Í2 50 TT - ahogy én láttam...

Írott-kő kétszer: más-más úton, nehézséggel és körülmények között. Írott-kő, a Dunántúl (és Burgenland) legmagasabb csúcsa; egyszerre két Kéktúra kiindulópontja. Írott-kő kétszer, pár óra leforgása alatt, Nagyhéten, hóban és esőben. Igen!

Midőn e sorokat írni kezdem, az Ͳ teljesítménytúra résztvevői nagyjából elkezdték taposni azt a sarat, amit tegnapi teljesítésünk során ott hagytunk számukra. Ma ugyanis Nagypéntek van, amikor – hívő reformátusként – templomban a helyem, ami viszont kizárja a részvételt.

Zoli öcsémmel (aki hasonló megfontolások alapján döntött) egy nappal korábban, csütörtökön jártuk le az ötvenes távot: ezúton is köszönet a rendezőknek, akik ezt lehetővé tették! Természetesen minden méterét autentikus módon, az eredeti kiírás szerint tettük meg. Egyetlen kivétel az időpont: nem sokkal hat után zárjuk a kocsit Lukácsháza „hegyén”), a Csömötei kilátónál, és indulunk is.

Fejlámpa már nem kell, de nagyon világos sincs. Igaz, később se lesz: tudjuk, hogy egész napos eső vár ránk. Szerencsésebb esetben csak fél: a kedvenc meteorológusaim tizenegyre várják az égi áldást. Most kicsit szemerkél, de elhanyagolható: le is vesszük hamarosan a poncsót, sőt: a pulóver se kell. Holdfény Liget, jobbos és emelkedő, az út kiváló. Aztán letérünk a sárga sávról – és a kavicsról is. Csúnya világ jön: gépek által kijárt földutak, erdők között, majd mezők szélén. Ragad és csúszik, süpped és tapad. Kék kereszt csak imitt-amott; nagyon szerény. Van szalagozás is, de gyakran előkerül a Locus is. Főleg a patakmedernél! Itt tavaly eltévedtünk – most nincs gond, de tényleg ügyelni kell.

Továbbra is erdészeti gépek nyomai; evickélünk és óvatoskodunk. És gyakran szóba kerül a holnapi nap: ha erre még sok-sok eső ráesik, még szigorúbb lesz, biztosan. Újabb patak-átkelés, nagyon figyelni kell, megússzuk szárazon… Sár az emelkedőn, sár a lejtőn, a mezők szélén – végig a jelzetlen szakaszon. Aztán rátérünk a DDK-ra, és jelentősen javul a helyzet. Több az erdei ösvény, kevesebb a puha, átázott földút.

Azért még Bozsok előtt is megdolgoztat: inkább a gyalogút melletti vetés szélét választjuk. És beérkezünk a faluba – persze, megállnunk nincs miért a Tűzoltóságnál: tea és nápolyi majd holnap lesz itt. Helyette nagy kedvencünk, a Kerekes cukrászda vesz ki a ritmusból, pár méterrel később. Igaz, ez aztán rendesen: forró kávé és friss péksüti – most kivételesen megengedjük magunknak ezt a dőzsölést és időveszteséget.

…Azért csak óvatosan, tesó! Ezt fel kell ám vinni mindjárt az Írott-kőre… Neki is vágunk, kijutunk a Kőmosó-forrásnál a faluból, és jöhet a több tucatnyi alkalommal bejárt Bozsok-Írott-kő szakasz. Nem tudok ennél jobb, szigorúbb edzőpályát a környéken: hét kilométer, hétszázhúsz méter (amiben kb. 1,5 km lejtő is van). Az út megfelelő, sőt, hatalmas javulás az előzőek után. Az Óriások lépcsőjénél koros, de szép tempóban haladó túrázót köszöntünk, a pataknál pedig egy jó ismerősömet érjük utol: bizony, lassan már ő is „hetvenkedik”. De itt van, derűsen és remek egészségben – jó látni! Elköszönünk tőle – és a DDK-tól: a határmenti zöld következik (Vasfüggöny turistaút).

Ez bizony szigorú rész, megdolgoztat rendesen – igaz, fogy a szint is szépen. A fehér, apró határkövek mentén, mindvégig pontosan az osztrák határon, több helyütt szép kilátással haladunk előre, de itt már nagyon figyelünk, várjuk a Gyilkos sziklát. Ez ugyanis a 2. EP, ahol matrica fogadja majd holnap a társakat. Ezt most mi tesszük ki: ez is része volt a rendezővel kötött megállapodásnak. Jó érzés, hogy valamivel meghálálhatjuk a lehetőséget, így hát gondosan kötözzük ki egy fára, amit megfelelőnek ítélünk a célra.

