Túrázni, ismeretlen
vidékeket felfedezni bármikor, bárhol jó! Különösen, ha megfelelő társaság is
dukál hozzá. Jelen esetben nekem pici lányom, Emese volt a partnerem: igazán jó
kis kirándulást csaptunk ketten!
A szelíd zalai dombság közepén Bázakerettye és környéke
várta a túrázni-kirándulni vágyókat ezen a nyári verőfényes szombaton. Nem
terveztem be, de két nappal előtte kiderült, hogy lesz egy közös napunk kettesben
kislányommal. Aztán megláttam a „szomszédvár” Zala megye eseményét, ami ráadásul
Cartographia Kupa-, ÉDK- és IVV-futam is… Uhhh, megörültem, amikor pici lányom
azonnal igent mondott.
Bázakerettyén a strand mellett, a Papp Simon Emlékparkban
rajtoltunk. Szimbolikus a hely, hiszen a túrát is a neves geológusról nevezték
el, akinek igen jelentős szerepe volt a múlt század első felében, hogy a
környéken megkezdődhetett az olajbányászat. Ezt a vidéket járhattuk most be mi
is, és több helyen találkozhattunk a tárgyi emlékekkel. Az emlékparkban
domborművek, emléktábla – és szépen gondozott liget fogadott bennünket. És persze
a rendezők: hamar megtörténik a nevezés, és indulhatunk ki egy lejtőn, egészen a
főútig, ahol csinos panzió áll a falu szélén.
Mellette vetjük be magunkat az
erdőbe – mindjárt kellemes emelkedőn, mélyútban, ahol pompázatos pillangók
fogadják erre igencsak fogékony pici lányomat. Szép erdőkben haladhatunk –
többnyire felfelé, két túratársat követve. Akiket aztán „sikerül” követni egy
tévesztésnél is: szerencsére gyorsan feltűnik, hogy itt már nem a piros sávon,
hanem a kereszt-jelzésen kellene mennünk – szólunk nekik is: erre!
Olajos emlékek többfelé. Leginkább rozsdásodó csövek, máskor
számomra ismeretlen berendezések. A természet foglalja vissza, ami az övé, de
talán tenni is lehetne valamit…? Közben meglepően erős emelkedőkön vagyunk túl,
de kislányom remekül tempózik: a színes virágok és a sok lepke nagyon vonzóak.
Hamar
leérkezünk egy műútig, ahol aztán jobbra kis kitérőt teszünk. Nagy itt a
forgalom: sokan érkeznek a húszas távon, másik irányból, Emese nagy örömmel
rajzolgatja nekik is az ellenőrző kódot itinerükre. Kicsit szusszanunk a nagy
fűben, jól esik pár falat és egy-két korty is. Pár fotó az Olajbányászok
emlékművénél, váltunk néhány szót a társakkal, és bezsebeljük az elismerő
szavakat.
Indulunk tovább, kisvártatva letérhetünk az aszfaltról,
olajbányászati emlékek ismét, meg egy kis múzeum látható előttünk. Balról
nagyon szép a táj, remek kilátással a környező dombokra, élmény itt haladni. Gyorsan
felbukkan a budafai Arborétum fából készült kapuja, de előbb jobbra betérünk a
sűrű fák közé, ahol a bója jelzi a második ellenőrzőpontot. Ellátás is dukál a
pecsét mellé: Emese él is mindkettővel. Hiába állította tehát anya előzetesen
az ellenkezőjét, bizony szépen lecsusszan két szelet zsíros deszka, ami mellé
még finom házi bodzaszörpöt is kap a társaság kis kedvence…
Pihenten, feltöltekezve folytatjuk utunkat – az arborétum
kerítése mentén. Nagyon szép rétek és tisztások, erdők és kis tavacskák
mellett-között haladhatunk: igazán pompás élmény a ragyogó (de nem forró) nyári
napsütésben! Akad egy magasles is utunkba: oda természetesen fel kell menni! És
lám, igazán megérte: pazar kilátást nyújt a tavacskára és a tisztásra.
Hosszú
emelkedős és lejtős szakaszok jönnek, lassan megszokjuk a táj hullámzását, meg
is dolgoztat közben.
De eredménye is van: kiérkezünk az erdőből, tisztás bukkan
fel – meg egy apró épület: a kistolmácsi vasúti pályaudvar! Na jó: az erdei
kisvasút végállomása.
Utolsó EP, barátságos pontőrök, ellátás itt is. És hozzá
biztatás: várjátok meg, mindjárt itt a vonat! És csakugyan: zakatolva, zörögve,
de begördül egy rövidke szerelvény: piros mozdony, zöld kocsik... Kislányom –
természetesen – sikongatva örül neki, a pontőr pedig leszögezi, hogy innentől
ezzel folytassuk utunkat.
-
Viccelsz, ugye, barátom?!
-
Dehogyis!
-
De hát egy teljesítménytúrán vagyunk éppen! Még
ha csak egy tízes távon is…
- Három kilométer van hátra, abból kettő nyitott
részen, sík aszfalton. Vonatozzatok, semmi gond! Örök emlék lesz neki. Rendező
vagyok, megengedtem… és ennyi.
… Hát így esett, hogy – életemben először – vonatozva
fejeztem be egy teljesítménytúrát. Az égiek biztosan megbocsátják. Meg mindenki
más is, aki látta ezt a negyed órányi örömet. Beballagtunk a célba az utolsó
kilométernyi emelkedőn, megkaptuk a kitűzőt és a pecsétjeimet, és mindenki
gratulált Emesének. Aki aztán – egy hatalmas lángos után – igen jót aludt
hazáig, és büszkén tette fel a kitűzőjét a másik 23 mellé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése