Piros 85 TT (2016) - ahogy én láttam...

Teljes nap, jelzésváltás nélkül? Egy túraútvonal bejárása 100%-ban – kezdőponttól a végéig? Egy nap, ami esemény a terepfutóknak éppúgy, mint a túrázóknak… Ahol 85 kilométerre összesen két müzli-szeletet teszek a zsákba – azt is csak biztonság kedvéért (és azt is csak megutaztatva). Igen: mindez a Piros 85.

Hát, ez a profizmus, nincs mese: a taxis friss és üde, a megbeszélt helyen és időben vár ránk. Budaörsön vagyunk, reggel öt után pár perccel, a Piros 85 TT/TF célja előtti parkolóban. Kicsit irigylem is, de azért bízom benne, hogy a hatos rajtig nekem is sikerül kellően felébrednem. Utolsó pillanatban még kopognak az üvegen: egy bajtárs érdeklődik, befér-e? Persze, gyere, hogy találtad ki, hogy mi is…? Mosolyog, nem kell válaszolnia – a vak is látja, hová készülünk. A barátságos pilóta is szóba elegyedik velünk: ide jövünk vissza, túrázva, ugye? Annyira nem is sok, huszon-pár kilométer Csillaghegytől idáig, igaz? De akkor mire fel ez a korai rajt? Mondjuk, hogy igen – csak előbb felmegyünk Dömösre. Kis csend… Ööö, a Duna-parti Dömösre gondoltok? Aha! Hát, akkor mégse huszon-pár. Hát nem. Nyolcvanhét, kábé. Ja, és 3.200 m szint.

Mi másodszor részesülünk a jóból: tavaly hárman már sikerült végigjárnunk ugyanezt a távot. Egy percig sem volt kérdés, hogy idén is jövünk-e – legfeljebb külső körülmény tudott volna távol tartani. Zoli barátunk sajnos most nem tudott velünk tartani, de öcsémmel bőven hat előtt már átvehettük a rajtcsomagot. Laminált lapon a fontos információk és adatok, rajtszámhoz hasonló kitehető felirat, biztosítótűkkel… és a dugóka! Átadjuk a tízezres letéti díját, és biztonságba helyezzük (érdemes vigyázni rá, szó se róla). Ebből következően azonban itt pecsételés nincs – legfeljebb afféle retrózás kedvéért, saját kedvünkre.

…Aztán csak nézzük a nyüzsgést, a sok ismerős arcot, utolsó szerelvény-igazítás, izgatott várakozás. És máris hat óra, indulunk az élbollyal, rögtön csippantás a kapuban, kevés aszfalt, és itt a Róka-hegy. Az ösvény szűk, és – az utcai lámpák után - teljesen sötét van. Gyorsan botlok is kettőt sorjában, mindkétszer belenyilall a fájdalom a jobb lábfejembe. Hát ez nem hiányzott; főleg így az elején nem. Karámok, legelők, ürömi műút: a sík terepen nem fáj. Felfelé indulunk, jönnek a Kevélyek, első ellenőrző pont, Feriék. Nagyon vigyáznom kell, de viszonylag jól megy ez is. A lefelé vezető sziklás-köves – máskor belezúgós – szakasz azonban szigorú, és menni is csak lassan, óvatosan tudok, fájdalmasan. Ráadásul az itt megszokott lenyűgöző panorámából most csak tejfehér köd és pára jut, kilátás semmi. Aztán Csobánka jön: inkább csak érintjük, kerüljük, majd odaérkezünk Csikóváraljához, az első frissítőpontra. Édes finomságokat választok: az aszalt gyümölcsök igen jól esnek, de önmérsékletre intem magam. Vigyázni kell a gyomorra is… Itt Lacival találkozunk: több túrán is összefutottunk már; innentől most elég sokat együtt megyünk. Az erdő nagyon szép, az utak kiválóan járhatók, és a lábam egészen jól van, köszöni. Igaz, meredek ereszkedés sincs. Vannak viszont gyönyörű ősz végi színek, hullámzó terep, néha egészen keskeny gerincek, balról-jobbról völgy vagy patak. 

A Tölgyikrek és a Sikárosi-rét után már ki-kisüt a nap is, jó hangulatban, sokat beszélgetve gyorsan fogynak a kilométerek. Aztán jönnek a futók. Előbb az élboly, lenyűgöző sebességgel, aztán egyre többen és többen. Elhúznak, csodáljuk őket. Néhányukat felismerem, köszönés és hajrá! – többségüket ismeretlenül biztatjuk, őszinte elismeréssel.

Egyre több a kiránduló, sétálgató – ami biztos jele a közelgő civilizációnak. Így van: hamar itt a Szentfa-kápolna, és nem sokkal utána Dömös érkezik. Közismert és kedvelt hely a Duna partján – ami nem is csoda: gyönyörű környezetben található, fővárosiak számára könnyen megközelíthető. Mi megcsodáljuk a túlparti Börzsöny látványát, és – túránk legészakabbi pontjaként – a templom mellé érkezünk, ahol az ellenőrző- és frissítőpont van. Fél tizenkettőre terveztük az itteni ebédet: nagy öröm, hogy alig tizenegy után tovább indulunk. Vajas kenyér parizerrel, sajt és olívabogyó számomra a menü – öcsém persze az édesebb szekciót látogatja meg. A kóla igen jól esik, a kulacsba persze víz kerül… és mehetünk is!

