Bauxitkutató 30 TT - ahogy én láttam...

Balatoni nyár, megint újratöltve. Itt minden teljesítménytúra sokadszorra is remek élmény, hangulat és felfedezés. Megunhatatlan, igen! A hegyek és kilátók, a völgyek és patakok, a falvak és városok… és persze ami mindezeket összekapcsolja: a Balaton.

Harmadik rendezés, harmadszorra is ott leszek – ez már hetekkel ezelőtt nyilvánvaló volt számomra, a túranaptáramat tervezgetve. Aztán sorra jöttek a balatoni események; mondhatnám, tömegesen: az utolsó öt túrám mind felvidéki... A Bauxit helye mégis stabil maradt, sőt: négy társamat is megfertőztem, így egy egész autónyi ember szállt ki Balatonalmádiban reggel fél nyolckor az (akkor még üres) parkolóban. Réka már másodjára, Zoli öcsém, Andi és Márk viszont először indult ezen a túrán. Gyors nevezés, kis beszélgetés a rajtban, és máris fogyasztjuk az első kilométereket – természetesen aszfalton.

Balatoni kék sáv, persze: első célunk a Csere-hegy, és oda ez a legrövidebb út. Kevés ember között haladunk át, a nyaralók nem ennyire korán kelnek… A városszéli utcák sem forgalmasok, pár kutyát sétáltatót látunk, de aztán jön a kavicsos út, majd a hegy. Ami persze nem szemérmes; azonnal megdolgoztat. Hajrá! Ekkor már a két lány valamivel mögöttünk jön, hárman fiúk vágunk neki a kalandnak. Nagyon szeretem ezt a hegyoldalt, pedig semmi extra vagy rendkívüli nincs itt – szép erdőben, kiváló úton (sziklákat, köveket kerülgetve) kaptatunk felfelé. Mégis, egyik kedvenc szakaszom. Talán a fenti jutalom miatt?

Alighanem. A Csere-hegyi kilátó csodaszép! Egyedi, hangulatos, megunhatatlan – hiába jártam itt pont két hete, máris húzok fel a tetőre. Tihany és Füred még kissé homályos a reggeli párában: no lám! Azért csak-csak kifelé megyünk a nyárból, nincs mese… Aztán a hűs fa alatt a pontőröket is meglátogatjuk, akik vízzel is kínálnak. Aztán folytatjuk a kéken, immár lefelé. Belekocoghatunk? – kérdi Zoli, és mivel Márk is erre voksol, igencsak megtoljuk a tempót. A terep kifogástalan, bár néhány vízmosásban alaposan figyelni kell – de itt meg pont ez adja a dolog szépségét. Leérkezve kitérőt javaslok a fiúknak: rá is állnak, hogy egy kis plusz úttal a tanösvényen folytassuk. Így az amfiteátrumot nem alulról és távolabb látjuk, hanem azon ereszkedünk le – közben pedig megcsodálhatjuk a remek kilátást, egészen a Somlyó-hegyig.

Rajta a kilátóval, amit ezúttal nem hagyunk ki. Irány tehát Alsóörs! Szintidő-rombolással, persze, hiszen útba esik a Felső kocsma… amit kihagyni mindig kár – ilyen nyári melegben meg szerintem egyenesen dőreség. A fiúk szerint is, így aztán ki-ki megissza saját fröccsét szőlőből vagy almából – igaz, a csapos szerint a kettő vegyíthető is… Hajrá, fel! Melyik ágát válasszuk a kék háromszögnek? A lányok döntik el, mert kilépve a nemes intézményből, meglátjuk, amint a jobb oldali szárra kanyarodnak éppen. Ja, hát ugye… akik mennek, nem pedig kocsmáznak – azok előznek. A padoknál már együtt megyünk, a pecsétet is együtt kapjuk meg – de amíg mi felszuszogunk a kilátó felső szintjére, ők lazán előznek megint odalent. Sebaj, én le nem mondanék a kilátásról. A Magyar Tenger most is lenyűgöző, meg a múlt héten bejárt félsziget is, hát persze! De ezúttal elidőzök tekintetemmel az északi irányba is. Később arra megyünk majd, egy kellemes kanyart követően.

Aztán még mindig kék (újabb visszaelőzéssel), a falu szélén azonban a „laminált kéken” folytatjuk: azaz, a lovasi kertek alatt – vagyis a Panoráma úton. Amióta ismerem ezt az alternatívát, nem az aszfaltot koptatom (legalább ezen a szakaszon).

Aztán át a templomok között: a református harangja éppen fél tízet jelez. Ekkor hagyjuk el a kéket, majd hamarosan Lovast is: piros, zöld és sárga sáv is jut helyette. Az utolsó házak némelyike egészen különleges hangulatot áraszt: mindig érdemes nyitott szemmel haladni.

