Kőris-hegyi maraton 42 TT - ahogy én láttam...

Magas-Bakony, télen! Vadregényes tájak, ismeretlen szakaszok felfedezése, meg persze a már bejárt, ismert részek – de azok meg fordított irányban. Változatos terepeken és friss, néha hideg időben… de remek hangulatban és tempóban. A Kőris-hegyi maraton nagyszerű élmény és kellemes kihívás volt.

Bakonybél még csak ébredezik a vasárnap reggeli szendergéséből, de a járdán már túrázók jönnek szembe, ahogy közeledünk a Pikoló vendéglőhöz. Zoli öcsémmel ma nem a király-kategóriát céloztuk meg: száz helyett ezúttal megelégszünk egy maratoni távval is. Tél van, vasárnap… de az is lehet, hogy csak az év eleji lazaság teszi. Végül Ildi is hasonlóan döntött, így aztán már ott várt bennünket a rajt helyszínén, hogy hármasban veselkedjünk neki a 42 kilométernek. Persze rögtön egy emelkedővel, ami „mindössze” 5,9 kilométeres, és szerényen csak a Bakony legmagasabb pontjára, a névadó Kőris-hegyre visz fel.

Meghúzzuk hát a lépteket; így nem nehéz bemelegíteni, még a friss reggel ellenére sem. Mert meglehetősen visszafogott az idő, el kell ismerni: fagypont körüli hőmérséklet, és valami hóhoz hasonló hullik fentről szép csendben. Ez a csend azért mindenképpen jó hír: nincs szél, és a folyamatos emelkedő senkit sem hagy megfázni. Meg unatkozni sem: érdemes széttekintgetni a vékonyan havas ösvényen és a környező fák során. Hatalmas erdőkben járunk; szinte érezni lehet a fák ölelését, védelmét – még így téli álmukban is. A Barátok útján járunk, ötödször – de ebben az irányban még csak először. Kivéve persze Ildit, aki nagyjából Kőris-szakértő: gyakorlatilag minden úton és minden irányból volt már fenn. Ja, kérem, könnyű egy bakonyi túrázó élete…

Lábunk előtt kisebb-nagyobb állatok nyomai fedezhetők fel, és – bár nem vagyok egy szakértő – élmény végignézni a sor-mintákat. Aztán egy ovális tisztás előttünk: a zöld elkanyarodik jobbra, mi meg megyünk tovább, hogy úgy mondjam, toronyiránt, a Lipka-úton. Ez a torony (kilátó formájában) azonban még most is elég messze van, de remekül fogynak a kilométerek, és számomra élmény felfedezni az OKT-t is fordított irányban. Ami persze nem kék, viszont annál fehérebb, ahogy haladunk felfelé. A szerpentin aztán pláne. Gyorsan le is térünk róla, maradva a kék sávon, ami jelen esetben egy kis sziklamászást jelent. Óvatosan, figyelemmel haladva azonban semmi gond nincs, bár ilyenkor (de csak ilyenkor) jól jönne az otthon pihenő bot.

Aztán szerpentin újra, itt már nincs apelláta, csak aszfalt. Ami bizony csúszik. Nem kicsit: nagyon. Hamar le is húzódunk a két szélére, ami sokkal járhatóbb, stabilabb. Így érkezünk meg a hatalmas „golflabda” tövéhez – szinte észrevétlenül. A köd ugyanis itt már elég komoly, és bizony, a labda tetejét már inkább csak sejtem, mint látom. Na, lőttek a kilátásnak, ez már itt bizonyos. És így is lesz: felkaptatunk az utolsó köveken, OKT-bélyegzőt nyomunk, de a lépcsőzés most kimarad: nincs értelme. Egyáltalán... Helyette a rajtban kapott Sport-szelet kerül elő: mindhárman megjutalmazzuk magunkat – elvégre a legnagyobb hegyet kipipáltuk: ennél magasabban ma már nem leszünk.

Forduló: ereszkedés jön – méghozzá nagyjából hasonló; hat kilométernyi lejtővel. Mindvégig a piros sávon, amit Rézbükki útnak is hívnak, és remekül ismerem – felfelé. Azaz, itt is új élmények várnak. Mert hát valljuk be: egy út egészen más egyik vagy másik irányban. Igaz ez most is: pompás kilátások, remek panoráma tárul fel több helyen is. Ehhez azonban előbb le kell tudni az aszfaltos szerpentin kanyarjait, és az utána következő – még mindig havas – sűrű erdőket. Lejjebb azonban újra barna-vörös az erdő, és nagy örömünkre kiválóan futható is. Pompás élmény a friss időben, tiszta levegőn nagyokat beleszaladni, kanyarogni. Az ösvények minősége jobb nem is lehetne erre a célra: kicsit nyirkos, mégsem csúszós avar, kiváló csillapítással: semmiféle rekortánnal nem cserélném el.

Bár készültem rá, mégis elhúztam volna a piros barlang-jelzés mellett, ha Ildi nem figyelmeztet. Az Odvaskő-barlang! Balra kis kitérő, ami (számomra meglepő módon) kimaradt a túra útvonalából. No, az enyémből ugyan nem… Először fordul elő, hogy nem a komisz lépcsősoron küzdöm fel ide magamat, hanem felülről ereszkedek alá. Már csak emiatt is meglátogatom… meg a hely hangulata is vonz. Nem csak engem, mint kiderül: nagy létszámú csoport gyönyörködik a látványban. Mi nem sokat időzünk: pár kattintás, és mászunk is vissza, fel, a pirosra. Ahol aztán folytatjuk az ereszkedést, méghozzá egyre intenzívebben – a végén már lépcsőzve veszítjük a szintet.