Tavaly szinte aggódva, de legalábbis lélekben erősen felkészülve vágtunk neki ennek a szakasznak. Dobogókőig szinte végig emelkedik, és az bizony nyolc kilométerre van ide. A kötelező tiszteletet most is megadjuk a hegynek, és a Szakó-nyereg meg is dolgoztat, persze – de (ahogy most már előre tudtuk) annyira nem vészes. Főleg, hogy lenyűgöző panorámával, a túra talán legszebb kilátásaival ajándékoz meg bennünket.

A Rezső-kilátónál kérünk is egy közös fotót kirándulóktól. Nincs nehéz dolgunk: itt megint sokan vannak, akiket kicsalt a szép őszi idő és a négy napos hétvége. Elég sűrű mezőny közepette futunk be a báró Eötvös Loránd turistaházhoz, ahol az ötödik ellenőrzőpontunk van. Itt Ágostonnal találkozok: szóba kerül a jövő hétvégi Füredi Ősz – sőt, a következő tavaszi Tanúhegyek is… De aztán visszatérek a földre, akarom mondani ehhez a túrához. Még csak 36 km-nél tartunk – igaz, a szintnek viszont már pont a felét megtettük. Így hát kihasználjuk a hosszú lejtőt, kellemes futóterep, a változatos mozgás meg a lábamnak is jót tesz. Gyorsan megjön hát Pilisszentkereszt, átkelünk rajta percek alatt, emelkedünk a Magas-hegyi nyeregnél és ereszkedünk Pilisszántó felé. Ez utóbbit nem érintjük, de megcsodáljuk a panorámát, és remek ellátást kapunk a közelében, újra.

A Csévi-nyeregnél meg egyenesen élőzenével fogadnak: két gitáros (és maszkjuk) csal mosolyokat az arcokra. Aztán emelkedés, Mészégetők, közeledünk Piliscsabához, átkelünk a Fehér-hegyen, és ereszkedés le: itt a Kopár csárda!


Amit soha, sehol, azt itt igen: meleg étel, túra közben. Idén is igen jól esik a forró gulyás, remek erős paprikával, lágy kenyérrel, kedves kiszolgálással. Egészen más a helyzet a csárdában! Mosdó, kérem?! Sajnálom, csak itt fogyasztóknak!! De hát kértünk italt! Ja…? Akkor… jobbra, a sarokban. Aztán csak ülünk, kint a partoldalon, kinyújtott lábbal, társakkal körülvéve mert a pad… azt nem, az zsibbasztó, és gyötrelmes lenne a felállás. Zoknit is így cserélünk, de hamar megvan, jöhet a maradék 35 km. És mindenekelőtt a szemközti Kakukk-hegy, ahová hát… felfelé kell menni, mondjuk így. Röviden, de nagyon fel. Hamar helyre teszi az iménti gulyást, de jó ez így. Emlékszel, tesó? Tavaly itt kapcsoltunk lámpát! Az ám, most pedig süt még a nap! Kellemes, bársonyos fénnyel, pazar színeket varázsolva a mögöttünk hagyott hegyekre. Meg az előttünk lévőkre is, naná. Előbb azonban Pilisvörösvárra futunk be, sőt, kicsit túl is futunk egy kereszteződésben, másokat követve…

Pár tíz méter, semmi gond. Pilisszentivánt szépen megkerüljük, és itt a Hosszú-árok. Tavaly itt pazar kis „leszállópályát” készítettek a kedves pontőrök apró piros és fehér mécsesekből – idén erről is „le kell mondanunk”. No, ez kellemes lemondás: még mindig világosban vagyunk! Édes pont: sokféle csoki közül válogathatunk, afféle desszert talán a gulyás után… És itt nincs, itt nem létezik szerintem felesleges energia, kalória: most következik ugyanis a Nagy-Szénás. Kellemes 2,9 km, hozzá 290 m szint: igen, ez pont 100%-os emelkedő. Lenne – ha rögtön emelkedni kezdene. De nem. Megyünk több, mint egy kilométert, és még mindig csak tessék-lássék… Na, de aztán egyszer csak megkezdődik, végre, maxigázon, ami kifér a csövön, adjunk neki! Inkább érzem, mint látom kétoldalt a lejtőket-szakadékokat, húzok felfelé, öt-hat embert megelőzök, tesó is lemarad, vörös köd.

Az emlékfalnál, fent aztán előkerülnek a lámpák is: elmúlt hat óra, tehát időszerű. Végig a tetőn, aztán ereszkedés, és odalent Nagykovácsi fényei. Elmesélni se tudom, lefényképezni se. De emlékezni fogok rá, biztosan.

