Ha a tél és a Mátra –
kart karba öltve – összefog, abból komisz dolog is kisülhet. Idén ez történt: a
közismert és népszerű teljesítménytúrán alaposan meg kellett küzdeni az
elemekkel. Az eredmény: sokéves mércével tekintve is gyenge statisztikai
átlagok. Itt nem csak a szintidőn belül (vagy túl) beérkezők, de még a túrát feladók
is keményen megdolgoztak teljesítményükért.
Január elsején – a Himnusz és a pezsgő után – mindjárt a
PC-hez siettem, nevezni; a (kötelező) lehetőség ugyanis ekkor nyílik meg. Az
esemény népszerűségére jellemző, hogy a 223. kódot kaptam meg… Aztán a túra
előtti napokban jöhet a meteorológia: milyen cucc kell vajon? Tanulva a Tortúra
didergéséből, jóval komolyabban vettem ezt a dolgot. És a szokásos kérdések:
vajon járható lesz-e a híd? Vagy megint keresztülzúdul rajta a patak, mint
2015-ben? És Mátraháza után vajon megint tükörjég lesz-e, mint 14-ben? Mert
akkor „jégenjáró” kell, vagyis csúszásgátló a cipőtalpra. Vagy dagonya, mint
tavaly és tavalyelőtt? Számomra mégis a legaggasztóbb kérdés: hogyan bírja majd
a másfél hete fájdalmas jobb talpam?
A szombat reggel azokat igazolta, akik havas, hideg indulást
jósoltak. Fél hétkor mínusz tizenegy fok a hőmérséklet, amikor az iskolához érkezünk.
A nevezési sor vége az udvaron, toporgunk a hidegben, de gyorsan be- és előre jutunk,
mondom a kódom, markomba nyomják az itinert, feliratkozunk a hetes rajtolókhoz.
Sok az ismerős, hát persze, öröm egy-egy kézfogás, vállveregetés – jó utat
mindenkinek! Aztán újra az udvaron, ahol – egy csoportkép után – nekiindultunk
(ki-ki saját tempójában) a nagyjából maratoni távnak. Hat fős csapatunk mind az
XL távra tette le ugyanis a voksát, bár voltak, akik az L-t is esélyesnek
gondolták. De hát majd meglátjuk, legkésőbb a Vörösmarty turistaháznál még
mindenki eldöntheti…
Öcsémmel és Rolanddal együtt kanyarodtunk le a rövid
aszfaltos bevezető után az erdei útra, hogy a száraz út után belecsapjunk a
lecsóba. Vagyis a hóba: itt már jó pár centis volt, ami később aztán hízott… Szűk
ösvények, sorokban előre igyekvő emberek, a hó elég jól járható, csúszásgátló
most itt még nem kell, OK. Aztán a sor lassul, a tempó csökken, de nincs nagyon
hol előzni. Vagyis hát csak a hóban – de az a hó nem pár centi, meggondolandó.
Sok ifjú titán nem habozik, belevág, a többiek sora kígyózik tovább, lassan.
Aztán kicsit nyíltabb szakasz jön, gyorsan élünk is az alkalommal, belefutunk,
előzünk. Elénk kerül a cserkőbánya, az idő kissé ködös, kilátás most sincs, de
megszoktuk. Pár kattintás és nyomás tovább! A kis patak – pontosabban a jege –
persze kitűnően járható, ami előrevetíti, hogy majd Lajosháza előtt sem lesz
efféle gond. Nincs is: a híd száraz, a patak betonra fagyva várja az olvadást.
Első ellenőrző pont, most is roppanó, finom almával, így
továbbra se kell a folyadékhoz nyúlni – egyelőre ezzel megleszünk. Az alma
lassan fogy – nem is annyira mérete miatt, hanem mert a kis vasút „túlpartján”
nekivágunk az első komolyabb emelkedőnek. A hó mintha vastagabb lenne, a sor
hosszú és lassú megint, az áhított Üstök-fő csak nem akar elérkezni… Nem értem,
háromszor mentem itt már fel, közelebb van az. Na, ez az érzés ma még párszor
elő fog jönni… Ha az előttem haladó nyomába próbálok lépni, az instabil, és nem
jön ki a ritmus, a tempó – ha meg közbenső helyre, akkor csúszkálok ide-oda,
plusz a vastag hóba kell nagyobbat, nehezebbet lépnem. Választhatok.
