Szt. Márton (2×) 10 TT – ahogy én láttam…

Stílszerűen szólva: ha már lúd, legyen kövér! Márton-nap, Szt. Márton teljesítménytúra Szombathelyen. Hát akkor duplázzunk; kétszer tíz kilométer, gyökeresen más-más stílusban. Lehet-e mindkettő élvezetes? Még a kérdés is rossz!...

Nyolctól tízig lehet rajtolni, a családom viszont nem szeret korán kelni. Tiszta sor, nemde? Nyolcas rajt és minél több belefutás – aztán még egy rajt, fél tíz körül, a lányokkal. A kedves szervező hölgyek meg csak mosolyognak a rajtban. Hát persze! Megismernek tavalyról, meg még korábbról – vagy éppen valamelyik kőszegi túráról. Otthon érzem magam közöttük, ami nem is nehéz: az egyetlen TT, aminek gyalog jövök a rajtjába. És hát majdnem nyolc óra van, a kollégium viszont máris nyüzsgő hangyaboly. Rengetegen eljöttek, komplett, távoli csoportok is. Vonzó lehetett a mára jósolt kellemes idő is – magam is elég vékonyan öltöztem.

Hajrá! Nekivágok az aszfaltnak, a buszfordulónál viszont jobbra fordulok, a régi oladi templom (és az „érkezési oldal”) felé. Élek a lehetőséggel, és az első tízest fordított irányban követem el, ha már egyszer ezt is megengedték. A változatosság gyönyörködtet, mondták a latinok, és ráadásul teljesen egyedül lehetek...

A friss reggel máris kellemes: a kaptató szerény ugyan, de folyamatos és hosszú. Mire beérek a DDK kékjén az erdőbe, üzemmeleg a motor, és jóleső érzés futni a pompás avarban. A természet inkább októberi arcát mutatja, hiába járunk lassan november közepén. Színpompás fák között-alatt jutok előre; a Parkerdő nagyon szép és jó illatú.

Magányomat két kis nyuszi töri meg, akik sietősen vágnak át előttem. Ó, milyen kár, hogy nem kislányommal láthattam meg őket! Aztán egy-két nedvesebb szakasz, még némi sáros rész is akad, de könnyen kikerülhetők. Nagyon sok napsütés örvendeztet meg, a falevelek pedig pazar színekkel hálálják meg a fenti kényeztetést. Emelkedők és lejtők előttem, pompás avarszőnyegen: nincs az a rekortán, amire lecserélném.

Parkerdei büfé, féltáv! Hamar DDK-s pecsétet nyomok: a pontőrök még aligha lesznek itt… Hiszem én – de aztán rám köszönnek a kedves hölgyek. Igaz, meglepetten: nem számítottak még érkezőre – és főleg nem ebből az irányból. Jöhet a kék négyzet, ami tavaly még kék kereszt volt, de sebaj, az ösvény maradt. Nekem. Mások a 3-4 méterre lévő úton jönnek szembe, számomra érthetetlenül: aszfalton és autó-forgalomban. Itt már ugyanis érkeznek az első indulók: túl vagyok hét kilométeren, majd a 2. EP-n is, és a tempó igen kellemes.
Zöld sávra térek, a szemből jövők egyre sűrűbben, csoportosan érkeznek – többségük aligha sejti, hogy ugyanazon túrán vagyunk. Átkelek a kis dombon, leérkezés és balra térek, az aszfaltra. Aztán a valamikori Kilátó szomjoltónál elköszönök a zöldtől: visszacserélem a DDK-ra. Ezen futok be a célig, kiváló tempóban – amit aztán az udvaron leállított órám is igazol. Pontosan egy éves egyéni TT-rekordomat döntöm meg, még ha csak két századdal is: 8,74 átlaggal egy óra tizenhat alatt lett meg a több mint tizenegy kilométer, hurrá!