A plébánia épülete most nyüzsgő méhkas: sorban érkeznek be a túrázók – beleértve a 65 km-es táv teljesítőit is, akiknek itt a végcél. Aki innen éhesen-szomjasan távozik, az meg is érdemli: ez a frissítőpont az eddigieket is felülmúlja. Rögtön egy felülmúlhatatlan erdélyi áfonyapálinkával kínálnak, majd választhatunk mindenféle finomságot. Külön asztal dukál az édes, külön pedig a sós csemegéknek. Felvágottak, erdélyi házi szalonna, kecskesajt (köszönjük, Józsi!), olíva és szárított paradicsom, savanyúságok, sokféle aszalt gyümölcs, nutella és lekvárok, kekszek és csokik, forró tea, izó, kóla… felsorolni is nehéz. Hát még enni-inni… főként úgy, hogy tudom, milyen terepek várnak még rám. Egyik sem lesz könnyebb teli pocakkal – így hát marad megint a végiggondolt beosztás. Aztán hajrá, letudjuk a kevés aszfaltot, jöhet a köves-sziklás szakasz. Szépen fogynak a kilométerek, megérkezünk Julianna-majorhoz, vidám pontőrök fogadnak. Józsi és Sanyi megetetne, ha tudna – igazán szívélyesek, de egy kevés kóla és aszalt gyümölcs után folytatjuk is. Épp csak karcoljuk Adyligetet, és jöhet a Fekete-fej emelkedője. Retró diszkózene, már messziről halljuk, akárcsak tavaly, emlékezetes – aztán ereszkedés, majd fel, újra: Hárs-hegyi körút, itt is egy gyors csippantás. Két túrázóhoz csatlakozunk – alaposan ismerik a környéket, és ez most jól jön: tavaly mintha több fényvisszaverős szalag lett volna errefelé… a jelzések meg elég ritkák.

A gyermekvasút Szépjuhászné megállójának közelében metsszük át a síneket, és nekiveselkedünk a János-hegynek. Itt már hatan-heten is lehetünk, többé-kevésbé együtt megyünk, jó a tempó, fogy az emelkedő. Aztán közvetlen közelről láthatom a kilátót, amit az utóbbi órákban sokszor láthattam, de csak távolról, sejtelmesen. Próbálok elfogadható fotót készíteni az éjszakában, a hangulatot talán visszaadja egy kicsit. Pár korty az EP-n, és lépcsőzés lefelé, itt már reggeli taxis társunkkal, Péterrel, akivel nap közben többször is összefutottunk – innentől viszont már együtt megyünk a célig. Közben azért még a Virág-völgyet és Makkosmáriát is érintjük. Elhagyjuk a szépen kivilágított templomot, utolsó ellenőrzőpont, még itt is müzli-szelet, és tovább. Emelkedő, az utolsó számottevő, a kutatóintézet környékén, de aztán ez is elfogy. Jöhet a komisz ereszkedés, meredeken és technikásan. Aggódva gondolok jobb lábfejemre, de szerencsére megúszom rossz lépés (és fájdalom) nélkül. Sziklák még a terep végére is, és itt az az aszfaltos szakasz, amit szeretni lehet – pedig általában nem szoktuk. Ezen aztán kellemesen be is jutunk, az iram remek, sokan együtt megyünk itt is, míg végül felbukkan az iskola.

A kapuban is csippantunk, és felmegyünk a tornaterembe: taps fogad, jóleső – a korábban beérkezettek és a rendezők egyaránt így fogadnak. Aztán oklevél és jelvény (évente más színű), csoki és póló – és friss, forró virsli és tea. Elégedetten falatozunk, és örülünk a teljesítésnek: nekem ez most szó szerint igaz. A Nagy-Kevélyen, nyolcvan kilométerrel ezelőtt a legkevésbé sem volt ez biztos… Az már csak hab a tortán, hogy e kitűzött célt – szombati, azaz: 18 órán belüli beérkezés – is sikerült teljesíteni, így 55 percet javítottunk a tavalyi eredményen. Jövőre ezt már nem hiszem, hogy tovább lehetne faragni… bár… na, majd meglátjuk, reméljük!

Írottkő 50 TT (2016) - ahogy én láttam...

Volt egy legendás teljesítménytúra a Kőszegi-hegységben, ami 25 rendezést „élt meg”. A környék – sőt, a Dunántúl – legmagasabb pontjáról nevezték el: ez volt az Írottkő 70 TT. Sajnos 2014-től ez a táv megszűnt: azóta csak 50, 35 és 20 kilométeren indulhatnak a vállalkozó kedvűek. Majdnem egész hetes (szinte éjjel-nappal tartó) esőzés után is több, mint négyszázan választottuk ezt a szombati programot. Aligha bánta meg bárki is!

Tavaly munkahelyi elfoglaltság miatt ki kellett hagynom, de idén aztán nagyon-nagyon rákészültem. Sajnos egyedül: öcsém nem tudott velem tartani, másik öcsém meg később jön majd, a 35-re. Így aztán Zoli barátom negyed hatkor felvett a kocsiba, és húsz perc múlva már ott bandukoltunk a Bechtold Látogatóközpont udvarán. Nem a főépülettől indulunk (ahogy naivan először hittem): fényt csak hátul, távol láttunk – oda tartott akkor már több tucat sorstárs. Idén ugyanis – szinte az utolsó pillanatban – kiderült, hogy nem a jól megszokott Jurisics Gimnázium ad helyet a túra rajtjának. Hát, elég nomád – de legalább fedett – helyszín, kedves, de még pakolgató szervezők fogadtak. Kivártuk a hat órát, és gyerünk, útra fel! Zöld sávon a Szénsavas kútig, és tovább is, a Hermina utcába. Itt még csak-csak segítettek valamit az utcai lámpák, de igen hamar kiérkezvén, sűrűn fás, erősen hullámzó és rézsűs (valaki szerint egyenesen szakadékos) terep fogadott. Közben Zolitól búcsú – megállapodtunk, hogy mindketten saját tempóban megyünk végig – viszont egy ismerős arc: szia, Vera! Többször is túráztunk már együtt rövidebb-hosszabb szakaszon; örültem hát a találkozásnak. És hát nem tagadom: remek lámpájának is… Segítségével (és társaságában) aztán észrevétlenül eljött az Óház-tető, ahol már kezdtem szabad szemmel is látni valamit… Kösz még egyszer, Vera!