Megérkeztünk a csodaszép Malom-völgybe! Enyhe, folyamatos emelkedője szinte fel sem tűnik, de a tisztások, a csend igen – amit csak a kis patak csobogása tör meg. Kiváló úton haladunk, a vizet balról mellőzve – mígnem átkelünk a hídon, 180°-os kanyart veszünk, és időlegesen elköszönünk a pirostól és zöldtől: már csak a sárga marad.

Gyönyörű erdők balról-jobbról, melyeket néha tisztások váltanak. Előfordul néhány pihenőhely is, sőt, szabadtéri kemencét is találhat, aki hosszabban is szeretne elidőzni ezen a békés tájon.

A Király-kúti völgyben haladunk, ahol aztán újabb hídon kelünk át. Elköszönünk a sárgától; kapunk helyette egy újabb pirosat. Ez vezet a névadó Király-kúthoz. Pár méterrel később fel is bukkan a hangulatos völgyben található forrás, ahol persze azonnal vizet vételezünk.

Meleg van. És még melegebb lesz mindjárt, figyelmeztetem a fiúkat: rövid erdei szakasz után nyílt úton haladunk majd. Így van, egészen a zöld sáv jelzéséig a napon megyünk. Ott aztán újabb pecsétet kapunk az „Őskori festékbányák” nevű ponton. Ahogy megtudjuk, a bánya nem megtekinthető, tehát rátérünk az említett zöldre, jobbra. Ez visz a Dellő nevű részhez, ahol erős jobbkanyarral dél-délkeletnek vesszük az irányt.

A Malom-völgy megint hűs, árnyas – és megint csobogó patakkal örvendeztet meg. Ehhez még egy szerény, de folyamatos lejtő is adódik: mondanom sem kell, kiváló tempóban haladunk, jókat beszélgetve.

Közeledünk Felsőörshöz: ezt legjobban a Geológiai bemutatóhely árulja el, ami felbukkan előttünk. No meg a kirándulók, akik szemmel láthatólag csak kisétáltak kicsit a közeli erdőbe.

És igen: csakugyan felbukkannak az első házak. Kis utcákban kanyargunk hol balra, hol jobbra: ahogy a zöld vezet. Aztán le a lépcsőn, elköszönve a zöldtől: annak keresztes változata kísér tovább. Kis kitérővel egy forrást is felfedezünk: térképen már többször láttam, most sikerült meg is találni.

A következő ellenőrző ponton aztán megtudjuk, hogy nem ivóvíz: szerencse, hogy csak töltöttünk, nem ittunk belőle. Így meg pláne: a Civilházban ugyanis azt is kapunk. Bodzaszörp jut citrommal, de croissant is – sőt, a kedves házaspár saját termésű gyümölcsökkel is kínál. Pompás szőlő és zamatos körte: hmmm, mennyei mindkettő, köszönjük!

Kis utcákon hagyjuk el Felsőörsöt, aztán a Pocca és Pityorka dűlőit: gondozott szőlősorok mindkét oldalon, távolban pedig a Somlyó, tetején a kilátó. Kellemes visszatekinteni: ezt már megmásztuk!

Az utolsó házikók után az út is véget ér, és a Felső-hegyre vezető ösvény jelzetlen. És bizony használatlan is, azaz erősen dzsungel-érzést ad. Néhol embermagasságot is meghaladó a dzsindzsa, ráadásul több helyen szedres-tüskés, szövevényes. Szerencsére nem hosszan küzdünk vele, és már csak füves ösvény visz – a legvégén pedig egy sárga háromszög is felbukkan. Utána pedig a (vízzel kínáló) pontőrök, és a csőkilátó is – ez utóbbi sajnos csak nevében az; felmenni (és körülnézni) nem lehetséges.

Az említett sárga háromszög aztán szépen levezet bennünket Almádi legszélső házaihoz. Tényleg csak párat érintünk, és máris újra erdőben találjuk magunkat. Kísérjük a régi veszprémi vasútvonalat, meg a helyén épült kerékpárutat. Aztán egy szinttel feljebb, a Vödör-völgy felső peremén jutunk tovább: sok-sok gyümölcsös és szőlő szegélyezi utunkat, több helyen szilva is akad…

A Kő-hegy után figyelek, mert itt letérünk a zöldről – és egyszersmind a túra útvonaláról. Nem, nem kispista… inkább „nagy”. A szikla, ami vagy ember, vagy nem… Sokáig úgy tudtam ugyanis, hogy ez az Ember-szikla, de aztán felvilágosítottak, hogy a szomszédját illeti ez az elnevezés. Jó, de akkor ez mi? Hááát, ez is Ember-szikla – hangzott a válasz. Végül is aztán mindegy a név, a kilátás viszont kihagyhatatlan.

