Káli tényleg 60 TT - ahogy én láttam...

Nemhogy nyárias melegben, de kifejezetten hőségben zajlott az idei Káli tényleg 60 teljesítménytúra – ami aztán alaposan fel is adta a leckét mindannyiunknak. A lenyűgöző tájak, csodás panorámák és a Balaton-felvidék szépsége és varázsa azonban bőségesen kárpótolta erőfeszítéseinket.

Ábrahámhegy, háromnegyed hét: fel se merül a kérdés, hogy elég lesz-e egy póló a mai napra? Már most is elég – és tudom, hogy hamarosan sok is lesz. Hiába mutat tehát áprilist a naptár, itt ma szigorú meleg lesz. Pedig négy hete még komoly havat tapostunk az Írott-kőn, és még két hete, a Kékesen is találkoztunk vele. Remélem, hogy szervezetünk megküzd ezzel a durva változással – főleg, hogy ma mással is meg kell majd küzdenie… Mindjárt az Örsi-hegy kínálja magát, mint első kihívás: lehet-e ellenállni ilyen szívélyes kérésnek? Naná, hogy nem: meg is húzzuk lépteinket mind a négyen. Zoli öcsémen kívül földink, András is velünk érkezett, illetve az első kilométereken hozzánk szegődött Zoli alkotja a kis csapatot.

Hajjaj, ezek az emberek kegyetlenül tudnak menni! Azt veszem észre, hogy máris az első ellenőrző ponton veszem elő az itinereket: itt a pálos kolostorrom. Megbúvik a hatalmas fák árnyában, de így is impozáns, magával ragadó. Finom túró-desszertet majszolok, miután készítettem pár fotót a romokról. Nem szeretek felfelé enni, de ezt az édesség tíz perc múlva már egészen más lenne… A terep ugyanis még mindig emelkedik – egészen a piros-kék trükkös elágazásáig. Jobbra, lefelé folytatjuk, itt már a Balatoni Kék ösvényein. Mennyire szeretem ezt az utat! Leérkezünk a szőlők közé, sikeresen elkerüljük a tavalyi hibánkat, és nem egyenesítjük ki a jobbos-balos kombinációt. Jobbra már – irdatlan messzeségben – ott vigyorog rám a Hegyestű. Na, várj csak… találkozunk ma még! Előbb még vár rám néhány másik tanúhegy is – most konkrétan a Tóti hegyes sipkája. Távolabb a Csobánc mutatja magát – ő most sajnos kimarad a jóból, de gyönyörködni azért lehet benne.

Hamar ott terem a kis csapat a Tóti-hegy tövében, sőt: hamar ott vagyunk a tetején is. A tempó nagyon komoly, de láthatóan mindenki élvezi; hát hadd szóljon! Páran már szemből érkeznek, loholnak lefelé a meredek lejtőn – mi szuszogva kapaszkodunk, majd kapjuk a pecsétet.

És megállunk, „nézünk, mint a moziban”. Hiába jövök ide (ahogy számolom) tizenkettedszer… itt képtelenség sarkon fordulni. Igen-igen kevés panorámát ismerek ebben az országban, ami ezzel vetekedhetne. És ehhez itt kilátóra sincs szükség…

Most rajtunk a sor, hogy a felfelé érkezőket segítsük: félreállással vagy csak egy-egy jó szóval, biztatással. Leérkezve pedig hullámzó terepen, kellemesen árnyas erdőkben közelítsünk Salföld felé. Ez főleg akkor tudatosul bennünk, amikor – mint most, a falu előtt és után is – nyitott részeken, napsütésben haladunk. Ez már a „meleg” kategória… és még csak reggel kilenc környékén járunk. A Természetvédelmi Major sarkánál újabb pont, újabb ellátás: sajtos pogácsát választok, több pohárnyi míves szörppel öblítem le.

Kapok egy szelet papírt a barátságos pontőrtől, amire rövid üzenetet firkantok pici lányom számára. Ő is itt jön majd ugyanis néhány óra múlva, komoly gyerekcsapattal, akárcsak tavaly, a tizenötös távon. Aztán tovább, jöhet Kékkút, meg a nevét viselő hegy. Kari bácsi szőlője és birtoka jön: hagyományos ellenőrzőpont a túrán, ami az ő nevét viseli, őrá emlékezik. Az ellátás is hagyományos: többféle zsíroskenyér, sajtkrém – és a remek Istvándy-féle fröccs fogad most is – meg a kedves személyzet.

Megkerüljük a hegyet, amit bűncselekmény lenne kihagyni, annyira szép kilátások övezik minden oldalán. Balról visszatekintés a Tapolcai-medence felé – beleértve a pompás Tanúhegyeket, köztük csúcsosodva az imént meghódított Tóti.

Bájosan szép, ligetes réten vágunk át, ahol csodálatosan feltárul előttünk a Káli-medence. A ragyogó napsütésben végig hordozzuk tekintetünket ezen a lenyűgöző látványon, és egyszerűen… muszáj megállni, nézni, csodálni. Beszívni a látványt, talán még el is raktározni, nehéz időkre.

Észak felől megint vigyort vélek érezni, ami szinte sugároz felém. Aha! A Kopasz-hegy az. Van is miért kajánkodjon: az ő vendégszeretetét is igénybe vesszük hamarosan, hát persze! És innen pont remekül látszik (ami kicsit később már kevésbé), hogy milyen kellemesen meredek a keleti oldala. Igen, mi is ott megyünk majd fel…

Hosszú, kanyargós ereszkedés réteken át – odalent pedig Kékkút nevezetessége, a Theodora-kút vár (meg persze az ásványvíz-üzem). Pici aszfalt, aztán letérés Az Idő Tanösvényére – ahol úgy dobálóznak százmillió évekkel, mint kisgyerek a labdával.

