2017. június 19., hétfő

SopronTrail 25 TT - ahogy én láttam...

Terepfutó verseny, igaz, de ránk, teljesítménytúrázókra is gondoltak a rendezők. És milyen okosan tették! Jól megfértünk egymás mellett, és számunkra nagy ajándék volt a sok-sok turistajelzés nélküli szakasz, amiket most remekül végig jelöltek.









A Soproni Ünnepi Hetek 6 TT után negyed órán belül, kellemes kis autózással Brennbergbányára érkeztünk Laci öcsémmel, ahol igen komoly forgatag, emelkedett hangulat és élénk nyüzsgés fogadott. Hangosbemondó, zene, óriási rajtkapu, kirakodóvásár különféle sportszergyártók holmiiból… Ekkor a futók már persze mind úton voltak, de mi tízig indulhattunk, tehát nem kellett kapkodnunk. Így aztán szántunk egy kis időt az „akklimatizálásra”, szerelvény-igazításra, és igen gyorsan megkaptuk a rajtnál az itinert és térképet (és egy pólót is, amit lehetett előre rendelni).
Tíz óra kettőkor indítom az órát, nekivágunk az első emelkedőnek. Ismerős szakasz, a Havas-bérc környéke szerepel a Lővérek 40 TT vonalában is. Kicsit szuszogtató, de bemelegítésnek pont ideális. Hozzá társul a kellemes nyári időjárás is, ami nyílt szakaszokon igencsak meleg – de szerencsére többnyire erdős-árnyas részeken tartózkodunk. Jobbról látszik egy gerinc: november óta Danitól tudom, hogy az a Poloskás-bérc, a kis torony pedig a Béke-kilátó. Most meg már azt is, hogy oda is feljutunk hamarosan, csak előbb megteszünk egy szép vargabetűt. Előbb felfelé, mellőzve Görbehalom szélét, majd vissza délnek. Közben azonban érintjük a Vörös-hidat, ahol az első ellenőrzőpont személyzete fogad.

Ezen a túrán ismeretlen dolog a pecsételés: mind a nyolc EP-n szúróbélyegző fogad, mindig más és más mintával. Ezzel lyukasztjuk a rajtban kapott kartonlapot: egyszerű, kényelmes és gyors (és a lapocska is kis helyen elfér). Hagyományos itiner nincs is, csak egy színes térkép. Igen hamar kiderül, hogy erre sincs semmiféle szükség… A futókra való tekintettel a pályát elképesztően precízen, részletesen és aprólékos gondossággal jelölték végig a rendezők. Szalagozás, táblák, nyilak és pink felfestések mindenütt! Igaz, szükség is volt rá: a nyomvonal túlnyomó többsége turistajelzés nélküli utakon vitt. Ez először aggasztónak tűnt, de aztán kiderült, hogy felesleges volt ettől tartani. Sőt: így sok gyönyörű részt megismerhettünk, ahová klasszikus túrán nem vittek volna.

…Szóval, lyukasztás az első ellenőrzőponton - és frissítés (igen, már itt is banán, víz és izó, szőlőcukor fogad), majd egy határozottan meredek kaptató következik. A futóknak itt egy kis külön versenyt is beiktattak, 1200 méteren, tekintettel a komoly szintemelkedésre (ezért különdíjként egy cipőt nyerhettek). Minket is megdolgoztat, de ha arra gondolok, hogy ők itt futottak… hát, elismerésem. Aztán a kék háromszögön a Poloskás-bérc (Wanzig) gerincére érkezünk, ahol igen szép panoráma nyílik jobbra – azaz, az imént már bejárt szakaszra. Így jutunk el a Béke-kilátóig, ahol váltunk pár szót a pontőrökkel (a fenti fotót ezúton is köszönjük Mesics Botondnak), majd felmegyünk, megcsodálni a panorámát.









