Hetvenkét éve, 1945.
február 11-én törtek ki Buda várából a fővárost védő magyar és német katonák.
Szomorra próbáltak eljutni – ami a közel ötvenezres tömegből csak pár száz embernek sikerült. Tizenegyedik éve, hogy emlék- és teljesítménytúrát
szerveznek erre a napra, amit az igazán nehéz kihívások közé szokás sorolni.
A Kitörés 60 egészen különleges teljesítménytúra, egyedi
jellemzőkkel, amik máshol igen ritkán (vagy sohasem) fordulnak elő. Az
ellenőrzőpontok személyzete korhű öltözékekben és felszerelésekkel fogadja a
túrázókat – természetesen beleértve tiltott önkényuralmi jelképeket is (vörös
csillag, sarló-kalapács, nyilas- és horogkereszt). Emiatt évről évre politikai
támadások célkeresztjébe is került az esemény, amit bizony a résztvevők is
megéreznek – ha másból nem, a fokozott rendőri jelenlétből mindenképpen. Ehhez
kapcsolódik egy másik sajátosság: meglehetősen gyakori, hogy a túrázók
(korabeli vagy modern) katonai felszerelésben indulnak útnak – időnként
fegyverek másolataival! Ilyent sem látni másutt… Aztán az emléktúra-jelleg: az
út közben több helyütt felbukkanó katonasírokat gyertyákkal, mécsesekkel
halmozzák el. Ezeknél sok túrázó megáll, és rövid főhajtás után halad csak
tovább.
Talán emiatt is, meg a nehéz körülmények miatt is, de a
szintidő a szokásosnál jóval „engedékenyebb”: tizenhét óra áll rendelkezésre.
Ez alatt hatvan kilométert kell megtenni, bőven kétezer méter feletti
szintkülönbséggel, néhol meglehetősen szerény jelzésekkel. Különlegesség még a
februári éjszaka is: este fél öttől hétig lehet rajtolni, általában hidegben,
fagyban, sokszor pedig sárban és latyakban. A rendezők fel is hívják a
figyelmet a túra kiírásában: „Extrém,
éjszakai túra, igen nehéz túra, csak megfelelő edzettségű indulóknak ajánlott!
A túra minden körülmények között megrendezésre kerül!” Természetesen kötelező
felszerelés a lámpa, de a legfontosabb igazából a tapasztalat, a természet és
önmagunk ismerete…
Roland kollégámmal egy zsámbéki leparkolás, majd buszozás
után este 17:40-kor sikerült elrajtolni Buda várából, a Kapisztrán térről. Nem
örültünk ennek: aggódtunk, hogy a sok-sok előttünk haladó komoly dagonyát hagy
maga után. Később kiderült, emiatt kár volt tartani… és az is, hogy a hatalmas
tömeg-rajtot így megúsztuk. A sok (békésen figyelő) rendőr között „törtünk ki”
a Bécsi kapun át, akárcsak a katonák és civilek 72 éve. Várfok utca, Széll
Kálmán tér, hamar a Városmajornál vagyunk. Fogaskerekű végállomás, János
kórház, ahol néha még jelzik is a Mária-utat… De igazából szükségtelen is: nincs
olyan pillanat, hogy senki ne menne előttünk. Jóval gyakoribb, hogy csoportok,
társaságok haladnak együtt – sokat előzünk Rolanddal. Aztán jön a Diós-árok,
amiről olvastam, hogy komisz. Sárra gondoltam naivan, de kiderült, hogy egy
hosszú, monoton emelkedőről van szó. Itt is jól meghúzzuk lépteinket, szépen
haladunk előre. Felérkezve kis lépcsőzés, és máris a Svábhegy megállónál
járunk.