Így hát felviszem a fiúkat, akik nem is bánják meg: gyönyörködünk a lenyűgöző panorámában Szentkirályszabadja felé, távolabb meg Veszprém és a Bakony látszik. Aztán kellemesen kalandos, de épségben megtett ereszkedés után újra a zöldre jutunk vissza.

Az előzetes ismeretekkel felvértezve immár megcsodáljuk az „igazi” Ember-sziklát, meg a kőfülkét is, aztán a patak hídján átjutva folytatjuk a zöldön. 

Ehhez a zöldhöz itt már piros is társul, sőt, hamarosan a Balatoni Kék is. Addig teszünk egy kellemes kis jobbos ívet (az iménti sziklát kerülve), és a Malom-völgyi pihenőnél nem csak a kékkel találkozunk, de pontőrrel is: ez az utolsó EP, 3,6 km van hátra! Egy ideig még árnyas lombok között, de aztán nincs mese, megjön a város – és vele az aszfalt és meleg. Meghúzzuk a tempót, de a trafiknál beugrunk egy gyors kólára. Aztán ereszkedés tovább, és hamar felbukkan a cél. Hat és fél órára volt szükségünk: elégedettek vagyunk a tempóval – és a legnagyobb meleget talán meg is úsztuk. Beszélgetünk egyet a rendezőkkel, de aztán hamar beérkeznek a lányok is. A hangulat remek, a kocsi hűvösön áll, és gyorsan megtaláljuk a tavaly felfedezett cukrászdát is… Minden klappol tehát, és jóleső érzésekkel hagyjuk el Balatonalmádit.

Balaton 50 TT - ahogy én láttam...

Balatoni nyár – de nem a vízparton. Vagy mégis? A Felvidék lenyűgöző táj, és egészen más és más arcát képes mutatni pár kilométernyi távolságok megtétele után is. Hegyek és gerincek, erdők és völgyek, sok-sok kilátó – és igen: mindig ott a víztükör is! Kit ne ejtene rabul? Balaton 50: negyedszázados teljesítménytúra, nagyszerű élmény volt!

Egy héttel az embert próbáló Tanúhegyek 100 TT után megint a Magyar Tenger csodáiban gyönyörködhettem. A Balaton 50 már évek óta vonzott, de eddig nem sikerült eljutnom. Most Réka, Márk (és ismerőse, Andi) társaságában négyes csapattal érkeztünk Balatonfüredre, a vasútállomásra. Nyüzsgés, induló túrázók, egy kis parkolási küzdelem – és már meg is van a nevezés, indulhatunk! Sok fejtörés után csak pénteken döntöttem el: bevállalom az ötvenes távot – aztán a (hellyel-közzel begyógyult) talpaim majd úgyis eldöntik: kibírják-e? Társaim is ezt a távot kezdik meg; átbújunk a sínek alatt, aszfaltot koptatunk a zöld sávon – és már itt is a vörös templom, ahogy a helyiek hívják.

Hamar bepótoljuk az elmaradt rajt-fotót, és megérkezik a Balatoni Kék jelzés is. Egyelőre fonódnak, de aztán kifelé tartunk a városból, és már csak a kék… csak a kék. Ma még sokat örülhetünk neki, ami jó hír: a Kék Balaton 100 TT végképp meggyőzött tavaly róla, mennyire fantasztikus útvonal. Jöhet az első emelkedő! Nem akármilyen helyre: a Tamás-hegy magasodik felettünk, aminek oldalában egy remek kilátópont vár. Felszuszogunk a lépcsőkön: itt a kereszt, megállni kötelező! Leginkább persze visszafordulni, gyönyörködni, csodálni az alant elterülő tájat.

Aztán folytatjuk, felfelé, de ez már könnyebb, és több pad is pihenést kínál a feljutóknak: az Aranyember tanösvényen járunk. Mi ezekkel persze nem élünk: hamar fel is bukkan a lombok között a Jókai-kilátó. Első ellenőrző pont, pecséttel – és… kitűző?! Igen, extraként kapom a mosolygó pontőrtől: az Eötvös-emlékév tiszteletére ezzel a meglepetéssel gazdagodunk.

Meg persze a fenti pompás panorámával: első mai kilátó, második kilátópont. A Balaton és Tihany látképe így is pazar, de Márk remek telés fotóján egészen különleges nézőpontban varázsol el.

Elköszönünk, és egy kis kocogással lazítjuk le az iménti emelkedőt. A kék jelzés lehoz Balatonarácsra, ahol időlegesen pirosra térünk. Nem sokat ereszkedünk, máris a temetőkapuhoz érkezünk. Újabb pontőr, újabb pecsét – bent pedig megtekinthetjük egy másik nagy tudós és természetjáró, Dr. Lóczy Lajos sírját.