Jó is egy kis szusszanás! Mehetünk tovább, és a csúcsra jutunk: esőház, majd a kilátó fogad. Fotózunk, fel is szaladunk: a második érintésnél szinte biztosan esni fog már – használjuk ki, amit lehet!

És forduló, jöhet az OKT – hiszen az is innen indul, akárcsak az iménti kék. Nagyjából harmad-távnál tartunk, kellemes kis ereszkedés vár ránk a következő kilométereken. Aztán kiderül, hogy mekkorát tévedtünk: a máskor köves, szilárd út most saras, csúszós – és hosszú szakaszon havas is. Hm… hát így azért más: lassabb, óvatosabb, nehezebb.

A Hörmann-forrás kedves látványa és remek vize felüdít; kulacsot is töltünk. Kék háromszögre térünk, gerincút jön: végig a Kendigek vonalán, a hegység jellegzetes tetőjén. Az utak egészen jók, de itt megérkezik az eső. Órára pillantok, hitetlenkedve: egy perc múlva tizenegy! Na, ezt eltalálták, dünnyög öcsém, miközben ő is bújik bele a poncsóba. Így érkezünk a Nagy-Kendig tetejére, ahol ismét önellenőrző pontot hagyunk. Ez is készen van, ereszkedünk, majd emelkedünk, és a Kopasz-Kendiget is magunk mögött hagyjuk.

Vöröskereszt, csúnya sárral és rengeteg farönkkel: gyanítjuk az összefüggést a dolgok között… Az Irány-hegy és az Óház felé azonban az OKT jó minőségű, szépen haladunk. A kilátónál azonban megbánjuk, hogy felmentünk (pedig ez ritka): a pompás panorámának még töredékét sem élvezhetjük az esőfüggönyön keresztül. Nettó idő- és energiaveszteség tehát, bosszankodunk.

Előkerül az esti hatos programunk gondolata, ami előtt nem ártana majd tisztálkodni, enni is… Húzzunk bele! Megtennénk, ha a Hétforráshoz vezető meredek ereszkedés nem lenne ilyen sáros, veszélyes. De az. Evickélünk tehát, óvatoskodunk, csúszkálunk. Továbbra is esés nélkül haladunk, és végre a forrás völgyében járunk.

A víz friss, a környék gyönyörű, de innen ugye csak emelkedni lehet… Most pláne: kedvesen idáig hoz le a túra útvonala, és fordulhatunk is vissza – igen, jöhet az Írott-kő, másodszor. Hajrá, rátérünk a zöldre, irányba vesszük a Zeiger-nyerget. Ebből az irányból jóval kisebb kihívás, mint szemből: még falatozni is lehet közben. Így érkezünk a Szikla-forrás völgyébe: a Kőszegi-hegység egyik leggyönyörűbb része szerintem.

Friss víz ismét, pár fotó, és emelkedünk ki a mélységből. Itt egy-két éve jó pár szép bükköt kivágtak, máig hiányoznak a szememnek. Kicsit arrébb viszont ennél is csúnyább látvány fogad: nagyon sok kivágott fa, hozzá a szétroncsolt, összejárt út, rengeteg fatörmelékkel. Nagyon szomorúak vagyunk: ez a szakasz eddig nagyjából megúszta a kitermelést.

Ennél is van rosszabb: a betonút közelében még sarasabb, még járhatatlanabb. Átevickélünk, lassan és morogva. Lássuk: 28 km, igen szerény 4,5-ös átlaggal. Öcsém beparázik: nem érkezünk haza! Na jó, akkor innentől utánégető és turbó üzemmód! Tempót váltunk, fittyet hányva az emelkedőnek, és megtoljuk. Megjön az OKT, majd a Stájerházak is – ezek után újra farakások, és a hozzá tartozó sár. Itt még a betonutat is teljesen szétvágták, nézd! Ezt vajon hogyan, mikor hozzák rendbe? Kivágott fák, még a jelzettek is, persze… rutinból megyünk. Itt a Hörmann-forrás, másodszor, némi hó és gyors vízvétel.

