Kubát Hugó emléktúrák, a másik oldalról - ahogy én láttam...

Akasztják a hóhért! Életemben először kipróbáltam, milyen is a „túlsó térfél”. A szombathelyi Borostyánkő Egyesület tagjaként alaposan kivehettem a részem egy teljesítménytúra rendezéséből. Állíthatom, hogy nagyon sok idő, pénz és energia – de hatalmas élmény!

Idén januárban nyergeltem át a hazai csapathoz, akikkel már korábban is remek kapcsolatom volt. Elsősorban logisztikai és logikai okok miatt váltottam – de igazán kiváló embereket ismertem itt meg. Az egyesület tevékenysége eléggé sokrétű, a teljesítménytúrázás ebből „csak” egy szelet. Számomra persze a legfontosabb, így hát szívesen vetettem bele magam a sűrűjébe, már január végén. Hamar kiderült, hogy egyáltalán nem volt ez túl korán, sőt… Így is nagyon sok minden a végére maradt – kényszerűségből vagy csúszással.

Kubát Hugó emblematikus szereplője volt a Vas megyei természetjárásnak. Több, mint húsz éven át a Vas Megyei Természetbarát Szövetség elnöke, hosszú éveken keresztül az „Elektromos” Természetjáró Szakosztály vezetője volt. Sümegtől Velemig (az akkori végpontig) az Országos Kéktúra útvonalát ő járta be, és segítőtársaival felújította, jelzésekkel látta el. A Kőszegi-hegységben egy fontos turistautat is így hívnak. Természetes tehát, hogy nevét immár 12. alkalommal viseli ez az esemény, aminek szervezésében igen aktív munkával fia, Csaba is részt vesz.

Ezt az örökséget vehettem kézbe: sok tapasztalatot, kiváló csapat támogatásával. Egyúttal azonban a frissítés és korszerűsítés szükségét is érezni véltem – és ez lett az én munkám fő irányvonala. Teljesen új itinert terveztem, részletes leírással az útvonalakról. A régiből átvettem a Kubát Hugót bemutató részt, de a sokszor fénymásolt, fekete-fehér térképet újra, színesre cseréltem, bejelölt ellenőrző pontokkal, jelzésekkel, nyilakkal. Felkerült a névadó portré-fotója a címlapra, az egyesület emblémájával – és a távok újonnan tervezett (különböző színű) logójával.

A három útvonalat Csaba és Sanyi segítségével részletesen átbeszéltük, Évike néni (elnökünk) jóváhagyásával. Éva (Csaba felesége) és Kati segített még sokat ezekben is. A csapat mozgásba lendült: engedélyek, kapcsolat-felvétel a Jurisics-várral. Igen, idén is használhatjuk a megszokott helyiséget, köszönjük! Ez komoly támogatás – de nekem többön is járt a fejem. Ezeken a túrákon ugyanis soha nem szokott ellátás lenni, én viszont nagyon szerettem volna. Nem kevés érveléssel és vitával, de meggyőztem a csapatot: 2018-ban már komolytalan összeg a megszokott hatszáz forint… Így aztán nyolcszázra módosítottunk, bár sokféle kedvezményt is igénybe lehet venni.

Aztán eljutottam a Decathlonhoz, mert több TT-n is láttam őket – pontosabban termékeiket és logójukat. Nosza! Fogadott az igazgató úr, és remek kondíciókat kaphattunk. Sőt! Örült, hogy megkerestem, és szívesen támogatnak, ő maga is gyakran túrázik… Őt is üdvözölhettük aztán a túrán – méghozzá a leghosszabb távot (igazán szép idő alatt) teljesítők között. Új logó került tehát az itiner elejére a Jurisics-vár mellé – sőt, hamarosan egy harmadik is. A Turista Magazinnal évek óta tartó jó kapcsolatom is új színt hozott. Korábbi lapszámokat ígértek, szabad osztogatásra – illetve három darab egy éves előfizetést, ajándékba!

Teltek a hetek, sok-sok módosítás és szépítgetés után kialakult az itiner végleges formája. Oklevél? Csak az öt éves évfordulókra szoktunk… Ajjaj, ez is magától értetődő manapság! Meggyőztem őket – a TT világában azért az enyém volt a nagyobb (és naprakész) tapasztalat. Azt is megterveztem, pedig nem vagyok egy Photoshop-zsonglőr (bár ezen a téren is sokat tanultam, ez tény). Mindezek közben kollégám és Zoli öcsém rengeteget segítettek. Jöhettek az újratervezett helyszíni nevezési lapok is: legyen áttekinthető, formás és logikus.