A hölgyek most is mosolyognak, de tartok tőle, hogy jövőre ezt már el is várják majd… vagy még többet. Oklevél és kitűző, és már invitálnak is be a konyhára. Ott készül a rengeteg zsíroskenyér – de az aula még mindig indulókkal teli, beérkező csak én vagyok egyelőre. Így hát itt kapok be pár falatot, meg a rendkívül finom, forró teát is szürcsölhetem. És kellemesen elbeszélgetünk, mire megérkezik kis családom is. Pici lányom lelkesen üdvözöl, és már indulna, Jutka azonban száraz pólót és pulóvert is kezembe nyom: jól esnek az átizzadt cucc helyett, mi tagadás. És most egy réteggel többet veszek fel – más tempó jön. Megkapjuk az indulócsomagot, és indulhat a második menet!

Ezúttal a „hivatalos” irányba megyünk; át kell programoznom az agyamat. Még mindig sok az induló, csoportok előttünk, mögöttünk, jókedvű társaságok vagy csendesebb párok. Pici lányommal remek ütemben kezdünk, anya sokallja is, de nincs gond, felveszi a ritmust. A kilátó aljánál elhagyjuk a felkúszó kéket; Emesével korábbi emlékeket idézünk fel. Aztán a távoli Kőszegi-hegység látványa, majd a Skanzen sarka (kicsit bekukkantunk a kerítésen át), és jöhet a jobbos letérő.

Vagyis fel, mert ez most emelkedik; gyalogösvény kanyarog a hétvégi házak között. Kellemes, beszélgetős szakasz, és szemből megcsodálhatjuk a távoli Székesegyházat is. Közben a nap is megörvendeztet bennünket néha, de inkább a borongós, felhős ég dominál – igaz, hideg nélkül. Az Emlékmű számunkra régi, jól ismert hely, így hát csak hátulról vetünk rá pillantást, és megyünk tovább. Elhagyjuk a zöldet, itt a kék négyzet.

Túloldalon lovak, kislányom örömére, majd az ösvényen ballagunk; előbb egymás mögött, de aztán kiszélesedik. Első ellenőrző pont, mosolygó hölgyek üdvözölnek: megérkezett másodszor is? Kislányom pecsétel, a hangulat remek, de aztán jönnek mások is, folytatjuk utunk. Két kis híd, mező mellettünk, és a milliónyi pompás falevél. Sok felettünk, még több alattunk, de a látványuk és az illat magával ragadó.

Hosszú, nagyjából egyenes szakasz, végig az út mellett, néhol kanyarogva. Lovasok dübörögnek hátulról, félreállunk: a három polgárőr látványa persze élmény Emesének. Így érkezünk a Parkerdei büféhez, ahol ismét pici lányom vállalja el a bélyegzés fáradságos munkáját.

Kis pihenőt tartunk, amibe belefér némi gyümölcslé, kávé és forralt bor is. Meg az előbbi lovacskák megtekintése, akik békésen legelésznek a tisztáson. Sokan kilátogattak ide; mindenfelé sétálókat, kirándulókat látunk – hiába van november, az idő és a levegő kellemes.

Szia, Parkerdő! Emese megörül az avarszőnyegnek, az esőháznak és az ismert környéknek. Remekül lehet itt szaladgálni, bújócskázni, kidőlt fatörzsön kötéltáncost játszani. És beszélgetni: sokat, sokat. Évszakokról, fákról és madarakról, de suliról és barátokról is.

Ismert és ismeretlen jelzések, égtájak, közelebbi és távolabbi települések… gyorsan fogynak a kilométerek, megy az idő. Távoli kutyaugatás jelzi: közeledünk Oladhoz, és már lehet is látni a sportpályákat. A kihagyhatatlan „barlang” még újabb fotót inspirál, de aztán felbukkannak az első házak, és kellemes ereszkedés jön. Temető, templom, buszforduló – és itt a suli, beérkezünk.