Átvágunk a műúton (ahol pár órája érkeztünk otthonról), és betérünk a Hotel Odvaskőhöz. Itt a Közép-Dunántúli Piros pecsétjével igazoljuk magunkat az itiner hátoldalán, majd sajnálkozva, de visszaküldjük két túratársunkat az Odvas-kőhöz: húszas távon van a hölgy (alighanem fiával), és tévedésből a piroson balra kanyarodtak, azaz ide jöttek le – a Kőris helyett. Aztán rövid szünetet engedélyezünk magunknak az étteremben. Nagyon finom a forralt boruk! Ízre, hőfokra, küllemre egyaránt. Igazán jól esik, de aztán újra nekivágunk a folytatásnak a Gerence partján, és bevetjük magunkat az erdőbe. Piros, továbbra is, sokáig még. Ismerős, igen – de ez is szemből, és most izgalmas felfedezni az ismerős részleteket. Meg az ismeretleneket is: Móricháza nekem például eddig „kimaradt”, de most figyelek rá, és megvan, megtalálom. De egy kis tavacskát is találunk, bár a térképem nem jelzi, de igazán kellemes látvány.

Hullámzó terep, kisebb-nagyobb árkok, néha kidőlt fák. Aztán megérkezünk a hajdani vasút vonalához, és sokat azon megyünk. Finom ívek, mellettünk lent a patak (a Vörös János-séd), néhol magas oldalak, néhol jól felismerhető töltés. Nem ritka, hogy pompásan zöldellő szőnyegen haladunk előre: az élénk színű moha-réteg egészen különleges a talpam alatt.

Elhagyjuk a hídpilléreket is: szomorú mementója a felszedett, megszüntetett vasútnak. Amit pedig nagyon is könnyű ideképzelni. Meg is emlegetjük többször: micsoda életet varázsolna ide! Nyüzsgést, kirándulókat, gyerek-seregeket… Élet azonban így is van, egy váratlan túratás személyében: kis fekete kutya bukkan fel – az erdő közepén, a Magas-Bakonyban. Nahát! Eltökélten mellénk szegődik, és kiválóan tartja a tempónkat.

Ami nem is rossz: hamarosan a Király-kapu környékére jutunk, ahol kódot írunk fel, és megyünk tovább. Nem az itt (számunkra) megszokott piros kereszten, hanem továbbra is a piros sávon. Új a környék tehát, és örömmel nyugtázzuk ezt: egészen fantasztikus kövek-sziklák bukkannak fel itt is, ott is. És hát január ide vagy oda, szépen virágzik a mogyoró: több helyen is találkozunk barkáival. Változatos, igazán látványos ösvényünk elhagyja a Pintér-árkot, Tevelvár sáncát, bekanyarog a Töredezett-árokba, és a Csollányos-völgy mentén kiérkezik az aszfalt-útra. Na, ennek már kevésbé örülünk – különösen az eddigi jó kis ösvények (meg a mohaszőnyeg) után. Jobbra megfigyelhetjük a piros keresztet, ami a Pénz-likhoz vinne fel, a Hajszabarna oldalában (Sobri Jóska nevéhez kapcsolják amúgy ezt a barlangot is).

Közben órám arról árulkodik, hogy már túl vagyunk a féltávon – no meg arról is, hogy alaposan elmúlt dél. Előkerülnek némi szendvicsek a zsákokból, mindenki megebédel a kellemes szintúton (még borzas útitársunknak is jut pár falat). Imre túráin az önellátás a jellemző – most sincs ez másként. Aztán megérkezik a Kék, és felismerem a tisztást Pápavár aljánál, ahol a Bakony 50 TT ellenőrző pontja szokott lenni. Kisvártatva el is búcsúzunk a pirostól, és ezen alkalomból kódot is írunk.

Rójuk a kilométereket, hamar elénk tárul a Hideg-völgyi elágazás: megszokott ellenőrző pont a Bakonyi Barangolás 70 TT-n. Most persze nincs ott sem Imre, sem Adrienn, akiket megemlegetünk az elmúlt évekről. És mi sem a komisz, véget nem érő emelkedőnek vágunk neki a Tálasné kupája és a Hideg-hegy felé, hanem jobbra le, a piros kereszten, elköszönve az OKT-tól (és az aszfalttól). Pompás mélyút következik, amit mindannyian első alkalommal járunk be. És meg is állapítjuk hamarosan, hogy ez egy kiváló ösvény! Remek minőség, látványos fák és gyökerek… és így jutunk be a faluba. Méghozzá az Arborétum és a Monostor mellett, átkelve a Gerence hídján… Érthetetlen, hogy miért nem erre felé hozzák be a faluba az OKT-t! A jelenlegi vonalvezetés rengeteg aszfaltot jelent, mindenféle látványosság nélkül – és a falunak is csak a peremét, külső részeit érinti. Itt bolt és kocsma, buszmegálló és éttermek, szállások vannak, kiszállási pontok…

Mi sem hagyjuk ki a lehetőséget: a Füsti előtt nem megyünk tovább, hanem előbb betérünk. Tisztaság, kedves kiszolgálás – és újabb remek forralt bor fogad, korrekt áron. Pont harminc kilométernél tartunk, jöhet a maradék tizenkettő – de csak nekünk: borzas barátunk a maradás mellett dönt. Kicsit furcsa, persze, a céltól egy-kétszáz méternyire tovább folytatni a túrát, de ez egy ilyen vonalvezetés. Piros kereszt, ki a faluból – ami megegyezik a már említett BB70 első métereivel. Ismerős tehát, ötszörösen is. Akárcsak a Borostyán-kút, a kis tavacskával, kápolnával, a stációkkal – és újabb kóddal.