Aztán ereszkedés a Köves-háton, egy kis (soproni) kék sáv, és máris itt a „Matyi” nevű EP. Speciális hely, ugyanis metszéspont – ennek megfelelően kétszer is érinteni kell. Ezt igazolják az éppen (hosszútávon) érkező futók is: mi lyukasztunk, ők csippantanak – és mindannyian frissítünk is a sokféle földi jóból. Egy rövid közös szakasz jön, majd mi jobbra térünk, de odakukkantunk az Y-elágazás bal szárára, ahol a futók folyamatosan érkeznek: mi is ott jövünk majd pár óra múlva…

Most a Büdös-kút felé vesszük az irányt, majd mellőzzük a Muck-tetőt. Így érkezünk meg a volt határőr-laktanya romjaihoz, ahol (egy kevéske zöld sáv után) megint turistajelzés nélküli részre megyünk, jobbra le. Ez a valamikori műszaki zár vonala; kellemes, jól járható. Aztán egy nyílegyenes szakasz jön, ahol keresztezzük az Iker-árkot (Zweigraben). Meg még párat: igencsak hullámzó rész, meghökkentően erős ereszkedéssel és emelkedéssel. Aztán megint hasonló ereszkedés, megint emelkedés… Ki gondolta volna?

Meglep a Lővérek, amiről azt hittem, hogy már ismerem egy kicsit. Megint becsatlakozik kicsit a zöld, így érkezünk a Füzes-ároknál a Pedagógus-forráshoz. Aztán balra megyünk, és csak metsszük az ismert aszfaltos utat, és itt is balra tartunk. Jobb felé ugyanis párszáz méterrel odébb a másik túra ellátópontját találnánk, ahol néhány órája jártunk… Most vagyunk hozzá legközelebb, látjuk ismét a TV-tornyot is. Így érkezünk be a következő ellenőrzőpontra, ahol ismerős pontőr fogad: jólesik, ahogy rám köszön. Itt is frissítünk, majd nekivágunk az útnak.

A Hét-bükkfáig sárga, onnantól pedig kék sáv: az már a Ciklámen Tanösvény. Gyönyörű szakasz, mindig is a kedvencem volt. Jobbról elhagyjuk a Textiles-forrást, odalent pedig a Tacsi-árok bújik meg. Közben balról hegygerinc, aztán itt a Hármas-forrás is… És az út csak kanyarog, közben pihenők és padok, pompás a környezet. Így érkezünk ki a hídhoz, de itt elhagyjuk a kéket, és – rövid jelzetlen rész után – a kék kereszt jön. És valami hihetetlen, csodálatos vidék.

A Tolvaj-árok neve a térképről már ismerős volt, de nem jártam még itt eddig. Nagyon-nagyon örülök neki, hogy ezt a hiányosságot most sikerült bepótolnom! Valami döbbenetesen gyönyörű, magával ragadó, vadregényes táj… 
Elképesztő mélységek és magasságok, durván meredek emelkedők és lejtők jobbra és balra – ezek között kanyarog az út, és minden lépésnél csak ámulunk. Nem győzök fényképezni, és közben tudom, hogy alig-alig fog valamit visszaadni a térből, dimenziókból… a hangulatot pedig még kevésbé. De hát pont ez a szép benne: eljönni, meglátni, megtapasztalni. A csobogó patakot… a fák kiálló gyökereit, a madárdalt… A sötét völgybe beszűrődő napsugarakat, a sok-sok fahíd dobogó hangját a lábam alatt… A sűrű, szinte dzsungelre emlékeztető szakaszban való hajladozást. És végül a kiérkezést a pihenőházhoz és a Béla-kúthoz, ahol újabb EP fogad, kedves pontőrökkel, ellátással.
Majdnem 180°-os visszakanyarodás következik, így még egy darabig a Tolvaj-árok mentén mehetünk – csak most délnek, és egyre jobban emelkedve, míg végül gerincre érkezünk. A Kis-Ultra közelében vagyunk, majd mellőzzük az Ultrát is, ami jó magyarázat a kaptatóra. Ezeket is ismerjük, Laci fel is idézi néhány Lővérek 40 TT emlékét… Aztán zöld sáv, pontosan déli irány, Seprőkötő-hegy… nagyon szép erdőkben. Ez is a Vasfüggöny valamikori nyomvonala, ezen érkezünk ki újra a kékre – azon meg a „Matyi” EP-re, ahogy már jártunk. Most is szusszanunk kicsit, frissítés és lyukasztás, majd elköszönünk, és egy lejtős, igencsak kanyargós szakasznak vágunk neki.

Továbbra is gyönyörű erdők fogadnak – sőt, a határvonal mellé érkezve talán még szebb, még érdekesebb lesz. Ez itt a Kelta-út, láthatólag ritkán járnak errefelé túrázók. Pedig igen látványos, érdekes szakasz – nagyon örülök, hogy ide is elhoztak a rendezők. Itt meglepetés is fogad bennünket: egy nem jelzett ellenőrzőpont, így a vége felé? Ha a térképre nézek, akkor nincs mese, indokolt, tényleg: alaposan lehetett volna itt rövidíteni.