Újabb műút, ez se hosszú szakasz – de a forgalom nagy; lekívánkozunk róla mielőbb. A Kerekikáli-hegy és templomrom fogad: amilyen kicsik, olyan figyelemre méltók. Erős emelkedő, szép kilátás és önkiszolgáló pecsételés – és zúgás le, a megcsodált Mindszentkálla felé.

A kis csapat elfogadja javaslatomat, és betérünk a Káli Kapocs műintézménybe. Pompás fröccs enyhíti szomjamat, de hasonlón jól esik egy alapos mosakodás és sapkám bevizezése is. Mindjárt kellemesebb így nekivágni a több, mint négyszáz lépcsőfoknak. Persze nem ezt számolom felfelé… Google a barátom, onnan tudom. Felfelé mással foglalom el magam. Leginkább levegővétellel… meg hogy tartsam a tempót Zolival (Andrással meg se próbálom).

Aztán itt a tető, és vastagon megjutalmazza erőfeszítéseinket. Emitt egy döbbenetes panoráma a Tanúhegyek felé, amott egy elképesztő kilátás a Káli-medencére. Arra meg lám, a Balaton csillogó víztükre… Próbáljuk sajnálni a „szegény” pontőr leányt, aki persze csak mosolyog.

Lefelé aztán más a tempó: bele-bele futunk, újra a kiindulóponthoz érünk. Az OKT-ra térünk, a temetőnél kék kutat találunk: kötelező megálló. Most 18 km-nél járunk, víz legközelebb negyvennél lesz! Tankolni kell tehát, szigorúan. Nem is keveset: tekintettel a nagy melegre, alaposan megnövelem zsákom tömegét.

Szentbékkálla, Kőtenger. Pompás látványosság – lenne, ha ezt nem tudnák ilyen sokan. Így hatalmas turista-hadak között haladunk előre, de már odajutni is alig lehet, mert még a gyalogúton is autó parkol (nehogy pár méterrel többet kelljen gyalogolni). Tartjuk a kéket, kimarad az Ingó-kő is (meg a rajta álló kb. tucatnyi ember). Rövid, de meglepő kaptató a Velétei palotaromhoz (hogy itt miért nincs egy kód vagy pecsét?!). És megint érintjük a falut, megcsodáljuk a míves házikókat, és a templom környékén újra elhagyjuk – jöhet a sárga háromszög.

Jelentéséhez híven emelkedőt hoz. Előbb hosszú, visszafogott, aztán komolyabb lesz – végül megérkezik a Keleményes-kő. Na, ott nincs cicózás, lazulás: rendesen megizzaszt, és figyelni kell lépteimre is: a poros, száraz talajon nem mindig akad gyökér vagy kő, szikla. A jutalom a szokásos: lenyűgöző panoráma visszatekintve az imént megtett kilométerekre.

Fekete-hegy, Eötvös-kilátó, újabb EP. Szerencsére a megszokott roppanó, édeskés almával: ez is megspórol egy-két deci vizet. Meg változatosabb is; zamatos, jóleső. Így hullámzunk kicsit a tetőn, nézzük a jellegzetes réteket, amiket több helyütt is kisebb-nagyobb tavacskák, nádas-zsombékos lápok színesítenek. Más nem nagyon, és itt bizony sok kilométert teszünk így meg. Haladunk észak (és Kapolcs) felé – de addig meg mégsem jutunk el: az Alsó-erdőnél fordulunk majd vissza. Addig azonban bőségesen jut a nap hevéből, árnyék csak imitt-amott akad. Azon beszélgetünk, hogy ha lenne itt egy rövidebb („levágott”) változat, alighanem azt választanánk, mondjuk egy Káli 50 TT gyanánt…

A „csúcs-pont” egyáltalán nem csúcs - csak a térkép rajzán. Nem magaslat, nem is féltáv (azon már túl vagyunk), ellátás vagy ember sincs, csak egy pecsét. Meg árnyas erdő, ahol muszáj kicsit foglalkoznom egyre határozottabban jelentkező vízhólyagommal. András és Zoli amúgy is gyorsabb nálunk valamivel, így hát ők elköszönnek, és előremennek. Mi öcsémmel szusszanunk egyet, amit aztán nem is bánunk meg. Enni is próbálok, de – ahogy sajnos nagy melegben már megszoktam – képtelen vagyok rá. Morzsoljuk hát a kilométereket, rétek és távoli erdők maradnak el lassan.

Vetés sarkához érkezünk, gyanús nekem: mintha itt balra kéne térni. A megszokott szalag-erdő azonban nincs, elbizonytalanodunk. Előbbre turista-jelzés látható, azon folytatjuk. Így érkezünk be Balatonhenyére, a kocsma szürke, kopott épülete szebb egy palotánál… Hát hogyne! Ez a balatoncsicsói bor még ünnepi asztalon is finom lenne – itt most hosszúlépés formájában verhetetlen. Párás falú borospohárban gyöngyözik, már a látvány is üdítő – hát még az íze! Másfeles ásványvíz a hűtőből az ivózsákba… és máris biztatóbb a jövő, és a következő kilométerek. Frissítő mosakodás itt is, és hajrá, tovább!

Bringás csajt igazítunk útba, aztán máris Monoszló bukkan fel. Az aszfalton itt is sugárzó meleg fogad, de jól elbeszélgetünk, fogynak a kilométerek. A falu után is, ahol ugyan emelkedő jön, de ezt bőven kompenzálja a hűs erdő árnya. Megint aszfalt, és a Hegyestű tövében találjuk magunkat. Sok-sok autó, turista-áradat itt is. Egy szusszal lépcsőzünk fel egészen a csúcsig, ahol a pecsét mellé Sport-szelet és cékla-alma leve is jut.