Meg persze a Csúcs-hegy! A nem elhanyagolható kaptatójával… ami ráadásul harminc kilométer után másként érződik, mint másfél után. De aztán fenn vagyunk, persze, itt is némi hó fogad, majd a zöld sáv. Zúgás lefelé? De nem ám! Attól ez jóval sárosabb rész szokott lenni. Most is. Kerülgetünk, átlépünk, mellőzünk. Átugrunk, megint kikerülünk, átkelünk. És csak-csak leérkezünk a rétre (előtte még a Bányász-kút is felbukkan), és jöhet a szurdok! Vagyis gugyor – merthogy így is nevezik a Kerteskői-szurdokot. A Gerence fantasztikus, festői völgye ez, ami vadságában, nyers szépségében megragadó, bármikor is jövök erre. Most is, hát persze! Kidőlt fákon kelünk át, sziklákat kerülünk vagy mászunk meg, óvatoskodva, vigyázva. Ez itt teljesen természetes, megszokott számunkra. De ami utána következik, az nem. Imre és Viktor az eddigieket is überelni tudja…

Soha nem jártam még a Judit-forrásnál. És most nagyon-nagyon örülök, hogy ide is sikerült eljutnom. Uram Atyám! Ez döbbenetes. Elképesztő hely: minden méter, minden lépés egy-egy kisebb csoda. Balra vagy jobbra, előre vagy visszafelé… bármerre tekintgetek, lenyűgöz, rabul ejt, elvarázsol. Mindeközben nagyon durva emelkedőn jutok felfelé – ám valahogy észre sem veszem ezt, pedig a motor komoly fordulaton pörög, alighanem zihálok és fújok… de nem emlékszem ezekre. Csak a látványra, az érzésre, a varázsra. Hát ide is eljutottam! Hát mennyire fantasztikus ez az ország, ez a vidék, mekkora csodák fogadnak mindenfelé!

Feljutunk a tetőre, szusszanunk, mosoly az arcokon. Itt a forrás, csobog a víz, kisebbfajta „Fátyol-vízesés” látványa kápráztat. Kódot írunk újra, aztán ereszkedni kezdünk Áron (igen korrekt) szalagozásának segítségével. Megnézzünk még az Oltár-kőt, de csak úgy óvatosan… És megint a patak medrénél vagyunk, amin – ugye – megint át kell kelni, akárcsak az előbb. Persze afféle bakonyi, vadregényes módon: köveken, sziklákon, fatörzseken egyensúlyozva. És a kivezető szakasz jön, zöld háromszög, fel a rétre, erdőszélre, Éliás-hegyre – ki a zirci műútig. Piros kereszt újra, vissza a pontig, ahol elhagytuk: vagyis a Csúcs-hegy csúcsára.

Előbb a Borsó-kút is felbukkan, kóddal és némi sárral, aztán hullámzó terep, nem is kicsi ereszkedésekkel és emelkedőkkel. És az említett csúcs, majd a zöld másik ága, le a falu felé. Pompás panoráma bukkan fel, amint kijutunk az erdőből: balra házak, távolabb a környező kegyek – felettük meg a szürke, baljóslatú felhők. Bejutunk a faluba, megint pár száz méterre vagyunk a céltól – és még mindig nem oda tartunk! Megint a zöld sávon megyünk ki, akárcsak reggel, de most az aszfaltútnál nem jobbra térünk, hanem arra rá, csak balra.

Kanyarogva visz bennünket az OKT, követve a Száraz-Gerence medrét (ami jelenleg nem felel meg nevének). Hatalmas part-oldalak, sziklák, érkező zöld kereszt… És egy utolsó kód, meg egyre több kiránduló. Biztos jele a falu szélének, megszoktuk már ezen a szakaszon. És igen, buszforduló, balra tartunk, végig a falun, hatalmas tempóban. Monostor, megint – szinte csak villanásnyira, húzunk is el mellette. Konstatálom, hogy ezzel a csapattal lehetetlen komótosan célba érkezni… Jelen esetben eldöntötték, hogy négyre márpedig ott kell lennünk!

Mondjam-e, hogy 16:00-kor állítom le az órám? És hogy visszahoztuk a szurdokban 4,7-re visszaesett tempónkat 5,1-re? Mosoly. Az asztalnál is: Imre és Viktor gratulálnak, nyújtják át az oklevelet és a remek mívű jelvényt. Imre leszögezi, hogy a rajta látható, hatalmasat lépő figura Viktort ábrázolja, amit lehetetlen elvitatni… Beváltjuk az ital-jegyeket kitűnő cappuccino-ra és kólára. A forralt bor – milyen kár! – már nem alternatíva, hiszen autózás jön. Ildi elköszön, majd mi is – nehéz elszakadni, mert a község (és a környék) vendégmarasztaló vonzása már most visszacsábít. Viktor – úgy mellesleg – meg is említi, hogy a Bakonybél 48 TT idén július 14-én lesz… Hát viszontlátásra!

Bakonyi barangolás 70 TT - ahogy én láttam...