Utolsó lyukasztás tehát, és jöhet a maradék, a körülbelül két kilométernyi befutó. Előbb egy mélyút fogad, majd maga Brennbergbánya, aminek település-szerkezete majdhogynem a vendvidéki szórványokra emlékeztet. Csak ezeket a részeket itt „aknáknak” nevezik: Nándorakna, Pálakna, Rezsőakna… Ebben a sorrendben érkezünk be, itt már aszfalt jön, aztán a harang-torony (harangláb?). Szűk, kanyargó utcácska, utolsó méterek, aztán felbukkan a kocsmatemplom, Brennbergbánya egyik nevezetessége, és itt a cél!

Hát, a nyüzsgés és a forgatag megszűnt: a futók ugye réges-régen célba érkeztek, és persze már haza is mentek. Velük együtt a kirakodók, a vásározók is, de nincs már bemondó és zene se. Későn, utolsó pillanatban indultunk (bár beérkezni még másfél órán át lehetne)... Szerencsére azért akadnak, akik fogadjanak minket, és megkapjuk a kitűzőt, meg egy alaposan behűtött citromos sört. Hogy a kilyuggatott ellenőrzőlapot miért nem, az rejtély… És még egy kellemes dolog, zárásként: a reggel kapott ebédjegyért igazán finom és meleg vadgulyás jár. Jóízűen falatozunk a templom mellett, és igazán elégedettek vagyunk. Fantasztikus környék, ismeretlen szakszok, remek nyári idő, bőséges ellátás: minden együtt volt. Ide máskor is jönni fogunk, úgy érzem…


Soproni Ünnepi Hetek 6 TT - ahogy én láttam...

Két legyet egy csapásra? Egy szerencsétlen egybeesés akár szerencsés is lehet: azonos napra szervezték a SopronTrail terepfutó versenyt és teljesítménytúrát, illetve a Soproni Ünnepi Hetek három távját is. Mindkettőt a gyönyörű Lővérekben – és az egyik pont belefért a másik elé…



Tavaly kis családommal már jártunk az Ünnepi Hetek IVV-túrán, és igen tetszett mindenkinek. Akkor a tízesen voltunk, most a legrövidebb, hatos(nak nevezett) távra neveztünk Laci öcsémmel. Kalkulációink szerint ugyanis így pont odaérkezünk Brennbergbányára, ahol tízig lehetett rajtolni. Na jó, kicsit csaltunk is: a hivatalos nyolcas időpont előtt jó fél órával korábban megérkeztünk, és hamarosan el is indulhattunk. Ezúton is köszönjük a kedves, barátságos rendezőknek!


Városi szakasz, aszfalt, persze, polgári házak és miliő – de hamar elérjük az első ellenőrző pontot, a Zenepavilont. Innen aztán már kék háromszög: fel a Károly-magaslatra! Jó párszor bejártam már – csak mindig fordítva, lefelé… Hát, így egy kicsit más. 
A szépsége azonban hasonló, a reggeli-délelőtti napsütés pedig még varázslatosabbá teszi az egyébként novemberi Lővérek 40 TT-ről ismert útvonalat. Kilátó- és pihenőhely jön, aztán a Dalos-kő: megcsodáljuk a Fertő-tó víztükrét, készítek pár fotót, és mehetünk tovább. Mellőzzük a TV-tornyot, majd keresztezzük a sípályát – immár másodszor is, most már visszafelé, északnak.
Még egy kevés emelkedő, és felbukkan a Károly-kilátó jellegzetes tornya, tövében a pontőrökkel: 2. EP. Kedves kislány adja a szép pecsétet, gondosan ügyel a szép nyomatra, anya büszkén mosolyog. Említették a rajtban, hogy ellátás is lesz itt – de hozzátették, hogy majd csak kilenctől. Ezt nyilván bevállaltuk (kilencre majdhogynem a célban szeretnénk lenni), így mehettünk is tovább. Játszótér sok-sok játékkal, és a Kőhalmy vadászati múzeum nagyon szép épülete – ereszkedünk a rövid aszfaltos szakaszon. Aztán a parkolóban, a pavilonnál meglepetés: hát mégis csak ideértek a frissítőt kínálók! Igaz, első vendégek vagyunk, de hamar zsír kerül a kenyérre, hagymát és csalamádét tesznek elénk, vizet töltenek… Köszönjük, a gyorsaságot külön is!
Zöld sáv, sokáig. És lejtő, szintén sokáig – majdhogynem a városig. Igen jól futható, kicsit meghúzzuk hát a tempót, bár az már jól látszik, hogy nem lesz gondunk az idővel. Nagyon szép szakasz ez is, élmény haladni lefelé a hatalmas fák és hívogató tisztások között. A jelölés – mint az egész túrán – több, mint remek: kifogástalan. Minden kereszteződést, letérést fehér nyilak és vonalak jelölnek – sőt, azt is, ha nem kell letérni! Ilyenkor „lezárják” a kis kereszt-utakat, nehogy valaki esetleg oda betévedjen…