Ereszkedés a fonódó jelzéseken, de aztán a kék elkanyarodik Tagyon felé, mi a sárgán lemegyünk az útig, vissza a kék érkező ágára. A forgalom most is nagy, kellemetlenül kicsi távolságot tartanak az autósok. Megváltás hát lekanyarodni – ráadásul hűs erdők közé a (még mindig forró) aszfaltról. Gyönyörű virágok itt is, meg persze az egész napos madárdal…

Az erdők közül kiérkezve felbukkannak megint a távoli Tanúhegyek, közben telefonom csöng: kislányomék már a célban, sikeresen teljesítették a túrát. Hát, mi még megyünk addig egy keveset… Már látszik Kővágóörs, de előbb kis kitérő jobbra: Sóstókáli templomrom, ön-pecsételés, majd vissza a kékre, de már csak egy kevés időre.

Beérkezünk a faluba, balos letérés, jöhet a piros! És a Fülöpi-hegy, a kilátóval. Sajnos, a vízhólyag nyert a tapasz ellen, és itt már igen érzékeny a talpam minden lépésre. Naná, hogy felmegyünk a kilátóba: a Balaton hatalmas víztükre impozáns látvány, de érdemes visszafelé is tekinteni, akárcsak a Badacsony masszív tömbjének irányába.

És jönnek a lépcsők, majd aszfalt, utcák és gyalogos felüljáró. És ott a hotel épülete, ahonnan kislányom szalad elém: nagy az öröm. Büszkén mutatja kitűzőjét (immár a 35. a sorban), és mesél, mesél… Mellettünk fut nevetve – ugyanis mi meghúzzuk az utolsó lépteket: meglesz-e a tizenkét óra? Karcosan, de igen, 11:57-nél állítom le az órát.

Oklevél és kitűző, meg a reggel megrendelt-fizetett gulyás, hatalmas adaggal. Előkerül András (ő a Balatont is kipróbálta közben), aztán ismerősökkel váltunk pár szót, és indulhatunk haza. Sok-sok élményt viszünk magunkkal a Káli-medencéből.

Sok szép fotót kaptam (és használtam fel) Andrástól és öcsémtől: köszönet érte!

Kék Balaton 100 TT - ahogy én láttam...

Balatoni nyár… Sok-sok napsütés és egy rövid zápor, remek étkek, friss gyümölcsök és finom borok. Pompás társaság és felejthetetlen hangulat, kellemesen langyos éjszaka és egy rövid, de szép pirkadat. Mi kellhet még? Egy kiváló túra? Akkor jó helyen vagyunk: ez itt a Kék Balaton 100 TT.

Az Országos Kékkör három túravonalán kívül is létezik hazánkban néhány kék sáv-jelzés. Ezek egyike a Balatoni Kéktúra, ami közel 105 kilométeren keresztül kanyarog a Magyar Tenger felvidékén. Pétfürdőtől a badacsonyi mólóig igen sok látnivalót kínál: ezt az útvonalat (vagy tetszés szerint ennek egy részét) járhattuk végig ezen a teljesítménytúrán. Sajnos, két öcsém nélkül, de mégsem egyedül érkeztem: Ildikó és csapata megtisztelő társaságát élvezhettem, akikkel már sokszor találkoztunk, de így, közösen első alkalommal gyalogoltunk együtt. Meg persze sokan másokkal: az előnevezettek listája igencsak hosszú és tekintélyes lett. Ilyen társaságban indulni megtisztelő és egyben kihívás is számomra: remek érzés! Így álltam be a sorba kicsivel reggel hat után Pétfürdőn. És persze csak kapkodtam a fejem: hú, hát itt tényleg igen sokakat ismerek! Előttem-mögöttem több „Év Teljesítménytúrázója” cím birtokosa, ismerős arcok és nevek különböző bajnokságokból, versenyekről, fórumokról…

Ezek az arcok most mind derűsek; kívülálló el nem hinné, hogy száz kilométer legyalogolása előtt állnak éppen! Pompás a hangulat, meg kell hagyni: nevetés-viccelődés, kézfogások és puszik, élcelődés és kérdezősködés… Egy nagy család, egy nagy baráti társaság: találkozunk, összejöttünk itt. Edina és Bubu az asztalnál, a sor gyorsan halad, de ez sem fontos annyira… Alig veszem észre, hogy tulajdonképpen elindultunk, a vidám légkör jön velünk együtt. Egy kis aszfalt, persze, az előző esti Pizsi Parti résztvevői mesélnek, közben kitűnő pálinka, akarom mondani, házi meggylé kerül elő Gyuri zsákjából… Kopár domboldalak, visszatekintve pedig a kelő nap lenyűgöző fényei – a nem túl szívderítő látványú iparvidék felett.

Elhagyjuk Pétfürdőt, hullámzunk is kicsit, terepre érkezünk: kavicsos utak, borókás-ligetes szakaszokat hagyunk el. Magasfeszültségű távvezeték, alattuk kódos pont, méghozzá a titkosabbik fajtából.

Elolvassuk az idézetet, és felírjuk a kék egyik árnyalatát – sok ilyen lesz ma még. Gyönyörű napraforgótáblák, aztán érett, arany-színű zabmező és fák alatt hűsölő birkanyáj: van látnivaló bőven! Közben Norbival vetődök össze, akiről még csak hallottam – most összeismerkedünk és remekül elbeszélgetünk pár kilométeren át. Fogy is rendesen az út, hamar felbukkan Királyszentistván. Előbb fentről, egy pazar panorámát kínáló tetőről szemlélhetjük meg: itt bukkan fel először a mai napon a Balaton!

Kódot írunk, fotózunk, majd le is ereszkedünk a faluba. Ellenőrzőpont itt is, de fellendítjük a forgalmát a kis boltnak és a szomszédos kocsmának is. Aztán tovább, fel a Mogyorós-hegyre, és át az úton: Litér látható előttünk. Autóval igen sokszor jártam itt, gyalog most először. Itt ellátás is fogad, Timivel: eszünk-iszunk, fénykép és tovább! Újabb ismert arcok-nevek: Csaba és Ottó társaságában folytatom – de közben itt vannak a többiek is, hol egyik, hol másik „csapattag” mellett megyek, beszélgetek. Néha többen is bekapcsolódunk egy-egy érdekes témába, és telik az idő; fogynak az utak, a kilométerek. A Romkúti-völgy árnyas hűsének örülünk – mert szép nyári nap és kellemes meleg van – majd megérkezünk a Malom-völgybe. Bubu ismét, immár pontőrként: kapjuk a pecsétet és az újabb ellátást. Gyakori a folyadék-pótlás is, ezért még mindig nem töltök a zsákomban megbújó vizestasakba – elég a két pici kulacs is. Ez a helyzet aztán meg is marad az egész nap folyamán.

Ereszkedés Vörösberénybe, természetesen továbbra is, mindvégig a kék jelzésen. Amivel nincs gond: egész nap korrekt, tisztes a minősége, elegendő a sűrűsége is. Ez a szakasz már ismerős, és most sokáig (ilyen vagy olyan irányból) az is lesz. Civilizáció, ahol kipufogógáz is jut, meg hideg innivaló, vásárlási lehetőség is. Nyüzsgés és kirakodóvásár is, nyaralók tömege, bazárok is. Belekóstolunk, még szélesebb a paletta, még több az élmény. Közben bélyegző, forduló, és lassan kiballagunk Balatonalmádiból. 

Csendesebb utcák, vörös kőből épített villák vagy éppen templom… Káptalanfüred előtt aztán felkanyarodunk a Halacs-völgy felé, ami biztos előjele annak, hogy előttünk a Csere-hegy. Meg persze a csodaszép kilátó, amit a tetejére építettek: legalább annyira látványos szerintem, mint odafentről a kilátás. Pedig az se kutya: megéri felkocogni az előbb vörös kő, majd fa építmény tetejére.

Aztán indulás lefelé: szemből kedves hölgy kamasz fiával lép elém: a Csákány-hegy után tudakozódik. Mutatom a helyes irányt (amerre mi is tartunk) – ami neki a háta mögött van, ugye. Erősen meglepődik, hitetlenkedik, de aztán többen is megnyugtatjuk. Tamáskodva, de azért megfordulnak… Mi kocogunk kicsit, mellőzzük a vöröskő-bányát és az Amfiteátrumot, így ereszkedünk le Alsóőrs kocsmájához. Itt már igen gyanús felhők keringenek, a meleg is szúrós, erős – afféle eső előtti előjelek, véljük többen is. Hihetetlen, de megismétlődik az egy héttel ezelőtti csoda: amíg az EP-n vagyunk, leszakad az ég, és hét-nyolc perc után tovább is áll a zápor. Az időt közben igen hasznosan töltjük el: pompás hűs fröccs (dupla adag!), finom zsíros kenyér… no és az a házi májas! Hmmm, arra sokáig emlékezni fogok. Sokféle zöldséggel, kedves kínálással: eszik-iszik mindenki jóízűen.

Harmad táv, azaz zoknicsere is esedékes nekem. Emiatt kicsit késéssel, de utánaeredek a csapatnak a két Gyuri társaságában. Így ballagunk Lovas felé, ahol az úton autósok szemből: merre van a Somlyó-hegyi kilátó? És mennyire lehet közel menni? De nagyon közel ám! Uhh, nem vagyunk egyformák, de azért megmutatjuk a kilátót is, az utat is. Azt nem tesszük hozzá, hogy ott azért lesz „pár” méternyi szint is… majd úgyis rájönnek, mosolygunk. Elhagyjuk a kedves kis falut, Lovast, majd a Pongrácz-kastélyt is, a paloznaki Kálváriát pedig éppen csak súroljuk.

Északnak fordulunk, és a fent említett Csákány-hegy következik, tetején a remek Endrődi-kilátóval. A kilátás pompás, hát persze, elvégre a Balaton-felvidéken járunk… Itt érjük utol megint Ildikóékat, kódot írunk-fényképezünk, és lehet ereszkedni. A Nosztori-völgy, majd műút – és Csopak, meg a Plul-malom következik.

Itt gyümölcslevessel kápráztatják el az arra fogékonyakat! Mivel ennek a tábornak nem vagyok tagja, megelégszem a belevalóval: friss, finom barackot és almát kerítek, kulacsot töltök kiváló házi szörppel, és megcsodálom a szép épületet. Aztán Csopak északi „élén” ballagunk végig, lenyűgöző, hátborzongató kilátással a Kék Balatonra. Fantasztikus! Az oromfalas présházak, szőlők és gyümölcsösök között-mögött felbukkanó víztükör sokakat rabul ejt. 

Érdemes neki átengedni magunkat, mert aztán szigorú szakasz jön: előttünk a Péter-hegy! Nem viccel. Komoly emelkedő visz fel, bár szerintem szemből még komiszabb, de ilyenkor nem szokás ezen merengeni. Beszélgetni se: csendben zihál mindenki. Feri tolja előttem, és alaposan szedhetem a lábam, ha tartani akarom a profi, rendkívül tapasztalt társnak a tempóját. Így azonban jóval gyorsabb a felérkezés; szusszanunk, kódot írunk, jöhet az ereszkedés. Tavaly ilyenkor csúnya vihar és eső volt, éppen ezen a héten – nem kímélve a túrázókat. A kidőlt fák még mindig őrzik ennek emlékét, nehezítve a lejutást.

Aztán metsszük a Koloska-völgy Balatonarács felőli „kijáratát”, és a (viszonylag) új nyomvonalon vágunk neki az újabb, ezúttal Tamás keresztnevű hegynek. Ez sem sétagalopp, megdolgoztat rendesen – de itt legalább kilátó is dukál az erőfeszítésért cserébe. Balatonfüred híres rajongójáról-lakójáról, Jókairól nevezték el; ki nem hagynám, pedig több tucatszor megjártam már. Aztán megint kód, megint ereszkedés – az „Aranyember útján”, egészen a Keresztig. A kilátás (kell-e mondanom?) pompázatos, készítünk csapat-fotót is, meg gyönyörködünk Tihany panorámájában.