És ha már nevezés: legyen előnevezés is! Nehezen, de erre is rábólintottak, bár az előre utalási módot elutasították… Majd talán legközelebb! Így „csak” a szándékot hőmérőztük ezen a módon – meg persze a kikerülhetetlen Facebook is képbe került. Oldalt hoztam létre az egyesületnek, hamarosan pedig az eseményt is. Ott is képek, fejléc és logók… És szépen kezdtek jelentkezni az érdeklődők: Facebook és előnevezés – itt is, ott is növögetett a létszám. Majd plakát is szükséges lett, hát hadd jöjjön az is! Már régen nem mertem összeszámolni a ráfordított órákat. Az idő pedig már nem is csordogált, hanem kezdett egyre komolyabb tempóban fogyni, majd vágtázni. Vízvételi helyek, parkolás, a rajt megközelítése buszról vagy vonatról, rendelhető ebéd a szomszédos étteremben… Próbálom mindenről értesíteni az érkezőket.

Rövid és közepes távok, sok család is jön. Hát legyenek gyerek- és család-barát EP-k, rajzolható válaszokkal is! Bóják is kellettek, Zolival megoldottuk. Táblákat terveztem, vele együtt elkészítettük: lamináltan, eső-biztosra. Persze közben sűrűn fohászkodtam a jó időért (és terepért) is – főleg a rommá ázós Ͳ után… És lám, biztató híreket olvashattam a meteorológiai oldalakon is! Kaptam két nap szabit: a csütörtököt és pénteket erre áldoztam. Mert már az utolsó héten, az utolsó napoknál járunk, igen! Ötödikén a hegyen ünnepelhettem a szülinapomat: mekkora öröm! Ezen a napon járhattam le a leghosszabb, húszas távot. Segítségem is akadt: Réka szombaton nem tud itt lenni (a Vérkörön tolja), de sajnálná kihagyni… Kecske és káposzta: elkísért, és nagyon sokat segített.

Pénteken egyedül jártam le a tízest, délután. A délelőtt ugyanis a kitűzőkre ment rá. Reggel felhívott Évike néni, hogy hát a kitűzők… nos, azok még mindig nem érkeztek meg. És már aligha fognak. Jaj! Hát megígértük, kisgyerekek jönnek, Uram Atyám, mi lesz itt?! Rengeteg telefon, küzdelem után be kellett látnom: ezt már lehetetlen megoldani. Így szalagoztam és tábláztam, amikor – délután kettő körül – jött az újabb hívás Évikétől: most hozta meg a postás… Pár újabb ősz hajszál: végül is már mindegy, nagyon nem lesz feltűnő… De megvan, Istennek hála!

Semmiség volt ehhez képest az akkor felfedezett dagonya a zöld sávon. Valamennyire járható, de itt – reményeim szerint – sok tucat ember megy végig… talán száznál is többen. Na, a vége nem fog mosolyogni. Kerülő utat kerestem (és találtam) a kiválóan járható erdőben. Alapos szalagozás, és hajrá, tovább! Fogy az idő, mindjárt jön Laci, aki munka után még bevállalta velem az ötös távot. Nem ismeretlenül: Húsvét hétfő délután már egyszer végigszaladtuk, most már a „készre” mentünk. Alkony szállt le, mire végeztünk, de hát ez is megvan, kész a pálya!

Eljött a nagy nap, reggel hétkor már a vár kapujában toporgok, jönnek a többiek is. Élmény látni az összeszokott csapat nyugodt és higgadt munkáját! Sanyi és Laci a Hörmann-forráshoz, Laci és felesége az Óház-kilátóhoz: ez a két „emberes” ellenőrző pont. A hölgyekkel asztalokat forgatunk be, de aztán jön Tóni, és módosító ötlettel áll elő. Logikusabb és szellősebb lett így, köszi a segítséget! Nem ő az egyetlen rendező, túravezető, aki megtiszteli rendezvényünket: jól esik, hogy eljöttek. Akárcsak András és Ildi, akikkel sok alkalommal volt szerencsém együtt túrázni. Nem kispályáznak: triplán tolják, azaz, mindhárom távot teljesítik; gratula! Azért kicsit elszorul a szívem, ahogy sorban húznak ki az ajtón. Ki, a hegyre, az én hegyeimre – én meg itt maradok. De most ez van, ne oda járjon az eszed!