Kis ereszkedés, és első ellenőrző pont: Széchenyi emlék. Fel
a lépcsőn, sok-sok ember, pompás kilátás – és az (eddig csak képen látott)
uniformisok. Meghökkentően valóságos, mintha egy filmbe csöppentem volna, úgy
érzem magam. Mellettük katonasír, sok-sok gyertyával, mécsessel – és komoly
arcú túratársak állnak mellette, fejet hajtva. Hátam borsózik, nem tagadom,
megható jelenet. Aztán elindulunk, zöld jelzés továbbra is, Rege út – át a két
Széchenyi-hegyi végállomás között: fogaskerekű és gyermekvasút. Irány a
Normafa, egyenesen, sok előttünk haladóval – és sok előzéssel. Remek a ritmus,
a Mátrában rájöhettem, hogy Rolanddal kiválóan egy tempót tudunk menni: nagy
áldás ez!
Aztán letérés balra, vagyis kicsit fel; emelkedik a terep.
Mert ez már terep, ma először, nyolc kilométer után. Amivel együtt jár a
lámpáink előkeresése is – meg a havas, néhol jeges utak felfedezése is.
Elágazás, a zöld kereszt sárgára vált, újabb katonasír. Aztán sor kígyózik,
megállunk: itt a Csacsi-rét, 2. EP. Máskor ilyen helyzetben gyakori a
türelmetlenség, bosszankodás: ámulva nézem, itt milyen békésen, higgadtan
várunk a sorunkra. Beszélgető, derűs túratársak várják türelmesen, hogy sorra
kerüljenek. Több helyütt itt is (mint az éjszaka folyamán még jó párszor) német
nyelvű párbeszédek hallhatók: nagy eséllyel dédapák, felmenők utolsó útját
járják be az emlékező leszármazottak. Nem kis idő, pénz és energia lehet ez
nekik: elismerő pillantásokat kapnak sokfelől. Aztán uniformisok, pecsét, jobb
kanyar. Emelkedő, letaposott jég, többen is elesnek: elő hát a csúszásgátlóval!
Pár perc, amíg talpainkra kerül – de ez idő alatt is körülbelül 7-8 ember vágódik
el, ugyanazon a helyen. Aztán gyorsan kiderül az, ami az egész éjszakánkat, de
legalábbis annak igen jelentős hányadát alaposan meghatározza: a „jégenjárók”
hatalmas szolgálatot tesznek. Hihetetlen nagy a különbség a túratársakhoz
képest, akik nem hoztak ilyent! Ahol ők az út szélein igen nagy óvatossággal –
és ehhez mérten lelassulva – haladnak, ott mi… futunk. Először csak megyünk,
gyorsan, az út közepén, élvezve, hogy hirtelen mennyi hely lett. Aztán futunk,
mert hatalmas biztonságot adnak ezek a kis vacakok a talpunk alatt. És naná,
hogy dübörög az adrenalin! Hihetetlen a sebesség-különbség, itt-ott elismerő
vagy ijedt, esetleg megrökönyödött szavak, kommentek kíséretében. Egy-egy perc
leforgása alatt több tucat túrázót előzünk meg - most látjuk, milyen sokan is
vannak előttünk.
A sárga sávon vagyunk, ami nemsokára fonódik a pirossal,
majd „át is ad” neki bennünket egy időre. Elvileg ismerős szakasz számomra a
Piros 85 TT-ről – csak hát ellenkező irányból (de legalább szintén sötétben).
Gyakorlatilag nem annyira, meg hát nagyon a láb elé kell nézni, így is. Azért a
bal oldali panoráma folyamatosan vonzza a tekintetünket, nemsokára pedig
szemből is pompás a látvány: igen, már a János-hegyen szuszogunk felfelé, bár
szerintem így kevésbé megerőltető, mint a másik irányból. Meg hát a látvány,
ugye… Átkelünk a gyermekvasút sínjein, és gyorsan a parkolónál találjuk
magunkat. Itt vannak az oroszok! Vagyis hát a szovjetek. Pompás állapotú
egyenruhák és usankák, egy tricikli… és barátságos, mosolygós hölgyek osztják a
pecsétet – és a remek csokikat. Jól esik egy kis energia, nehéz szakaszok
vannak már mögöttünk – és még inkább előttünk. Rögtön neki is vágunk a János-hegy
megmaradt szakaszának. Az Erzsébet-kilátónál (mint mindig) fotózok, és (mint mindig)
megfogadom, hogy egyszer majd végre világosban is feljövök ide…
Aztán az ereszkedés veszi át a főszerepet. Meg a komoly
odafigyelés: igen kimérten, óvatosan lehet csak haladni. Legalábbis így látjuk
a túratársakon. Mi bolond módra persze itt is sokat futunk. A szerpentin azért
megfog minket is, a lépcsőknél figyelni kell nagyon. Szűkebb helyeken meg
elsősorban a társakra: segítünk, ahol tudunk. Aztán csak-csak leérkezünk,
balról visszatér a sárga sáv, és itt a Szépjuhászné. Kapaszkodás követi az
ereszkedést: igazi hullámvasutazás ez. Nagy-Hárs-hegy, itt még nem jártam:
megdolgoztat, de pazar panorámával ajándékoz meg.