Balról felbukkan a Deák-kút, piknikre készülő vidám fiatal társasággal. Vizünk van még, időt sem akarunk vesztegetni, így hát folytatjuk utunkat. Igen hamar itt a Lővér körút! Átmegyünk a túloldalra, de még mindig fák között, ösvényeken. És meglátjuk a Sörházdombi kilátót: nem nehéz, merthogy igencsak magas építmény. A körülötte felnőtt, szép szál fák ezt indokolttá is teszik; szerencsére nem azokat bántották…



Jókedélyű pontőr a tövében, megismerem tavalyról, biztat, hogy érdemes ám bevállalni a négy emeletet! Lacit már előre felkészítettem erre; egy pillanatig sem kérdéses, hogy igen, szeretnénk felmenni. És hát mennyire megéri! Hát naná, hogy megéri! Kör-kilátás, lenyűgöző panoráma, bármerre is nézünk. Visszapörgetem az imént bejárt utakat a fejemben, miközben nézem, keresem tekintetemmel odalent. De jó! A hátralévő szakaszt még könnyebb megfigyelni: igen kevés maradt, neki is rugaszkodunk. Innen már aszfalt jön, végig, újra a jellegzetesen soproni, barátságos környék.

Elmegyünk a Szt. Margit-templom mellett, majd megcsodálhatjuk a plébánia míves kapuját is. A suli előtt elkanyarodunk, és máris itt a söröző, lehet leállítani az órát. Több mint kilencven fotóval, három megállással, beszélgetésekkel és frissítéssel, kilátókkal együtt sem kellett másfél óra a 7,3 km távhoz. A kapott ital-bónt beváltjuk, miközben – utolsó pillanatban – megérkeznek az ügyes kezű rendezők, akik a kitűzőket készítik. Így hát szinte még meleg, amit kapunk: frissiben, nekünk készült. Pecsételés több helyre is, aztán (a még javában a túrára érkezők között) szedelőzködünk, megköszönünk és elköszönünk: jöhet Brennbergbánya!


Somló éjjel 15 TT - ahogy én láttam...

Negyedik rendezésű teljesítménytúra, ami mindig egészen egyedi, különleges szokott lenni. Inkább egy jó buli, élmények gyűjtése, megfűszerezve finomságokkal – és persze remek somlai borokkal. Mindehhez pedig az este és az éjszaka sajátos hangulata, fényei…




Laci öcsémmel mindhárom előző alkalmon részt vettünk, és most is jó előre beírtuk a naptárunkba. Aztán másnapra soproni Lővér-túrák kínálták magukat, illetve az utolsó pillanatban közbejött (és meg is valósult) egy remek zalai kirándulás kislányommal. Ezek egyike sem tudott azonban eltántorítani az éjszakai Somlótól. Annyit változtattunk csak, hogy jó korán, hét előtt a rajtba érkeztünk, hogy mielőbb hazaérkezhessünk. A másik változás pedig abból fakadt, hogy idén nem egy szombatra esett ez a túra és a „Somlói éjszakai bortúra”, mint ahogy azt a korábbi években megszoktuk.