Az előnevezők asztalát választottam magamnak: jó döntés volt. Jönnek is szépen, osztom az itinereket, amiket még előző este kis feleségemmel megírtunk, sorba rendeztünk. Sok-sok ismerős, még több ismeretlen… Ha időm engedi, váltok pár szót túrázókkal. De furcsa innen felől lenni! Egészen különleges érzés, és igyekszem minden percét kihasználni, átélni teljesen. Néha kiürül a terem, de aztán busz érkezik be, vagy vonat, és megint megtelik. Távolról is jönnek, de sok a környékbeli is. Kicsik és nagyok, kirándulók és futók, amatőrök és profik egyaránt. Milyen jól megfér itt mindenki egymás mellett!

Közeledik a tíz óra, megérkezik kis családom is. Laci hamar távozik is: húszason megy, jó utat! Zoli pedig bevállalja kicsi lányomat, barátnőjével – meg persze anyával. Elköszönünk egymástól; most egy kicsit még nehezebb itt maradni… De az események zajlanak: már érkeznek is be az első ötösök, sőt: András kocog be, pazar idővel a tízesről. És persze már fordul is vissza, alig kis pihenővel, a húszasra… Megnyugtat, hogy odakint minden rendben, aztán Ildi is hasonlókról számol be. Őt is elvarázsolja a Kőszegi-hegység, mosolyogva mesél – de aztán indul is kifelé. Sanyi hasonlóan hozzájuk, harmadik triplásként tolja. Örülünk, hogy eddigi virtuális ismeretségünk most valóságossá válik.

Fél tizenegy után már létszámot is számolunk, és az eredmény mindenkinek nagy öröm. Az esemény eddigi átlaga 165; legtöbb résztvevő tavaly volt: akkor 185-en jöttek el. Nos, idén 317-en tiszteltek meg jelenlétükkel! Úgy érzem, hogy a befektetett munkánk nagyon szép gyümölcse ez – látom az arcokon (meg hát el is mondják): mindenki elégedett. Évike néni is, aki múlt heti műtétje miatt nem tud jelen lenni, de persze többször felhívjuk, és talán a lába is gyorsabban gyógyul így…

Délután sűrűbben érkeznek, ki-ki saját tempója és távja szerint. Ezen a túrán szintidő nincs, bár a tízkor induló húszasoknak azért érdemes az órát is nézni… Négykor ugyanis zár a cél – a helyiséget eddig kaptuk meg, tehát nincs apelláta. Kipirult, elégedett arcokat látok, főleg a gyerekeknél. Olyan nagy az örömük! Rajzolhattak, sétáltak egy kellemeset a pompás tavaszban, pillangót vagy éppen virágokat láthattak… És most büszkén veszik át a kitűzőt és oklevelet; nézd, ott a nevem, anya! És ott a kilátó, látod, a jelvényen, onnan néztük a várost! A felnőttek – főleg a „tempósok” – megemlegetik a Steinbach-kő környékét vagy éppen a kék keresztet, Velemtől (a Szt. Vid-kápolnán át) a Hörmann-forrásig…

Négy környékén aztán megfogyatkozik az érkezők hada, majd befut az utolsó is. Közben leérkeztek már a pontőrök is, és egy közös ebéden sztorizgatunk, beszéljük át élményeinket. Összepakolunk, rendben hagyjuk a termet és elköszönünk egymástól. Én még nem hazafelé tartok: a szemerkélni kezdő esőben végigjárom a városi szakaszokat, és a megmaradt szalagokat, táblákat gyűjtöm be. Hála Andrásnak, az ötös táv megvan, a tízes pedig – hála Csabáéknak – holnap meglesz. A húszason pedig éppen kint a hegyen gyűjt valaki, ugyanebben a szemerkélő esőben: jó öcsém. Zoli a tízes után bevállalta a húszas „söprését” is, eléje megyek hát, amennyire lehet. Együtt fejezzük be a Királyvölgyet, aztán egy remek kávé és süti után mi is hazatérünk. Viszlát, Kubát Hugó emléktúra: remélem, jövőre is ennyire fantasztikus lesz!