Hetven kilométernyi teljesítménytúra őszi tájakon, közel kétezer méter szintemelkedéssel. Az Öreg-Bakony megannyi látványos részét érintettük és hódítottuk meg, és mindvégig nagyon kellemes időben barangolhattunk.

Ötödik alkalommal álltunk Zoli öcsémmel rajthoz ezen a rendezvényen; sorozatban harmadszor a király-kategóriában. Érdemes a hetvenest választani: a 40 és a 30 km-es távok „összehegesztett” variációjaként semmi jóból nem maradhatunk így ki… Kis családom is elkísért: a lányok a tízes távra neveztek be, így hát reggel meglehetősen halkan osontam ki a rajthoz igen közel eső szállásunkról. Aztán hármas asztal: előnevezőként villámgyors rajt-procedúra, és mehetnek is a zsákba az itinerek. A hangulat azonban valahogy nem a megszokott, ezen furcsálkodunk kicsit – de aztán Rékával és Verával találkozunk, örömmel köszöntjük egymást. Majd Ildi is előbukkan: vele hármasban terveztük ezt a túrát, így hát pontban fél hétkor indítom is az órát és gazdáját.

Kint meglehetősen sötét van még, de a faluból nem gond a kijutás, utána meg már megszokja szemünk a lassan oszló szürkületet. Az ég meglehetősen borús, komoly fellegekkel, de optimisták vagyunk: az előrejelzések szerint eső nem várható. Hideg sincs – a Borostyán-kút után végképp, ahol megkezdjük a piros kereszten a Csúcs-hegy hódítását. Rövid, ám határozott emelkedőn jutunk fel, a tetőn a jelzések jók, és az út is kiválóan járható. Aztán le kellene térni, de komoly farakásokat „sikerült” a kereszteződés közepére halmozni: átmászunk rajta üggyel-bajjal. Saras-dagonyás rész jön, néhol nem is egyszerű kikerülése. Hosszú lejtő a zöldön, egészen a szurdok kezdetéig, de ez jól járható – kicsit bele is futunk. Aztán a szurdok persze egészen más: egyensúlyozunk a köveken-sziklákon, fatörzseket kerülünk ki (vagy éppen bújunk alatta át). Azt gondolom, sokat fogok csuklani, amikor kis feleségem is erre a szakaszra érkezik majd pici lányommal: én csak annyit árultam el előzetesként, hogy „az egy elég vadregényes szakasz lesz, de gyönyörű”.

Első ellenőrző pont, csokik közül választhatunk, és mehetünk tovább: indulás fel a műútig. Kis családom itt fog majd visszafordulni egy másik ösvényen, mi azonban átkelünk, és jöhet a Nagy-Som-hegy oldala. Kellemesen szép (és könnyű) szakasz, kilométerek fogyasztása – de aztán hirtelen komoly változás jön. Vihar által kidöntött hatalmas fák előttünk, és sehol nem látunk kerülő utat vagy (ilyenkor gyakori) szalagokat, amik segítenének. Meglehetősen nehezen evickélünk át, a tempóból sokat veszítve. Igaz, mára nem terveztünk űr-időt, a tavalyi eredmény (12:50) megjavítását sem. Azzal akkor nagyon elégedettek voltunk, most 13:30 körülit becsülünk befutóra. Megérkezünk a Zoltay-forráshoz, iszunk is egy jót lassan csorgó vizéből, és jöhet a zöld, Zircig. Erdőszélen, mezei úton idézzük fel Ildivel a pár hónappal ezelőtti Bakonybél 48 TT-t, amikor ugyanitt komoly hőségben meneteltünk, és ahol a szemközti erdei bejáratot nem vettük észre. Ezek a gondok most nincsenek: az idő kiváló ugyan, de nem júliusi – és a réten most jól kivehető megint az ösvény.

Kellemesen elvegyülünk Zirc kisvárosi, békés délelőttjében, és engedélyezzük maguknak megszokott, kedvenc pékségünk látogatását is. A túrós batyu ezúttal sem okoz csalódást, és a Parkerdőig éppen el is fogy - így hát pont kapóra jön az ottani ellenőrzőponton kapott szörp. Pár szem nápolyi is lecsúszik, de aztán nekivágunk a Pintér-tetőnek: az OKT egy újabb kellemes szakasza. Itt egészen szépen sárgulnak már a levelek – az eddigi, inkább zöldes színeket őszies hangulat váltja.

Felbukkan Borzavár, gyorsan át is haladunk rajta, csak Ildi OKT-pecsétje szakítja meg rövid időre a lendületet. A Templom-dombon megállapítjuk ismét, hogy itiner nélkül itt bajos lenne: hosszan nincsenek jelzések. Aztán a közkedvelt Szépalma érkezik: most is rendkívül bájos a környezete. Az Arborétum pompázik a ragyogó őszi napsütésben, szinte sajnálom elhagyni. Egy szép almával vigasztal a pontőr, ami ropogós is, zamatos is. Beérkezünk az erdőbe, a Tekeres-kúti ároknál kódot írunk, majd örömmel konstatáljuk, hogy idén remekül járható a sárga kör – zöld sáv.

Kisszépalma, még harangszó előtt: ellátópont szörpökkel és különféle kenyerekkel. Ildi azonban kihagyja, és ígéri: megvár inkább bennünket a csúcson. Itt ugyanis közvetlenül a pont után megkezdődik a Bakony legmagasabb pontjának, a Kőris-hegynek meredek emelkedője. Hát, ott bizony tényleg elég rossz érzés teli pocakkal felszuszogni. Én is inkább a zsákomba süllyesztek két összefordított szeletet, iszok pár kortyot, és hajrá! Jól megnyomjuk Zolival, ne kelljen sokat várni ránk, dolgozik is szív, tüdő, minden… Annál jobb érzés feljutni!

A kilátó panorámája után aztán jöhet az ereszkedés a kék barlang jelzésen. Elmormolok egy rövid imát, amiben szerepel mindannyiunk testi épsége, a térdeink és más effélék. Követjük szépen az előttünk leinduló csapatot – be a susnyásba is, miért is ne… Gyönyörűen letévedtünk ugyanis a jelzésről, és most megy a korrigálás ezerrel. Uhhh, nagyon égő, ötödszörre! Szerencsére csak 60-80 méter, de reumások mostanában nem leszünk – ezt a derékig érő csalán megoldja.

Megcsodálhatom az Ördög-likat, igen óvatosan el is hagyom, és a végén már kicsit kocogni is lehet. Fellélegzek, épségben leérkezett mindenki. Szépen kiszalagozott letérés jön, felkeressük újra a Tekeres-kúti négyes elágazást, ahol az imént még felfelé haladtunk. Zöld sáv, Barátok útja, erősen várjuk az EP-t: vajon idén is Gyula lesz? Hát nem, ezúttal nem találkozunk, megköszönjük a pecsétet és az útbaigazítást. Előttünk néhányan balra tartanak: nekik hamarosan véget ér a túra; ők negyvenesek. Mi jobbra térünk, szalagozott szakaszra, majd zöld kereszt és végül OKT: ezeken jutunk le Bakonybélre. Közben nagyon szép részeket csodálhatunk meg: völgyek, sziklák, kanyargó turistautak. A buszmegállónál gyors zoknicsere – és telefon a lányoktól. Ők is a faluban vannak, csak a közepén: éppen most érkeztek be a célba! Hurrá, gratulálunk, megnyugszom. Főleg, amikor kislányom csevegve mesél a sok élményről – beleértve persze a szurdokot is…

Tökgurító rét, tényleg tökök kupacaival… aztán ki, az OKT-n, egészen a Hideg-völgyig. Adriennék fogadnak, szívélyesen kínálgatva édest és sóst egyaránt. Egy pogácsa után mézes puszedlire térek át: igazán jólesik. Főleg egy Hideg-hegy megmászása előtt… Ami nem meredek, nem küzdős, „csak” sokáig monoton emelkedős, és sumák módon, apránként veszi ki az erőt. Aztán megvan persze ez is, itt a bánya, kattintgatunk, lehet ereszkedni.

Pazar felhők úszkálnak az égen, sűrűn váltakozva, és nekem bőven elég a póló is a szép napsütésben. Erdők jönnek, továbbra is piros kereszt, és közben szép kilátások jobbra.

Aztán megérkezünk a Királykapuhoz, és Efemm fogad, pecséttel és csokival. Piros sáv innentől sokáig, a Vörös János-séd völgyét mellőzve. Ez nagyon szép szakasz, különösen ebben a kellemes napsütésben: jó iramban haladunk a valamikori vasút nyomvonalán. Az időnkre néha ránézek: folyamatosan 8-12 perc körüli hátrányunk van tavalyhoz képest – jó lesz ez!

Elhagyjuk a valamikori vasúti hidat, jobbra letérünk, ami itt most fel – a piros háromszögre: Öreg Kecskeakol-árok. A jelzéshez méltón emelkedni kezdünk, egy hosszú monoton szakaszon: Ildinek erősen nincs a kedvenc szakaszai között… Most szépen lekaszálták, jól járható, hamar túl vagyunk rajta. Feljebb, tovább, kilátások és sziklák - fényképezünk. És megérkezünk a Witt Lajos-kilátópontra, ahol „dicsértetik” a nagyszerű Bakony.

Kilátó nincs, de szükség sincs rá: így is pompás a rálátás a tájra. Messze előre, a horizonton; egészen a golflabdáig. Ahová ugye még egyszer felsétálunk… Nosza, gyerünk, ne húzzuk hát az időt! Remekül kiszalagozott letérés, újabb szép erdők – de megint kidőlt fák jönnek, amiket üggyel-bajjal (és kis kitéréssel) oldunk meg. Nagyobb kirándulócsapat, óriási kutyákkal, elég flegma hozzáállással – de aztán ezt is megússzuk szerencsésen. Gerence-pihenő, füst kanyarog – de forró tea idén sajnos nincs. Energiaitalt kapunk kis flaskában, meg egy kis ropogtatni valót; jól jön ez most!

Az aszfalt után, az Odvaskő Hotelnél balra megyünk, de nem fel a piros sávra (mint öt hete a Magas Bakony 50 TT-n): most komiszabb megoldás jön a szint leküzdésére. Odvas-kői barlang, igen, ötven-egynéhány kilométer után: a lépcsőzés közbeni mosoly nem mindig őszinte. Vagy talán nincs is: tény azonban, hogy egyszer csak feltűnik az ismert háromszög-forma, és lehet szusszanni egyet. Meg még egyet, és folytatni a kapaszkodást felfelé. A Kőris jön, másodjára, de a Rézbükki úton, azaz a piros sávon: ez jóval könnyebb bármely másik iránynál. Főleg így az Odvas-kő után, hát persze… A ragyogó napsütés fantasztikus színeket és árnyékokat fest, igazán hangulatossá varázsolva a felfelé való utat.

