Balaton 50 TT - ahogy én láttam...

Balatoni nyár – de nem a vízparton. Vagy mégis? A Felvidék lenyűgöző táj, és egészen más és más arcát képes mutatni pár kilométernyi távolságok megtétele után is. Hegyek és gerincek, erdők és völgyek, sok-sok kilátó – és igen: mindig ott a víztükör is! Kit ne ejtene rabul? Balaton 50: negyedszázados teljesítménytúra, nagyszerű élmény volt!

Egy héttel az embert próbáló Tanúhegyek 100 TT után megint a Magyar Tenger csodáiban gyönyörködhettem. A Balaton 50 már évek óta vonzott, de eddig nem sikerült eljutnom. Most Réka, Márk (és ismerőse, Andi) társaságában négyes csapattal érkeztünk Balatonfüredre, a vasútállomásra. Nyüzsgés, induló túrázók, egy kis parkolási küzdelem – és már meg is van a nevezés, indulhatunk! Sok fejtörés után csak pénteken döntöttem el: bevállalom az ötvenes távot – aztán a (hellyel-közzel begyógyult) talpaim majd úgyis eldöntik: kibírják-e? Társaim is ezt a távot kezdik meg; átbújunk a sínek alatt, aszfaltot koptatunk a zöld sávon – és már itt is a vörös templom, ahogy a helyiek hívják.

Hamar bepótoljuk az elmaradt rajt-fotót, és megérkezik a Balatoni Kék jelzés is. Egyelőre fonódnak, de aztán kifelé tartunk a városból, és már csak a kék… csak a kék. Ma még sokat örülhetünk neki, ami jó hír: a Kék Balaton 100 TT végképp meggyőzött tavaly róla, mennyire fantasztikus útvonal. Jöhet az első emelkedő! Nem akármilyen helyre: a Tamás-hegy magasodik felettünk, aminek oldalában egy remek kilátópont vár. Felszuszogunk a lépcsőkön: itt a kereszt, megállni kötelező! Leginkább persze visszafordulni, gyönyörködni, csodálni az alant elterülő tájat.

Aztán folytatjuk, felfelé, de ez már könnyebb, és több pad is pihenést kínál a feljutóknak: az Aranyember tanösvényen járunk. Mi ezekkel persze nem élünk: hamar fel is bukkan a lombok között a Jókai-kilátó. Első ellenőrző pont, pecséttel – és… kitűző?! Igen, extraként kapom a mosolygó pontőrtől: az Eötvös-emlékév tiszteletére ezzel a meglepetéssel gazdagodunk.

Meg persze a fenti pompás panorámával: első mai kilátó, második kilátópont. A Balaton és Tihany látképe így is pazar, de Márk remek telés fotóján egészen különleges nézőpontban varázsol el.

Elköszönünk, és egy kis kocogással lazítjuk le az iménti emelkedőt. A kék jelzés lehoz Balatonarácsra, ahol időlegesen pirosra térünk. Nem sokat ereszkedünk, máris a temetőkapuhoz érkezünk. Újabb pontőr, újabb pecsét – bent pedig megtekinthetjük egy másik nagy tudós és természetjáró, Dr. Lóczy Lajos sírját.

Vissza az iménti úton, aztán a pataknál erős jobbossal újra az imént félbehagyott kék következik. No és a mai legerősebb hegymenet! A Péter-hegy megdolgoztat bennünket, de ismerem már őkelmét, így nem hoz zavarba az utolsó – legmeredekebb – szakasz sem. A tetőn szusszanás és némi fotózás: itt kilátó nincs, sajnos.

Semmi baj, lesz ma még, hajjaj! Lehet megint egy kicsit kocogni, aztán az ereszkedés végén kibukkanunk a fák közül. Csopak felső peremén vagyunk; ha valakit ez a látkép nem nyűgöz le, akkor szerintem semmi… Szőlők, házak, víztükör. Előttem, alattam; mindenütt.

A Tamás-hegynél Réka kicsit lemaradt: azóta hármasban megyünk. Mesélek sokat a fiataloknak a Kék Balaton 100-ról, és biztatom is őket, merthogy töprengenek rajta… Kiváló alkalom első százasnak, úgy gondolom – de hadd döntsenek ők, persze. A táj és az útvonal pedig mindent megtesz, hogy engem igazoljon… Lám, máris itt a Plul-malom szépséges épülete!