Jöhet Balatonfüred, nem kevés aszfalt, de a végén – túl a Vörös-templomon és a hófehér református templomon – ott vár a Papsoka-templomrom. Ami majdnem pontosan féltáv, az ötvenes túrák rajtja vagy célja. Nekünk pedig frissítőpont, mennyei dinnyével, pogácsával, hogy aztán újult erővel folytassuk.

Észak-nyugati irány, a Hidegkúti-séd partján ereszkedünk, itt az Evetes-völgy. Kódot írunk, ahol futó lányka előz (ma más sokadszorra). A Hajagos-völgyben aszfaltutat koptatunk, szerencsére nem tart túl sokáig. Bal kanyar, emelkedők: Kis-Gella, Nagy-Gella! Újabb kód, újabb ereszkedés. Feri számolgat: jó volna elérni Zádorvárt még világosban! Az 61, 7 km-nál lesz, sűrűn benőtt szakasszal – jó lenne látni...

Meghúzzuk a tempót, a lánykát – sokadszorra – visszaelőzzük egy emelkedőn, mire kicsit kifakad: „Jaj, ne, már megint?!” Mi tagadás, jót derülünk: a csapat legfiatalabb tagja 44 éves, de vannak ötven-hatvan felettiek is. Nem vonunk meg magunktól egy kis büszkeséget: lám, a rutinos öregek… Ez az érzés aztán csak fokozódik a következő látnivalónál: a Cseri Kastényhotel udvarára érkezünk, és embereket előzünk kocogva.

-  Maguk meg hová sietnek?

-  Badacsonyba…

-  Aha! Persze!!

-  De hát tényleg oda megyünk!

-  És honnan jönnek?

-  Pétfürdőről…

-  Persze!!...

Mit lehet tenni? Folytatjuk utunkat, a hangulat rendkívül jó: ehhez mérten szépen fogynak a kilométerek is. Róka-hegy, Hosszú-hegy, és Feri csak csóválja a fejét: igen korán, bőven világosban Zádorvárnál leszünk!

Ildikó javasolja a forrást: kis kitérő, finom vízzel. Most is érdemes megfogadni a tanácsát: remek hűs nedűvel és a Zádor-kút látványával gazdagodva vághatok neki a lépcsőknek. Ezek visznek fel Zádorvárhoz: frissítés és pecsét, meg egy kis szusszanás. No és persze a várrom látványa! Az is remek – de a távozáskori panoráma még ezt is lepipálja. Messze, nagyon messze tévedhet a tekintet: a Balaton túlsó sarkáig, aztán Siófok környéke, Tihany, és a túlparti völgyhíd is ide látszik. Alattunk meg Pécsely és a nevét viselő medence tekinthető meg.

Így érkezünk a Halom-hegyhez, a Kossuth-kilátóhoz: hetven kilométernél járunk, zoknit cserélnék már – de igen erős a szél, huzatos a tető, így elhalasztom 75-ig. Süti jár a pecsét mellé, és ereszkedünk is le a tanösvényen. Hármas lánycsapatot érünk utol, Ildikó ismerősei: együtt folytatjuk tovább egy ideig. Kisebb tévesztés, de csak pár méter, és egy sötét erdőbe érkezünk. Mindenki lámpát kapcsol; ennek is eljött az ideje. Az erdőszélen, az illatos rétek mentén aztán gyönyörködhetünk Óbudavár és a távolabbi kis falvak fényeiben, mielőtt betérünk a sűrűbe, és nekivágunk a kaptatónak. Itt volt valamikor Herend falu; a templomromot most a sötétben persze nem látjuk. Kerítések mentén ereszkedünk, és hamarosan Szentantalfára érkezünk be. Timi fogad újra, meg remek bográcsos meleg étel. Paprikás krumpli, többféle kolbásszal, pikáns ízzel: jóízűen falatozik mindenki, szusszanunk egyet: tíz óra múlt. Pótlom a zoknicserét, üdvözöljük a később érkezőket, de indulunk is.
 A falu alatt ballagunk: kutyaugatás, tücsökciripelés. A focipálya után feljutunk a Tagyon-hegyre, és ez többszörösen is ismert nekem: a szakasz, az irány, és a sötét is: Óbudavár éjjel 20 TT, kétszer is megvolt. Vállalom hát a csapat vezetését, keresztül a szőlőkön, zegzugos utakon, egészen a Hegyestű parkolójáig. Gábor, harmadszorra: a huzatos helyre való tekintettel beöltözve, de ő is kínálgatva fogad. Kóla, ropi-félék – és házi készítésű konyakmeggy, huh. Aztán kis kocogás lefelé, majd kitérés és visszatérés az aszfaltra, közben megint kód. Leérkezünk az útig, letérünk, jöhet a hosszú egyenes. Monoton szokott lenni, de a társaság kiváló, beszélgetünk, nevetünk és észrevétlenül haladunk. Az idő kiváló: szál pólóban megyek, bár néhányan felvesznek ezt-azt. Több futó is megelőz, ifjú titánok… mindenkit visszaelőzünk előbb-utóbb, és persze nagyon élvezzük. Hamar felbukkan Kővágóörs, átvágunk rajta, a rutinos többszöri teljesítők mutatják a szép kialakítású kutat: itt kell bélyegeznünk. Aztán aszfalt, egészen Kékkútig. Itt változás van: nem a Theodora-forrásnál, hanem kicsit beljebb, a faluban találunk rá a bélyegzőre.