Csak-csak megérkezik aztán a sárga sáv, majd az erdészeti út is; végig a vadkerítés mentén. A fák alighanem itt a legszebbek: vastag zúzmara rajtuk, fent meg a ragyogó kék ég. A zúzmarából jut szépen szakállamra, sőt, szempillámra is; vicces látvány. Aztán sárga jobbra el, helyette piros kereszt, megint szűkebben, megint havasabban, megint lelassulva. A táj alighanem szép, a havas hegyoldalakon nagy ritkán elkaland ozik a tekintetem. De aztán megint magam elé nézek, monoton taposom a piszkos-csalitos porhavat, nézek minden lépést. Időnként előre is, ami általában felfelé történik – emelkedő, sok, mikor jön a 24-es út? Mintha közelebb lett volna. Lassú vonatozás, balról-jobbról nagy hó, választhatok. Hangos páros éri utol a mögöttem haladókat, meglehetősen magabiztos vérprofik, egy ideig hallgatom, milyen nagyszerű legények, aztán megunva ezt is meg a vonatot is, előzésbe fogok. Emelkedőn, vastag hóban, aha. Mert nekem ez annyira kellett.
Mindenesetre jön egy kis felüdülés: üres út és csend. Eltart legalább két-három percig, naná… vagy még addig se. Újabb vonat, telnek a percek, és szinte el se hiszem: megjön a műút. Sokan szusszanunk itt egyet, én is bevárom a fiúkat, ők türelmesebbek voltak. Vagy csak kevésbé bolondok, mint én. Hopp, földiek, szia Reni! A Káli 60-on áprilisban más idő (és terep) volt, amikor együtt mentünk, meg az Őrvidék százason, szeptemberi barátságos napsütésben. De ő is itt van, itt kell lennie, mint ahogy nekem is.
Csak-csak megérkezik aztán a sárga sáv, majd az erdészeti út is; végig a vadkerítés mentén. A fák alighanem itt a legszebbek: vastag zúzmara rajtuk, fent meg a ragyogó kék ég. A zúzmarából jut szépen szakállamra, sőt, szempillámra is; vicces látvány. Aztán sárga jobbra el, helyette piros kereszt, megint szűkebben, megint havasabban, megint lelassulva. A táj alighanem szép, a havas hegyoldalakon nagy ritkán elkaland
Mindenesetre jön egy kis felüdülés: üres út és csend. Eltart legalább két-három percig, naná… vagy még addig se. Újabb vonat, telnek a percek, és szinte el se hiszem: megjön a műút. Sokan szusszanunk itt egyet, én is bevárom a fiúkat, ők türelmesebbek voltak. Vagy csak kevésbé bolondok, mint én. Hopp, földiek, szia Reni! A Káli 60-on áprilisban más idő (és terep) volt, amikor együtt mentünk, meg az Őrvidék százason, szeptemberi barátságos napsütésben. De ő is itt van, itt kell lennie, mint ahogy nekem is.
Átvágunk az úton, havas meredek emelkedő jön, vonatozással. A
változatosság kedvéért, igen. De itt már a balról megérkező piros sávon
megyünk, mellőzzük jobbról az Átal-kőt, és megérkezünk a zöldre. Ami aztán
szépen be is visz a faluba, Mátraszentimrére, ami elénk tárul.
Pompás látvány, meg hát a várható eszem-iszom ellen se tiltakozom, főleg a forró tea vonz. Meg is kapom a zsúfolt helyiségben, remek zsíros kenyér társaságában, és meglepetés: forró Red Bull?! Na, ilyent se láttam/ittam még, óvatosan megkóstolok két kortyot. Az íze finom (majdhogynem forralt bort idéz), és igazán jól esik. Iparkodok kifelé, sajnálom az időt, ami fogy, meg bemelegedni se akarok, kihűlő izmok mellett. Furcsa ellentétpár, de igaz. Itt utolér és becsatlakozik hozzánk Kata, fővárosi kolléganőnk is. Remek futó és túrázó, jó lesz együtt menni vele, biztos vagyok benne.