Komoly tömeg már az udvaron is, és bent sem vagyunk magányosak. Rendezők és mosoly, kislányom büszke tekintete és öröme… Forró tea és zsíros kenyér hagymával, milyen jól is esik ez! Emese még egy kis csokit is kap jutalmul, és sok gratulációt. Én meg IVV- és ÉDK-pecsétet, és közben rápislantok az újfajta emléklapra is. Ezúttal szomorú aktualitása van: Máyerné Kőszegfalvi Katalin neve került rá, aki az elmúlt évben távozott közülünk: egyesülete ezúton is őrzi emlékét. Közben további érkezők jönnek, átadjuk helyünket, és mosolyogva gondolok arra, hogy tíz perc múlva már otthon fogok zuhanyozni. Egy év múlva pedig… megint szeretnék itt lenni, nem kérdés.

Szt. Márton 20 TT - ahogy én láttam...

Szombathelyen, Márton püspök szülővárosában (akkor még Savaria) rendezik – immár tizenegy éve – a róla elnevezett teljesítménytúrát. Jellegzetes IVV-esemény: három rövid távból lehet választani (5, 10 és 20 km). Idén, az ünnepi évben (az 1700 éves évforduló alkalmából) különleges díjazás is várta a teljesítőket. No meg különleges körülmények is.

Mint általában, most is felkészültem a túrára. Nem könnyen, de sikerült elérnem egy szervezőt telefonon. Kíváncsi voltam a tízes távra: merre is vezet? A TTT oldalán ugyanis egy szó sincs róla… Kissé bizonytalanul, de azt a verziót erősítette meg, amit feltételeztem. Tavalyelőtt teljesítettem a húszas távot, de a biztonság kedvéért rákérdeztem arra is: az most is ugyanaz, ugye? Ööö, persze, igen! Rendben. A döntést meghagytam egészen péntek estig: időjárástól függően tartott volna velem a család. Aztán az égiek úgy akarták, hogy: nem. Rengeteg csapadékot ígértek éjszakára, szombatra meg hideget és szelet. Tiszta sor, nemde? Marad a húszas, egyedül.

Ezzel az elhatározással ballagtam a Herman Ottó középiskolába. Meg kell becsülni ezt az érzést itt a nyugati végeken: nem több órás autózással vagy vonatozással (esetleg már előző este), hanem gyalog megyek a rajtba! Hat-hét perc, kellemes bemelegítés. Lenne, ha a meleg bármilyen aspektusa egyáltalán felmerülne. De nem, erről szó sincs! Érzem hátam mögött az északi szelet, és szépen szakad a hó is: ezúttal profi munkát végeztek a meteorológusok. Így érkezek meg, ahol meglepetésként fogad az indulók tömege: hát, azt hittem, sokakat visszatántorít ez a zimankó. És az átlag életkor lazán hatvan felett lehet, bár látok fiatalokat is.
Aztán jön egy még nagyobb meglepetés: az itiner. A húszas távnak elég kevés köze van a tavalyelőttihez! Nagyot nyelek, olvasom a részletes leírást, és pislogok. A hölgy, akivel beszéltem, zavartan kér elnézést: a bejárást, útvonalat más intézte, ő azt hitte, hogy… bocsánat! Lehetetlen haragudni rá, de akkor most újratervezés. Lássuk csak: száraz időben is saras szakasz… aha. Most kb. tizenkét órája zuhog. Meg patak-átkelés, kétszer – elnézést, lesz ott híd? Vagy kicsi, és átugorható? Nem, és híd sincs. Aha. A vadonatúj, ma debütáló futócipőmre nézek. Jelzések? Hááát… van, ahol egész jó… de néhol keresni kell. Remek. És tessék mondani, tízes kétszer: azt lehetne? Persze! Megkönnyebbült válasz, és én is örülök. Ezt akkor megoldottuk. Így kissé unalmasabb lesz, de a tempó – ami mára a fő cél – nem szenved csorbát.