Átkelünk a békésen alvó kis falun – már holnap van – és irány a távolban látható, kivilágított tornyú salföldi templomocska. Major, ellenőrző- és ellátópont. Lucullusi lakoma, komolyan… Házi sonka, kolbász és szalonna sajttal, zöldségekkel – vagy házi lekvár, mindenféle édes finomságok, remek fröccs, de még kávét is főznek valakinek… Nem is könnyű útra kelni. Eszünkbe jut azonban az Örsi-hegy, és ez kellemes motiváció: az utolsó komolyabb akadály, amit még át kell ugrani. Meghúzzuk a lépteket, haladunk párhuzamosan a zölddel, és most nem bánom, hogy a Tóti kúpja ezúttal kimarad. Aztán letérés, szőlők mentén, homokos talajon, és itt az Örsi-hegy. Nem is volt vészes… felfelé. Az ereszkedés azonban komisz: meredek, csak óvatosan! Nem történik baj, szépen leérkezünk a szőlők közé, és itt már többen lekapcsoljuk a lámpát: pirkad. Kanyargunk kicsit (ahogy az szőlőkben gyakori), és aszfalt jön. Innen már végig. Át Badacsonytomajon, ki az országútra, és itt már egészen világos van. Gyönyörködünk a hatalmas hegy masszív tömbjének látványában, de látjuk persze a Gulácsot és a Tótit is.

…Aztán Badacsony, végső cél! Beérkezés öt előtt, ahogy szerettük is volna. Edina a célban, egy sátorban fogad, nagyon szép jelvénnyel, oklevéllel, kitűzővel, és nem marad el a gratuláció sem. Részünkről pedig az öröm: újabb kiváló túra, amit teljesítettünk, és az időnkre sincs okunk szégyenkezni. A vége 22:35 lett úgy, hogy tényleg kellemesen, beszélgetve, jó hangulatban tettük meg ezt a távot, élve a sok szépséggel, finomsággal, pihenőkkel. Köszönöm a csapatnak, hogy részese lehettem: szívesen máskor is!

Káli tényleg! 60 TT - ahogy én láttam...

Káli-medence… valódi tavaszi, mediterrán hangulat, lenyűgöző panorámák és felejthetetlen táj. Remek útvonal-vezetésű teljesítménytúra, ahol a még jobb eredményt maga a természet nehezíti… Pusztán azzal, hogy folyton megállásra, nézelődésre, fényképezésre ösztönöz.

Vannak olyan tájak hazánkban, amik még a legszebbek között is kitűnnek sajátos, egyedi hangulatukkal. Ahová még erősebb a vonzás, a visszavágyás érzése… ahol a szokásosnál is jobban érzem, hogy de jó megint itt lenni! Számomra a Balaton-felvidék és a Káli-medence ez az a táj. Így hát nem is volt kérdéses, hogy a tavalyi pazar túra után ismételni fogok. Ezúttal Zoli öcsémet is magammal tudtam invitálni, Laci pedig a harmincas távot célozta meg. Hogy a családi kör teljes legyen, 15 kilométeren pedig feleségem és pici lányom indult, két másik gyerekes csapattal együtt. Így hát szépen kiderült, hogy itt bizony mindenki megtalálja a maga helyét…

A hosszú táv résztvevői héttől indulhatnak: élünk is a lehetőséggel, és gyors leparkolás és szerelvény-igazítás után neki is vágunk Ábrahámhegy utcáinak. Szerencsére nem sokáig koptatjuk az aszfaltot, gyorsan kiérkezünk a még csak ébredező házak, nyaralók után a kellemes erdei ösvényekre. Kissé friss az idő, de megreszkíroztam egy papírvékony mellényt a póló fölé. Ez meg is felelt a szokásos ajánlatnak: akkor öltözöl jól, ha az első pár kilométeren fázol!

Tényleg így lett: az első ellenőrző pontnál, a salföldi pálos kolostor romjainál már teljesen elegendő volt ez a holmi – ekkor jártunk 2,7 km-nél. Kedves hölgyek, egy finom Trudi, és jöhet az emelkedő! Az Örsi-hegy kissé trükkös: nem szokták a „klasszikus” tanúhegyek között emlegetni, könnyű megfeledkezni róla – pedig meglehetősen magas ez is (304 méter, míg pl. a Hegyestű 334 m). A tetején aztán megint csalóka, mert itt találkozik a piros sáv (amin feljutottunk mi is) és a Balatoni Kék – amire átváltottunk. A kettő kereszteződése sarkosan történik: könnyű eltéveszteni. Aztán az ereszkedés persze már flottul megy – jó nagyot lehet itt szaladni! Figyelni persze kell, mert technikás a terep: gyökerek, kisebb-nagyobb kövek teszik érdekesebbé az utat. Aztán szőlők közé érkezünk, némiképp homokos a talaj: az előző napok esői megáztatták ugyan, de inkább javítottak az állagán. Kiválóan lehet tehát haladni, előzünk is. Zsákokon libegő kabátok, pulóverek erősítenek meg már itt az öltözködési döntésem helyességében… Aztán zöld sáv, amiről hamar zöld háromszögre váltunk, de már előbb láthatók a csúcs tetején a kis hangyák. Igen, megyünk mi is, fel a Tóti-hegyre! Meredek kaptató – de minél többször felmegyek rajta, annál rövidebbnek tűnik. A tetőn a kilátás azonban nem tud unalmas lenni.

Igen, ez pontosan 360°, mindenféle kilátó nélkül. Talán ha szobányi hely fogad odafent – és a hátborzongató panoráma. Észak? – akkor Haláp, Hegyesd, Csobánc és Káptalantóti. Kelet? – Káli-medence, Fekete-hegy… Dél? – naná, hogy a Balaton, meg az Örsi-hegy. Nyugat? – szemben a Gulács, jobbra a Szt. György, balra a Badacsony hatalmas tömbje, messzebb Szigliget és a Keszthelyi-hegység. Térkép e táj, de mégsem… Minél többször bejárom, annál ismerősebb, kedvesebb. Hej, de nehéz innen lemenni! Úgy értem, lelkileg: a technikai része nem vészes, bár van az a tempó, ahol nagyon figyelni kell. Mint most is, hát persze…

És itt a zöld, újra, hamarosan az Aligvári major közelében kanyargunk, Tamással üdvözöljük egymást. Pompás erdők, gyönyörű zöldek, remek szűk erdei ösvények. Aztán kavicsos út jelzi a falu közeledtét, és már érezzük is a Természetvédelmi Major állatainak a… közelségét. Salföld, a bájos falu, amit most inkább csak súrolunk: az ellenőrző pont után északnak kanyarodunk, a már említett major mentén.