Kilátót soha ki nem hagynék; még ennyire ismerőst sem. És hát mennyire megérte! Lenyűgözően szép napkelte előtti tájban lehetett részem – alant pedig a még csak ébredező Kőszeggel. Sok idő azonban nincs: egyrészt azért elég friss háromnegyed hétkor idefent a levegő, másrészt lebeg előttem a kitűzött mai cél: 9:30. Vagyis… ha sikerülne, hát akkor… esetleg egy órával megjavítani a tavalyelőtti időt (10:15)…? Na, majd meglátjuk! Jöhet az OKT, a Vöröskeresztig. Remek terep, már látni is egészen jól lehet, több párost megelőzök, az Irány-hegytől pedig futok egy jót. A vörös keresztet lefotózni persze még esélyem sincs, forduló balra a … nem vörös, de piros kereszt jelzésre. És onnan hatalmas zúgás lefelé – szinte egészen Velemig. A hegység egyik legpompázatosabb része; sohasem zajos a kirándulóktól, nem számít populáris résznek, nincs kiemelt látnivaló – „csak” békés, rejtelmes, végeláthatatlan. No, azért van ám egy kiváló Borha-forrás, ami mindig megállásra késztet, még ha szomjas sem vagyok. De aztán tovább, innen is – egyre világosabb az erdő, és az utat figyelni kell, mert annyira tiszta a lábam előtt mindenfelé, hogy néha nem is könnyű kivenni az ösvény vékony szalagját. És felbukkan Velem, pár szerpentin-metszés után; az aszfaltot – amíg lehet – kikerülöm a Vasa-kúti kis ösvényen. Második ellenőrző pont, eszek-iszok gyorsan, de (akárcsak az Óházhoz) ide is jövök még egyszer. Csak előbb felugrok a címadó hegyre… előtte pedig át Bozsokra. Onnan ugyanis szigorúbb felmenni, szóval hadd érezzük a kényeztetést… De hát az egyik legcsodálatosabb szakasz, kihagyhatatlan – és hát ez egy teljesítménytúra, a javából.

Gyors pecsét a Sibrik-kastély közelében, és indulhat a 7,4 km, fel a DDK-n. Hamar itt az Óriások lépcsője, most sem adja könnyen magát, hátratekintve viszont Bozsok panorámájával üdít. Ember sehol, a hosszú egyenesben sem. És íme a Kalapos-kövek, felírom a kódot, futós szakasz jön, el a Holler-barlang mellett. Kiérek a határ menti szakaszra, a Sötét-völgynél – bármennyire is futós – muszáj fotózni, de hát Istenem, semmit nem ad vissza a kép… Bükkös, patakok, források, Golgota. Végül a fenyves, borzongató mély illatával, az előbukkanó esőházzal – és a kilátó.

Írott-kő, üdvözlet! Barátságos pontőrök fogadnak, harmadik vagy, két terepfutó megy csak előtted, vegyél dianás cukrot! Uhhh, szinte futok fel a vaslépcsőkön, kattintok a Schneeberg felé, a tiszta idő messzire engedi a tekintetet. És máris száguldás lefelé, gyökerek, sziklák, figyelj! Felfelé igyekvő túratársak, mindenki rövidre veszi a köszöntést – a levegő most másra kell. Aztán lekanyarodás, búcsú a kéktől, piros jön le Velemig.

Néha a fák is ezzel a színnel ékeskednek, máskor a sárga, barna, zöld ezer árnyalatával. Szűk, köves szakaszok, vékonyka ösvények, csobogó patak, távoli panoráma. Lefelé, folyamatosan, el kell veszíteni azt a hat-hétszáz métert, nincs mese, Velem mélyen a völgyben vár. Ellátással, ismét: a zsíros kenyér lágy és ropogós, a tea forró és fűszeres, ilyent csak itt iszok. Körülöttem nagy nyüzsgés: húszasok, harmincötösök érkeznek folyamatosan; sok a fiatal, jó látni őket. A cáki pincesort emlegetik: irigykedek, az nekem ma kimarad. Pár szót váltunk és végleg elköszönök – megint a Vasa-kúti forrás-utat választom.

Újabb kihívás: kék kereszt, egészen fel a Hörmann-forrásig, ami a hegység legmagasabban foglalt forrása. Nincs messze, 3,55 km, de a szintemelkedés ezalatt 394 méter… Ez sem lenne durva, ha normális tempóban mennék – de az ma kizárt: folyamatosan a 9:15 lebeg előttem, amit nagyon-nagyon szeretnék. Éppen félútnál járok, gyors számvetés. Jól állok, de fáradni fogok, lesznek még fincsi szakaszok. Telefon a családnak: minden rendben – és tesónak: köszöni, ő is jól áll, itt van pár kilométerre. Hát hajrá, tovább!