Tovább az OKT-n, egészen a kezdőpontig – az imént már jártunk itt, csak fordított irányban. Tudjuk tehát, mi vár ránk, és hát igen, az is fogad. Vagy talán még egy fokkal rosszabb: azóta még esőt is kapott, órákon át, és még ez is érezhető. Nagyon megtoljuk a végét, úgy érzem, feljöttem bele a felhőbe, a páratartalom alighanem 100%-os. Ehhez mérten látszik – vagyis nem látszik – a kilátó; alig tudok egy „bizonyító erejű” felvételt készíteni róla. Az mindenesetre szépen lejön a képen, hogy nem egy időpontban készült az előzővel… Megvan a második érintés is; kétharmad táv!

A pompás fenyves megborzongat, mint mindig – bár alig látok benne, olyan sötét. Futok lefelé, mint oly sokszor, az utat úgy ismerem, mint a tenyeremet. Csakugyan?! Ekkor jön a teljes mélypont, a tökéletes döbbenet. Totális erdőtarolás! Teljes erdőket tüntettek el január óta – akkor jártam itt, és akkor még megvolt... És „természetesen” hatalmas sár, brutális keréknyomok, sok-sok fatörmelék mindenfelé. Szinte holdbéli táj – a gyönyörű, sötét, méltóságteli erdők helyén. Amit én már ebben az életben aligha látok itt újra. Meg a többi kiirtott tarvágás helyén se.

...Kék kereszt a vadetető után, és nagyon csúnya sár. Futunk, cuppog és fröccsen, már minden mindegy-alapon. Hullámzik, megdolgoztat, de aztán csak-csak kijutunk a Hörmannhoz. Harmadszor, igen. Talán Hörmann³ is lehetne a túra neve, nemde? Át a parkolón, aztán be a rengetegbe. Fenyves, megint… annyira imádom ezt a szakaszt is. És hát Istenem, fogynak! Fogynak a pazar, gyönyörű részek. Félteni kell vajon, ezt is itt, például? Máshol is? Mindent kivágnak egyszer?... Zúgunk lefelé, és zúgnak a gondolataim is, annyira mélyen érintett ez a dolog. Szerencsére a terep jó, hiába szakad az eső, ömlik alá a talpaim alatt a hosszú lejtőn, nem okoz gondot.

Aszfaltút és parkoló, aztán az OKT-emlék és az esőház: ez is EP lesz, betérünk hát egy kanyar erejéig. Aztán a Szt. Vid-kápolna, ami alig látszik: itt is szinte felhőben járunk. Kilátás nulla, gyerünk, le a lépcsőn. Ide nézz! – szólít öcsém. Uhhh, nem hiszek a szememnek! Röstellem, de első alkalom, hogy foltos szalamandrát láthatok és fotózhatok. Nagyon gyönyörű példány, láthatólag jobban élvezi az esőt, mint mi.

Nem könnyű, de ott hagyjuk, és rohanás le, tovább, gyökerek között a mélyúton. Csoda-e, ha máris feltűnik Velem? Gyűrjük az aszfaltot is rendesen, de azért Kati nénihez betérünk – EP is (lenne) a Pittyes kocsma, meg azért egy kóla is jól esik. Aztán tűzés le, a kertek alá, jöhet újra a terep.

Kankalin, szinte kaszálni lehetne helyenként. Kiskertek, gyümölcsösök a sárga körút-jelzésen, amihez Kőszegszerdahelytől megérkezik a piros is. Kutya nincs, a virág rengeteg továbbra is. Vizenyős rét, és itt az Irtás-hegy is. Az emelkedője ravasz, hogy azt ne mondjam, komisz – de erre számítottam. Na jó, a sárra is, az előzmények után. Csak nem ennyire, nem ilyenre. Valami holdjáró ment itt fel, szerintem, vagy talán harckocsi. Embertelen, micsoda nyomokat hagyott a puha földön! Embertelen. Megküzdünk vele, feljutunk, a mosoly nem őszinte. Aztán elágazás, szaladnak a percek (meg mi is), nem tévedünk el, nem hibázunk ott fent sem.

Csömötei-hegy, kilátó; pici aszfalt és: beérkeztünk. Nem hogy a tavalyi 9:22 nem lett meg, de a tervezett-remélt tíz óra se. Annyira nem baj: a hatos programot így is elérjük, és a körülmények khm, hát nem voltak ideálisak. Hazafelé meg is osztom Rékával és Áronnal a tapasztalatokat: sok sikert holnapra! Volt itt ma minden; sok öröm, de bánat is. Kihívás és küzdelem tereppel, elemekkel, de legfőképpen az ember által itt hagyott nyomokkal. Nem volt könnyű, de annál nagyobb elégedettség, hogy elmondhatom: sikerült megint. Írott-kő, kétszer – egyszerre.

