Téli Tihany 20 TT - ahogy én láttam...

Balatoni túrák? Akármikor! Mindegy, milyen évszak vagy hónap van, sok-sok szépségre és csodára lehet itt számítani. Tihany? Akárhányszor! Hatodik alkalommal kanyarogtam és hullámvasutaztam eme lenyűgöző félszigeten, de képtelen vagyok megunni. A Téli Tihany 20 teljesítménytúra számomra továbbra is kihagyhatatlan.

A rövid távra való tekintettel meglehetősen későn, nyolctól lehet kezdeni rajtolni, így hát a hat előtti indulás is elég volt Rékával Szombathelyről, hogy kényelmesen odaérkezzünk. Az előnevezők kígyózó sorát gyarapítottuk mi is, és közben néztük a néhány fő helyszíni regisztrálót… Igaz, mindennek ára van: ők drágábban vettek részt, és nem mehettek biztosra: lesz-e még hely (az ezerötszáz fős keret ugyanis csaknem betelt előre). Mindjárt ki is bontom a kapott Túró Rudit, aztán hajrá; begyújtom a rakétákat. Réka ugyanis saját tempóban szeretne menni – én meg laposan megpörgetni, tesztelni magamat. És vajon sikerül-e harangszóra beérkezni? Három éve majdnem… és azóta érett a gondolat.

Ezzel az elánnal vágok neki az Akasztó-domb emelkedőjének. Úgy becsülöm, kábé három tucatnyi ember lehet előttem – ebből néhányat már meg is előzök, mire feljutok az első tetőre. Ami az első ellenőrző pont is egyben: a rövid táv ellenére még nyolc ilyen lesz.Megcsodálom a panorámát, aztán zúgás lefelé, megint előzésekkel: igen segítőkész, udvarias társakkal futok ma össze… szó szerint. Itt a révhez vezető út, pár métert amellett is kocogok, aztán újra emelkedő, újra ösvényen.

Ami meghökkentően jól járható, itt is: az elmúlt napok sok-sok esője után határozottan rosszabbra számítottam. Ottó is kedvesen elenged, mások is félrehúzódnak… A segítőkészség persze kötelez; szigorúan megtolom az emelkedőt.

Hát, ma nem fogok fázni, ez jól érezhető – igaz, az idő sem hideg. Február elejéhez képest igazán hálás lehetek. Közben mögém kerül a Kerek-hegy, és máris az Átjáró-barlang közelében keringek. Nagy létszámú csapatot érek utol, galád módon jól megnyomom az emelkedőt ismét, és sikerül is előttük odaérkeznem a pontőrökhöz.

Nem is vesztegetem az időt, aztán máris feltornyosul előttem az Aranyház masszív tömbje. Erős balkanyar, futás lefelé, a lépcsőknél azért óvatosan. További kanyargások, aztán mellőzöm a Cser-hegyet, és gejzír-sziklákat csodálhatok és fotózhatok. Előttem egy páros kocog, igen kellemes tempóban – amit felveszek én is. Időnként le-lemaradok, ők ugyanis nem fényképeznek, nekem viszont muszáj.

A terep itt komisz volt tavaly, és csak csúszásgátlóval lehetett igazán biztonságosan közlekedni. Most jég nincs, de sár egyre többször akad. Nem örülök neki, de látom, hogy igen kevés nyom van előttem, tehát viszonylag jól haladok. Ahol nagyon csúszik, bemegyek a fák közé, ami kiváló megoldásnak bizonyul.

Lejtők és emelkedők, majd egyre jobban feltűnik a Balaton előttünk. Aztán ereszkedés, lépcsőzés, ahol a páros előre enged. Kötél is biztosítja itt a lejutást: most még nem, de később egészen biztosan szükség lesz rá, ezt érzem. Leérkezek, esés nélkül, ami örömmel tölt el, meg is kocogom a betonos, majd kavicsos part menti szakaszt. Balról nádasok, hajótestek, csend és béke.