Vissza az iménti úton, aztán a pataknál erős jobbossal újra az imént félbehagyott kék következik. No és a mai legerősebb hegymenet! A Péter-hegy megdolgoztat bennünket, de ismerem már őkelmét, így nem hoz zavarba az utolsó – legmeredekebb – szakasz sem. A tetőn szusszanás és némi fotózás: itt kilátó nincs, sajnos.

Semmi baj, lesz ma még, hajjaj! Lehet megint egy kicsit kocogni, aztán az ereszkedés végén kibukkanunk a fák közül. Csopak felső peremén vagyunk; ha valakit ez a látkép nem nyűgöz le, akkor szerintem semmi… Szőlők, házak, víztükör. Előttem, alattam; mindenütt.

A Tamás-hegynél Réka kicsit lemaradt: azóta hármasban megyünk. Mesélek sokat a fiataloknak a Kék Balaton 100-ról, és biztatom is őket, merthogy töprengenek rajta… Kiváló alkalom első százasnak, úgy gondolom – de hadd döntsenek ők, persze. A táj és az útvonal pedig mindent megtesz, hogy engem igazoljon… Lám, máris itt a Plul-malom szépséges épülete!

Aztán átkelünk a reggel már megjárt műúton: Csonkatorony és balos, fel. Mindig visszanézek az itteni temetőtől is: mert érdemes, mondjuk így…

Egészen a hegytetőig emelkedő jön, megint. A Csákány-hegy megmászása nem nehéz, ellenben nagyon hangulatos, barátságos erdei élményszámba mennek mindig. Olyan jó itt! Annyira szeretem… Nem tudom megmagyarázni, de itt, az Endrődi-kilátóig egyedül szeretek lenni. Ami aztán hamar fel is bukkan, a padon a pontőrökkel. Előbb a kilátás! – mondom, addig csak ledobom a zsákot. Nem is bánom meg: odafent kellemes a fuvallat, ideális hát-hűtésre.

Stílszerűen Balaton-szelettel kínálnak a barátságos pontőrök, de hoztak fel magukkal vizet is; köszönjük! Aztán tovább, lefelé! Megmutatom társaimnak a kék háromszöget: készültem erre is. Ha le kellene neveznem harmincas távra, akkor itt balra térnék. Mivel egészen jól érzik magukat a talpaim, folytatom előre. Túlságosan is előre: pár méterrel később a kék jelzés levisz erről a széles útról egy kis füves, keskeny ösvényre. Csodálatosan „benézzük” mindhárman a nagy beszélgetés közepette, és csúnyán elmegyünk tovább. Nagyon csúnyán: eddigi leghosszabb eltévedésem lesz, kétszer egy kilométerrel… Visszafelé aztán két futót már mi igazítunk útba: ugyanezt a hibát ők is elkövetik.

Paloznak felé ereszkedünk le, bár a falut épp csak súroljuk a kálvária stációinál. Panoráma-úton megyünk itt is, irány Lovas! Már látjuk is a két közeli templomtornyot, de előbb pihenő. A Lovas Kikötőt már jól ismerem, és kifejezetten szeretek ide jönni. Pompás hely, ezúttal is EP-ként üzemel. Ötszáz forintos bón?! Egy ezrest fizettem nevezéskor… Viceházmesterre cserélem be a kis szelet papírt, és szusszanunk is egyet.

Jöhet Alsóörs! Meg a Somlyó-hegy, persze: hú, mennyi kellemes emlék fűz ezekhez! A kis kocsmához is, amit most – tekintettel az iménti remek fröccsre – most bizony kihagyok. A hegyet persze nem: kék háromszög, most már tényleg, kanyarogva – nagyon hamar a kilátó tövénél vagyunk. Fotók, majd pecsét, és zúgás le a túloldalon.

És persze nyomás vissza Lovasra: itt egy ilyen érdekes vonalvezetéssel oldották meg a track-et. Ott aztán elköszönünk a kéktől (piros, sárga és zöld is jut), és irány a Malom-völgy! A csodálatos Balaton-felvidék újabb gyöngyszeme számomra. Kiváló ösvény, gyönyörű fák és erdők, mellettünk pedig a csobogó patak… földi Paradicsom.

Itt már jól esik egy szendvics: eszünk-iszunk, és továbbra is örülünk a kiváló túraidőnek. Előző napokban alaposan lehűlt az addigi kánikuláról az idő: egészen ideális lett így. Aztán át a hídon! Hát persze. Már csak sárga sáv marad, majd megint piros, de az hosszabban. És a kedves ismerős: a Király-kút! Pompás vizével, hangulatos környékével felüdít, felfrissít, mehetünk is tovább!