Előbb azonban frissítünk a pecsételés után: friss pogácsák és míves szörpök között válogathat a túrázó. Mellény is le, hajrá, tovább, bégető bárányok mellett, át az úton, ahol két órája érkeztünk kocsival. Igen, idáig kb. két órát terveztem, jól állunk, tesó, tíz perccel beljebb is vagyunk!

Kékkút első házainál üdvözöl a tábla – bár a település nevét csak később árulják el. A szépen felújított házak között ballagunk, de hamarosan ki is kanyarodunk közülük. Mélyút, majd szőlők. Kari bácsié (a túra névadójáé) is, igen, befordulunk jobbra. Lekaszált gyümölcsös, hajladozunk a meggyfák között, a padok most (még) üresek, zenész sincs. Hiába, koraiak vagyunk. A kézzel épített kilátó alatt szívélyes kínálás: almalé, bor vagy fröccs? Liba- vagy disznózsíros kenyér? Esetleg sajtkrém, snidlinggel? Én ez utóbbira voksolok, és hűs fröccsel öblítem le. Aztán tovább, északról, jobbos íven kerüljük a Kékkúti-hegyet, de közben balra is ki kell tekintgetni. 

Meg előre, meg jobbra… Repceföldek alattunk, a dűlőúton bicikliseket vehetünk ki, mi is oda tartunk. Idén ugyanis nem a műútig vezet le az útvonal, méhek telepítése miatt. A Theodora ásványvíz-üzem melletti forrás tehát kimarad, megyünk pár métert a zánkai úton, és letérés, balra.

Az aszfaltfestések itt is segítenek, mint sok más helyütt a túra során – azonban a Kerekikáli templomrom miatti letérést nem szalagozták ki. Vagy „jótét” kezek leszedték talán? Tavalyi emlékeim alapján megyek jobbra a kis fahíd előtt, öcsém bizonytalankodik, de mutatom neki a track-et a készülékemen, és az már meggyőzi. Át a vetésen, a kis dombra – ahol a rom található. Meg szalagok is: itt már megvannak, megnyugodhatunk. Hajrá, fel! Kis domb?! Lihegtető emelkedő, de segítenek a gyökerek, sár sincs, fent is vagyunk, itt az önellenőrző pont, bélyegzővel. Meg a kilátás, ha már megdolgoztunk érte, hát persze! Megyünk vissza a fahídhoz, közelítjük Mindszentkállát. Lányok jönnek szemből: rájöttek, hogy Kerekikáli kimaradt nekik…

És a falu, itt is ízlésesen felújított házikók, porták, szép a szemnek. A föléjük magasodó hegy pedig megkoronázza őket – vonzása szinte mágneses. Ki nem hagynám, ha EP se lenne rajta (de van, persze). Előbb azonban meggyőzöm Zolit, és megnézzük a Kisfaludi romot is: tényleg kis kitérő, és tavaly elmulasztottam.

Aztán jöhetnek a lépcsők! Én nem számoltam meg, de leírások szerint 277 bazaltlépcső visz fel, meg még 24 falépcső. Hát, én elhiszem, de akár ötszázat és elhinnék… Aztán még egy kis laza kanyar, itt a kereszt – és a pontőr. Húsz kilométer, harmad-táv! Fotók, letekintés a falura, a templomtorony kis makett csupán, a Fekete-hegy meg jó messzire van – hogy a Hegyestűt ne is említsük. Vagy mégis? Végig fogjuk járni ma még azokat is! Na és a hátunk mögött? Hát persze, meg ne feledkezzünk a Tanúhegyek méltóságteljes vonulatáról se!

Fantasztikus sor, a sok ismerős tető látványa megkapó. Nincs itt kilátó, de szükség sincs rá – a Kopasz-hegy (nevének megfelelően) teljes panorámát kínál. Nehéz megválni tőle, de visz le a kanyarodó út, visszaérkezünk a kezdőponthoz, aztán el a falu mögött, majd a temetőnél el is hagyjuk. Ez már az Országos Kéktúra vonala, ez visz el a következő látványossághoz, a szentbékkállai Kőtengerhez.

A parkolónál már tudjuk, hogy itt nagyüzem lesz, és valóban: sok-sok turista, kiránduló sétálgat itt, mi meg gondosan ügyelünk, hogy az OKT vonalát tartsuk, és ne térjünk át a tanösvényre. Sikerül, és ezzel csendesebb, nyugodtabb szakasz jut számunkra. Igaz, így az Ingókő kimarad, de ekkora tömegben nem is bánjuk. Megcsodáljuk a természet eme különös alkotásait, és leereszkedünk, be a faluba. Itt vizet kell vételeznünk, figyelmeztetem öcsémet: 15 kilométernyi szakasz jön, forrás és ellátópont nélkül! Nem látunk közkutat, majdnem fordulnánk is vissza, be a faluba, de egy hazaérkező hölgyet megszólítok, aki igen kedvesen ellát bennünket friss, hűs vízzel – köszönet érte! Így jóval nyugodtabban folytathatjuk utunkat, elérjük a Velétei palotaromot, ereszkedünk. Fiatal páros, szemből, szépen kisminkelt leány a párjával: jó irányba megyünk a Fekete-hegyre? Meglepett csend után mondom: hát, mi is oda megyünk… Ó! Akkor mi rossz irányba tartunk? Hááát, szerintünk: igen! Mutatom a térképet a telefonomon, meggyőzöm, megfordulnak.

Az OKT után sárga sáv és sárga háromszög hivatott felvezetni a Keleményes-kőig. Túlzás lenne sűrűnek nevezni a jelzéseket, de aztán csakugyan odajutunk. Szép erdős részek váltják fel az addigi aszfaltot, és a hűvös is jól esik. Mert ekkor már nyári melegben túrázunk, és ennek megfelelően osztogatjuk be vizünket is. Körkapcsolás: a lányok köszönik, jól vannak, Salföldet is elhagyták már, Laci is szépen tolja a harmincast, szóval, mindenhol fogynak a kilométerek.