Egészen a rajthelyig, a Szt. Margit-kápolnáig felmehettünk így kocsival. Nincs útlezárás, nincs tömeg, de jó! Imi a szokott barátságos módján üdvözöl, és mivel előneveztünk, máris nyomja kezünkbe az itinert. No meg a pohárka somlait – és mivel Laci vállalja a hazafelé vezetést, én feláldozom magam… És már mehetünk is! Aszfaltos futócipőben vagyunk: igen sok lesz a beton, már a kezdéskor is. Balról a 250 éves hárs, aztán egy kis változtatás, mindjárt az elején. A Taposókút a 3. EP lenne, de már most útba ejtjük, egy kis plusz kitérővel. 
Megtaláljuk az elrejtett bélyegzőt, és mehetünk is tovább. Bazalt-tömbök magasodnak felettünk, itt a Kőkonyha és a Barát-szikla is. Aztán még mindig lefelé: következő megállónk ugyanis Somlóvásárhelyen lesz, az ottani kocsmában. Addig ereszkedés, természetesen, jól jelzett utakon, szőlők és présházak között, a Grófi-dűlőn. Aztán elhagyjuk a Hegykapu éttermet (alighanem éppen lagzi van itt), a modern külsejű pálinkafőzdét, és az utolsó sík szakaszt is letudjuk. Szerencsésen átvágunk a nyolcas főúton, és kisebb kitérővel, keleti oldalról megyünk be a faluba.

Bélyegzés után – a változatosság kedvéért – beleteszünk megint egy kis pluszt. Most a Vásártéri-kút mellett megyünk fel, jelzetlen szakaszon, és a Szt. Ilona-kápolnát vesszük célba. Innen pompás kilátás nyílik nyugat felé – egészen a Kőszegi-hegységig, közben pedig a „testvér-tanúhegy”, a Ság is remekül kivehető a lemenő nap fényében. Déli irányba tekintve pedig a horizonton felismerjük a „nagy tesókat” is: Badacsony, Szt. György, Haláp, Csobánc…




Mi északnak indulunk, visszatérve kis kitérőnk után a hivatalos túraútvonalra. A Ragalja-dűlőn megyünk, hosszú jobbos ív, sok-sok szép pince között. A kilátás továbbra is pazar, és még mindig egészen világos van. 
Az északi oldalon már kevésbé, de egy cseresznyefa termése azért még remekül kivehető… Így jutunk a Szt. Márton-kápolna (és az azonos nevű forrás) közelébe – Attila, a pontőr azonban még nem érkezett ide. Sebaj, fotó, és fordulunk is vissza – hogy aztán szembe találkozzunk, kicsit lejjebb. Így mégis lett pecsét is, mehetünk tovább, végig a Váralja dűlőn.

Szt. Margit-kápolna, másodszor (de nem utoljára). Imi zsíroskenyérrel fogad, kapunk újabb bélyegzőt, és jöhet a tető. A meredek, bazaltos kaptatóra való tekintettel (ó, micsoda luxus!) lábbelit is cserélünk a kocsinál, és így már a terepfutó cipőben veselkedünk neki a szinteknek. Amik nem kicsik: kb. 230 métert teszünk meg alig két kilométeren.

Aztán felérkezünk a Szt. István-kilátóhoz, amivel szemben ott áll a hatalmas kereszt. Ez utóbbi lábánál keressük – és találjuk is meg – a következő pecsétet. Ami furcsa (és komoly különbség az előző évekhez képest): a tető üres és csendes. Itt mindig dáridó, zeneszó és tábortűz szokott lenni ilyenkor, rengeteg vidám emberrel. A néha ittas, néha kimondottan részeg emberek nem hiányoznak, de a jókedv, a zsivaj, a nyüzsgés bizony igen.

Feltesszük fejlámpáinkat: egészen eddig kihúztuk nélküle, ami messze több, mint a korábbi években. Már csak a vár van hátra – északnyugatnak indulunk, lépcsőzünk megint. Le és fel, hullámzik a terep. Itt már teljesen sötétben megyünk, de a jelzések jók, és az út is kellemes. Az információs tábla felső részén csakugyan ott az utolsó bélyegző: akár vissza is fordulhatnánk. Természetesen nem tesszük; most sem hagyjuk ki a várat: egészen az északi csücskéig bejárjuk a romokat, megcsodálva a hatalmas kőfalakat lámpáink misztikus fényénél. Aztán vissza a csúcsra az előbb bejárt úton!
A kilátó és kereszt környékén túratársak is felbukkannak szemből, mi meg ereszkedünk tovább, le a láva-bazaltfolyáson. Közben megcsodáljuk a távoli falvak világító foltjait, mígnem aztán az alattunk felbukkanó Szt. Margit-kápolna fényei jelzik: itt a vége! A célban oklevél és kitűző (válogatni is lehet), és természetesen a klasszikus somlói galuska. Alig múlt tíz óra, elköszönünk, és elhatározzuk: itt szeretnénk lenni ötödször is.