Ez a „tovább” jelen esetben Veszprémfajsz környéke lesz. Addig visz fel a piros: továbbra is ezen morzsoljuk a kilométereket. Erdőkön át, rétek, mezők mentén – helyenként szép kilátásokkal a Bakony felé.

Érdemes-e kihagyni a Fajszi Kálváriát? Szerintem nem, és – bár EP nem lesz itt – társaimat is meggyőzöm. Főleg, hogy ők még nem jártak itt. És persze nem is bánják meg: a körpanoráma lenyűgöző, sok érdekes részlettel a már bejárt útunkra visszatekintve. Meg persze előre is: még egy kicsit megyünk észak felé, az ott Balácapuszta, ott fordulunk majd vissza.

Nem is vesztegetjük az időt, lezúgunk a faluba. Itt Ildi, Erzsi és Edu jön szembe: mindig jó találkozni velük! Váltunk pár szót (megtudjuk, hogy Réka már előttünk halad), és hamar odaérkezünk az említett balácai (római kori) romokhoz. Rövid pihenő, pár fotó, és visszafordulunk.

Fajszról kifelé menet egy kis kocsma is útba esik: hűs almafröccsel üdítjük fel magunkat, majd elhagyjuk a kis parkot és vele együtt a falut is. Aztán zöld sáv, majd zöld kereszt, piros kereszt… Átvezető szakasz, helyenként ilyen is adódik – de legalább remek beszélgetős széles utak; könnyen és jól haladunk. Aztán a piros keresztről letérés – de semmi jelzést nem látunk, kicsit túl is futunk. Végül csak-csak lejutunk a Koloska-völgybe, és persze hamar megvigasztalódunk.

Ebben jelentős szerepet vállalnak a kedves pontőrök, de amit kínálnak, az is. Terülj-asztalka: társaim gyümölcslevest kanalaznak, én ezt persze kihagyom. Remek kacsazsír vigasztal, amihez friss paradicsomot sózok, lilahagymával vegyítem. Hú, milyen finom! Ó, hogy még sütik is vannak?... Meg házi, saját készítésű meggylé? Jeges víz?!

…A Koloska-sziklák tövében-árnyékában haladunk megint csak észak felé. Megcsodáljuk a Hamvas Béla által is megénekelt hársfát, és követjük – újra – a pirosat.

Amihez aztán megérkezik a zöld is, ami biztos jele annak, hogy kezdődik. Mármint az emelkedő: mai utolsó kaptatónk. Ravaszdi, mert előbb csak altat, majd emelkedik, végül pedig: nagyon emelkedik. A sziklás utolsó szakasz megdolgoztat, remek érzés a tetőre jutni. Ahol aztán még mindig emelkedés vár, de ez már más fajta. A Recsek-hegyi Noszlopy Gáspár kilátó lépcsőfokairól van szó. Ide is érdemes felkaptatni: lehet még egy jól gyönyörködni a Nagy Víz látképén – Tihanyi-félsziget, előbbre Balatonfüred – és persze a hatalmas erdőség körös-körül.

Kiválóan elbeszélgetünk a pontőrrel-rendezővel. Sok érdekeset mesél, és ő sem enged el üres kézzel: szőlőcukor és víz is jut. Meg jó tanács: lefelé a sárgán figyeljetek! Hiányos, helyenként gyenge, öreg. Még így is „sikerül” egy-két helyen tévesztenünk, de szerencsére ezek aprók, és a hosszú lejtő amúgy is lendületet ad. Igen, innen Füredig már csak ereszkedni kell, és amikor leérkezünk a házak közé, már egészen oldott a hangulat. Fehér (református), majd vörös (katolikus) templomok, és itt a (már reggel is használt) zöld sáv.

Meg a Peron pizzéria és a rendezők. Oklevél, kitűző és kézfogás. Pecsét a füzetbe: Cartographia Kupa-forduló is volt ez az esemény. Kellemes beszélgetés, mosolyok és öröm. Kiváló ötvenes van mögöttünk (hihetetlen ár-érték aránnyal); gratulálunk Rékának is. És már el is döntöttem, mit írok be a jövő évi naptáramba erre a napra…

Két kilátó éjjel 13 TT és Alsóörs este 9 TT - ahogy én láttam...