Aztán átkelünk a reggel már megjárt műúton: Csonkatorony és balos, fel. Mindig visszanézek az itteni temetőtől is: mert érdemes, mondjuk így…

Egészen a hegytetőig emelkedő jön, megint. A Csákány-hegy megmászása nem nehéz, ellenben nagyon hangulatos, barátságos erdei élményszámba mennek mindig. Olyan jó itt! Annyira szeretem… Nem tudom megmagyarázni, de itt, az Endrődi-kilátóig egyedül szeretek lenni. Ami aztán hamar fel is bukkan, a padon a pontőrökkel. Előbb a kilátás! – mondom, addig csak ledobom a zsákot. Nem is bánom meg: odafent kellemes a fuvallat, ideális hát-hűtésre.

Stílszerűen Balaton-szelettel kínálnak a barátságos pontőrök, de hoztak fel magukkal vizet is; köszönjük! Aztán tovább, lefelé! Megmutatom társaimnak a kék háromszöget: készültem erre is. Ha le kellene neveznem harmincas távra, akkor itt balra térnék. Mivel egészen jól érzik magukat a talpaim, folytatom előre. Túlságosan is előre: pár méterrel később a kék jelzés levisz erről a széles útról egy kis füves, keskeny ösvényre. Csodálatosan „benézzük” mindhárman a nagy beszélgetés közepette, és csúnyán elmegyünk tovább. Nagyon csúnyán: eddigi leghosszabb eltévedésem lesz, kétszer egy kilométerrel… Visszafelé aztán két futót már mi igazítunk útba: ugyanezt a hibát ők is elkövetik.

Paloznak felé ereszkedünk le, bár a falut épp csak súroljuk a kálvária stációinál. Panoráma-úton megyünk itt is, irány Lovas! Már látjuk is a két közeli templomtornyot, de előbb pihenő. A Lovas Kikötőt már jól ismerem, és kifejezetten szeretek ide jönni. Pompás hely, ezúttal is EP-ként üzemel. Ötszáz forintos bón?! Egy ezrest fizettem nevezéskor… Viceházmesterre cserélem be a kis szelet papírt, és szusszanunk is egyet.

Jöhet Alsóörs! Meg a Somlyó-hegy, persze: hú, mennyi kellemes emlék fűz ezekhez! A kis kocsmához is, amit most – tekintettel az iménti remek fröccsre – most bizony kihagyok. A hegyet persze nem: kék háromszög, most már tényleg, kanyarogva – nagyon hamar a kilátó tövénél vagyunk. Fotók, majd pecsét, és zúgás le a túloldalon.

És persze nyomás vissza Lovasra: itt egy ilyen érdekes vonalvezetéssel oldották meg a track-et. Ott aztán elköszönünk a kéktől (piros, sárga és zöld is jut), és irány a Malom-völgy! A csodálatos Balaton-felvidék újabb gyöngyszeme számomra. Kiváló ösvény, gyönyörű fák és erdők, mellettünk pedig a csobogó patak… földi Paradicsom.

Itt már jól esik egy szendvics: eszünk-iszunk, és továbbra is örülünk a kiváló túraidőnek. Előző napokban alaposan lehűlt az addigi kánikuláról az idő: egészen ideális lett így. Aztán át a hídon! Hát persze. Már csak sárga sáv marad, majd megint piros, de az hosszabban. És a kedves ismerős: a Király-kút! Pompás vizével, hangulatos környékével felüdít, felfrissít, mehetünk is tovább!

Ez a „tovább” jelen esetben Veszprémfajsz környéke lesz. Addig visz fel a piros: továbbra is ezen morzsoljuk a kilométereket. Erdőkön át, rétek, mezők mentén – helyenként szép kilátásokkal a Bakony felé.

Érdemes-e kihagyni a Fajszi Kálváriát? Szerintem nem, és – bár EP nem lesz itt – társaimat is meggyőzöm. Főleg, hogy ők még nem jártak itt. És persze nem is bánják meg: a körpanoráma lenyűgöző, sok érdekes részlettel a már bejárt útunkra visszatekintve. Meg persze előre is: még egy kicsit megyünk észak felé, az ott Balácapuszta, ott fordulunk majd vissza.

Nem is vesztegetjük az időt, lezúgunk a faluba. Itt Ildi, Erzsi és Edu jön szembe: mindig jó találkozni velük! Váltunk pár szót (megtudjuk, hogy Réka már előttünk halad), és hamar odaérkezünk az említett balácai (római kori) romokhoz. Rövid pihenő, pár fotó, és visszafordulunk.