Majd hamarosan EP, üstök szívmelengető látványával. Tartalmuk meg a bensőmet melengetik: tea és forralt bor is választható. Ez utóbbival élek is, és sajnálkozok: a megszokott sajtos tallér még nem érkezett ide. Túl gyors vagyok, mint megtudhatom a pontőröktől… és egyúttal azt is, hogy mindössze egyetlen futó srác van előttem. Ó! Hát ez nem mindegy Tihanyban, a sáros utakon. Mert abból lesz még, ezt jól tudom… A forró ital energizál, meghúzom a meredek visszakapaszkodást: itt sok időt lehet spórolni. Hamarosan a gerincen vagyok: irány északnyugat, majd észak felé!

Ez a félsziget nyugati oldala, esetenként szép, többségében nagyon szép, időnként meg lenyűgöző kilátással. Hát igen, ez Tihany! A Hálóeresztő után a Hosszú-hegy, majd a Gurbicza-tető következik. Gyönyörködök a Balaton roppant víztükrének látványában: újra meg újra elvarázsol, lenyűgöz, rabul ejt.

Bár napsütés ma nincs, a látótávolság szinte végtelen. A színek is pompázatosak: a tó felszíne zöldeskék, szinte türkiz, és remekül látom a Tanúhegyeket, Révfülöpöt, a Hegyestűt… Később meg Udvari, Örvényes és Aszófő következik majd, még közelebbről.

Ekkor már a Csúcs-hegy tornyosul előttem, de megvan, ide is feljutok, elhagyom közben Sobri Jóska barlangját, majd a Nyereg-hegy gejzír-szikláihoz jutok. Fotók, ezerrel – és ámulat, bámulat, persze. Fiatal futó srác ér utol, kicsit együtt kocogunk, a nyeregben is együtt keressük a pontot: tavaly itt volt. Menjünk a kilátóhoz, bizonyára most ott lesznek! Kicsit benézzük a szalagokat, de eltéveszteni – ugye – nem lehet: toronyiránt közelítünk. Az élcelődést azonban nem ússzuk meg: Gyula és Edu kiabál meg minket fentről. Ott adják ugyanis a következő bélyegzőt, amivel természetesen egyetértek magam is.

Beszélgetünk kicsit, szóba kerül persze a Sárkány-völgyi maraton is – aztán elköszönök, immár két pár lábnyomot követve. Sajnos a következő ereszkedés során mindvégig látom őket, ami azt jelenti: itt bizony nagyon sáros, csúszós szakasz fogad. Elterelés azonban idén nincs, és végül csak-csak leérkezek biztonsággal – és még mindig esés nélkül, hurrá!

A remekül felújított Apáti templomrom bukkan elő a fák közül, és az újabb pont, ahol csokit is választhatok. Ezt majszolom, miközben az előttem álló feladatra koncentrálok: következik a dagonya! Előbb a rét – jönne, ha nem szántották volna be. Így most a szélén, a Külső-tó mentén haladok, élvezve közelségét, látványát, hangulatát.

Elhagyom a gémeskutat, az Apáti-hegy oldalában óvatoskodok: ez már csúszik, ragad, megfog. Lassan de biztosan – az elv beválik, tovább haladok, kijutok a szőlőkhöz. Sáros, persze – de ez szinte mindig az, és most sokkal rosszabbra számítottam a több napnyi eső után. A helyzet az, hogy jobb, mint tavaly! Persze, nem ment el előttem a fél orosz hadsereg (nem mindegy…), és a széleken, a füvön egészen tisztességesen a tempó.

Aztán aszfalt: jobbról a Belső-tó látványa, távolabb az Apátság büszke sziluettje… itt meg a pincéjük. Nincs a megszokott tömeg, sőt: konkrétan csak a pontőrök fogadnak igen barátságosan. És kissé röstelkedve, mivel még nem érkezett meg a forralt bor. Sebaj, a tea remek, forró, és az apró sajtos pogi pótolja az elmaradt tallért is. Egy-két fotó a pincében a hordók között, aztán jöhet az emelkedő! Sokadik, igen. És mint a többi, ez is meredek.