Varázslatos, lenyűgöző és sokszínű… Az aranyló október nyárias, kifejezetten meleg hétvégével ajándékozta meg a természetbe vágyókat. Lehet-e szebb, hangulatosabb tájat választani ilyenkor egy túrához, mint a Balaton-felvidék? Aligha! Egy esti vagy éjszakai túra egészen remek ötlet ilyenkor…

Egyre többen jönnek rá, hogy a Balaton bizony alaposan túlhaladta azt a két és fél - három hónapos szezonális mivoltát, ahogy évtizedekig tekintettünk rá. Sok-sok kiváló program közül választhatunk az év többi időszakában is. Így bukkantam rá a Balaton Riviéra Egyesület és a Zöld Bakancs közös rendezvényeire. Kettőre, igen, mivelhogy azonos helyszínen és napon (négy és hat között) választhattunk kilenc, vagy tizenhárom kilométer közül. Muszáj választani? – töprengtem, és máris kialakult egy terv. Főként az után, hogy pici lányom már egy ideje nyaggatott: volt már szinte mindenféle túrán – de éjszakain nem. És hát persze: nagyon szeretne. Anya valamivel kevésbé volt lelkes, de egy hét közbeni „főpróbával” meggyőztük. Kiszámoltam, hogy kellően gyors (azaz: sok futással kombinált) tempóval még belefér a 13 elé a 9 is. Nosza! Alsóörsi szállás foglalása, majd egy délelőtti remek veszprémi óvárosi séta – és máris a rajtban találom magam.

Két hete a Nyitott pincék 30 TT-n igazán jól éreztük magunkat, így nagy bizalommal érkezek, ráadásul kicsit korábban el is rajtolhatok: igazán kedves gesztus, köszönöm! Háromnegyed négykor hagyom el a Tourinform-irodát, és kezdem meg a hosszú, egyenes menetelést. Alsóörs egyik fő utcája nyílegyenesen észak felé vezet – pontosan neki a Somlyó-hegynek. Ahol ellenőrző pont fogad majd – a második. Az első ugyanis – mit tesz Isten! – nagy kedvencem, a Felső kocsma. Máskor is, minden túrán megállásra kényszerít – most meg pecsételnem is kell. A még mindig nagy melegben persze hogy jól esik a sok hosszú lépés után a hosszúlépés; a bor most is remek. Ígérettel köszönök el: ma még egyszer jönni fogok… Meggyőzöm magam, hogy a kocsmáros mosolya pusztán udvariasság, és nem hibbantnak néz. Hajrá, a kék keresztet kék háromszögre cserélem, majd arról is letérek: a kiírás szerint a temetőn keresztül kell felfelé menni. Itt még úgysem jártam, nosza! Kövezett út felfelé, majd át a zöld kapun, és fel a Somlyóra. Remek ösvény visz fel, az elágazástól meg már jól ismerem.

Kirándulók, sétálgatók – de pontőr-kinézete senkinek sincs. Kellékei (pl. pecsét) végképp nincs senkinek. Talán a felső szinten? Felrohanok, de ott sincs senki – pedig a rajtnál megnyugtattak, hogy idő előtt kint lesz valaki. Fotózok hamar (afféle bizonyítékként is), és futás le. És tovább, a hegyről is le, kék háromszög, told neki, hatig vissza kell érned! Vagyis hát kicsit előbb… újabb nevezés, és a többi… nem húzhatom az időt. El is megyek szépen a kék háromszög letérése mellett: új nyomvonal, nem jártam még ezen, rohanok a régin, mire végre tudatosul bennem, hogy ezek bizony szépen le lettek festve. Dupla vagy semmi-játék következik – és bejön. Le tudok evickélni a végénél, rátérek a Balatoni Kékre, ahol egy kis aszfalt jön. Máris itt az Amfiteátrum! Na, oda gyorsan bekanyarodok. Megcsodáltam már sokszor, nem is amiatt… Az előzetesek (és a rajtoltatók) boríték-kereső játékról regéltek, amivel bor-csomagot lehet nyerni. És hát ki ne szeretne játszani? Boríték azonban sehol, és egy-két percnél többet erre most tényleg nem tudok szánni. Így hát jöhet a kaptató: előttem a Csere-hegy.

Szűk, egyszemélyes, kanyargó ösvény. Sok helyütt technikás is: vízmosásos, gyökeres, sziklás-köves. Imádni való! Főleg felfelé… A nap gyönyörűen süt, de már elég alacsonyan, és csodálatosan szép, meleg színeket varázsol elém. Igaz, komoly segítőre is lel a természetben: a lombok és a cserjék, az aljnövényzet és a friss avar színes kavalkádja mesébe illő, komolyan.

Issza szemem a látványt, és tudom, hogy jövök még ide is ma – de az már teljes sötétben lesz. Felérkezek, jobbos kanyar, kavicsos út. És pár méter múlva az egyik legszebb kilátó, a Csere-hegyi. Vörös kövein megcsillan a napfény, tornya hívogat. Nem, nem… sokszor voltam már fenn, az utóbbi hónapokban háromszor is… Sietek. Mégsem vagyok képes kihagyni. Pontőr itt sincs még, és meggyőzöm magam, hogy itt majd… hátha… fent lesz. Pontőr persze nincs, de panoráma van, így hát lent nyomok egy – kilátót ábrázoló – bélyegzőt.