Fajszról kifelé menet egy kis kocsma is útba esik: hűs almafröccsel üdítjük fel magunkat, majd elhagyjuk a kis parkot és vele együtt a falut is. Aztán zöld sáv, majd zöld kereszt, piros kereszt… Átvezető szakasz, helyenként ilyen is adódik – de legalább remek beszélgetős széles utak; könnyen és jól haladunk. Aztán a piros keresztről letérés – de semmi jelzést nem látunk, kicsit túl is futunk. Végül csak-csak lejutunk a Koloska-völgybe, és persze hamar megvigasztalódunk.

Ebben jelentős szerepet vállalnak a kedves pontőrök, de amit kínálnak, az is. Terülj-asztalka: társaim gyümölcslevest kanalaznak, én ezt persze kihagyom. Remek kacsazsír vigasztal, amihez friss paradicsomot sózok, lilahagymával vegyítem. Hú, milyen finom! Ó, hogy még sütik is vannak?... Meg házi, saját készítésű meggylé? Jeges víz?!

…A Koloska-sziklák tövében-árnyékában haladunk megint csak észak felé. Megcsodáljuk a Hamvas Béla által is megénekelt hársfát, és követjük – újra – a pirosat.

Amihez aztán megérkezik a zöld is, ami biztos jele annak, hogy kezdődik. Mármint az emelkedő: mai utolsó kaptatónk. Ravaszdi, mert előbb csak altat, majd emelkedik, végül pedig: nagyon emelkedik. A sziklás utolsó szakasz megdolgoztat, remek érzés a tetőre jutni. Ahol aztán még mindig emelkedés vár, de ez már más fajta. A Recsek-hegyi Noszlopy Gáspár kilátó lépcsőfokairól van szó. Ide is érdemes felkaptatni: lehet még egy jól gyönyörködni a Nagy Víz látképén – Tihanyi-félsziget, előbbre Balatonfüred – és persze a hatalmas erdőség körös-körül.

Kiválóan elbeszélgetünk a pontőrrel-rendezővel. Sok érdekeset mesél, és ő sem enged el üres kézzel: szőlőcukor és víz is jut. Meg jó tanács: lefelé a sárgán figyeljetek! Hiányos, helyenként gyenge, öreg. Még így is „sikerül” egy-két helyen tévesztenünk, de szerencsére ezek aprók, és a hosszú lejtő amúgy is lendületet ad. Igen, innen Füredig már csak ereszkedni kell, és amikor leérkezünk a házak közé, már egészen oldott a hangulat. Fehér (református), majd vörös (katolikus) templomok, és itt a (már reggel is használt) zöld sáv.

Meg a Peron pizzéria és a rendezők. Oklevél, kitűző és kézfogás. Pecsét a füzetbe: Cartographia Kupa-forduló is volt ez az esemény. Kellemes beszélgetés, mosolyok és öröm. Kiváló ötvenes van mögöttünk (hihetetlen ár-érték aránnyal); gratulálunk Rékának is. És már el is döntöttem, mit írok be a jövő évi naptáramba erre a napra…

Sárkány-völgyi teljesítménytúrák - ahogy én láttam...

Mégis lesz idén tavasz? Virágos, napsütéses, madárdalos? Kicsit még saras, változékony – de reményt keltő, várakozós, üde? A Sárkányok Földjén minden ezt ígérte. Lépten-nyomon érdekességek, látnivalók, új felfedezések. Meg a kimaradhatatlan és lenyűgöző Balaton, hát persze! A Felvidék csodái, a sok fantasztikus panoráma – természetesen a hozzájuk tartozó kihívásokkal. És persze az Edunál már megszokott kedves és figyelmes rendezéssel… soha szebb ünnepet!

Március idusán Nemesvámos a cél, természetesen. A két évente változó túrák most is igen sokakat csábítottak ide. Négy fős összeszokott csapatunk sem hagyta volna ki az eseményt! Fél nyolc, villámgyors adminisztráció (hála az előnevezésnek), és máris útra kelünk. Laci öcsém 33-as távot választott, Réka (külön, saját tempójában), illetve Ildi és én pedig a maratoni távot kezdjük meg. Dani szintén, akivel a rajtnál összefutunk: csatlakozik hozzánk, és együtt is maradunk a célig.