(a fotók részben a bejárásokon, részben a túrán készültek)

Évkezdő tekergő 15 TT - ahogy én láttam...

Negyedszer kezdem az évet egy jó kis tekergéssel. Kőszegi-hegység, igen! – télen-nyáron; bármikor. Ismert és kevésbé ismert részek, sok pompás kilátás, nyirkosan is kiválóan járható ösvények – mert havas esőtől a hóig csapadék is akadt. És persze a megszokott barátságos, szívélyes fogadtatás, bőséges ellátás és kifogástalan rendezés… Érdemes volt, megint!

Két öcsém és Roland kollégám sem kezdőként érkezett: tavaly is együtt voltunk itt. Sajnos, kislányom (bár készült) egy előző napi sérülés miatt kénytelen kihagyni, így négyen ballagunk a „köztes” helyen hagyott kocsitól a rajtba. A túra ugyanis nem körtúra – de majdnem. Amennyire lehetett, a célhoz közel parkoltunk le, és egy kis bemelegítéssel kezdünk. Máris szembejövőket üdvözölhetünk, pedig még nem ütötte el az óra a fél kilencet (amikortól hivatalosan indulni lehetett volna). Az első párosban mindjárt András bukkan fel, aztán a doktornő közeledik igen komoly tempóban: vele ezen a túrán mindig összetalálkozunk (és ámulunk tiszteletre méltó sebességén). Végül mi is csak öt perccel „csúszunk ki” a legkorábbi rajtidőből: azaz, igazán hamar ment a nevezés. Egy gyors rajtfotó a Jurisics vár udvarán, és hajrá!

Kis házikók között hagyjuk el a várost, folyamatosan az Országos Kéktúra vonalán. Amin aztán a Kálvária aljához érkezve jobbra letérünk, és egy időre elköszönünk tőle. Itt fogunk majd leérkezni a végén, a túra után, de most a zöld sávra váltunk. A Koronaőrző bunkert már le sem fényképezem, mert tényleg rengeteg fotóm van már róla. És így jár a Csónakázó tó is; amellett is csak elzúgunk. A tempó ugyanis komoly: mindenki szaporázza lépteit, mert egy viszonylag gyors menetet terveztünk mára. Elég sok túratársat előzünk itt, és ez így is lesz még egy ideig. A komor, sőt vészjósló előrejelzések ellenére ugyanis népes a mezőny, kisebb-nagyobb csapatok verődnek össze – és láthatólag-hallhatólag nagy kedvvel, kellemes légkörben rója mindenki a kilométereket.

Az Andalgón járunk máris, ahol egészen őszies lenne a hangulatom (a környező vörös és barna fák miatt) – de a szemerkélő havas eső azért emlékeztet: tél van. Elhagyjuk a régi posztógyár épületeit; jobbra lent a Gyöngyös patak kanyarog, balra fent meg – 100-150 méternyire – a cél: a Kálvária. Lenne – ha nem tekeregnénk előbb jó sokat…

Folyamatosan haladunk tehát előre, felfelé: dolgozunk a több, mint hatszáz méternyi szinttel, ami fázni semmiképpen nem enged. Persze hideg egyébként sincs, de ha még rá is segítünk… Szóval, gond nélkül, kellemes iramban érkezünk a négyes kereszteződéshez. Jobbra – pár méter után – már Ausztria következne, előre (a zöldön) a Hétforráshoz jutnánk. Mi azonban a – remekül kinyilazott – balra felvezető letérést választjuk: hadd tekeregjen, ha már így hívják!

A Kőszegiben megszokott remek minőségű út fogad itt is, hiába jelzetlen, eldugott, ritkán járt. Mindig hálás vagyok a rendezőknek, amikor ilyen kevésbé ismert helyekre is elhoznak, bemutatják ezeket is. Negyedszerre is élmény itt járni, előre nézni – és még inkább visszafelé, meg jobbra: Az osztrák hegyek most ködben, párában próbálnak rejtőzködni – nem is elhanyagolható sikerrel. 

Haladunk tovább, és a komisz emelkedő végül persze „megadja magát”, és a tetejéről tekinthetünk vissza, elégedetten. Aztán hullámvasút, kanyargással fűszerezve – itt is barnás-vöröses a környezet, mintha megállt volna az idő. Sőt: a havas eső is.