Számolom, idén negyedszer megyek fel a Szt. Vid kápolnához, de nincs mese, most a legszebb. Szusszanás, ez is megvan, a parkoló tele autókkal (sőt, egy busz is áll benne!), de a táj itt is csodaszép. Kék kereszt, továbbra is, majd egy eltévedt futó szemből: megbeszéljük, aztán folytatjuk – ő le, én fel. Gyönyörű erdők, ösvények, majd a fenyves – és a tető, meg a forrás. A víz üdítő, a hosszú lejtő (újra OKT) futható, a panoráma Ausztria felé… hát, az is ősszel a legszebb, egyértelmű.
A Stájerházak kedves látványa, fel a lépcsőkön az esőházhoz, de csend – és sehol senki. Telefon a rendezőnek: uhhh, ez fáj! Másfél óra múlva nyit a pont. Gyorsan meggyőzöm: rögzítem is az útvonal track-jét, meg – csak neki – szelfizek is, üsse kavics. Elenged, mehetek tovább: köszönöm még egyszer! Az itt szokásos almát azért kicsit sajnálom, de van elég ellátmányom, ez legyen a legkisebb gond. Aztán zöld sáv, továbbra is – pedig elvileg itt le kellene térni balra, egyedileg jelölt szakaszra. De megegyeztünk még tavaly, és ma a rajtban is a rendezőkkel: maradhatok a zöldön a Zeiger-nyeregig. Igaz, vállalok 350 m és 30 m többletet távban-szintben, de szerintem szebb, jobban járható – és itt még egy Szikla-forrás is van. Meg is hálálja a hűségemet; ezúttal nem száraz, mint egy hónapja; hát keverek is egy izó-italt. Jól jön az egy Zeiger-nyereg előtt…

Megvan aztán ez is, figyelek a kereszteződésben, Tábor-hegy felé zöld háromszög, rendben. Emelkedő, továbbra is, de nekem a nyereg volt a mumus – ez már lazább, és szép a kilátás is. Tető, magassági pont, a kódot csak lefotózom, lejtő, és megint emelkedő. Járatlan rész következik, hosszú kilométereken át: a Kecskeugrató és a hegység talán legismeretlenebb tájai.

Ez már kiesik mindenféle közismert résztől, és látványosság sincs, mint sokfelé másutt. Figyelni kell a fehér pöttyökre a fatörzseken, de az érintetlen erdők lenyűgöznek, és lám, muflonok is, előttem! Most békésen ballagnak, de felidézik bennem a két évvel ezelőtti hátborzongató élményt, amikor (ugyanezen a szakaszon) megriasztottuk őket, és hihetetlen dübörgéssel rohantak le mögöttünk. Meglátom a nemrég bejárt Hirschenstein-eket is – és nincs jelzés! Szerencsére csak 50-100 métert tévedtem, de azért bosszant. Órát nézek… jó, nincs gond, elmajszolok egy szendvicset, és folyamatosan gyönyörködök közben. Apró fehér virágok a lábam alatt, ki-kikerülöm az ősz utolsó ajándékait. Megérkezek a Paradicsomos előtti szigorú lejtőhöz, ahol alig látni az utat, cserébe a jelzések is ritkák és nagyon vigyázni kell. Megúszom esés nélkül, magam is csodálkozok rajta; leérkezek az úthoz.

Itt már meg sem lepődök, hogy nem találok pontőrt; jobb kanyar, tovább az úton. Gyors készlet-ellenőrzés: bizony fogyóban a vizem, itt adni szoktak – ez most ugyancsak kimarad. Számolok, a Hétforrásig kell, hogy kitartsak… á, nem lesz gond, látom. Balról Rőtfalva (Rattersdorf) lenyűgöző panorámája, ez már aszfalt, sajnos, több kilométeren át. Igaz, jól futható, meg a tájat is nézni kell, nézni muszáj. Aztán jön szembe egy autó, a pontőrrel – és vízzel.

Jobbról elhagyom a Kereszt-kúti pihenő barátságos házikóit, fogynak a kilométerek, hát hamarabb érkezek meg a forráshoz, mint számítottam rá. Nagyon kedves pontőrök fogadnak, ajándék almát is kapok; kompenzálja a Stájer-féle elmaradt példányt. Tas vezér a mai kiszemelt, kulacs kerül a neve alá. Forduló, és kereken egy kilométeren át meredek, 167 méternyi emelkedő vár rám az OKT-n az Óház-tetőig. Na, ehhez már sok volt az eddigi extra tempó, szokásomtól eltérően egy pihenőt próbálok engedélyezni konok önmagamnak félútra. A sors megoldja helyettem: Zoli csörög rám, mizujs, merre jársz? Remek tempót jön ő is, gratulálunk egymásnak, nekiveselkedek a maradéknak, fel is bukkan a kilátó masszív tömege. Ki nem maradhat most sem a teteje: egészen más a panoráma, mint reggel…

Ez az utolsó pont, zsíros kenyérrel kínálnak; jaj, dehogy, köszi! Egyél, barátom, ettél ma eleget? Aggódva néznek rám, megijedek: talán látszik rajtam? Igen, tényleg keveset, hát persze; teli hassal ez így nem ment volna. Mert ez most „így” ment, ez már látszik: ez itt és most válik nyilvánvalóvá. Hogy ez igen-igen jó lesz! Hogy ez valami hatalmas lesz!! Ezek a katarzis pillanatai, amiért ezt az egészet csináljuk, sokan, sokféleképpen. Gyönyörű tájak, friss levegő, színek – hangok - illatok… mind-mind nyomós indokok az elindulásra; ki a természetbe. De a „fordulatszám-mérő” (jelen esetben: pulzus-számláló) minél magasabb (gyakran piros) tartományában tartózkodni… ahhoz más is kell. Ahhoz ez kell, szerintem.