Északi oldal, tehát
ereszkedés jön, persze havas-jeges, tudtuk előre. Műút, átkelés, áruház mögött
el, itt a Hűvösvölgy! Lépcsőzés le, óvatosan, átkelés – amonnan újabb hegyek
sejlenek fel. Nem dombok, és az emelkedő sem séta felfelé. Megérkezett az OKT, az
országos kéktúra is. Pár méter csak, de találkozunk még ma… többször is.
Feljutunk a Vadaskerti-hegyre, nem adja olcsón magát. A Határ-nyereg jön,
megint egy kis kékkel, ereszkedéssel, jéggel. Futható, nincs gond, hajrá!
Hullámvasút. És emelkedő, naná: a mai legmeredekebb. Az Újlaki-hegyről eddig
nem volt ismeretem. Na, most van: megtanultam a nevét egy időre. Pompás
kilátással nyűgöz le – majd a tetején, addig azonban ez is próbára tesz.
Ellenőrző pont, még a csúcs előtt. Aztán kis kavargás, rossz irányba megyünk
túratársakat követve, de gyorsan korrigálunk. Északi oldal, ereszkedés: itt –
ma először – némi kis sarat is talál Roland, de „ennél több ne legyen”.
Civilizáció nyomai, majd egy sátortábor: Virágos-nyereg, EP.
Nem is kicsi: a 25 km-es társak itt befejezik – a 35 kilométeresek meg innen
indultak. Nagyobb részük mér múlt időben: nyolc és tíz között rajtolhattak –
most háromnegyed tíz van, tehát ők is elénk kerültek. Sebaj, jó a tempónk, majd
előzünk! Gondoljuk mi naivan. Hamar kiderül, mekkorát tévedtünk… Előbb azonban
kis szusszanás, falatozás: friss fasírt a szendvicsben, amit kapunk, meg tea is
jár mellé. Fotózok itt is, sokféle egyenruhás és eszköz látható – a sötét (és
az aprócska gép) persze megnehezíti a dolgomat. Elköszönünk a személyzettől –
meg az itt is felbukkanó kéktől. Aztán a Tök-hegy, Csúcs-hegy meg a „Kötők
padja” környékén az egyik legnehezebb szakasz jön. Meredek hegyoldal balról,
meredek lejtő jobbról. Azokon avart látok – de a lábam előtt nem: ott masszív
jég van. Tükörjég. Előttem meg sok ember, akik mindehhez mérten lassúak is.
Itt-ott azért elengednek (már ha tudnak); megköszönjük, gyorsítunk újra. Aztán
újabb vonat, újabb lassulás, felváltva. Egyszer kiesik a bot a kezemből:
csúszik lefelé hat-nyolc métert, és több perc, mire feljutok vele, Roland
segítségével. Huh. És csak durvul, továbbra is, szakadékok jönnek, meredek
szakaszok, sziklákon és kidőlt fákon kelünk át; néhol jobb nem is nézni lefelé.
Aztán enyhül kissé ez a rész is, de itt vizesebb, csúszósabb
a teteje, ami Rolandot… futásra készteti. Fejemet csóválom, nevetek – és futok.