És hamarosan mi is megállunk, mert elérkeztünk a Kékre, megint – és itt az első ellenőrző pont. Ezúttal megússzuk a tömeget, tehát a megállás igen rövid. Pecsét a lapokra, müzliszelet a zsebbe – és jöhet az újabb emelkedő: fel a Pintér-tetőre.

A magassággal a hőfok fordított arányban áll, így elővarázslom zsebeim mélyéről a kesztyűimet. És nagy örömmel konstatálom, hogy ezzel párhuzamosan a táj is kifehéredik: előbb csak vékonyan, majd markánsabban is megjelenik a hó. Hát, ha már téli túra, hadd szóljon! Szállingózik is, elég szépen, és úgy érzem, beleérkeztünk a hófelhőbe. Egészen különleges érzés, amiért habozás nélkül beáldozom a panorámát is, ami a tetőn fogadna. Most csak ködös messzeség jut osztályrészül, így hát egy rövid szusszanás után megnyomjuk újra a tempót. Nincs nehéz dolgunk, hiszen lejtős, futós szakasz jön – élünk is a lehetőséggel. Aztán átkelünk az aszfaltos úton, és jöhet a kék háromszög.

Jelentéséhez méltóan azonnal emelkedésbe kezdünk, újra. Igaz, szerényebben az előbbieknél, de mégis csak felfelé: egészen az Óház-tetőig. Sok szakasz van a Kőszegiben, amire hajlamos vagyok azt mondani, hogy „az egyik legszebb”: hát ez is ilyen. És talán pont télen igaz ez leginkább: sűrű, havas ligetek, keskeny, folyamatosan kanyargó ösvény, sziklás-köves terep…

És látnivalók, mert itt is sorban akadnak effélék: előbb kedvencünk, az Ördögtányér-szikla marad el, aztán a Fatalin-bükkök… Hej, mindkettőnél Emese jut eszembe; nagyon-nagyon sajnálom, hogy nem lehet itt! Haladunk tovább, a fehér erdőben; a távvezetéknél sincs kilátás a Hétforrás felé, természetesen. És bizony az Óház-kilátó masszív tömbje is szinte az utolsó pillanatban sejlik fel ködösen a sűrű fák között.

A tető egyúttal a féltávot is jelenti – meg a második EP-t, kiváló ellátással. Valami egészen kiváló (házi!) kenyeret kapunk: libazsírral, ropogós lilahagymával… Uhhh. Ebből muszáj kettőt… meg az a finom, forró tea is… Bőséges vigaszok az elmaradó kilátás miatt. Mert hát az itt sincs, természetesen: a fák ködös tetején kívül mást nem nyújt most a kilátó terasza.

Meg is kezdjük az ereszkedést a zöldön, ami aztán egészen a következő EP-ig fog tartani. Addig azonban remek futásokkal tarkított szlalom- és akadálypálya örvendeztet bennünket, a Szabó-hegyen keresztül. Ahol egy rövid megállást teszünk az újabb pontőrök kedvéért – bár továbbra is teljesen feleslegesnek érzem az itteni EP-t. És hasonló a folytatás, mint idáig: az aszfaltig kihasználjuk a remek terep adottságait.

Kevés betonút, és még egy utolsó erdei ösvény, mielőtt a Hermina utca levezetne a Szénsavas-kútig. Ahogy látom, nincs változás; víz most sincs benne, mint már hónapok óta. És balos kanyar, majd a Bechtold Központ kerek épülete jön – meg persze udvara, ahol önellenőrző pont lesz. Engem ugyan hatalmába kerít egyfajta lustaság, hiszen az itineren most is a szokott itteni kérdés látható („Milyen színűnek tervezték eredetileg a Kéket?”), de Zoli öcsém makacsul ragaszkodik a körbejáráshoz… Ez is megvan hát, elhagyjuk a Madárkórházat is, immár a sárga Alpannonia jelzésen. Aztán feltűnik a Király-völgy, távolban pedig már a cél is: a horizonton (ködös párába burkolózva, de) ott a Kálvária-templom. Persze nem lenne méltó a túra a nevéhez, ha csak úgy, hűbele-Balázs módjára nekirontanánk… jó néhány kanyar és tekergés van addig még.