A kevés aszfalt nyílegyenesen visz ki a faluból: fel a Gyűr-hegyre. Kellemes bemelegítés, bár közben kissé szemerkélni kezd az eső. Egyelőre nem vészes, bár a terep már így is eléggé saras. Hullámzik is, unatkozni nem kell – főleg, amint a pompás hóvirág-mezők közé érkezünk. Ha megkésve is, de megörvendeztet bennünket bájos szépségével a kicsi virág: de jó is látni ilyen hosszú tél után! Az eső harmadik nekifutásra is csak szemerkélésig jut – itt aztán fel is adja… Hosszú, egyenes meneteléssel jutunk fel a Som-hegyre, hogy aztán a Sárkány-völgyi elágazáshoz ereszkedjünk le. Ez most távválasztó pont: elköszönünk Laci öcsémtől, aki egyenesen folytatja, mi meg jobbra fel.

Igen, újabb emelkedő, vonalzó-rajzolta nyiladékokkal, csendes, még mindig alvó erdőkkel. A Nagy-Som-hegyen is kódot írunk (ez ma már a harmadik), és zúgás le, újra. Vadonatúj, null-kilométeres cipőmet tesztelem: a terep (mondjuk így) nagy segítségemre van ebben… Aztán kiérkezünk az erdők közül, tiszta a kilátás balra-jobbra: utóbbi irányban a Kab-hegy tűnik fel két tornyával. Tovább haladva meg a Balaton! Ott elöl, messze, nagyon távol. Á, jössz te még ma közelebb! Vagyis… mi megyünk közelebb, bocs.

Hidegkút bukkan fel, meglátogatjuk a kocsmát és pecsétet kapunk. Ma már nyugatabbra nem megyünk, így hát visszafordulva elhagyjuk a falut, és erdők jönnek megint; puha, ragadós talajjal, amit akár sárnak is nevezhetnék. Szerencsére nagy gondot nem okoz: nem az a ragaszkodó fajta… 

Közben a Hidegkúti-séd kanyarog jobb kéz felől, meg újra hóvirág-mezők maradnak el. Zoli és Gábor húz el mellettünk: lám, kiváló ez a terep – futni is lehet! Újabb kód, újabb kanyarok és hullámzás a völgyben. Ami jelzés nélküli – de kiválóan jelzett, hiszen mindvégig remek szalagozás segít bennünket. Így jutunk ki a Nagy-mezőre, ahol már többször is jártam, csak keresztező irányban. Ez bizony a Nagy Tó közelítése, már szinte érzem az illatát!

Kijózanító balos kanyar, északnak: a névadó Sárkány-völgy következik. Gyuláékkal futunk össze, és máris zöld kereszt, meg meredek ereszkedő jön. Itt a Sárkány-lik! Hatalmas, zöld mohás sziklacsoport: roppant méltóságteljes és tiszteletet parancsoló. Alatta-mellette jelentős csoportosulás: mindenki kódot ír. A létszám nem véletlenül nőtt meg hirtelen: innentől szembe-forgalomra is számítani kell. A 33-as távosok érkeznek észak felől, amerre mi igyekszünk. Felfelé, megint – merthogy a Recsek-hegyre kell feljutnunk. Jóval könnyebb a dolgunk, mint nekik volt: kelet felől komiszabb ide jutni – mi arrafelé megyünk le.

Előbb persze pecsételés, szelet müzlivel és egy kis füsttel. No meg panoráma, nyilván: felkapaszkodunk a szűk, meredek lépcsőkön a Noszlopy-kilátóba, hogy aztán a Balaton fenséges látványában gyönyörködhessünk. Remekül megfigyelhetjük Tihanyt is: jók ma a látási viszonyok. 

Jöhet az említett folytatás, ahol Timiéket előzzük, és letérünk jobbra a pirosról: a zöldön lehet kiváló tempót tartani. A húszasok is erre jönnek: jókedvű korosabb társaságot hagyunk el. Aztán balos letérés, és kis kanyargás után megérkezik számomra A Nap Csodája. Hallottam már róla, alulról többször is láttam – feljutni viszont először sikerült.

A Koloska-sziklák teljesen lenyűgöztek! Meg persze a panoráma, a mélység látványa és borzongató érzése… A fenséges kőtömbök másokat is elbűvölnek, látom jól. Túratársak állnak meg, fotózkodunk és ámulunk.