És hajrá! Nagyszerű, kellemes, lejtős futás a sárga háromszögön, le egészen az útig. Ahol balra fordulok: piros sáv, be Felsőörsre. Futás, tovább, az aszfalt szélén. Erre készültem, ennek megfelelő cipővel, és hálásan gondolok a helyes döntésemre.

Itt a falu, emelkedő, tempós gyaloglással pihenek. Eladó virágpalánták az út szélén, néhány járókelő, meg a templomok tornyai a lassan lebukó nap fényében. Aztán a pizzéria, ahová belépek az utolsó előtti pecsétért. Barátságos köszöntés, te vagy az első, jó utat! Hát azt sejtettem, igen…

Zöld kereszt, le a völgybe, a fák színei elmondhatatlanok. Sajnos a fénykép sem képes visszaadni, de azért próbálkozok. És itt a Malom-völgy, amit már annyiszor megénekeltem… Ahová bármikor szívesen jövök vissza – de ez a mostani még emelni tud a lécen, az eddigiekhez képest is. Az ősz ennél szebb aligha tud lenni.

A suhogva ereszkedő és földet érő tarka levelek finom hangjai… a mellettem csobogó patak lágy, békés hangja… a távoli gulya motoszkálása, és előttem, a faluból ideszűrődő harangszó. Ebbe olvad bele futó talpaim halk nesze, ami most valahogy csodálatosan beleillik ebbe az idilli mesébe. Futok, futnom kell, de újra meg újra kiesek a tempóból, mert fényképezni kell, fényképezni muszáj. Talán végtelen novemberi esős napokban, vagy január végi csikorgó hidegben, de ezeket a fotókat még nézegetni fogom, ebben biztos vagyok. Az érzések és érzékelések, amik mögötte vannak és értelmet adnak nekik, azok meg itt vannak, valahol mélyen, bent. És az egészet körbe lengi a hála: hogy itt lehetek.

Felbukkan Lovas, figyelek a szalagokra; kis letérés a kékről. Fekete kismacska fogad, szívesen megsimogatnám, de az óra ketyeg. A Lovas Kikötő névre keresztelt vendéglő-kocsma-bisztró úgyis megállít. Egyrészt pecsételek, mint utolsó EP, másrészt megkóstolom a Ház borát (és meg is dicsérem, mert megérdemli). Harmadrészt meg… a zongorán mintha egy fehér boríték csücsülne…?! Nahát! Sikerült!! Az utolsót, de megtaláltam. Besüllyesztem az itiner mellé, elköszönök, és futás, futás! Pedig hát már… talán ennyire nem is kellene. Az óra azt mutatja, hogy szépen be fogok érkezni. De hát lehet-e megállni, lassulni ilyenkor? Aligha! Telefon a lányoknak: negyed órán beérkezek! És valóban.

Még megcsodálom újra, lentről a Somlyó-hegyi kilátót, aztán zúgás le egy hosszú, egyenes utcán, pompázatos fák alatt. Leérkezek, itt a főút – és beérkezek. Nézzük: 1:52, öröm és boldogság! Majdnem hetes átlag, két kilátóval – és még csak alig múlt fél hat. Jól esik a szervezők gratulációja – és ehhez most még ajándék is jár. Hat üvegnyi remek bor-válogatás, a Gelléri pincészettől: köszönöm ezúton is!

Feleségem és kislányom fogadnak: iszok egyet, pólót cserélek, dzsekit veszek magamhoz. És az este még csak most következik! Szó szerint is, mert most már csakugyan elkezd sötétedni – másrészt viszont Emese számára ténylegesen. Aki eddig türelemmel várt (na, jó, aludt is egy kellemeset) – de most aztán: kezdődik! Hát akkor rajta.

Egy gyors fotó a strand előtt, és mehetünk előre, fel. Elhaladunk a szállásunk mellett, megmutatja a hintát, amivel a reggelt fogjuk kezdeni… És hamar fel is jutunk a kocsmához – közben anya kerül el bennünket a kocsival. Pici lányom nem kér inni, de nekem muszáj… ugye… A temetőt most inkább kihagyom, és jöhet a kék háromszög, oda-vissza. Feljutunk a kilátóhoz, tempónk teljesen megfelelő, de a dzsekik majd csak fent kerülnek elő, addig biztosított a „fűtés”, köszönjük… Akárcsak a fejlámpák: a lenyugvó nap utolsó sugarai még elégségesek a feljutáshoz. A kilátó tetejéről való gyönyörködéshez meg pláne!