Ezzel a lendülettel iramodok neki az utolsó 3,6 kilométernek – viszlát, kék, újra zöld! Egész végig a fejemben dübörög a gondolat: meglesz ez, meglesz, csak vigyázz magadra! El ne ess, sok a gyökér, a szikla. Kanyarok, lépcsők, kidőlt fák, vágta. Szurkoló üzenet kis feleségemtől, aki otthon a neten követi az utolsó száz métereket. Ismerős szemből kocsival, SMS tőle is, elhagyom a szerpentint, adrenalin ezerrel, Hermina utca megint; kellemes lejtő. Nem szabadna már, de futok, futok – nem kellene, de nem tudom abbahagyni. Aztán a cél… gratulálnak: harmadik vagy! Oklevél, kitűző, öcsém mosolyogva csóválja fejét, mikor elmondom neki: 8:41!!
Az Írottkő ötvenet, kétezer méter feletti szinttel, ennyi idő alatt teljesítettem. A (messze) előttem befutó két profinak alighanem ez egy szerény eredmény – nekem most a világ maga. Másfél órát javítottam az előző eredményemen, a szintidőből pedig bent hagytam… ööö… előbb muszáj lenyújtanom és ennem-innom, de aztán csak kiszámolom: négy óra tizenkilenc percet. Hát, tesó, kénytelenek leszünk Bozsok felé hazamenni… igen, a Kerekes cukrászda felé, úgy hiszem.

Bakonyi barangolások 70 TT (2016) - ahogy én láttam...

A Bakony – úgy is, mint a Dunántúl legnagyobb hegysége – rendkívül vonzó a túrázók számára. A maga vadregényes, változatos és sokszor érintetlen tájaival, hangulatával könnyen elvarázsolja az ide érkezőt. Természetesen ősszel is lenyűgöző: nem véletlen, hogy immár tizenöt éve rendezik meg a „Bakonyi barangolás” túrasorozatot.

Be kell, hogy valljam: szerény természetjáró múlttal rendelkezem. Mindössze három éve kezdtem el ezt a fantasztikus mozgásformát, kikapcsolódást, egészség-megőrzést. Így hát nyilván mérföldkő, amikor egy eseményen sorozatban már negyedszer vehetek részt. Kétszeri negyvenes (és a tavalyi hetvenes) teljesítés után öcsémmel természetesen idén is a király-kategória volt a cél.

Bakonybél község nagyszerű elhelyezkedésével, környezetével kevés település versenyezhet. Itt rajtol a Bakonyi barangolás teljesítménytúra, öt nehézségi fokozattal (10, 20, 30, 40 és 70 km). A két hosszabb táv résztvevői közül sokan már reggel fél hétkor el is indulnak. A nappalok már rövidebbek, és ha nem is tervezzük kihasználni a 18 órás szintidőt, az éjszakai beérkezést igyekszünk minél előbbre hozni. Így hát meglehetősen sötétben vágunk neki a távnak, az utcai lámpák fénye még sokat segít, amíg elhagyjuk az utolsó házakat is déli irányba. Hamar felbukkan a homályból a Borostyán-kút (vagy Szent-kút) kápolnája – a kis tavacskát inkább csak sejtjük, mint látjuk. Itt aztán balra – de még inkább felfelé vezet az út.

Első emelkedőnk a Csúcs-hegy tetejéig vezet: jó kis bemelegítés! Máris kevésbé hiányzik a vastagabb ruha, amit kis kockáztatással, de nem hoztunk magunkkal – dacára a deres réteknek. Aztán máris veszítjük az összeszedett szinteket, kocogás lefelé, társakat hagyunk el, felemlegetjük a pár éve még sáros utakat, amik most remekül járhatók. Kiváló, friss jelzések, ébredező erdő, egyre jobb látási viszonyok. Így érkezünk le a Rómer Flóris nevét viselő úton a Kertes-kői szurdokhoz (más nevén: gugyorhoz).

Nah, ez ám az ízig-vérig vadregény, 100%-ban! Sötét völgy, hatalmas fák és sziklák mindkét oldalon, mellettünk – sőt, többször alattunk – a csobogó-zubogó Gerence-patak; kidőlt fatörzseken és nyirkos köveken egyensúlyozunk. Még a futó srác is lassan megy ki a képből, aki az imént lazán előzött bennünket; hát igen, itt ez van. Sajnálkozva teszem vissza a fényképezőgépet, esélye sincs itt ennek a kis vacaknak (komoly gép meg szerintem nem teljesítménytúrára való). Aztán pecsét és piskóta-szelet, első ellenőrző pont, köszi, folytatjuk tovább, emelkedünk. Hopp, egy ismerős: szia, Réka! Tavaly hosszú szakaszon együtt mentünk ezen a túrán, most azonban egy idő után kiderül, hogy ezúttal tempósabb lesz nálunk: hajrá, jó utat! Ekkor már elhagytuk a Nagy-Som-hegy oldalát, ahol varázslatos fényekkel örvendeztetett meg a felkelő nap.