Amit tolunk rendesen, sőt: egyre szigorúbban. Én (a mindenkori hajcsár) most csak figyelgetek, ahogy két túratársam egyre csak gyorsít. Főleg Ildi: mi ez, megy a vonatod? Á, szeretnék mielőbb fent lenni. Hát legyen; kilenc és fél, tíz perces ezreink vannak, csak pislogok – és tolom tovább. Aszfalt, golflabda, sziklák. Itt már majdnem futunk, komolyan. Kilátó, gyerekek, ugye megengeditek?... Felszaladnék, pont megy le a nap… Rendben, de mi lassan indulunk le, érj utol. Uhhh. Rendben.

Megérte, hát persze! De iszkolok is utánuk, és próbálom lehűteni őket. Tavaly (jó tempózás mellett) 1:11 volt a lejutás. Most 13 perc hátrányunk van: értsétek meg, lehetetlen! Jó, jó… de azért nyomják ezerrel. Aztán fejlámpát teszünk, dzsekibe bújok – és elkezdenek futni. Folyamatosan. És persze nagyon élvezem, de azért csak hitetlenkedek: ők nagyon ritkán szoktak futni, mi van most?! A Barátok útja már itt is van, rövid szusszanás – és futás tovább. Az út kiváló, senki nem botlik meg, kis családom meg közben már Zircen pizzázik. Egyet nekem is ígérnek, nem rossz motiváció… Aztán aszfalt, pár méternyi, és a Bakonybél előtti utolsó emelkedő. Ez a harc lesz a végső – dúdolom a régi kor dalát, de ez is megvan, lámpafény és civilizáció bukkan fel. Lezúgunk a keresztutcán (igen, az aszfalton soha nem futók is!), a főutcán trappolunk. Kocsi érkezik, lehúzódunk, de hangok kiáltanak bentről: hajrá! Megérkezett a családom, ez hihetetlen, megrendezni sem lehetett volna így! Utolsó méterek, és leállítom az órát.

És csak nevetek, nevetek: 12:49! Egy, azaz egy perccel, de megjavítottuk a tavalyi időnket. Kidőlt fákkal, folyamatos idő-csúszásban, több helyen elbeszélgetve… Hát megcsinálták! Ők, ketten, mert nekem most tényleg nem lett volna fontos. Remek kis társaság volt, köszönöm, gratulálok! Akárcsak a lányoknak: ők is ügyesek voltak, és kislányomnak ma meglett a száz kilométere. Ja, és vele együtt az idei gyermek-bronzérem, épp’ csak hét évesen! Aki persze nem győz mesélni: túráról, Csillagdáról, Zircről – sok-sok élmény. És még a hazaút is! Szinte lépésben át a Bakonyon, vadasparkban érezvén magunkat: emitt egy róka, amott két őz… De mindenki megússza baj és karcolás nélkül, és jöhet a jól megérdemelt pihenés.

Bakonyi barangolások 70 TT (2016) - ahogy én láttam...

A Bakony – úgy is, mint a Dunántúl legnagyobb hegysége – rendkívül vonzó a túrázók számára. A maga vadregényes, változatos és sokszor érintetlen tájaival, hangulatával könnyen elvarázsolja az ide érkezőt. Természetesen ősszel is lenyűgöző: nem véletlen, hogy immár tizenöt éve rendezik meg a „Bakonyi barangolás” túrasorozatot.

Be kell, hogy valljam: szerény természetjáró múlttal rendelkezem. Mindössze három éve kezdtem el ezt a fantasztikus mozgásformát, kikapcsolódást, egészség-megőrzést. Így hát nyilván mérföldkő, amikor egy eseményen sorozatban már negyedszer vehetek részt. Kétszeri negyvenes (és a tavalyi hetvenes) teljesítés után öcsémmel természetesen idén is a király-kategória volt a cél.

Bakonybél község nagyszerű elhelyezkedésével, környezetével kevés település versenyezhet. Itt rajtol a Bakonyi barangolás teljesítménytúra, öt nehézségi fokozattal (10, 20, 30, 40 és 70 km). A két hosszabb táv résztvevői közül sokan már reggel fél hétkor el is indulnak. A nappalok már rövidebbek, és ha nem is tervezzük kihasználni a 18 órás szintidőt, az éjszakai beérkezést igyekszünk minél előbbre hozni. Így hát meglehetősen sötétben vágunk neki a távnak, az utcai lámpák fénye még sokat segít, amíg elhagyjuk az utolsó házakat is déli irányba. Hamar felbukkan a homályból a Borostyán-kút (vagy Szent-kút) kápolnája – a kis tavacskát inkább csak sejtjük, mint látjuk. Itt aztán balra – de még inkább felfelé vezet az út.

Első emelkedőnk a Csúcs-hegy tetejéig vezet: jó kis bemelegítés! Máris kevésbé hiányzik a vastagabb ruha, amit kis kockáztatással, de nem hoztunk magunkkal – dacára a deres réteknek. Aztán máris veszítjük az összeszedett szinteket, kocogás lefelé, társakat hagyunk el, felemlegetjük a pár éve még sáros utakat, amik most remekül járhatók. Kiváló, friss jelzések, ébredező erdő, egyre jobb látási viszonyok. Így érkezünk le a Rómer Flóris nevét viselő úton a Kertes-kői szurdokhoz (más nevén: gugyorhoz).