Hihetetlen. Még nekem is – hát még azoknak, akik a széleken (vagy egyenesen az
erdőben) próbálnak valahogy előbbre evickélni. Huh, szegények, mennyi időt
elveszítenek, sokszor emlegetjük. Mi azonban lassan beérkezünk a
Jegenye-völgybe, a következő pontra. Ilyen jó teát én még nem ittam! Forró,
citromos, cukros. Afféle korabeli csajkával mérik az „elvtársak”, egyenesen az
üstből. Nem merek sokat inni, mert elnehezülnék tőle, és a terep se lesz
könnyebb, figyelmeztetnek. Hát, igazuk is lesz. Talán – ha lehetséges – még
csúszósabb lesz a jég, az ösvények felülete. A Paprikás-patak szeszélyesen
kanyargó völgyében járunk, egy ideig számoljuk, hányszor kelünk át a kis
hidakon… De jobban elvonja figyelmünket az előrehaladás. Elképesztően nehéz
lehet itt csúszásgátló nélkül! Később hallottuk, hogy sajnos törések, ficamok,
szalagszakadások voltak itt… akadt, aki kétszer is belecsúszott a jeges
patakba. Mi is egy villogó mentőautó mellett érkeztünk fel az útra, Solymár szélén,
alighanem ő is balesethez mehetett. Jobbulást kívánunk mindenkinek!
Pár méter aszfalt – és egy „tömött” buszmegálló – után ismét
felfelé vezet utunk. Tükörjég. Ne állj meg, szól hátulról Roland – de nem
tehetek mást. Egyszerűen csak csúszok visszafelé. A „jégen járó” kütyükkel.
Hátborzongató. Hogyan mennek majd itt fel a többiek, akiknek nincs? Alighanem
az erdőben. Néhol nekünk is muszáj, de aztán javul kicsit a helyzet. Utat
szelünk át, egyre ritkább, hogy előzünk: megfogyatkozott a tömeg, és ma már nem
is lesz többet. Aztán újra OKT, balról, egy ideig ezen haladunk most.
Civilizációt veszünk észre, ami nem túl gyakori ezen a túrán. Túlzásba azért nem visszük:
Nagykovácsit csak „horzsoljuk”, egyedül a Zsíros-hegyen lévő Muflon-itató, ahol
ténylegesen érintjük. Ott azonban nagyon: betérünk, megkapjuk az oroszoktól a
pecsétet, szusszanunk, szerelvényt igazítunk. Roland teát vesz, én benevezek
egy forralt borra, és befejezem a korábbi szendvicsemet.
Mehetünk tovább! Már vasárnap van, éppen hét órája
rajtoltunk, és 32 km van mögöttünk, tehát a maci már kifelé megy a málnásból.
Ez meggyorsítja kicsit a lépteinket, de csak a tempós gyaloglás szintjére.
Nekem a jobb talpam emlékeztet a múltkori fájdalmaira, Rolandot meg mindkettő a
délelőtti kick-box övvizsgájára… (no comment). Azért így is kellemes
sebességgel haladunk, az út határázottan jobb, járhatóbb lett. És a telihold,
ami az egész éjszakát beragyogta, most is kísér bennünket. Igen komoly
segítség! És az élményhez is sokat tesz hozzá: hangulatos, és messzire engedi a
tekintetet. Elhagyjuk az Antónia-árkot, majd Nagykovácsit is végleg. Itt a Nagy-Szénás!
Most sem dombocska, de azért a Piros 85 esetében jobban megdolgoztatott. A hegy
kopasz tetején (jelzések híján) kavargunk egy kicsit, navigációt veszek elő,
gyorsan korrigálunk. Két leányzó követ bennünket – kicsit ők is letértek az
útról. Majd végleg elköszönünk a Kéktől. Még egy emelkedő, és a túra
legmagasabb pontja jön, a Kutya-hegy. Megint a sárgán megyünk tovább, újabb EP
jön a Fehér útnál. Utána van egy kis tévesztésünk: jönnek velünk szembe, és
igazuk van: eltévedtünk. Nem örülünk, pár száz méter – korrigálunk. A hó és a
jég itt már végképp megszűnni látszik, helyette kellemetlen kavicsos út jön:
vegyük le a csúszásgátlókat! Akárcsak a felvételükkor, most is jókor sikerült
dönteni – itt már kezdtek zavarni.
