt. Többször metsszük, néha üggyel-bajjal – a turistákra nem gondoltak, sajnos. Később erdőirtást is érintünk, és erősen az a benyomásunk, hogy megváltoztatták a vonalvezetést. Az eltévedést megússzuk, de néha bizony nézni kell a track-et. A Zoltay-forrásnál szusszanunk egyet, és felírjuk a kódot. A vadkerítésnél meg a fejünkre kell vigyázni: az erősen buja növényzet mellett igencsak figyelni kell. Később az erdőszél helyett bent mennénk, ám ott igen saras részekre bukkanunk: kénytelenek vagyunk átvágni, visszafordulni.

Zirc bukkan fel a távolban, aztán hamarosan ott járunk már a házak között. Meleg van. Kedvenc pékségem most sem hagyom ki, közben Ildi finom, hideg üdítőt vesz a szomszédban. Aztán megkezdjük a pirosat. Szó szerint, mivelhogy a Közép-Dunántúli Piros kiindulópontjánál vagyunk. Ez okból elhoztam magammal a füzetet is – bélyegzőt azonban nem látunk sehol. A célban aztán Viktor elárulja majd, hogy a vasútállomási OKT-pecsét kell ide is… Megyünk hát tovább, kijutunk a városból – több, mint 3 km aszfaltozás után jól esik újra földúton járni. Az érkező árnyas rész pláne kellemes!

A növényzet kevésbé: hatalmas dzsindzsában jutunk előre, szó szerint ki sem látszunk belőle. Utolérjük a pékség miatt beelőző Andi-Réka párost, és megint együtt folytatjuk. Jobbról a vasúti töltést mellőzzük, sőt, hamarosan egy vonat is elhalad rajta. Műemlék vasútvonal, szerencsére ma már nem fenyegeti a bezárás réme… Egy alkalommal át is megyünk rajta: a Csárda-völgyi patak torkolatánál célszerűbb néhány métert a síneken menni; a kapott itiner leírása is ezt javallja.

Az út minősége jelentősen változik: kellemes ösvényen, könnyedén haladunk előre. A Cuha völgye már itt is szép: balról-jobbról hegyek, meredek kaptatók, hatalmas fák között jutunk a Porva-Csesznek nevű vasúti megállóhoz.

Mindkét falu meglehetősen távol van innen, ráadásul mindenféle közút nélkül… Sajnos, az állomáson semmiféle élet nincs, beleértve a büfét is, ahol pedig teát kellene kapnunk… Saját készlethez kell tehát nyúlni továbbra is: szerencse, hogy Zircen betankoltunk. Beosztva azért elég lesz: Vinye öt kilométer, vagyis nagyjából egy óra: mehetünk!

A Cuha völgye legszebb szakasza jön. Ámulatba ejtő, csodálni való, lenyűgöző. Gondolom én, mi, és persze még sokan. De nem mindenki. Kerékpáros verseny van, zúgnak lefelé a gépek, fröcskölve át a gázlókon. Apuka pici fiával benne tapicskol a vízben: nem számít! És amikor szóvá teszik nekik, még ők háborodnak fel…

Szerencsére többük képes a normális, másokra is figyelő tempóra, de azért mindvégig nagyon óvatosak vagyunk, mikor bukkan megint fel egy-egy bicajos szemből. És persze nem hagyjuk magunkat: csodáljuk a természetet, a tájat.

Gyakran megállít bennünket: a hidak és a viadukt, a hatalmas sziklák és a köves patakmeder… Közben újabb vonatot látunk-hallunk, nagy a forgalom odafönt is. És itt lent is: sok-sok kiránduló, sétáló jön szembe – főleg ahogy közelítjük Vinyét. Közben észrevétlenül, de túl vagyunk féltávon is… Az átkeléseket meg már nem is számoljuk, de biztos, hogy megvolt mind a tizenhárom.