Cserébe rövid: máris a Szélmarta sziklák mellett vagyok; fújok, míg újabb pecsétet kapok, és máris ereszkedhetek, nincs lazulás. Azaz dehogynem, megint muszáj fotózni, itt mindig muszáj… Vissza a kilátó felé, le a Külső-tóra, jobbra meg az Óvári sánc felé. Főleg, hogy most az következik.

Kell-e mondanom, hogy erős emelkedő után? Előbb kellemes futással tarkított lejtővel, majd az országutat metszve. És máris fent vagyok, megint fent. Itt igen sok „fent” van. Még mindig jól emlékszem: négy évvel korábban, az első Téli Tihany húszasom előtt valaki figyelmeztetett: nehogy lebecsüljem a távot: nézzem meg a hozzá tartozó szintet is. Nagyon igaza volt.

Az Óvári sáncon persze megint panoráma fogad, nem is akármilyen. Remekül látszik a tihanyi „nyak”, és már Sajkod is, az öböllel. A háttérben meg Füred: épületeivel, szállodáival, és a felejthetetlen hegyekkel a horizonton.

Újabb futó érkezik és vágtázik el; én is megkezdem az ereszkedést a kanyargós ösvényen. Helyenként itt is saras, figyelni kell, de ez ma már rutinból megy… Aztán szalagok vezetnek balra le. Hezitálok egy-két másodpercet, majd gondolatban bocsánatot kérek Tónitól – és megyek tovább, fent. Itt tavaly is elterelés volt, de a levezető út sem porzott (hogy finoman fogalmazzak). Megkockáztatom és nem is bánom meg: kiválóan járható a turistaút, és így most nem maradnak ki a Barátlakások, illetve a Ciprián-forrás sem.

Alaposan megdolgoztat az ereszkedés: többnyire jó a minőség, de figyelni kell, mert néha meg nem. Futni azonban lehet, hatalmas adag adrenalinnal. Az autózúgás azonban egyre hangosabb, és igen: leérkeztem. Elbúcsúzom az ösvénytől: ma már döntően csak aszfalt lesz. Most végig a parton, egészen a Hajóállomásig járdán, majd bicikliút mellett. Csodás élmény a víztükör mellettem, feltöltekezem a látványtól.

Befutok az EP-re: igen barátságos itt is a fogadtatás – és megint bőkezű. Forró, finom tea, nápolyi, almaszeletek… jöhet az utolsó komisz hegymenet! Feltekintek, és ott magasodik az Apátság két tornya, hatamlas épülete, és tudom, hogy oda már… ereszkedni fogok. Hát hadd jöjjön a szerpentin!

Átvágok az út hídja alatt, és megkezdem a kanyargást. Nézem a pompás villákat, a kilátást, meg azért a pulzusomat is… Van is mit: támadom rendesen a piros tartományt. Megvan persze a hozadéka is: itt az Ekhó-domb, kiabáló gyerekekkel, majd hamarosan rákanyarodok a Kálvária keresztjeire. Péter és társa fogad az utolsó bélyegzővel, majd elköszönök és rohanás le a pázsiton.

Ami után aztán már tényleg csak beton és aszfalt – no meg sok kockakő is kijut. Toronyiránt megyek, jelzésekre nem is figyelve, és máris a terasz mellvédjénél kattintgatok.

Megkerülöm a hatalmas templomot, és sebesen veszítem a szintet. Pár rövid távost előzök, futok a járdákon, nem nézem az órát, de még mindig nem harangoznak…

Ami nem is meglepő. Tizenegy harminckilenckor érkezek be, azaz, 03:31 lesz a vége. Óóó! Hát nagyon boldog vagyok!! Messze megjavítottam az előző három eredményemet, és mindvégig roppant mód élveztem is a tempót, tájat, hegyeket-völgyeket (amit a 124 fotóm is igazol). Nem sütött a nap, volt sár is, de bánom is én! Igazi teljesítménytúra volt ez, a javából. Különlegesen szép, míves jelvényt kapok, emléklapot és kézfogást. Aztán IVV-pecsétek, majd benevezek a Pelso Kupára is, és a suliba ballagok.