Í2 50 TT - ahogy én láttam...

Í a négyzeten? A szokatlan megnevezés az Írott-kő kétszeri meghódítására utal. Ami nem kis kihívás: a Dunántúl (és Burgenland) legmagasabb pontja a maga 883 méterével. A kétszeri feljutás pedig 230, illetve 445 méterről indul: mindezt a Kőszegi-hegység csodaszép tájain.

Pompás tavaszi reggel, ragyogó napsütés és virágzó fák fogadták a résztvevőket a rajtnál. A helyszín Lukácsháza, pontosabban a település feletti kis vonulat, a Csömötei-hegy, amin hét éve egy formás kis kilátó épült.  Innen indul a Sakura Egyesület által szervezett teljesítménytúra két hosszabb távja (a két kisebb, családosoknak ajánlott pedig Velemből). Zoli öcsémmel nagyjából tíz perc alatt a helyszínen voltunk (hazai pálya!), és pontban hétkor el is tudtunk indulni, méghozzá a mezőny elején. Egészen kevés betonút a szőlők-gyümölcsösök mentén, majd letérés, mezők. Hamar a Holdfény Ligethez érkezünk: ismerős az út az Őrvidék-Várvidék 100 TT-ről – csak kissé fura így nappali világosban… Jobbos kanyar, de a balost már nem vesszük be – elköszönünk a piros-sárga sávoktól. Azok Szombathelyre mennek tovább, mi viszont áttérünk a kék keresztre, majd szalagozott szakasz jön. Erdőket és mezőket hagyunk el, néhol figyelni kell: a Vizellős-patak átkelésekor jól jön a track is – majdnem elhagytuk az utunkat. Többször remek rálátás nyílik a Kőszegi-hegység vonulataira: szinte mágnesként húz bennünket. Egyszer még az Írott-kő kilátóját is megpillanthatjuk, ami pedig ritka dolog.

Nemsokára rátérünk a Kékre: ez a DDK, vagyis a Dél-Dunántúli szakasz, amin majdnem a végpontig menni fogunk. Most azonban előbb bevisz minket Bozsokra, ahol az első ellenőrző pont van – mindjárt rögtön ellátással. Iszunk is egy forró teát, és folytatjuk utunkat – már ez is elég volt ahhoz, hogy egy futó megelőzzön bennünket. Elérjük a falu végét, a kék kereszt kiindulópontját. Kedves ez a hely nekünk: edző-pályaként ide szoktunk jönni és felmenni (majd visszajönni) az Írott-kőre. Ez a „BIB”: Bozsok - Írott-kő - Bozsok: alig tizenöt kilométer a kéken, szerény 670 m szinttel… Ennek a távnak – most – csak a felét tesszük meg, az utolsó szakaszt nem is a kéken. Addig azonban a több tucatszori bejárás következik, aminek tényleg minden emelkedőjét és lejtőjét ismerjük. Trükkös ugyanis: a hegytetőre való feljutás közben másfél kilométernyi (komoly) lejtő is lesz majd… Előtte megküzdünk az Óriások lépcsőjével, megjönnek a fantasztikus Kalapos-kövek, majd a határ-menti zöld (Vasfüggöny turistaút). Elhagyjuk a borzongatóan szép Sötét-völgyet, és átkelünk a Bozsoki-patakon. Itt köszönünk el a kék jelzéstől, és a patakon újra átkelvén, nekivágunk a komoly emelkedőnek.

Az Írott-kő meghódításának utolsó szakasza ez: pontosan a határvonalon megyünk, kerülgetve a régi, 1922-es feliratú határköveket. Balról az osztrák erdők és kanyargó utak, jobbról a saját bükköseink. Aztán ember a láthatáron: lassan utolérjük, majd visszaelőzzük a bozsoki futónkat… jó érzés! Nyírfás, meglehetősen sűrű szakasz következik: látszik, hogy errefelé kevésbé népszerű feljutni a hegytetőre. Várjuk, keressük a Gyilkos-sziklát: itt önellenőrző pont lesz. Az Eberspanger- és Tündér-források jelzésénél meg is találjuk. A matricákat tartalmazó tasakot mi bontjuk ki, tehát még mindig elsők vagyunk. Aztán meglátjuk a fenyves erdő alsó vonalát, és tudjuk, hogy innen már nincs messze!
És valóban, felbukkan a kilátó jellegzetes tömbje a fák közül, tövében a pontőrökkel. Tiszteletre méltó a vállalkozásuk: szép napsütésben, de meglehetősen szeles helyen fogadják egész nap az érkezőket. Ropi és cukorka kerül elő, és amíg lepecsételik itinerünket, felszaladunk a már sokszor megcsodált kilátásért. A huzat persze itt még nagyobb, nem is vesztegetjük az időt. Elköszönünk, és megígérjük, hogy jövünk ma még egyszer.