Szultán-hegy, Szulejmán-kilátó – mondjam-e? Hát persze, hogy ködös-párás. Nem baj! Bár a távolról érkezőket – ritkán erre járókat azért sajnálom, mert gyönyörű innen letekinteni a városkára. Úgy értem: az lenne, ha… Így azonban a már bejárt részre fókuszálok; az azért szépen felsejlik. És jönnek a szőlők, szép rendben, még némi kanyargással, nyilván. És megint az OKT-ra térünk, pár száz méternyire az első ellenőrző ponttól – látjuk is; még ott vannak a pontőrök, a kései rajtolókra várva. Minden tisztelet nekik, akárcsak a többieknek! És az utolsó kereszteződés: a fiúk leszavazzák a Trianoni-keresztet. Tulajdonképpen igazuk van: nem része a túrának, sokszor jártunk már ott mindannyian, és úgysem számíthatnánk ott sem a megszokott remek panorámára.

Így hát nincs más hátra, mint a templom – és a beérkezés. Vidám csapat fogad, meg pattogó tüzek. Na, nem csak úgy magában ég egyik sem: itt tea, ott kolbász fő rajtuk, a megszokott itteni nomád, de talán pont emiatt igen szerethető lakoma. Előbb persze gratulálnak, emléklapot és kitűzőt választhatunk több féléből is. Egyúttal megszerzem első kilométereimet is a „Dunántúl Kupa” és a „Vas megye teljesítménytúrázója” mozgalomban is. A városra nyíló kilátás persze most nem a megszokott, de a hangulat igen. Hát jöhet a falatozás (megint azzal a fantasztikus kenyérrel!). Megdolgoztunk érte: végül 02:47-nél állt meg az óra, ami 5,16-os átlagot jelent. Aztán elköszönünk, lekocogunk a stációk mentén a kéken, és – minden hagyományhoz ragaszkodva – végig autózunk a Hegyalján, majd jöhet Bozsok, remek cukrászdájával… Viszlát, jövőre is, köszönjük, Gesztenyekék!

Évkezdő tekergő 15 TT - ahogy én láttam...

Igazán kellemes év eleji bemelegítésre vártak bennünket a Gesztenyekék Egyesület lelkes tagjai január második szombatján. A Kőszegi-hegység népszerű tájain is jártunk, de kevésbé ismert részekre is elvezettek bennünket.

A rövid távra és a várható kellemes téli időre való tekintettel pici lányom és feleségem is velem tartott, és – két öcsémen kívül – Roland kollégám is csatlakozott hozzánk. Így hát hatan vágtunk neki a tekergésnek, ami nemcsak vonalvezetésében, de kategóriájában is különleges. Majdnem körtúra – de csak majdnem: kőszegi rajt (a Jurisics-várból), és kőszegi érkezés – de az már fent, a Kálvária-templomnál lesz. A két pont között csak kb. másfél kilométer van, így hát – miután mindenki kiszállt a rajtnál – ketten leparkoltuk a kocsikat a cél közelében, közben a többiek beneveztek bennünket is, és a várhoz érkezvén már neki is foghattunk az első métereknek. A városból kivezető szakasz nem más, mint az Országos Kéktúra (OKT). Bájosan kicsi, régi (időnként sajnos leromlott állapotú) házikók között haladunk, majd elérkezünk a koronaőrző bunkerhez. Nincs most nyitva, és az elektronikus információs táblát is ismerjük már mindannyian, így hát máris a Kálvária első stációjához érkezünk. Itt válunk el a Kéktől: nem kanyarodunk fel rajta balra – ott majd leérkezni fogunk, pár óra múlva…

Helyette áttérünk a zöld sávra (és sárga Alpannonia-jelzésre), ami a kőszegi Csónakázó-tó közelében visz. Nem a partján, de azért a téli fák között így is láthatjuk a jegét – és néhány rajta korcsolyázót. Aztán a „Málnácska-csapat” (ahogy kicsi lányom elnevezett minket) elhagyja az utolsó házakat is, és a zöld emelkedni kezd. Szerényen, lassan, kellemesen – nem hiába kapta a derék kőszegi polgároktól már réges-régen az Andalgó nevet. Padok és információs táblák mellett haladunk el, pici lányom örömére: minden érdekli, kérdések özönlenek. Többek között a Gyöngyös patakról, ami mellett andalgunk éppen: miért írnak itt éppen a „víz erejéről”? Mutatjuk neki a volt posztógyár hatalmas, üresen kongó épületeit, kéményét, mesélünk a múltról – és közben haladunk is előre.