Frissítő tusolás után, már „civilben” ropogtatom a minőségi virslit (végre nem mákostészta!). Forró tea majd kávé, és kiballagok Réka elé. Aki már szakadó hóesésben érkezik be… Így köszönünk el Tihanytól és a régi-új rendezői csapattól: köszönjük, jövőre is veletek – de remélem, még idén is!

Tihanyi koponya 11 TT - ahogy én láttam...

Kis helyen rövid táv – de komoly kihívásokkal és szintekkel. És lenyűgöző panorámákkal, fantasztikus kilátásokkal, sok-sok élménnyel és változatos környezettel. A Tihanyi koponya teljesítménytúra – meghökkentő neve mellett is – kellemes vasárnapi (és akár családi) program.

Eredetileg a hosszabb (egész pontosan dupla) távot terveztük, de kis családom is intenzíven érdeklődött az esemény iránt. Így aztán hatan, tesóimmal kiegészülve kanyarodunk be a tihanyi parkolóba, árnyas fák alá. Itt fogad minden indulót Tibor, a rendező – egy autó csomagtartójánál. Hát, tavaly (amikor először vettem részt ezen a túrán) meg is lepődtem a számomra szokatlan módon… most már persze nem. Kitöltjük a nevezési lapokat, fizetünk és meghallgatjuk az instrukciókat. Pontban fél tizenegykor aztán útra kelünk, át egy kis réten, és itt el is hagyjuk a zajt, forgalmat, nyári balatoni nyüzsgést. Az apáti templom romjánál már turistajelzés is fogad; sőt, mindjárt kettő, fonódva: a sárga sáv és a zöld T (Lóczy Lajos gejzírösvény). A jelzések mindvégig remek állapotúak (többször eszembe jut a BTHE csapata), de sok helyütt pink színű jelölőfesték is segít. Az említett templomrom pedig leginkább csak a nevében az: 1999-ben igényesen felújították, és igazán pompás látvány.

Jöhet a tulajdonképpeni kezdés! Emelkedővel, persze: fel a Nyereg-hegyre – annak is a nyergébe, hogy stílszerűek legyünk. Már itt is érdemes körülnézni, de tudom, hogy ez még csak szebb lesz majd… Sziklás-köves szakaszok a lábunk alatt; érdemes figyelni, meg fa-föld lépcsők is jönnek. Megdolgoztat ez a szakasz, gyűlik a szint, mindjárt az elején. Aztán elágazás, nem messze a kilátótól – de azt a végére hagyjuk, most jobbra megyünk, át a Csúcs-hegyre. 

Jobbra érdemes leginkább figyelni! Alattunk (szinte szó szerint) a Balaton, és kiválóan látható a félsziget „nyaka” is, két öböl között. Mögötte a Felvidék szépséges lankái, amiket pár hete volt szerencsém bejárni a Kék Balaton 100 TT-n. Balra, kicsit távolabb a Hegyestű, még messzebb a Tanúhegyek, egészen a Badacsonnyal bezárólag… Fenséges látvány! Persze azért balra is nézünk: egészen különleges sziklák, gejzír-alakzatok mellett lépegetünk. Emese nagyon élvezi őket; különösen, ha fel is mászhat rájuk.

Hullámvasút, ezerrel. Sokat ereszkedünk, és aztán sokat emelkedünk vissza. És megint: újra, és újra. Közben a Balaton mellettünk, mindvégig. És ha lenézünk, eszünkbe jut, hogy meglehetősen erősen fúj a szél. Itt fenn érezni nem nagyon lehet – mégiscsak fák között járunk többségében – de alant látványos, merthogy ügyes szörfösöket kísérhetünk a tekintetünkkel. Felülről úgysem láttunk még ilyent, megcsodáljuk hát őket.