Nézzük csak: hét kilométer, tíz százalék! Mosolygunk, nyilván csak poén: most hetvenre programoztuk be magunkat; tudjuk, mi vár ránk. Máris itt a Zoltay-forrás: ittam már finomabbat is, de jóleső, és nem fogy a készlet addig se. Közben azért a jelzést is figyeljük, vannak erre trükkösebb részek is, de nem lesz gond. Aztán a vizes rétek-erdőszélek: hát, ilyenkor azért könnyebben vannak a bakancsosok, belátom. Futáskor azonban nem – és most is pont az következik: közelítjük Zircet, kellemes lejtők csábítanak egy kis változatosságra, idő-spórolásra, és a terep is remek. Élünk is a lehetőséggel, és így érkezünk be a első családi házak közé.

Zirc hazánk legmagasabban fekvő városa, sőt: „a Bakony fővárosa”, ahol ciszterci apátság és monostor, arborétum és természettudományi múzeum egyaránt található. A város észak-nyugati oldalán Parkerdő és tanösvény is várja a kirándulókat. Arrafelé tartunk mi is, ahol a 2. EP fogad bennünket: marék ropi, a kulacsba szörp, és hajrá, tovább! Ez itt már az OKT, de a pecsételést tavaly megoldottuk, megyünk tehát fel a Pintér-hegyre.
Itt sokszor muszáj elővenni a fényképezőgépet: az őszi erdő színei ezt megkövetelik. Aztán ereszkedés: íme, a horizonton Borzavár! Végig emelkedős falu, kéktúrásokat üdvözlünk, de nekünk itt sem kell pecsételnünk. Elhagyjuk a templomot, kis szuszogás, jobbról becsatlakozik a sárga is Porva felől; jó meleg volt itt hat hete, emlékszel? Fázni azonban most sem kell, bár a dzseki azért szükséges a póló fölé. Minden borús előrejelzés ellenére pompás őszi időnek, tiszta kék égnek örülhetünk egész nap. Aztán az erdős szakasz, majd újra egy kis aszfalt, de csak Szépalmapusztáig.

Nem tudok ide úgy jönni, hogy ne feledkezzek rá újra meg újra a tájra, az épületekre, a pompás arborétumra, a lovakra és a panorámára. A rendezők adnak magukra: minden évben csakugyan szép almát kapunk az itteni EP-n… Aztán át a réten, de közben jobbra tekintgetünk. Ezúttal azonban – dacára a remek látási viszonyoknak – éppen a Kőris teteje (és az ottani radarállomás, vagyis a „golflabda”) nem kivehető. Reméljük, mire felérkezünk, az a kis pára-pamacs eltűnik majd a legtetejéről!
Mert hát oda vezet utunk, de előtte még azért kanyargunk erre-arra... Gyönyörű erdők között, völgyben haladunk előre, majd elérjük a Tekeres-kúti árok letérőjét, felírjuk a kódot, és indulunk felfelé. Itt még szerény a szintkülönbség; nem is ettől tartunk, hanem a korábban többször is megtapasztalt dagonyától. Szerencsére ezúttal ennek nyoma sincs, hamar elérjük a valamikori Kisszépalmapusztát, ahol most padok, pihenő – és ellátás fogad. Meg két barátságos pontőr, akik jó szívvel kínálják a vajas-zsíros-lekváros kenyeret, de mi mégis óvatosan veszünk belőle. Tudjuk jól ugyanis, mi következik: a Bakony legmagasabb pontja, és az oda felvezető út – méghozzá gyakorlatilag azonnal. Tömött gyomorral még az álmoskönyvek szerint sem könnyű felfelé, így hát egy rövid ebéd után folytatjuk is utunkat. Halljuk, hogy nyolcan vannak előttünk, tehát „üres a pálya”. Az optimista forgatókönyv szerint kellett volna délre ideérnünk, van egy erős fél óra előnyünk még ahhoz képest is; szuper!