Nah, ez ám az ízig-vérig vadregény, 100%-ban! Sötét völgy, hatalmas fák és sziklák mindkét oldalon, mellettünk – sőt, többször alattunk – a csobogó-zubogó Gerence-patak; kidőlt fatörzseken és nyirkos köveken egyensúlyozunk. Még a futó srác is lassan megy ki a képből, aki az imént lazán előzött bennünket; hát igen, itt ez van. Sajnálkozva teszem vissza a fényképezőgépet, esélye sincs itt ennek a kis vacaknak (komoly gép meg szerintem nem teljesítménytúrára való). Aztán pecsét és piskóta-szelet, első ellenőrző pont, köszi, folytatjuk tovább, emelkedünk. Hopp, egy ismerős: szia, Réka! Tavaly hosszú szakaszon együtt mentünk ezen a túrán, most azonban egy idő után kiderül, hogy ezúttal tempósabb lesz nálunk: hajrá, jó utat! Ekkor már elhagytuk a Nagy-Som-hegy oldalát, ahol varázslatos fényekkel örvendeztetett meg a felkelő nap.

Nézzük csak: hét kilométer, tíz százalék! Mosolygunk, nyilván csak poén: most hetvenre programoztuk be magunkat; tudjuk, mi vár ránk. Máris itt a Zoltay-forrás: ittam már finomabbat is, de jóleső, és nem fogy a készlet addig se. Közben azért a jelzést is figyeljük, vannak erre trükkösebb részek is, de nem lesz gond. Aztán a vizes rétek-erdőszélek: hát, ilyenkor azért könnyebben vannak a bakancsosok, belátom. Futáskor azonban nem – és most is pont az következik: közelítjük Zircet, kellemes lejtők csábítanak egy kis változatosságra, idő-spórolásra, és a terep is remek. Élünk is a lehetőséggel, és így érkezünk be a első családi házak közé.

Zirc hazánk legmagasabban fekvő városa, sőt: „a Bakony fővárosa”, ahol ciszterci apátság és monostor, arborétum és természettudományi múzeum egyaránt található. A város észak-nyugati oldalán Parkerdő és tanösvény is várja a kirándulókat. Arrafelé tartunk mi is, ahol a 2. EP fogad bennünket: marék ropi, a kulacsba szörp, és hajrá, tovább! Ez itt már az OKT, de a pecsételést tavaly megoldottuk, megyünk tehát fel a Pintér-hegyre.
Itt sokszor muszáj elővenni a fényképezőgépet: az őszi erdő színei ezt megkövetelik. Aztán ereszkedés: íme, a horizonton Borzavár! Végig emelkedős falu, kéktúrásokat üdvözlünk, de nekünk itt sem kell pecsételnünk. Elhagyjuk a templomot, kis szuszogás, jobbról becsatlakozik a sárga is Porva felől; jó meleg volt itt hat hete, emlékszel? Fázni azonban most sem kell, bár a dzseki azért szükséges a póló fölé. Minden borús előrejelzés ellenére pompás őszi időnek, tiszta kék égnek örülhetünk egész nap. Aztán az erdős szakasz, majd újra egy kis aszfalt, de csak Szépalmapusztáig.

Nem tudok ide úgy jönni, hogy ne feledkezzek rá újra meg újra a tájra, az épületekre, a pompás arborétumra, a lovakra és a panorámára. A rendezők adnak magukra: minden évben csakugyan szép almát kapunk az itteni EP-n… Aztán át a réten, de közben jobbra tekintgetünk. Ezúttal azonban – dacára a remek látási viszonyoknak – éppen a Kőris teteje (és az ottani radarállomás, vagyis a „golflabda”) nem kivehető. Reméljük, mire felérkezünk, az a kis pára-pamacs eltűnik majd a legtetejéről!
Mert hát oda vezet utunk, de előtte még azért kanyargunk erre-arra... Gyönyörű erdők között, völgyben haladunk előre, majd elérjük a Tekeres-kúti árok letérőjét, felírjuk a kódot, és indulunk felfelé. Itt még szerény a szintkülönbség; nem is ettől tartunk, hanem a korábban többször is megtapasztalt dagonyától. Szerencsére ezúttal ennek nyoma sincs, hamar elérjük a valamikori Kisszépalmapusztát, ahol most padok, pihenő – és ellátás fogad. Meg két barátságos pontőr, akik jó szívvel kínálják a vajas-zsíros-lekváros kenyeret, de mi mégis óvatosan veszünk belőle. Tudjuk jól ugyanis, mi következik: a Bakony legmagasabb pontja, és az oda felvezető út – méghozzá gyakorlatilag azonnal. Tömött gyomorral még az álmoskönyvek szerint sem könnyű felfelé, így hát egy rövid ebéd után folytatjuk is utunkat. Halljuk, hogy nyolcan vannak előttünk, tehát „üres a pálya”. Az optimista forgatókönyv szerint kellett volna délre ideérnünk, van egy erős fél óra előnyünk még ahhoz képest is; szuper!