Végül pedig leereszkedünk a föld-fa lépcsőkön a völgybe, ami továbbra is festői és szívet melengető. Innen már végig együtt megyünk a 33-as távval. Kis menedékházhoz lépünk – ahol a pecséten kívül ebéd is dukál (bár dél még picit odébb van). Kiváló pecsenyezsíros kenyeret választok, de aztán a csipkebogyó-lekvárosnak sem tudok ellenállni. Bűntudattal távozom: ezeket hamarosan elég magasra kell majd felvinni… A Koloska-forrás és a patak látványa persze eltereli figyelmemet. Meg a hangok is: a csobogó patakhoz a cinkék vidám dala párosul – hej, micsoda tavaszi hangulat!

Péter-hegy, nyugati irányból. Aki próbálta, nem felejti. A Balatoni Kék jelzésén meredeken kapaszkodunk fel, és beleadok apait-anyait. Eszembe jut néhány közelgő komoly kihívás, és ehhez mérten vagyok magammal kíméletlen. A hegy ebben remek partner, de a befektetett energia meghozza a gyümölcsét. Közben Veráékkal találkozom, de ez nem az a beszélgetős szakasz… Majd fent, a tetőn!

Ahol aztán – lám, meglepetés! – Laci öcsém mosolyog. Négy fős alkalmi csapatuk itt tart most, és élvezik a ragyogó napfényt, a kilátást – és hogy feljutottak. Mi hárman is pecsételünk, majd nekilódulunk. Hatalmas jó érzés az ereszkedés: megnyomom most is a tempót, és közben figyelem az új cipőt. Minden futó lépésem, kanyarodásom egy-egy élmény benne! Kicsit el is vétem az irányt, és majdnem berohanok egy vaskapun – de gyorsan korrigálok.

Csopakra érkeztünk! Ákosékat üdvözlöm, és Kék, továbbra is – végig a település felső „élén”: az Öreg-hegy alatt. Minden lépés élmény: a hatalmas víztükör alattunk, feljebb meg oromfalas présházak, szőlők; míves épületek és rendezett porták. Ereszkedés és máris itt a Plul malom: Ildivel a nyári Kék Balaton 100 TT emlékeit idézzük fel…

Adriennel váltunk pár szót, majd átkelünk a 73-ason és a Csonkatorony mellett átvágunk a kis parkon. Egészen sokat ereszkedünk lefelé, míg elérkezünk a Luki drinkbárhoz: újabb EP, frissítéssel. Roppanó alma és kupon jár: utóbbit kiváló Nivegy-völgyi rizlingre váltom, és felidézem magamban a – szintén feledhetetlen emlékű – Szentantalfa környékét. A simogató napsütésnek engedve pólóra vetkőzök, ami azért elég nagy változás az elmúlt hetek után...

Remek a társaság és a hangulat is, de menni kell. Húzzuk bele! Jöjjön a remek Csákány-hegy! Ősszel több túrán is felsandíthattunk az Endrődi-kilátóra – anélkül, hogy feljutottunk volna oda. Most pótolhatjuk eme fogyatékosságunkat, és meg is tesszük. A Péter-hegy után egészen laza menet, és elbűvöl a tavaszi környezet minden illatával, fényével és madárdalával egyetemben. A kilátó terasza pedig a panorámával: Istenem, én a Balatonnal soha nem tudok betelni!

Lent hátul megint pecsét, és jöhet az újabb ereszkedés. Elhagyjuk a kéket, szalagok vezetnek ismét – keresztezve a Tódi-mezőt, és annak néhol mocsaras-lápos vidékét.

Pirosra jutunk, ami a Király-kútig visz. Ennek felettébb örülök, mivelhogy innivaló terén meglehetősen csehül állok. A forrás aztán ezt a problémát kedvesen megoldja friss, hűs vizével.

A piros kör (majd pedig a szalagozás) a Nosztori-pihenőhöz visz. Pecsételünk, majd átkelünk újra a 73-as zajosan kellemetlen szalagján, és újból kellemes erdők csendje és békéje kíséri utunkat. Elágazásnál igazoljuk a letérést magunknak, és tovább, erdőkön át – hogy aztán a zöldön Veszprémfajsz közelébe jussunk. Parkerdő, újabb frissítőpont! Kedves fogadtatás megint – amihez ráadásul igazán különleges, kézi készítésű finomságok járulnak. Sós és édes falatok, hozzá remek forró tea… nem könnyű tovább menni innen, állapítjuk meg Gáborral, akivel itt futok össze. De vár a Kálvária-domb, nekiveselkedünk. Ez az irány jóval könnyebb feljutást engedélyez, mint a szembeni, amit már ismertem.