Nem kell sok, hogy elérkezzünk egy hármas elágazáshoz: jobbra, tényleg csak pár lépésre itt az osztrák határ: arra halad tovább a sárga Alpannonia. Egyenesen előre a Hétforrás felé menne a zöld – mi azonban balra lekanyarodunk. Ez a „lekanyarodás” felfelé, emelkedőn történik: jelzetlen szakaszra, amit most egy kihelyezett nagy nyíl mutat, hála a rendezőknek. Az emelkedő egyre csak erősebb lesz, a kavicsos utat most hó borítja, és kezdjük érezni a szelet is.

Hátratekintve azonban a kilátás mindenért kárpótol: teljes panoráma tárul elénk az osztrák hegyek felé. És hála a remek, tiszta időnek, nagyon messzire, az Alpok távoli nyúlványaira is rálátunk… érdemes gyönyörködni, fotózni. Sokat állni azonban nem, mert a hőmérséklet ezt nem engedi, és jobb haladni, mozogni. Fák közé érünk újra, lejtős kicsit, és hamar előttünk az első ellenőrzőpont. Négy-öt féle müzli-szelet közül választhatunk; kislányom hármat is tesztel, és mind ízlik neki. Az energia jól is jön: emelkedő, megint.
Ez itt újra az OKT, azon folytatjuk utunk a Pintér-tetőig. Közben oda-vissza előzgetünk egy jókedélyű társaságot, akik a szent keresztségben a „Medve-csapat” nevet nyerik el… Ismerősökkel is találkozunk, beszélgetünk – észre se vesszük különösebben a folyamatos emelkedőt. Igaz: a kék erős balra térését se… Huh, szégyen, hányadszor vagyok itt… és nem mentség, hogy nem én vezetem éppen a csapatot. Igaz, az út trükkös, a letérő pláne – az előttünk haladók is mind erre mentek. Szerencsére tényleg csak pár méter, és visszatérünk. Letaposott ösvényen… Aztán felérkezünk a tetőre, ahol kis pihenőt ígértem kislányomnak, de erős itt a szél – gyaníthatóan a tavalyi tarvágás miatt is. Így hát pár fotó után gyorsan továbbállunk, és majd csak kicsit később, az aszfaltút előtt kerül elő szendvics és gyümölcspüré.
Ezt az utat csak metszenünk kell: a szemközti oldalon, az árok után indul fel a kék háromszög-jelzés. Ez a partoldal azonban igen vicces így jéggé taposva: pici lányom szerint legalábbis mindenképpen. Igazán jól szórakozik, miközben többedik próbálkozására is visszacsúszik. Szerencsére a fent említett „Medve-csapat” éppen előttünk kelt át, botjaik is vannak… és vidám hangulatban oldjuk meg együtt a nagy feladatot, mindenki örömére.

Pár méter, és különleges szikla mellett megyünk el, ami kislányomnak is ismerős már. Ez itt bizony az ördög tányérja! Legalábbis a neve: Ördögtányér-szikla – a valóságban leginkább madáritató lehet… Idén ez a túra fő motívuma – meg kell hát nézni, közelről is! Fotó, szusszanás, és megyünk tovább.

Pompás, lenyűgöző szakasz ez egész évben, de most – egyre magasabban haladva – egészen káprázatossá válik előttünk a táj. A hó vastagabb, talán még fehérebb is; a faágakon is ott csücsül, szemet gyönyörködtetően. Az ösvény szűk, a kanyarok rejtelmesek és beláthatatlanok, a fák óriásiak…
Hát még a Fatalin-bükkök! Közel háromszáz éves matuzsálemek (ún. „hagyásfák”); dacolva az elemekkel és az idővel. És micsoda vastag a törzsük! Naná, hogy ki kell próbálni: hányan is érjük vajon körbe? Újabb remek móka, és lehet kicsit lazítani, fotózni, pihenni. Aztán máris itt a kék kör, most csak metsszük a jól ismert szakaszt, ami a Kincs-pihenőtől a Hétforráshoz tart. Mi megyünk felfelé, tovább a háromszögön, és már tényleg nincs messze a mai nap csúcs-pontja, a távunk fele, a második ellenőrző pont, ahol ellátás is vár: itt az Óház-tető!