Nálunk is: egy szalagozott jobbos után megkezdjük a meredek kaptatót, és megérkezünk a fent említett Keleményes-kő oldalába. Lélegzetelállító! Elsősorban a panoráma… de azért egyet szusszanni is jól esik, mondjuk így. Aztán tovább, fel, de már kevésbé húzós szakasz, és meglátjuk az Eötvös Károly-kilátót. Vékony gyerekhangok: a Káli-túrán tetszenek lenni? Maguk a negyedikek! Mosolygok, megismerem őket tavalyról – és igen, idén is a finom, roppanó alma jut osztályrészül tőlük. Annyira kedvesek! Jöhet a kilátó, a panoráma, és tovább, le a Kéken megint.

Rétek és legelők, ligetes-fás részek, bokrok és néhol lápos környék. Dalolnak a madarak, némelyik ismerős – többsége sajnos nem. Hallgatni persze szívderítő így is. Két kisebb tavat is mellőzünk (Monostori- és Kálomisz-tó), de inkább csak sás és nád, amit látunk, meg a közepén egy kis vízfelület. A vízről most a beosztás jut eszünkbe, és egyre óvatosabban bánunk vele. Pedig kell, meleg van, komoly meleg. Birkanyáj és pásztoruk bukkan fel, szerencsére a kutya is békés: elmegyünk közöttük, jó napot! Közeledünk Kapolcs felé, de el nem fogjuk érni: az Alsó-erdő hegyes visszafordítójánál bélyegezünk magunknak, és jobbra le: irány Balatonhenye! A sárga kereszt, háromszög, majd sáv után szalagozás „térít le” balra.

Felmegyünk a Magyal-tetőre, lábunk alatt teljesen kopár a föld: kijárták-lelegelték a birkák. A fákon sűrű szalagozás, alacsonyak, néhol mélyen lehajolva kell menni. Betonút jön, jobbról egy kő-feldolgozó üzem, és máris bekanyarodunk Henyére: 40 km, kétharmad táv. Református templom, jobb kanyar, kocsma. Itt OKT-bélyegző is van, de pontőr is – csokit ad, és pecsétet. Ami még nem sikerült eddig: meggyőzöm öcsémet a hűs fröccs erejéig. A kellemesen frissítő balatoncsicsói nedű még őt is meggyőzi…

Aztán nyomás! Mármint a kék közkútnál: végre friss víz, tankolunk a kulacsba, víztasakba egyaránt. És indulhatunk réteken, mezők mellett tovább, Monoszló jön, igen hamar kijutunk belőle, emelkedünk, hosszan. Húz fel a hegy! Sárga, majd megjön a kék is – de ez a kék már nem az OKT, hanem a Balatoni Kék. Műút, autók, motorosok, nyüzsgés: igen, újabb populáris célpont: megérkeztünk a Hegyestűre. Itinerünk egyben belépő is, mehetünk tovább a kapuban, aztán fel a lépcsőkön. Meg újabb lépcsőkön… és újabb lépcsőkön. És – tádámm! – a csúcs csúcsa, két vidám pontőrrel: a Hegyestű hegyén állunk; hagyjuk, hogy a panoráma elvarázsoljon, részegítő a látvány. Sport szelet, meg almalé, pár barátságos szó, és lehet is zúgni lefelé. A lépcsőkön még óvatosan, de az aszfaltot elhagyva gyorsabb tempót is engedhetünk. Órát nézek: hát, úgy sejtem-számolom, nem lesz meg a tavalyi 12:09-es idő – de nem baj!

Szólók és gyümölcsösök között ereszkedünk, zajos gyerekcsapatot előzünk, kicsit betársulnak ők is a futásba, nevetve. Aszfalt jön, nemszeretem fajta – főleg hogy forgalmas is. Ehhez mérten zajos és büdös is, alig várjuk a letérést. Ami megint a kéken történik, és ez visz elég sokáig – konkrétan majd Kővágóőrsig. Erdők között járunk, telefonok megint. Pici lányom és feleségem a célban, szintidőn belül, ez igen! Gratulálok nekik, Laci is már a fülöpi kilátónál, rendben van ő is. Jövünk mi is! 

Lovasudvarnál jobbra, gépek között a réten a Sóstókáli romig. Itt is saját bélyegzés, vissza ugyanoda, és be a faluba. Kővágóőrsön (ma már sokadszorra) igen szépen felújított-karbantartott házikókat láthatunk, meg a kővágók kezeinek munkáit is… Kiérkezünk a faluból, piros sávra váltunk közben, ezen haladunk dél felé, néhol egészen szűk ösvényeken.

Aztán szalagozás visz le róla egy időre, kis emelkedő, és itt megint egy kilátó! Hányadik is lehet ma már…? Ráadásul a mívesebb fajtából: igen szép vörös kövekből építették 2001-ben, Millenniumi kilátó néven. Úgy tudom, innen lehet a legnagyobb víztükröt látni a Balatonból. Mindemelett pompás rálátást kínál a Tanúhegyekre és a Káli-medencére is, és természetesen az úticélunkra is: alattunk Révfülöp.  Oda lépcsőkön ereszkedünk le, és a végén – nyilván – aszfalt. A befutó változott tavaly óta, átkelünk az út és a vasút felett, és üdvözlő családtagjaim mellett beérkezünk a célba, a Hotel Révfülöp udvarára. Oklevél, kitűző, gratuláció – hát ez igazán szép volt! Lenyújtunk, és csak most nézek órát: hoppá! Hát tévedtem; nem is kicsit. A vége 11:22 lett, vagyis 47 perccel jobb a tavalyinál. Nagy az öröm! Mindenki elégedett, kislányom sokáig meséli élményeit, és már tudom, hogy a jövő évi naptáramban megint van egy fix pont.