A hó változatlan intenzitással szakad, mikor útra kelek. Szó ami szó, pompás látvány, főleg így idei első alkalommal. A Dél-dunántúli kéken (DDK) haladok, jobbról a bezárt Kilátó Szomjoltót hagyom el, valamikor a pecsét is itt volt… A házak között nem lehet annyira érezni  a szelet – hát gyerünk! A futónadrág kissé vékonyka, de egyébként nem fázok. Másfél-két kilométer futás után pláne nem. Apró tévesztés, de aztán az út rendben, és a jelzések is. Egy helyen kis kavarodás előttem: páran jobbra tartanak, vannak, akik meg onnan érkeznek (?!). Megoldjuk, ez is rendben. Rigóvölgyi utca, borzas fekete kutya acsarkodik – szerencsére kerítésen belül.

Futó páros kocog előttem, őket is előzöm – aztán hamar kiérkezek az Emlékmű háta mögé. Szegény még a szocializmusból maradt itt, mementóként a város fölé magasodva. Jobb kanyar, Jégpince út: ez egészen kivisz a Parkerdőig. Szerencsére nem ezen, hanem a mellette pár méterre, beljebb vezető kék kereszt-jelzésen kell eljutni odáig. Kicsit kanyarog, kicsit saras, de mégsem aszfalt.

...Egy fehér Skoda parkol előttem, gyanút fogok. A hátsó szélvédőt lesöpröm, és valóban, ott a felirat: „ellenőrzőpont”. Kedves hölgyek fogadnak, örülnek az első érkezőnek, ismerős is akad. Megkapom a szép pecsétet, elmesélem, hogy kétszer tíz, és hogy a másodikat fordítva szeretném. Így azonban aligha érem itt őket: valószínűleg zárnak már addig. Ó, semmi gond, magának el fogjuk ám hinni! De rögzítem is a track-et, meg fotózok is; lesz bizonyíték, ha mégis kellene.

Folytatom utamat, ami meglehetősen trükkös: pompás őszi avaron járok – az alatt viszont sok helyütt pocsolyák. Nem is kicsik. Na, az új cipőm hamar belekerült a mély vízbe: néhol szinte szó szerint. Aztán nyílt szakasz is jön: jobbról, azaz észak felől szántás, mező – és ennek megfelelően komoly szél. Hujj! „Itt csak a gyorsaság segít” – jut eszembe Karak a Lutrából. A csuklyát fogni kell; nem könnyű így, de aztán újra fák között… csendesebb itt.

Két fahíd, sok-sok avar: pazar látvány a havas terep az őszi lombok alatt. Évszakok találkozása, így van ez, ha korán érkezik az első hó. Lassan, de biztosan emelkedik az út, várom már a parkerdei büfét. Hamar fel is bukkan a hófödte tető, két fiatal srác ül kint az egyik asztalnál, alaposan beöltözve.
Azonnal megcsap a forralt bor illata, huh, igazán jól esne! De sajnálom rá az időt, és nem vagyok biztos benne, segítene, vagy inkább lassítana? Végül megígérek magamnak egy adagot befutás utánra; kecske és káposzta… Ezzel azonban – egyúttal – egy komoly motivációs célt is találtam magamnak, de jó! Ennek megfelelően tolom a Parkerdőben – hiszen már itt van előttem-felettem a „bejárati kapu”. Balról megérkezik a kék, ami aztán el is visz egészen a rajt-célig.

 Sejtettem, és valóban: itt jóval csendesebben esik. Sőt: úgy tűnik: egyre kevésbé láthatóan – azaz, egyre vizesebben. Igen, a hóesés lassan átvált havas esőbe. Sokkal jobban tehát nem jártam, sőt… De aztán az Iszinik-es sorstársak jutnak eszembe; többször is. Uhhh, készültem oda, de nem jött össze, hát… nem is tudom. Minden jót (és főképpen kitartást) kívánok nekik innen távolról, gondolatban.