A kilátás itt is lenyűgöző: Felsőörs, Alsóörs – és persze a Balaton. Észak felé meg a cél: Nemesvámos tűnik fel. Leereszkedünk a stációk mentén, átjutunk a falun; kis aszfalt jön, de nem vészes, nem forgalmas. Jobbra megyünk, látjuk is a következő pontokat: Balácapuszta előttünk bukkan fel. Sajnos ki kell, hogy hagyjuk az ingyenes látogatási lehetőséget: pecsét és máris újabb pecsét. Ez már a Fajszi templomromnál: bizony, tényleg nagyon romos, állapítjuk meg. Visszatekinteni azonban itt is érdemes: a magunk mögött hagyott Kálvária-domb egészen pazar látvány. Akárcsak az ég alja, ahogy lassanként lebukik a nap...

Mezők mentén jutunk a római kori halomsírhoz. Végigjárjuk a kör alakú kő-építményt, de kód nincs. Ezt erősíti meg Józsi bácsi, Norbi és András is, akiket itt érünk utol. Nosza, pár kép igazolásul, és így együtt ballagunk be a célba. Ahol aztán kiderül, hogy „elfújta a szél” az utolsó kódot – de Edu fotó nélkül is hisz nekünk… Pazar jelvényt nyújt át a kézfogás és gratuláció mellé, meg szép emléklapot.

…Épp csak megcsodálom őket, és már írom is az újabb nevezési lapot. Igen! Ildivel elhatároztuk, hogy csinálunk még egy három és feles távot is (ha már itt vagyunk). Könnyebben múljon az idő, míg a többieket várjuk… Többségében Nemesvámost járjuk körbe, de Edina gondolt a terepre (és szintre) is… Kopjafánál, egészségháznál írunk kódot. Azazhogy: rajzolunk – itt ez az elvárás. Ildi szerencsére átvállalja ezt a feladatot, amit nem győzök köszönni… Aztán a Vízmű, már lakott területen kívül – és a reggel már meghódított Gyűr-hegy következik. Onnan ereszkedés vissza, még egy kód, és hátulról érkezünk. Utolsó EP-nk egy nagyon kedves szakaszon található: minden megszületett gyerek egy fát kap a kis ligetben, névtáblával. Edináék kislánya fájánál – stílszerűen – fácskát kell rajzolni, és így fejezzük be ezt a kis 38 perces körünket. És micsoda szép jelvény jár ezért is! Fehér szívecske, benne zöld sárkány. És az emléklap is sárkányos… Na, ha ezeket kislányom meglátja otthon…

…Épp csak megcsodálom őket, és már írom is az újabb nevezési lapot. Igen! Ez már tényleg a levezető futam, örömködés, poén és miegymás… Hatszáz méteres teljesítménytúra, kacagunk és indulunk is. Megkerülünk egy tömböt, és – végzünk is. Újabb emléklap, újabb kitűző… újabb sárkányok. És lám, Laci öcsém a sorban, a befutók között! Na, az időzítés nagymestere megint brillírozott! Réka is itt ül már… nekiveselkedünk hát a kiváló lencsegulyásnak, és igazán kellemes hangulatban köszönünk el mindenkitől.

Füredi ősz 20 TT - ahogy én láttam...

A Balaton (és a Balaton-felvidék) minden évszakban pompás élmény; érdemes idelátogatni. Ez az alap-mottója a rendező egyesületnek, akik télen és tavasszal is szerveznek remek túrákat ezen a vidéken. A Balatonfüred környékén (immár harmadszor) megtartott esemény meg is hálálta a bizalmat.