Pompás látvány, meg hát a várható eszem-iszom ellen se tiltakozom, főleg a forró tea vonz. Meg is kapom a zsúfolt helyiségben, remek zsíros kenyér társaságában, és meglepetés: forró Red Bull?! Na, ilyent se láttam/ittam még, óvatosan megkóstolok két kortyot. Az íze finom (majdhogynem forralt bort idéz), és igazán jól esik. Iparkodok kifelé, sajnálom az időt, ami fogy, meg bemelegedni se akarok, kihűlő izmok mellett. Furcsa ellentétpár, de igaz. Itt utolér és becsatlakozik hozzánk Kata, fővárosi kolléganőnk is. Remek futó és túrázó, jó lesz együtt menni vele, biztos vagyok benne.
Havas, meredek emelkedő jön, vonatozással. A vonatok tempója
fordítottan arányos az emelkedőkkel, nyilván. És mivel a Galyatetőre tartunk,
nincsenek illúzióim. Ehhez mérten ballagunk előre, néha ügyes előzők nyomába
lépve magam is próbálkozok, aztán néha egésze jól jön ki, néha meg bánom az
elvesztegetett energiát. Felbukkan szemben a Piszkés-tető, hoppá, itt az OKT!
Elpillantok balra: igen, a Mátrabérc, az arra megy. Emlékek bukkannak elő… de
aztán jobbra nézek, most ez az irány, hajrá, Galyatető!
Megjönnek a fenyvesek, a tavalyi ronda köd helyett most szikrázó kék ég, elhagyjuk a Csillagvizsgálót. Tovább, fel, széles út, saját tempót mehetünk, mekkora áldás! Aztán balról a kilátások… huh, hátborzongató, elképesztő panoráma tárul elénk. A legszebb pontokon kijárt nyomok, csapások, igen sokan megtették ezt a kis kitérőt egy-egy rácsodálkozás, fotó kedvéért. A tekintet egészen a Tátráig vándorolhat, alul ködpaplan, fent meg a gyönyörű szép kék ég. Most közelebb, mint máskor…
Megjönnek a fenyvesek, a tavalyi ronda köd helyett most szikrázó kék ég, elhagyjuk a Csillagvizsgálót. Tovább, fel, széles út, saját tempót mehetünk, mekkora áldás! Aztán balról a kilátások… huh, hátborzongató, elképesztő panoráma tárul elénk. A legszebb pontokon kijárt nyomok, csapások, igen sokan megtették ezt a kis kitérőt egy-egy rácsodálkozás, fotó kedvéért. A tekintet egészen a Tátráig vándorolhat, alul ködpaplan, fent meg a gyönyörű szép kék ég. Most közelebb, mint máskor…
Aztán jobbról mellőzzük a Galya-tetőt, és előttünk a Péter
hegyese, meg a híressé vált kilátó, meggyőzően tornyosul előttünk-felettünk.
Bizonyára remek kilátás fogadna odafent, de az órámra pillantva ezt az ötletet
azonnal elvetem. Az idő ugyanis vészesen fogy, a tempó igen szerény, majdhogynem
aggasztó. Így hát lezúgunk a lépcsőn, fotózunk és megkapjuk az újabb pecsétet.
Balra el, a parkoló sarkánál újabb fényképek, gyönyörű a Kékes a háttérben, megpihen szemünk a torony látványán. Igen, fel, oda. Csak előbb le. Meg is kezdjük, vastag hóban, csetlek-botlok, persze nem csak én. Vakító napsütés, szemből, metsszük az utat, próbáljuk tolni a tempót, de azért irigykedve emlékszem vissza a 2015-ös tempónkra, amikor szinte percek alatt tudtuk le ezt a szakaszt.
Hát most nem. Nagyon vigyázni kell: a vastag porhó ápol és eltakar – követ és sziklát, gyökeret és faágat egyaránt. Lenyűgöző kilátások előre és balra, és újra hajrá. Kata közben előbbre tart már; többet fut és kevesebbet fotózik. Közeledünk a Nyírjesi erdészházhoz, igen szép környék, az egyik kedvencem. A hatalmas fenyvesek és farakások között kanyargó út, a pompás illat évek óta meghatározzák ezt a szakaszt.