És újabb látnivaló – ezúttal már újra idefent: a Gejzír-forrásbarlang: Sobri Jóska nevéhez is köti a legenda. Ezt természetesen közelről is meg kell vizsgálni; kicsi lányom él is a lehetőséggel. Aztán tovább, a Gurbica (vagy Gurbicsa)-tető felé, fák között egy ideig, majd újra kiérkezünk a gerincre. A látvány megint pompázatos, hatalmas víztükör odalent, csodaszép kék és zöld színek mindenfelé.

Lejtő jön, jól futható, megiramodunk – aztán kilátópont, a sokadik, megállunk pár fotó erejéig. Jól kivehető a déli part, meg a sztráda völgyhídja is. És a saját partszakaszunk, meg az előttünk lévő erdő. Azon is túljutunk, elágazás jön és padok – közvetlenül a Tájvédelmi Kutatóház barátságos épülete előtt. Itt rövid piknik következik, majd energiával feltöltekezve rátérünk a jobbra bekanyarodó útra.

Hullámzó terep, de már nem sokáig tart ez a szakasz. Amikor már majdnem leérkezünk a félsziget déli csücskébe, a Hálóeresztőnél balra elkanyarodunk. Mivel azonban ez egyúttal az első ellenőrzőpont is, felírjuk a kódot, és csak utána térünk rá a sárga kereszt jelzésre. Valóban összekötő út, átvezet bennünket a S- jelzésről a Belső-tó partjáig. A zöld T-jelzés – egy rövid szakasz után – ismét becsatlakozik.

Így haladunk előre az erdőkben, ez már a Gejzír-mező. Balról a Somos-kúp, jobbról a Cser-hegy látható… és a gejzír-tevékenység sok-sok mementója. Megjön a Z+ (sőt, a zöld barlang-jelzés is): az Aranyház közelében járunk. Tesóim előre mennek, Emesével felfedezik az Átjáró-barlangot – mi Jutkával nekivágunk a tényleg kicsi, talán száz méteres kitérőnek.

Igencsak megéri! Ők még nem látták az Aranyházat, és cseppet sem bánkódnak a plusz útért és szintért. A gejzír-tömb maga is látványos, a kilátás szintén… és hát Tihany egyik nevezetességénél vagyunk. Megérkezik a másik kis csapat is, Emese lelkesen mesél, majd sziklát mászik. Megmutatjuk neki a kilátót és a Belső-tó partját: oda, arra megyünk. Ürgék! – csillan fel a szeme, emlékezvén a tavaly nyári élményekre. Ezt persze nem tudjuk garantálni és megígérni neki – de azt igen, hogy túra után megpróbálunk összehozni egy „találkozót” a Levendula Ház közelében.

Hamar felbukkan aztán a Belső-tó, a partján legelésző szürkemarhákkal. Ezt a partot kísérjük egy ideig, kellemes füves szakaszon, és az északnyugati „sarkához” érkezve felbukkan a 2. EP. Itt pecsételni is lehet, kislányom örömére (és közreműködésével), meg – stílszerűen – Balaton-szeletet is kapunk. Iszunk is egyet, és bekanyarodunk a szőlők közé. Egy ideig követjük a sorokat, míg balról az őslevendulás látható. Felidézzük a februári sarat, ami itt alaposan megnehezítette a dolgunkat… most porszáraz az út; szó szerint.

Visz a zöld háromszög-jelzés, meg a pink festések is mutatják: jobbra kanyarodunk, a Farkasverem környékén, a már percek óta horizonton látható Apáti-hegy felé. Meg persze a kilátó, hát igen…

Az Őrtorony-kilátó, ami megosztotta az embereket, pedig még egy éves sincs. Nekivágunk mai utolsó emelkedőnknek, és igen hamar fent is vagyunk, a tövében. Nem egyedül: sok kiránduló, túrázó szintén ezt választotta célul, nagy a nyüzsgés. Feljutunk a felső szintre, itt elég erős a szél is. Ez sem szegi kedvünket: alaposan körbenézünk, mutogatjuk a lányoknak a nevezetességeket. Meg persze fényképezés, csoportkép is, hát persze.