Ember tervez, Isten végez – tartja a mondás. Másfél héttel a túra előtt beneveztem a húszas távra kis feleségemet is, ám sajnos ezúttal nem tudott velem jönni. Szerencsére ifjabb öcsém ráért, kedve is volt: ketten keltünk hát útra. És hát akkor már maradt a húszas… erre készültem, és tavalyról is ez a táv volt ismerős. Az iskola előtt aztán kiderült, hogy sokan mások is így döntöttek: percekig tartott parkolóhelyet találni. Ez az érzés megmaradt a rajtcsomag átvételekor is: sorok kígyóztak, és újra örültem, hogy megkönnyítettem saját életemet (is) az előnevezéssel. Az ellátásra jellemző egyébként, hogy már itt a kezünkbe nyomnak egy Túró Rudit…

Ragyogó napsütésben vágtunk neki Balatonarács utcáinak: a valamikor önálló település megőrizte bájos, egyedi hangulatát Füred részeként is. Békés, csendes házak között haladunk a piroson, aztán a református templom közelében megyünk tovább. Majd jön egy hajtűkanyar, kis fahíd, ligetes pihenő – és máris előttünk magasodik a Péter-hegy. Nem csak távolról tűnik meredeknek: 900 méteren 134 métert emelkedik utunk: ez bizony 151%! Alaposan megdolgoztat bennünket – és ahogy elnézem, a többi túratársat is. Szerencsére a terep kifogástalan: eszembe jut a nyári Kék Balaton-túra, amikor itt (ellenkező irányban) szakadó esőben, felázott ösvényeken és sziklákon robogtunk lefelé. Most ugyanezen a kéken stabilan – csak lassabban – jutunk fel; erőfeszítéseinket a gyönyörű természet jutalmazza. Ahogy a nap folyamán még sokszor előfordul majd, vörös-szőnyeg érzésünk lehet: a tájra jellemző cserszömörce levelei keltenek egészen egyedi, őszi hangulatot.

Két kedves leány vár a tetőn pecséttel, sokan szusszanják ki magukat – kilátás azonban sajnos itt nincs, csak egy magassági pont. Sebaj, lesz majd az is; mehetünk tovább, jó érzés kipipálni ez első megmérettetést! Szép őszi erdők között veszítjük a szintet, kellemes futásra ösztönöz a szolid lejtő. Letérünk a kékről, szalagozott szakasz jön, kifogástalanul jelzett, figyelni sem kell. Itt is sok társat előzünk, hosszú balos kanyar, tisztás. Futó srác megy el, váltunk pár szót, örülünk a langyos őszi időnek. Innen remekül vissza lehet tekinteni ez előző szakaszra, és egyúttal előre is: lejtő, ligetes részek, pompás kilátások. Lentebb pedig már felbukkan a következő látnivaló: a Vadaspark kerítései és útjai – ahol a második ellenőrzőpont vár.

Nem csak pecséttel: a szerény táv ellenére is bőséges az ellátás, meg a választék is. Felnőtt túrázók pálinkát és forralt bort is kapnak, afféle szív- és lélekerősítőnek. De pogácsa is jut mindenkinek, meg forró tea – mindkettő igen kellemes. Kolléganőm köszönt rám: Vasvárról is jöttek néhányan; örülök a találkozásnak. Ifjú legény segédkezik az ellátásban; buzgó gondossággal tölt, szívélyesen kínál: jó érzés még nézni is. Nem ő az egyetlen fiatal: ezen a szakaszon együtt halad mindhárom táv, és sok gyerekes családot is látunk a tízesek között. Közöttük elvegyülve folytatjuk utunkat, ami a vadkerítések között vezet, muflonok és dámvadak mellett. Kipróbáljuk az egyik magaslest, ahonnét remek a panoráma, átkelünk a kis fahídon, aztán máris a Koloska-völgyben találjuk magunkat. A hasonló nevű sziklák és forrás mellett megyünk el, pihenő és erdei tornapálya pázsitja gyönyörködtet.
 

Meg persze az őszi erdő, a sok színben pompázó fák és bokrok látványa: november van, ajándék minden ilyen gyönyörű nap. Igaz, közben a napsütés fátyolfelhők mögé szorult, de a hőmérséklet nem csökkent, és a hangulat sem romlik. Északkelet felé haladunk, balról sziklák és a zöld kereszt-jelzés: itt köszönnek el a tízesek, a Hamvas Béla emlékhelynél. Ellenőrző pont is van itt; különleges cukorkákkal lepnek meg bennünket, az egyesület nevének  (BTHE) kezdőbetűivel.