Ehhez mérten megfogadjuk, hogy most egy épeszű, megfontolt tempót választunk, nem maxigázon (amire hajlamosak vagyunk). Sikerül, és közben persze gyönyörködünk a pompás bükkösben és a panorámában. Nézd csak, milyen messze van már Szépalma! Végül az utolsó meredek méterek és szusszanás: EP, víz, kilátó. A pára-pamacs elszállt, elő a géppel – hát, volt már jobb kilátás is, de ne legyünk telhetetlenek! És jöhet a szigorú ereszkedés a kék barlang-jelzésen, a márványbánya és az Ördög-lik. Alig vannak előttünk, de mégis kijárt, csúszós, veszélyes. Kidőlt fatörzsek és sok szikla, fogózkodó alig. Felfelé tartó fiatal pár, farmerban: messze van még a kilátó? A srác hangja aggodalmas, a lány mosolya sem őszinte… Megpróbálunk meggyőzően hazudni, hogy ó, hát már semmiség, ami hátravan, aztán zúgunk is tovább, lefelé. Megússzuk esés nélkül, rövid aszfalt, szalagok, letérés.
Továbbra is pazar bükkösök, elhagyjuk a kelta halomsírok környékét is, Barátok útja, féltáv! Ellenőrző pont, Gyula már messziről üdvözöl, váltunk pár szót, megbeszéljük a jövő évi Őrség 75-öt. Szalagozott szakasz jön, majd a Bakonybéli Szarvad-árok, és újra OKT, a Száraz-Gerence… csodaszép részek, sok-sok kirándulóval. Mert hát aztán itt is a falu, ezúttal az északi része, de nincs pont, nincs megállás. Azért a nyomós kúthoz odamegyünk, és a padoknál zoknit is cserélünk – több időt mi sem vesztegetünk.

Elhagyjuk Bakonybélt, ezúttal dél-nyugati irányba: a Gerence fogadó és a Hotel Bakony után még egy kis kék, és újabb EP, a Hideg-völgynél. Itt is egy túra-rendező, Imre a pontőr; pogácsával kínál, jó utat kíván, már csak harminc!, mondja. Indulunk felfelé: Hideg-hegy, Vörös-föld, a felhagyott bauxit-bánya látványa fogad. Elhagyjuk a Vaskapu-sziklákat és a kőfülkét, jobbra igen szép kilátások – és máris megérkezünk a Király-kapuhoz. A régi vasút indóházának romjainál megint EP: gyümölcsszörpöt és kétféle nápolyit kapunk. Visszafordulunk kelet felé, a táj változatos, és folyamatosan szép, nagyon szép. Aztán volt vasúti hídpillérnél felkanyarodunk az Öreg Kecskeakol-árkon keresztül a Witt Lajos kilátópont felé.

Felírjuk hamar itt is a kódot, és gyönyörködünk a panorámában: úgy érezzük, alattunk az egész Bakony. Nézd csak: messze a távolban, a horizonton, ott a golflabda! Az a Kőris, milyen sokat jöttünk azóta! Aha… Csak úgy szólok, hogy oda megyünk, megint, vissza! Uhhh, az ám, és ráadásul nem is légvonalban – gyerünk, induljunk is! Mintaszerűen kiszalagozott ösvényen jutunk vissza újra a pirosra. Követjük-kerülgetjük a Vörös János-séd (azaz patak) vonalát, futós szakaszok is akadnak. Talán ezért is, de egyszer csak kirándulók, megint: hoppá, máris itt a Gerence-pihenő?! Ezúttal nyugatról közelítjük meg Bakonybélt, de be most nem megyünk. Helyette feltankolunk testet-lelket melengető finom teával (köszönjük!) – és jöhet az Odvas-kő!

Jön is, de nem adja olcsón magát: sok-sok lépcső vezet fel oda. Alattomos, föld-fa lépcsők, jól kijárva, szabálytalan leosztásban, kanyargósan. Néhol gyökerek, néhol sziklák „helyettesítik” a lépcsőt. Ezen a szakaszon még sohasem fáztam. Persze aztán egyszer csak felbukkan a jellegzetes háromszög-forma lyuk; megvagy, megint! Szusszanás, fotók, mehetünk át a Közép-Dunántúli Pirosra. Az aztán fel is visz a Boroszlán-tanösvényen és a Rézbükki úton keresztül egészen a Kőrisig.
Tökéletes utak, sok helyütt felsejlő panoráma: tavaly itt már lámpa kellett, de most simán kihúzzuk a kilátóig, meglátod! Aranyló napsütésben van ugyanis részünk, még mindig – alacsony szögben kúszik be, a fák között; leírhatatlan látvány. Aztán sziklák, szerpentin, és íme, a golflabda tövében vagyunk. Kis sziklás szakasz, és újra a kilátónál találjuk magunkat, a Bakony tetején. Utolsó pecsét, szőlőcukor, köszi, sziasztok! Irány lefelé, irány a cél!

Szerpentin megint, aztán egy sziklás-technikás szakasz, és az Elevenförtés. Néhol trükkös az OKT, ügyelni kell, de nincs gond. Távoli szarvasbőgés, őzek hangja egészen közel, éjjelre készülő madarak… Aztán a Lipka-útnál előkerülnek a fejlámpák is, hamar megint itt a Barátok útja, ereszkedés, figyelek a lábam elé. A Száraz-Gerencénél végleg elköszönünk a kéktől, jöhet a végső emelkedő, a falu előtti domb. Futás le, utolsó kilométer, még fél nyolc sincs!
Egy órát hoztunk a tavalyi eredményhez képest, és több, mint öt órát „bent hagytunk”. És érkezés a célba: mosoly, kézfogás és gratuláció. Míves jelvény, teljesítési évenként más-más színben, hozzá illő oklevéllel. És meglepetés: plusz kitűző, a tizenöt éves rendezés emlékére; ez igen! Büszke vagyok a rendezőkre: a saját egyesületemre. J Gratulálunk Rékának, kicsit lenyújtunk, eszünk-iszunk. Elköszönéskor pedig még egyszer rásandítok a harmadik teljesítésért járó jelvényre…