Kanyarog az út, elhagyom az első, majd második esőházat is, emelkedik és lejt – élvezetes futóterep! Sé közelében huzatos átjáró, még zöld növényzettel, alatta a fehér hó: megkapó látvány. Saras emelkedők és lejtők, a cipő – és különösen a talpa – lenyűgöz. És már az első házak, Olad, aszfalt. Lejtő szinte a suliig, megállás nélkül.
Zsíros kenyérrel és forró teával kínálnak: utóbbit el is fogadom; igen jólesik. Pecsét, és fordulok is, vissza, mielőtt bemelegednék (az izmok meg kihűlnének). Ugyanaz a tíz kilométer vár rám, csak most fordított irányban. Így hát emelkedő jön, fel a Parkerdőig, és még tovább is.
A leesett hó egyre jobban tűnik el, a sár mennyisége meg nő. Főleg, hogy már jönnek szemből is: néhányukat (akiket megelőztem) felismerem. Ők tíz kilométeren vannak, mindjárt beérkeznek: jó utat, sziasztok! Remekül megy továbbra is a folyamatos kocogás; nagyon élvezem. Eszembe jut egy-két nyári futás, amikor a Szombathelyi Futóklubbal erre jártunk: kellemes alkalmak voltak. Az emlék azonban olyannyira él, hogy benézem a kéket: nem veszem be a derékszögű balost, hanem tovább szaladok a piros futó-jelzésen. És elég későn kapok észbe. Na, szép kis öngól – és pont hazai pályán, huh, de gáz! Innen már egyszerűbb, ha maradok ezen: ugyanoda jutok így is, csak persze egy jó kilométernyi többlet-távval.

Megérkezek másodszor is a büféhez; a fiúk néznek egyet, de aztán adják a pecsétet. Profi túrázóval, Sanyival találkozok: ő a tízesen van. Örömmel üdvözöljük egymást, és megyünk tovább – csak ellenkező irányba. Kék kereszt újra, ami ezúttal hosszan lejteni fog, remek! Viszont aggódok a sok lábnyom miatt, amik azóta vélhetőleg végigtaposták, hogy itt jártam. Gyorsan kiderül, hogy ettől kár volt tartanom. Látom ugyanis, hogy nagyjából hasonló állapotú, mint ahogy hagytam, másrészt még mindig érkeznek szemből túratársak – az aszfalton. Hát, mindenki másképp csinálja, tudom – de most mindenki másképp, mint én.

Mindegy, örülök és kihasználom a folyamatos laza lejtőt: meghúzom a tempót. Így aztán igen hamar felbukkan az Emlékmű újra. Bal kanyar, kis aszfalt és át a kis dombon. Kavicsos út, vityillók és víkendházak között lefelé, hej, reggel itt még hogy szakadt! A fekete kutya teljesen berekedt azóta, de nem adja fel még most sem. Jobbról a Múzeumfalu, már járdán futok, öt kilométeres érkezőket előzök, buszforduló, aztán a maradék pár száz méter, amit ma negyedszer teszek meg.
És a befutó, na, lássuk: mire volt mindez elég? Hát: jó lett. Nagyon-nagyon jó – az én szintemen, persze… Konkrétan: az eddigi legjobb! Ráadásul messze veri az előző rekordomat. A hó és a szél, a hideg és a latyak mind eltörpül emellett, és csak emeli értékét. Lenyújtok – és most már jöhet a zsíros deszka, a forró tea. És lám, mit tesz Isten: forralt borral is kínál egy úriember! Minden jó, ha jó a vége: megkapom az IVV- és ÉDK-pecsétet, és átveszem az egyedi, idei évre szóló kitűzőt és emléklapot. Gratulálok hozzá a hölgyeknek, ők meg nekem; mindenki örül. És meglepetés, egy ismerős arc: Gábor, te itt, Budapestről?? Persze, Csiga Biga Liga, tudod… ahol a rövid távok a nyerők. Beszélgetünk még kicsit, aztán elköszönök. Az otthoni forró fürdőre gondolok, és elballagok arrafelé.