Kizárólag lejtők jönnek már! Előbb az elágazás (ahol pár órája elkanyarodtunk) majd tovább, észak felé. Messze Füred látszik – az égen pedig papírsárkány repül: újabb élmény Emesének. És a szűk, keskeny – de ismerős ösvény, hiszen ezen jöttünk felfelé is. A lejtő és a lépcsős szakasz is elég meredek, de figyelünk, nincs gond, esés nélkül megérkezünk a templomromhoz. Aztán már csak a kis füves szakasz, meg az országút, mellettünk – és ott is vagyunk újra a parkolóban.

Még mindig nagyon sok az autó, de megtaláljuk Tibort, és kicsi lányom büszkén veheti át az újabb díjazást: megint sikeresen, szépen szintidőn belül sikerült befejeznie egy teljesítménytúrát. Aztán szörpözünk, sütizünk, de a megmaradt szendvicsek sem vesznek kárba… Nincs mese: a rövid, 11 km-es táv 424 méter szintet tartalmazott; ezért meg kellett dolgozni. Ürgét azonban nem láttunk, így hát – eleget téve az ígéretnek – a Levendula Házhoz gurulunk, ahol aztán ez a kívánság is teljesülhet. Teljes hát az öröm, és az alvás is jól esik hazaúton… Viszlát, Tihany, máskor is!

Téli Tihany 20 TT - ahogy én láttam...

Ennyire kis helyen ennyire sok lenyűgöző panorámával találkozni szinte lehetetlen másutt. Tihany az egyik ékes bizonyíték arra, hogy a Balaton és a Balaton-felvidék igenis négy évszakos látványosság.

Tavalyelőtt még fordított irányban, kicsit más útvonalon vezetett ez a túra, tavaly hatalmas érdeklődés – és komoly tömeg – jellemezte. Nem véletlenül: a pompás kilátások mellé magas színvonalú rendezés és ellátás is társult. No és kihívás is: mind a három táv rövid ugyan, de a szintkülönbségek nem kicsik: komolyan megdolgoztatják a vállalkozó kedvűeket. Akik idén is szép számban voltunk, de sohasem nyomasztóan sokan. A helyzetet a rendezvénysátor is segítette: nekem tetszett az ötlet – és még jobban a gyors rajtolás.

Kissé borongós, de nem hideg időben, a felsejlő nap ígéretében indultunk útnak két öcsémmel. Mindjárt egy kis nassolással: úgy véltük, a rajtban kapott Túró Rudit nem érdemes sokáig nyomorgatni és melegíteni… Ezzel az energiával rögtön neki is vágunk az első emelkedőnek: a kevés aszfaltot elhagyva az Akasztó-dombot vesszük célba. Jeges, csúszós úton megyünk fel; óvatosan, figyeljetek! De már rögtön itt, az első ellenőrzőpontnál egy nagyszerű kilátás hálálja meg a feljutást: a nemrég felkelt nap fényében és a félsziget keleti oldaláról feltáruló képben gyönyörködhetünk.

Kanyargós, szűk ösvények, melyek helyenként jegesek itt is. A sár nem vészes, az elmúlt hét olvadása után rosszabbra számítottam. Haladni jól lehet, nincsenek „vonatok”, a lassabbak pedig igen udvariasok. Helyenként tehát bele is kocogunk, de azért a talajra igen figyelni kell. Egészen kevés aszfalt jön, aztán ösvények újra. Gerincen megyünk, majd füves lejtő; megint futható. Jobbra pompás rálátás Tihany házaira, érdemes érte meglassítani.