Hihetetlen időzítés – vagyis hát inkább szerencsés egybeesés: ennél tökéletesebb időpontban nem is érkezhettünk volna. Próbálkozom, de az elkészült fotók igen szerény próbálkozások csak, hogy visszaadják az ottani látványt, hangulatot, érzéseket. Attila a pontőr: persze hogy megengedi Emesének a bélyegzést. Elköszönés, ereszkedés, most már szabályosan, a jelzésen. Pici lányom ismerkedik a fejlámpával, ügyesen használja, és naná, hogy mennyire élvezi! Kis aszfalt, határozott léptekkel megy előttem, beszélgetünk. Elhagyjuk a civilizációt, itt az Amfiteátrum, mesélek neki róla. Bent áll egy kocsi, ajtaja nyílik… Anya!! Hát te?!... Hát igen, nem vagyunk egyformák… De aztán közös erővel meggyőzzük, hogy életben fogunk maradni, nyugodtan mehet olvasni-tévézni-dolgozatot javítani… amit szeretne. Mert mi meg ezt szeretnénk.

Kikanyarodunk, két lámpa közeledik mögöttünk, megvárjuk őket. Nahát! Egy apa és pici lánya! Hihetetlen. Jáde és Gábor aztán igen kellemes útitársnak bizonyul, és innentől egészen a célig együtt haladunk. Lányok persze előre: felfedezni, lámpázni, jelzéseket figyelni. No és persze a természetet vizslatni: mindketten reménykednek valami éjszakai találkozásban: hétfejű sárkány vagy krokodil is jöhetne akár… de legalább egy bagoly, szarvas vagy akár sün. Sajnos-szerencsére egyik sem vetődik elénk, de így is kiválóan elvannak, és észre sem vesszük, hogy igazából mindeközben: határozottan emelkedünk. Megérkezünk a tetőre, itt vannak az épületek, a kilátó sejlik fel kissé. Pontőr köszön ránk, a kislányok dicséretet kapnak, de félig se figyelnek oda: kismacskák!! A bokrok alól bukkannak elő, és fogalmuk sincs róla, hogy ők most tulajdonképpen: vadmacskák. Felszaladok közben a kilátóba, megcsodálom az éjszakai Almádit és Balatont.

Lent még mindig nagy az öröm, alig lehet tovább indulni. Igaz, akkor aztán nagyon: a kellemes lejtő és a remek fény-visszaverős szalagozás kiváló segítség a gyors lefelé haladásban, és bizony Gáborral többször is futásra váltunk, hogy csemetéink tempóját tartani tudjuk… Mint apák is remek társra találtunk, és nem győzök örülni a dolgok ilyetén alakulásán. A kellemes beszélgetés mindenkinek felgyorsítja az idő múlását: aszfaltra érkezünk, szőlők közé. Turista-jelzések ugyan nincsenek, de a foszforeszkáló szalagok teszik a dolgukat. Ráadásul túratársam kiválóan ismeri a környéket (a közelben is lakik), így gond nélkül, pompás hangulatban haladunk lefelé. Közben a lányok szája be nem áll – ha csak addig nem, amíg a csereberés ennivalókat majszolják. Helyenként felemeljük őket, hogy szintén részesei lehessenek a Balaton (egyre kevésbé) távoli látványának. Folyamatosan közeledünk ugyanis hozzá, ami egyszersmind a célhoz való közeledést is jelenti. Nem telik bele sok idő, és hívhatom feleségemet: nem, nem a tervezett tíz óra körül, hanem hamarosan, talán tíz perc múlva bent leszünk! Hihetetlen, alaposan meg is lepődik, de aztán indul is… Mi átkelünk a zebrán (és a 71-es úton), majd a vasúton is, és a kemping mellett haladunk. Mutatjuk a kicsiknek: ott, azok a fények már a célt jelentik. Mondjam, hogy majdnem elsírják magukat?! Hogy még ne legyen vége! Hogy ez olyan jó! Lányomnak mondom viccesen: Emese, megcsináljuk még egyszer, mit szólsz? „Apaaa, az szuper lesz, csináljuk meg!! Kérlek!” Na, ezt hívják öngólnak.

Tüzek, lángok, zsibongó hangulat. Pompás étel illata, falatozó-beszélgető emberek. És anya, természetesen, de az aggodalom mintha nála is büszke örömmé változna át. Hát, a büszkeséggel nincs egyedül; vagyunk még páran így, igaz, Gábor? Főleg a kedves gratulációk, dicséretek közepette: nagy az öröm. Aztán a lányok felfedezik, hogy mellettünk játszótér van – és ott folytatják a „bulit”. Mint akik nem is most jártak végig 9,9 kilométert, két heggyel és kilátóval, lámpázva… Mi addig beszélgetünk jót, és bekanalazunk egy-egy remek babgulyást. A fél literes ásványvíz azért nekik is gyorsan legurul, de a bográcsos helyett inkább müzlit és gyümölcsöket választanak. Lényeg, hogy mindenki kitűnően érzi magát, és nagy-nagy öröm számomra, hogy ilyen jól sikerült ez az alkalom is.