Ehhez mérten megfogadjuk, hogy most egy épeszű, megfontolt tempót választunk, nem maxigázon (amire hajlamosak vagyunk). Sikerül, és közben persze gyönyörködünk a pompás bükkösben és a panorámában. Nézd csak, milyen messze van már Szépalma! Végül az utolsó meredek méterek és szusszanás: EP, víz, kilátó. A pára-pamacs elszállt, elő a géppel – hát, volt már jobb kilátás is, de ne legyünk telhetetlenek! És jöhet a szigorú ereszkedés a kék barlang-jelzésen, a márványbánya és az Ördög-lik. Alig vannak előttünk, de mégis kijárt, csúszós, veszélyes. Kidőlt fatörzsek és sok szikla, fogózkodó alig. Felfelé tartó fiatal pár, farmerban: messze van még a kilátó? A srác hangja aggodalmas, a lány mosolya sem őszinte… Megpróbálunk meggyőzően hazudni, hogy ó, hát már semmiség, ami hátravan, aztán zúgunk is tovább, lefelé. Megússzuk esés nélkül, rövid aszfalt, szalagok, letérés.
Továbbra is pazar bükkösök, elhagyjuk a kelta halomsírok környékét is, Barátok útja, féltáv! Ellenőrző pont, Gyula már messziről üdvözöl, váltunk pár szót, megbeszéljük a jövő évi Őrség 75-öt. Szalagozott szakasz jön, majd a Bakonybéli Szarvad-árok, és újra OKT, a Száraz-Gerence… csodaszép részek, sok-sok kirándulóval. Mert hát aztán itt is a falu, ezúttal az északi része, de nincs pont, nincs megállás. Azért a nyomós kúthoz odamegyünk, és a padoknál zoknit is cserélünk – több időt mi sem vesztegetünk.

Elhagyjuk Bakonybélt, ezúttal dél-nyugati irányba: a Gerence fogadó és a Hotel Bakony után még egy kis kék, és újabb EP, a Hideg-völgynél. Itt is egy túra-rendező, Imre a pontőr; pogácsával kínál, jó utat kíván, már csak harminc!, mondja. Indulunk felfelé: Hideg-hegy, Vörös-föld, a felhagyott bauxit-bánya látványa fogad. Elhagyjuk a Vaskapu-sziklákat és a kőfülkét, jobbra igen szép kilátások – és máris megérkezünk a Király-kapuhoz. A régi vasút indóházának romjainál megint EP: gyümölcsszörpöt és kétféle nápolyit kapunk. Visszafordulunk kelet felé, a táj változatos, és folyamatosan szép, nagyon szép. Aztán volt vasúti hídpillérnél felkanyarodunk az Öreg Kecskeakol-árkon keresztül a Witt Lajos kilátópont felé.

Felírjuk hamar itt is a kódot, és gyönyörködünk a panorámában: úgy érezzük, alattunk az egész Bakony. Nézd csak: messze a távolban, a horizonton, ott a golflabda! Az a Kőris, milyen sokat jöttünk azóta! Aha… Csak úgy szólok, hogy oda megyünk, megint, vissza! Uhhh, az ám, és ráadásul nem is légvonalban – gyerünk, induljunk is! Mintaszerűen kiszalagozott ösvényen jutunk vissza újra a pirosra. Követjük-kerülgetjük a Vörös János-séd (azaz patak) vonalát, futós szakaszok is akadnak. Talán ezért is, de egyszer csak kirándulók, megint: hoppá, máris itt a Gerence-pihenő?! Ezúttal nyugatról közelítjük meg Bakonybélt, de be most nem megyünk. Helyette feltankolunk testet-lelket melengető finom teával (köszönjük!) – és jöhet az Odvas-kő!

Jön is, de nem adja olcsón magát: sok-sok lépcső vezet fel oda. Alattomos, föld-fa lépcsők, jól kijárva, szabálytalan leosztásban, kanyargósan. Néhol gyökerek, néhol sziklák „helyettesítik” a lépcsőt. Ezen a szakaszon még sohasem fáztam. Persze aztán egyszer csak felbukkan a jellegzetes háromszög-forma lyuk; megvagy, megint! Szusszanás, fotók, mehetünk át a Közép-Dunántúli Pirosra. Az aztán fel is visz a Boroszlán-tanösvényen és a Rézbükki úton keresztül egészen a Kőrisig.
Tökéletes utak, sok helyütt felsejlő panoráma: tavaly itt már lámpa kellett, de most simán kihúzzuk a kilátóig, meglátod! Aranyló napsütésben van ugyanis részünk, még mindig – alacsony szögben kúszik be, a fák között; leírhatatlan látvány. Aztán sziklák, szerpentin, és íme, a golflabda tövében vagyunk. Kis sziklás szakasz, és újra a kilátónál találjuk magunkat, a Bakony tetején. Utolsó pecsét, szőlőcukor, köszi, sziasztok! Irány lefelé, irány a cél!

Szerpentin megint, aztán egy sziklás-technikás szakasz, és az Elevenförtés. Néhol trükkös az OKT, ügyelni kell, de nincs gond. Távoli szarvasbőgés, őzek hangja egészen közel, éjjelre készülő madarak… Aztán a Lipka-útnál előkerülnek a fejlámpák is, hamar megint itt a Barátok útja, ereszkedés, figyelek a lábam elé. A Száraz-Gerencénél végleg elköszönünk a kéktől, jöhet a végső emelkedő, a falu előtti domb. Futás le, utolsó kilométer, még fél nyolc sincs!
Egy órát hoztunk a tavalyi eredményhez képest, és több, mint öt órát „bent hagytunk”. És érkezés a célba: mosoly, kézfogás és gratuláció. Míves jelvény, teljesítési évenként más-más színben, hozzá illő oklevéllel. És meglepetés: plusz kitűző, a tizenöt éves rendezés emlékére; ez igen! Büszke vagyok a rendezőkre: a saját egyesületemre. J Gratulálunk Rékának, kicsit lenyújtunk, eszünk-iszunk. Elköszönéskor pedig még egyszer rásandítok a harmadik teljesítésért járó jelvényre…