Kanyargós szakasz következik, és igen hamar a következő EP, az Átjáró-barlang. Edinát köszönthetem: váltunk pár szót a következő túrájukról, közben pecsét is kerül az itinerekre. És máris előttünk ragyog az Aranyház: merthogy közben a nap is kisütött. Érdemes tenni egy egészen kis kitérőt: nem csak a hatalmas gejzírkúp roppant tömbje, de az onnan nyíló újabb kilátás miatt is.

Kacskaringós útvonalon megyünk tovább, a mögöttünk érkezők majdhogynem mellettünk láthatók és hallhatók. Újabb jeges rész, és felvetem a tesóknak: ha már elhoztuk, talán használhatnánk is a csúszásgátlókat! Előkerülnek az apró, de annál hasznosabb eszközök, és azokkal „felfegyverkezve” jelentősen megnő a sebességünk. A túratársak az út két szélén egyensúlyoznak, evickélnek – mi középen a csillogó jégen futunk: remek érzés! Segít a puhább részeken is, de ott összegyűjti a földet, sarat – így hát egy idő után levesszük őket. Ez persze majd csak a nyugati oldalon történik, ahol az előző napokban komolyabb száradás volt, és az ösvények egészen jól járhatók.

Addig azonban még keresztüljutunk a Gejzírmezőn, aztán a Hálóeresztő környékén lefelé vesszük az irányt. Égtáj és szint tekintetében egyaránt: a sárga és zöld sáv levisz a félsziget déli csücskébe, a Club Tihany felé. Itt mellőzzük az Újlaki templomrom megmaradt falrészletét, majd aszfaltos szakaszra érkezünk. A vitorlások kikötője most csendes, aztán hamar a Horgásztanyák következnek – és újabb ellenőrző (és ellátó) pont. Forró teát szürcsölünk és hozzá jóféle sajtos tallért ropogtatunk.

Eközben a pár méterre lévő Balaton vizében – vagyis inkább jégpáncéljában – gyönyörködünk. És indulunk is tovább: tudjuk, hogy újra vissza kell jutnunk az előbb elhagyott magasságba, a gerincre. Ami itt hullámzóbb, mint a Balaton… főleg most. A kaptató meg is dolgoztat, de a Szarkádi-erdő még télen is szép. Hát még a fenti kilátás: nyugat felé sokszor eltéved a tekintet, mert vonzza a befagyott tó látványa.

A sárga sáv visz megint, ami együtt halad a zöld „T”-betűvel: a Lóczy Lajos tanösvény is kiválóan jelzett, könnyű követni. Elhagyjuk az Erdei iskola épületét, majd a Gurbicza-tető következik. Gejzír-tömbök és kúpok többfelé, majd egy gejzír-forrásbarlang fogad: ez utóbbit a hagyomány Sobri jóska betyár nevéhez köti. A folyamatosan hullámzó turistaút felvisz a Csúcs-hegy tetejére, majd a Nyereg-hegyre jutunk át – mindeközben a tó szintje meredeken, mélyen alattunk látható, befagyott nádasok partján. A nap ragyogóan süt, fényében tobzódnak a kék színek, mindenféle árnyalatban. Pompás gejzírkúpok és sziklák között jutunk tovább, kiváló túrázó időben.

Jobbról egyre többször bukkan fel a következő úti cél: a három hónapja átadott, az Apáti-hegy tetején álló Őrtorony-kilátó. Az előtte lévő ellenőrző pontot én mindenképpen a felső emeletre tettem volna, bár azért remélem, hogy így sem hagyták ki túl sokan ezt a lenyűgöző kilátóhelyet. Minden irányba messze kalandozhat a tekintet, kattognak a fényképezőgépek, ámulva csodáljuk a lenyűgöző panorámát.