Hét közben alaposan aggódtunk a következő szakasztól. A
Békás-patak árka azonban pár nap alatt is sokkal járhatóbb lett, ahogy
olvashattuk – és az „utász-egységek” még egy hidat is alkottak nekünk. Nagy köszönet
érte! Óvatosan, egyenként, de biztosan átkelhettünk – száraz lábbal. A beásott
alakulat megadta a következő pecsétet, és nemsokára feltűnik Perbál. A falu
közepén kocsma, előtte invitáló tábla: betérünk. Forró, pompás tea fogad, meg
egy kisebb kortörténeti kiállítás. Meleg van odabent, hamar végzünk. Később
kiderül, hogy túlzottan is hamar… Letérés a főutcáról, a falu békésen alszik:
negyed négy körül járunk. Csúnya, összejárt mezei utak jönnek; megfagyott, göcsörtös
sár-nyomok, nehéz az előrehaladás. Szalagozott letérés, a minőség jobb lesz,
beszélgetünk nagyot. Közben nem vesszük észre, és szépen eltévedünk – csak
akkor, amikor egy nagy rácsos kapu és szögesdrót zárja le előttünk az utat. Elő
a navigációt! Kíméletlenül mutatja, hogy csúnyán eljöttünk, nagy vargabetűt
írva. Sóhaj, és visszafordulunk. Fények bukkannak fel: ne menjetek erre, nem
jó! De. Ez is arra vezet, korábban erre ment a túra – mondja a kis csapat
vezetője. Többszörös teljesítő, mi is rá bízzuk hát magunkat, és nem is okoz
csalódást: szépen visszajutunk a hivatalos útra. Így is tettünk meg jó kis
plusz utat, de legalább nem kellett teljesen visszamenni… Hamarosan be is
érkezünk Anyácsapusztára – ahol kiderül, hogy az én itineremre nem került
pecsét Perbálon. Puff! Nem vagyok nyugodt, bár a túrajelentésemmel igazolni
tudom (arra ugyanis kaptam), vagy a track, amit rögzítek… és fényképeztünk is.
Szerencsére egyikre sem lesz szükség a célban: elhiszik ezek nélkül is.
Elterelés! Magyaráz a fiatal pontőr srác, hogy az
Anyácsai-tó környéke járhatatlan, és hogy merre tovább. Szalagozás lesz, ott
jobbra, ott meg majd balra… Rendben, köszi! Vera köszönt rám: örülünk a találkozásnak,
ami nem első alkalom. A távolban a holdfénynél kiemelkedő hegy látszik a
horizonton. Addig nyugtatgatom Rolandot, hogy nem, oda nem, amíg rájövök, hogy:
de. Az lesz az utolsó, de annál meredekebb emelkedőnk, a Kakukk-hegy. Addig sem
kell azonban unatkoznunk: a betonutat követően nemsokára szántásra jutunk, és
azon evickélünk tovább. Szerencsére el is vetették már az ősszel, így azért
járhatóbb. Hogy mégis kalandosabb legyen, kellemes zsombékos-lápos szakaszt is
beiktattak… csak a kényeztetés kedvéért persze. És igen: itt a hegy. Nem beszél
senki, megdolgoztat bennünket, de megvan, kész! Utolsó pecsét, bámulom a
kézigránátokat, gondosan elteszem az itinereket. Nem futunk lefelé, a faluban, Szomoron sem. Átengedjük magunkat az érzésnek: mindjárt! Világosodik, egyre jobban – de még
így is sötétben érkezünk be az iskolába. Szerettünk volna tizennégy órán belül
beérkezni, a titkos terv tizenhárom volt – és az órám 12:49-et mutatott, amikor
megállítottam. Nagy öröm! Bent gratuláló kézfogások, gyönyörű oklevél, kitűző
és még felvarró is jár a célba érkezéshez. Meg az érzés, ami szintén egyedi,
nem csak a túra: Kitörés-teljesítő lettem! Részese lehettem ennek a közösségnek, amiért hálás vagyok - és persze büszke is!