Újabb ellenőrző pont: vinye.hu büfé! Mosdó és vízvétel, kedvezmény a büfé kínálatából. Hideg italt és forró ételt választok: az itteni tönkölös lángos messze földön híres, és még soha nem kóstoltam. Hát, nagyon ízlik… de soha többet! Legalábbis nem teljesítménytúra közben. Erős negyed óra volt, amíg elkészült, de a nagyobb gondot utána okozta… A hatalmas és nehéz lángost cipelni kellett, ráadásul felfelé.

Innen ugyanis – ha nem is azonnal – emelkedőbe vált az addigi laza séta-terep. A Hódos-ér környékén elhagyjuk a pirosat, majd a pihenőházakat is, és a zöld következik. Andival bevállaljuk a kicsi kitérőt, és megnézzük a Likas-kőt: tavalyról emlékeztem rá, és most is érdemes volt körüljárni: igazán érdekes látvány az erdő közepében.

Árnyas erdei ösvényeken jutunk egy elágazóba: kicsit letérünk a zöldről, hogy a háromszöges verzióját követve feljussunk a Pápalátó-kő remek panorámát nyújtó szikla-kiszögelléséig. Kissé párás a látóhatár, de azért mégiscsak élmény innen kitekinteni, lábat lógatni, szusszanni egyet.

Fenyőfő a következő megállónk. Ellenőrző pont is, frissítünk is, egy újabb bónnal. Emlékeztem a remek fröccsre: ezúttal sem kellett csalódnom. Igazán jól jött a hosszú menet előtt. A Kőris-hegy következik ugyanis, mint túránk – sőt, az egész Bakony – megmagasabb pontja. Homokos, nehezen járható gyalogúton kezdünk, napon, melegben. Szerencsére hamar erdőbe jutunk: kavics váltja a homokot, árnyék a hőséget. Az emelkedő persze marad, kereken nyolc kilométeren át.

Sok kellemes, beszélgetős szakasz fogad, szépen fogynak a kilométerek és a szint is. A tavalyi útjavítás ezúttal sokkal járhatóbb ösvényeket hozott, bár a víz azért itt is úr: több helyen alaposan kimosta az ember által készített dózerutat. Az erdő nagyon szép, feljebb jutva talán még szebb: egyre sűrűbb, egyre vadregényesebb.

 Az utolsó szakasz aztán már végképp nem viccel: megérkezik a Kéktúra balról, Kisszépalma felől, és tudom, hogy mi jön. Sokadszorra vágok neki a végső pár száz méternek: ez a java, a legszigorúbb kaptató – de odafönt már a tető vár, a Vajda Péter kilátóval. Meg persze Imrével a padnál: idén is pontőrként fogad, barátságos kézfogással. És pecséttel, sőt, egy kis vörösbor is akad a víz mellé… Megkapom tőle a Tavaszi Túramozgalom jelvényeit: sikerült a 750 kilométer a három hónap alatt. Felszaladunk Andival egy újabb fotóért, és mehetünk is.

Innen már csak ereszkedés jön – újabb nyolc kilométer a Kőris-oldal, Bakonybélig. Az OKT ösvényein haladunk-futunk le, merthogy itt jó néhány szakasz szinte megkívánja a belefutást. Az út kifogástalan, mindenki remekül érzi magát – hát akkor miért is ne? Barátok útja, zöld sáv jön, továbbra is lefelé. Aztán pár méter aszfalt, egy nagy pocsolya, és itt az utolsó kaptató, ravaszul, már a falu határában. És igen: zöld négyzet, Bakonybél, és fordulunk is be a Pikolóba. Viktor gratulál és díjaz: szép kitűző és oklevél a kezemben, meg az utolsó bón, amit levesre váltok. De milyen finom levesre! Igazán jóleső a majdnem ötven kilométer után. Nagy pohár ital, kávé gesztenyepürével, ohhh… Közben Márk is előkerül, és indulhatunk haza, elérni Réka vonatát. Minden sikerült a mai napon: még ez is. Reméljük, jó felkészülés lesz ez az ötvenes a jövő szombatra…