A túra azonban folytatódik, és most egy útvonal-változásra kell figyelnünk: nehezen járható szakasz miatt levisznek a szalagok Sajkodra. Szerencsére nem ér a dolog váratlanul: előző este már olvashattunk róla a teljesítménytúrázók fórumán. Hamar kijutunk az országút környékére: előbukkan az Apáti templomrom látványosan felújított épülete. Választunk egy finom csokit, és azt majszolva jutunk a Külső-tó partjához.
Rosszabb utakra számítottam itt is, de azért a lápos-mocsaras (szigorúan védett) terület így is megdolgoztat. Az utána következő szakasz meg még ennél is jobban: a szőlők és levendulások között a föld igen ragaszkodik a cipőnkhöz, több kilós többlet-súlynak érezzük. Itt nehéz a haladás, de a kilátás kárpótol: a Belső-tó irányába, vagy visszatekintve az Apáti-hegy felé.

Az Apátsági pince a következő állomás: érdemes megtekinteni kívül-belül! Odabent a hatalmas hordók látványa és hangulata fogad (meg egy kis borkóstoló) – kint pedig a pecsét mellé újabb ellátás. Pogácsa, forró tea és forralt bor frissíti fel az érkezőket. Nem csak minket, húszasokat: itt beérkeznek hozzánk a 15 km-en indulók is.

Velük együtt vágunk neki az újabb, sokadik emelkedőnek ma: a Kis-erdő-tető és a Szélmarta sziklák következnek. Persze, itt is magával ragad a panoráma – bármerre is tekintek. Pecsételés után remek futós szakasz jön, de itt már kevesebb holmiban. A kimondottan tavaszias időnek engedelmeskedve sokan lazára veszik az öltözködést: látunk egy szál pólóban is túratársakat. Átszeljük az utat, és felfelé kapaszkodunk, ismét. Óvár földsáncai védték sok-sok évvel ezelőtt őseinket – most kilátópontként örülhetünk neki. Gödrös és Balatonfüred felé szerintem innen a legszebb a rálátás, de az apátsági templom felé is érdemes elnézni.

Aztán ereszkedés, és újabb elterelés: sajnos a Barátlakások környéke is annyira nehezen járható, hogy egy másik ösvényen vezetnek le bennünket a szalagok. Kimarad a Ciprián-forrás is, a tópart azonban megvigasztal: közvetlenül a jeges Balaton mellett haladunk, a látvány egészen egyedi.

Felbukkan a Hajóállomás, itt is kapunk némi ropogtatni való édességet a pecsét mellé. És megint felfelé indulunk – igaz, ma ez lesz az utolsó emelkedő. Aszfalton, kacskaringós szerpentinen haladunk, igazán szép villák és nyaralók között. A cél: az utolsó ellenőrzőpont, a Kálvária tetején. Jókedvű pontőrök fogadnak, meg is értem őket. Csodás rálátás Tihanyra és az apátságra, pompás napsütésben, ahol már a legfáradtabb túrázók is felderülnek: innen már csak lefelé kell haladni a közeli cél felé. Régi, de igen szép házak között haladunk, a nyáron megszokott szuvenír-árusok nélkül, és máris a Bencés Apátság tömbjéhez érünk. Előtte kis kitérő, újabb panoráma (és újabb fotók) kedvéért – ki nem hagynám sokadszorra sem.

A befutó tényleg futós, könnyű szakasz: laza lejtők, széles járdák, térburkolati kő. A szalagok kiválóan elvezetnek a rendezvénysátorhoz, ahol megkapjuk a díjazást. Emléklap, és egészen egyedi, remek mívű jelvény dukál idén (de választható helyette hűtőmágnes is). Gratulációk, IVV-pecsét, és indulhatunk is a suli épületébe. Csak pár méterre van, de kedves ismerősök bukkannak fel itt is, ott is; jó kicsit elbeszélgetni, együtt örülni. Határozottan elmaradtunk ugyan a tavalyi időnktől, de a terep is… és a szintidőből így is bennhagytunk majdnem két órát. A hangulat és az élmény viszont most is azt mondatja velünk: igen, nagyon érdemes volt eljönni! Aztán öltöző és tusolás, Zoli öcsém bevállal egy adag mákos tésztát, mi Lacival viszont csak egy forró teát iszunk, és közben a füredi Hatlépcsős felülmúlhatatlan velős pirítósára gondolunk.