Utunk lassan balra kanyarodik, hogy aztán egy nyílegyenes szakasz vigyen a túra legnyugatibb sarkáig. Addig azonban folyamatos, egyre erősebb emelkedő vezet fel a Recsek-hegyre, ami – trükkös módon – a végére durvul be. Igaz, ez utóbbi szakasz már csak kb. 100-120 méter, de határozottan meredek; mindeközben sziklás, technikás is. Jó fújni egyet hát a tetőn, ahol stílszerűen egy Balaton-szeletet választhatunk – meg egy kis további emelkedést is, ha szeretnénk letekinteni a Noszlopy Gáspár-kilátóból. Naná, hogy szeretnénk… ha már eddig eljöttünk: nem minden nap adódik alkalom megcsodálni a Balaton-felvidéket felülről. Balra a már bejárt részek, jobbra előttünk meg a ránk váró szakasz – induljunk hát, tovább!

Kereszteződés jön, elköszönünk a zöldtől (a harmincasok mentek arrafelé tovább), és lassan fél távnál vagyunk. Lejtős szakasz, a tó felé vezet, ritkás erdők, köves utak jönnek. Aztán kellemes ösvények, majd egy hosszú fűvel borított, imitt-amott egy-egy fával tarkított rét. Szinte szavanna-érzés fog el, de az itteni pont – és a forró tea – emlékeztet, hol is vagyok: ez a Nagy-mező. Iszunk egyet, elropogtatunk pár nápolyit is, és folytatjuk utunkat. Vízmű-telepet kerülünk, aztán aszfalt jön, Füred első házait érintjük. Nézd, tesó, balra az ott a Tamás-hegy – oda még felnézünk… Elhaladunk egy hatalmas tölgy mellett: a tábla szerint 300 éves, a térképem szerint „csak” 200.

 Sárga kereszt, majd újra szalag, és becsatlakozunk megint a zöld sáv jelzésbe. Balról a Lóczy-barlang lépcsője, itt megy fel a zöld háromszög a kilátóhoz; gyönyörű szakasz. Mi azonban kerülünk egyet, füredi házakat érintve megint a balatoni kéken találjuk magunkat: az „Aranyember útja” következik. Balatonfüreden Jókai igazán közkedvelt, mint ahogy ő is nagyon szeretett ide jönni. Egykori villája ma emlékház; húsz nyarat itt töltött (és itt vetette papírra az Aranyembert is). Az ő nevét viseli itt út, park – no és kilátó is, ahová történetesen igyekszünk. Felfelé vezető utunk kiindulásánál ropogós almát kapunk a pecsét mellé, és nekiveselkedünk a föld-fa lépcsőknek. A fokok nem szokványos méretűek, figyelni kell – pedig érdemes közben előre is tekinteni a felettünk magasodó kereszt felé. Néhány éve állították helyi kezdeményezésre, és igencsak pompás helyre került: az itteni kilátás lenyűgöző a városra és a Balatonra, meg persze Tihanyra is.

 Kattognak a fényképezőgépek, hatalmas plüss-oroszlán csal mosolyt az arcokra, aztán rövid szusszanás és folytatjuk az utat. Felfelé, mai utolsó emelkedőnk, a Tamás-hegy oldalában. Közben hol balról, hol jobbról érdemes a panorámában gyönyörködni – máskor meg az előttünk pompázó cserszömörce-ligetekben. Aztán az utolsó EP, a kilátó, kötelező fotó, a félsziget és a túlpart meglehetősen párába burkolózik, de így, sejtelmesen is igen szép.

Köves-sziklás a lefelé vezető út: hamar lehoznak a szalagok a kék új vonaláról, és visznek le a régire. Technikás terep, figyelni kell, de akár futni is lehet – tehát futunk. A panoráma lenyűgöző: előbb balra a Péter-hegy és a völgy felé, majd előttünk, lent a város látványa nyűgöz le. És a hihetetlen mennyiségű cserszömörce, szinte lángol a táj, üres telek sűrű bozótosában kanyargunk, már látjuk a sulit!

Még egy kevés aszfalt, kutya póráz nélkül, de nem bánt, hát persze. És itt a hátsó bejárat, udvaron át, nézzük csak, három-huszonkettő, szuper! Sikerült a tervezett három és fél órás teljesítés, sok-sok fotóval, ellenőrző (és ellátó) ponttal, kilátással. Szép kitűző és profi emléklap, forró tea… de a mákos tészta mindkettőnknek kimarad. Ebből Hatlépcsős lesz, tesó, sejtettük is. Gratulálunk a szervezőknek, mosoly a pici babának, majd IVV-pecsét és elköszönünk: nagyon szívesen jövünk jövőre is!