Balra el, a parkoló sarkánál újabb fényképek, gyönyörű a Kékes a háttérben, megpihen szemünk a torony látványán. Igen, fel, oda. Csak előbb le. Meg is kezdjük, vastag hóban, csetlek-botlok, persze nem csak én. Vakító napsütés, szemből, metsszük az utat, próbáljuk tolni a tempót, de azért irigykedve emlékszem vissza a 2015-ös tempónkra, amikor szinte percek alatt tudtuk le ezt a szakaszt.
Hát most nem. Nagyon vigyázni kell: a vastag porhó ápol és eltakar – követ és sziklát, gyökeret és faágat egyaránt. Lenyűgöző kilátások előre és balra, és újra hajrá. Kata közben előbbre tart már; többet fut és kevesebbet fotózik. Közeledünk a Nyírjesi erdészházhoz, igen szép környék, az egyik kedvencem. A hatalmas fenyvesek és farakások között kanyargó út, a pompás illat évek óta meghatározzák ezt a szakaszt.
Som-hegy oldala, itt lesz egy kis ellenőrző pont, fel kell oda mennünk, ha nem is a tetőre. Amit most annyira nem bánok: nehéz így is felevickélni a mostani körülmények között. Aztán tovább, le, műút és számolgatás. Rájövök, hogy rosszul állunk. Konkrétabban: igen rosszul.
Életemben először merül fel komolyan a le-nevezés gondolata. Merthogy ugye előttünk a Vörösmarty fogadó, ahol választhatjuk az L-távot is – Kékes nélkül, nagyrészt ereszkedéssel. Megosztom a fiúkkal aggodalmaimat, ők meg velem az
Ja,
és megjöttek az M-távosok is. Nem mindig rohannak, hogy úgy mondjam. Mi sem,
persze, de… uhhh, néha meghökkentő még így is a sebesség-különbség. Sőt, így
még inkább. A Pisztrángos-tó pedig
itt van, egészen közel. Vagyis hát az előző években valahol itt volt… de most már a kötél-idegzetű öcsém is elkezdi hiányolni. Hajjaj, akkor itt valami gond van! Kanyargunk, kicsit hullámozik is a terep, a kis tó még mindig sehol. És aztán csak-csak előbukkan, bodor füst száll fel, vidám hangú pontőr, mint mindig. Beérjük megint Katát is, aki most már lassan hazamenne… Mosoly, ez segít. Eszembe nem jut zsírt kenni, mint teszik páran, helyette gyümölcspüré és izó jön; jó kis űrkaja. És a kék kereszt, meg az Északi Oldal. Fel. Monoton.
itt van, egészen közel. Vagyis hát az előző években valahol itt volt… de most már a kötél-idegzetű öcsém is elkezdi hiányolni. Hajjaj, akkor itt valami gond van! Kanyargunk, kicsit hullámozik is a terep, a kis tó még mindig sehol. És aztán csak-csak előbukkan, bodor füst száll fel, vidám hangú pontőr, mint mindig. Beérjük megint Katát is, aki most már lassan hazamenne… Mosoly, ez segít. Eszembe nem jut zsírt kenni, mint teszik páran, helyette gyümölcspüré és izó jön; jó kis űrkaja. És a kék kereszt, meg az Északi Oldal. Fel. Monoton.
Természetesen vastagon havas, természetesen nagyon szűk, és
természetesen vonatozunk. Nagyon lassan. Olyannyira, hogy időnként meg is
állunk. Ziháló emberek néznek felfelé, és néha egyszerűen semmi más az ok, mint
hogy valaki megállt. Nem, nem félre. Meg. Az úton, igen. Mert most elfáradt,
vagy éppen innia kell. Aztán fel, tovább. Monoton. Gabi halála és a kereszt,
uhhh, még csak most? Hajrá, emberek, fel kéne menni! Egy lépés fel, fél lépés
csúszás vissza. Megint egy, megint fél. Azért haladunk. És fáj a talpam.
Sötét-lápa nyerge, pihenő – és szikrázó napsütés, kéklő ég.
Erőt adó. Pár korty, pulzus kicsit vissza, számolás. Fél óra alatt innen fel
kell érnünk, onnan meg kettőn belül le, a célig – különben esélytelen a
szintidő. Ez van. Szusszan egyet mindenki, ahogy elnézem, senki nem megy neki
lendületből. Talán mert az már nincs is. Kétségbeejtő módon lassúnak érzem
magamat, és közben előzök. Mert itt már félreállnak, itt már az is megesik,
egyre többször. Menni kell, monoton, ez már nem sok, közben meg tudom, hogy csak
hiszem, és megint jól becsapom magam. De nem, ezúttal nem. Épületek balról, és
a torony. Karcsú, színes, ragyog, itt vagyok alatta. Órák óta incselkedik velem,
és most elcsíptem, megvan a galád.