Az egykori Ó-vár helyén, 609 méter magasságban épült kilátó pompás panorámája egészen lenyűgöző, sokadszor is. Ma talán még inkább, mert az ég rendkívül tiszta, igen messze elláthatunk. Előbb azonban megkapjuk mind a hatan az itinerünkre az igazolást (naná, hogy pici lányom közreműködésével), és elfogadjuk a barátságos invitálást az asztaloknál. Remek zsíros deszka vár: illatos lila hagymával – a friss kenyér pedig ropogósabb és lágyabb már nem is lehetne. Lám, amott meg forró tea kerül ki az üstből; vidáman pattog a tűz alatta. Előkerülnek a bögrék, kulacsok (műanyag pohár szerencsére itt sem dukál), és egy kis hűtés után kortyolhatjuk is a mennyei nedűt. Vidám, nevető emberek, jókedvű beszélgetések mindenfelé… hát, a téli túrák varázsa itt sem hiányzik. Kicsi lányom elismerő pillantásokat és szavakat kap – hajjaj, mennyire sokat is jelentenek ezek! Aztán jöhet a már említett kilátás, és folytathatjuk utunkat, immár a zöld sávon, kilométereken keresztül, le a városba.

Az emelkedők legnagyobb része megvan már, most az ereszkedésen van a sor. Szerencsére nem meredek, a hó sem csúszik – így hát akár kiváló futópályának is tekinthetjük. Ha pedig így van, akkor: hajrá! Pici lányom elöl, ők diktálják a tempót öcsémmel – hohó, alig győzzük követni őket! A fák itt is vastagon havasok, néhol fatörzseken ugrunk át, máshol lassítunk, ha lépcső következik egy-egy útkeresztezésnél. Gond nincs, a tempó továbbra is gyors, hamar megjön a következő EP, a Szabó-hegyi szalonnasütő és esőház. Újabb állat-figurás lyukasztó, kislányom már rutinosan nyomja, mehetünk is tovább! Leérkezünk az útra: nem pontosan a zöldön, de semmi gond, itt nem könnyű megtalálni, és nem is rövidítettünk, sőt…

Közben pompás kilátás nyílik a házak felett a távoli
Kálvária-dombra: az időnként előbukkanó nap fénye szépen megmutatja, hogy – bár már a városban vagyunk – a cél még kicsit odébb van.

Metsszük a szerpentint, megint egy óvatos lépcsős ereszkedés jön, majd a „szakadék”. Kanyargós, szűk, szinte vadregényes ösvény – sajnos, rövid szakasz, és máris itt a Hermina utca. Ez vezet ki a Szénsavas kúthoz, ahol a zöld balra felkanyarodik, egyenesen a Bechtold Központig. Itt is EP van, de önellenőrzésről van szó – a kérdésre könnyű a válasz, hamar végzünk. Elhaladunk a madárkórház mellett, és kiérkezvén a Festetich utcára, szép rálátás nyílik ismét a célra. Metsszük a Királyvölgyet, a büfénél felmegyünk a beton talpfákon (sic), és újabb jeges kihívás jön. Pár méter csak, az igaz, de nagyon oda kell figyelni minden lépésre… Sikerül, már látjuk a Szulejmán bástyaszerű építményét, újabb pompás kilátás. Előttünk-alattunk a város, pici lányom hamar megoldja a kirakó-játék feladatát is, és bevetjük magunkat a téli szőlősorok közé.

Aztán a két antenna-torony, egy kis OKT megint, a végére is… és itt a Kálvária-templom, itt a cél! Brigi és kis csapata fogad, örülünk a találkozásnak, asztal köré telepedünk. Kislányom újabb gratulációkat kap – meg emléklapot, kitűzőt, és lám, meglepetés! Egy remek téli Kálvária-fotóval illusztrált könyvjelző-öröknaptár is dukál – nahát! Többfelé füst kanyarog: itt tea készül folyamatosan, amott meg friss főtt kolbászt osztanak. Mindenfelé falatozó, bögrét szorongató emberek, a hangulat kiváló; sok kipirult, elégedett arc mutatja a túra sikerét. Csoportkép, és elköszönünk – pár száz méter még hátravan, le a stációk mentén, a Kéken. Lent aztán kocsiba szállunk; naná, hogy muszáj a cukrászdát is érinteni Bozsokon, egy kis energia-pótlás gyanánt… És mindenki tudja, hogy az év kezdése jövőre is itt kell, hogy legyen: egy kis tekergéssel!