Síház, gyors pecsét, langyos tea, kint fotózás, csúcskő is,
persze. Tizedszer kaptattam fel ide, de még sohasem volt meg ilyen gyorsan a fényképezés. A tervezett fél óra helyett 33 perc
alatt jutottunk idáig, az nem tűnik rossznak, fiúk! Kevéske aszfalt, aztán
meredek ereszkedés. Emlékszel, itt, tavaly? Meg azelőtt? Persze, gyalázatos
volt, hála Istennek, most csak vastag porhó. És igen, most, most először a mai
napon, örülök neki. Nem dagonya, nem tükörjég – vastag porhó. És nincs vonat. Majd
lesz még, de most nincs. Gyorsulunk, a talpamnak mindegy a tempó, egyformán fáj
– tehát akkor fussunk! A fiúk aggódnak kicsit (lehet, hogy nem is a talpam,
hanem a fejem miatt?), de futnak utánam. A vastag porhó fékez – de ápol és
eltakar is, igen. Tehát figyelni kell, méghozzá nagyon: szikla vagy gyökér
lehet alatta, bármelyik végzetes lehet. Egy rossz lépés elég lehet. Futunk, a
porhót használjuk féknek, gyors kanyarvételek, adrenalin és pörgés. Számolás,
kalkulálás, ha–akkor. Meglehet!
Piros sáv, elhagyjuk Mátraháza környékét, Szanatórium,
csoportok, kisebb vonatok. Ne előzz, ne fuss, veszélyes, ne kockáztass! Igen,
igazad van – de előzök és futok, hát persze. Időnként hátra-hátranézek,
megvannak a fiúk, jönnek. Roland mintha a századik túráján lenne, nem pedig a
másodikon, őrület, de tudtam, előre… Kifeszített kötelek. Néha jó, néha rossz,
néha nem… de csúszásgátlót már aligha veszünk elő, az látszik. És a Gyökeres-forrás,
kedélyes, segítőkész pontőrök. Ide is lehet jönni! Vigyázzatok, óvatosan.
Kölcsönös elismerések és tisztelet. Tovább, Máriácska tényleg igen gyorsan
megjön, most már egyre jobban sötétedik. És egyre hidegebb lesz! Érzésem
szerint kb. tíz percenként hűl a levegő egy fokot. Kis patak, kavicsos út,
persze csak emlékből, itt is havas – igaz, itt néhol jeges is kicsit. Vigyázni
kell. És a civilizáció, kerítések és épületek, felbukkan Mátrafüred. Fő utca,
majdnem teljesen sötét van már, éttermek és autók fényei, aszfalt. Romos
talpamnak gyilkos érzés, tudom, hogy most nem szabad megállnom egy pillanatra
sem. Nem is teszem, tart a lendület a célig, itt a tornaterem, fiatalok az
asztal túloldalán.
És az oklevél, meg a hóember a kitűzőn. A negyedik hóember, hát meglett, pontosan tíz óra alatt! Fél óra maradt bent tehát, a vége igen felhozta a veszettnek látszó eredményt. Hát megcsináltuk! Kis vicces közjáték még a végére: a rajtszámom és kódom szerint Henrietta vagyok (akit ráadásul ismerek és találkoztam is vele ma, le is fotózott Lajosházánál). Sikerül meggyőzni a rendezőket, hogy nem vagyok Heni – saját magamat meg arról, hogy megcsináltam!
És az oklevél, meg a hóember a kitűzőn. A negyedik hóember, hát meglett, pontosan tíz óra alatt! Fél óra maradt bent tehát, a vége igen felhozta a veszettnek látszó eredményt. Hát megcsináltuk! Kis vicces közjáték még a végére: a rajtszámom és kódom szerint Henrietta vagyok (akit ráadásul ismerek és találkoztam is vele ma, le is fotózott Lajosházánál). Sikerül meggyőzni a rendezőket, hogy nem vagyok Heni – saját magamat meg arról, hogy megcsináltam!