Az Országos Kéktúra következik: annak első három kilométere, egészen a Hörmann-forrásig. Kellemes, laza ereszkedés, ami néhol kicsit köves, néhol kopár – az utolsó szakasz azonban igen hangulatos, a sűrű fenyvesek között. Errefelé gyakoriak a kirándulók, sétálók: a nyáriasan szép szombat sokakat kicsalt egy kis friss levegőt szívni, D-vitamint gyűjteni. A forrásnál is találkozunk néhány emberrel, de a friss víz megéri a rövid várakozást. Jöhet a parkoló: az ottani pihenőpadoknál várnak a 3. EP tagjai. Várnak, csak nem ennyire korán: most kerül még csak elő a pecsét, és gyorsan kenyereket is kennek. Zsíros deszka az ellátás, de kicsit korán érkeztünk. Mi persze örülünk ennek: jó a tempónk, tesó! Aztán tovább, kék háromszög; a Kendig-gerinc a következő szakasz. A kilátás remek balra-jobbra: kissé párásan, de azért szépen látjuk amott Ausztriát, itt Kőszeg-hegyalját és Szombathelyt.

Mint mindig, huzatos, szeles szakasz, nem is húzzuk az időt – annál jobban a lépteket. A Nagy-Kendig tetején kikerüljük a hajdani adótornyot, és jöhet a Kopasz-Kendig. És végre fák között: a sűrű fenyves suttogásával jelzi, mitől is óv meg bennünket. Majd felbukkan a Vöröskereszt: fontos utak kereszteződése – és sajnos, sok-sok farakás gyűjtőhelye is mostanában. Nagyobb társaság falatozik a padoknál, mi begyűjtjük a következő matricát, és megyünk fel, tovább.

Az Óház-tető következik, pompás zöldellő fák között, zöldellő pázsitos úton. Rövid szakasz, gyorsan odaérkezünk, és persze fel is megyünk. A kőszegi panorámát kihagyni vétek, sokadszorra is – pedig tudom, hogy kis családommal holnap újra feljöhetek ide, a Kubát Hugó 10 TT-n. Ellenőrző pont itt nincs, felesleges is lenne: a Hétforrás felé nincs rövidebb út. Oda tartunk ugyanis, merthogy „mindig van lejjebb” – és az bizony jó mélyen lesz. Persze, csak hogy még érdekesebb legyen visszamenni az Írott-kőre, a második futamra! A forduló ugyanis itt van: a Hétforrásig keletnek tartottunk, innen viszont újra vissza, a nyugati csücsökig. Meredeken zúgunk le, aztán kidőlt fák állják utunkat – nem könnyű az átjutás. Lent az esőháznál barátságos pontőrök fogadnak bennünket: akkor bontják ki a nagy doboz nápolyit, és szörpök közül is válogathatunk. Ezúttal Huba vezérre esik a választásom: a friss, hűs víz igen kellemes. Sok-sok kiránduló mindenfelé, sőt, látok éppen pecsételő OKT-s túratársakat is. Visszafordulásunk után pedig jönnek, hárman is a „mieink” közül. Terepfutók, tehát nyilvánvaló, hogy előzni is fognak – csak annyi a kérdés, hogy hol.

A meredek kaptató középtáján egy időre elhagyjuk a kéket, és a zöld sávon folytatjuk – lenyűgöző kilátások fogadnak itt is. Aztán a Zeiger-nyereg jön, ami komisz, hosszú emelkedő – ellenkező irányból. Mi általában onnan szoktuk megközelíteni, így ez most különleges élmény: futunk is egy jót. Aztán úgy belejövünk, hogy nem vesszük észre a füves letérőt, és tovább szaladunk a kavicsos úton.Szerencsére gyanús lesz az ismeretlen környezet, és a track is mutatja: vissza!
Gyorsan korrigálunk, és már tűnik is fel a Szikla-forrás csodálatosan szép völgye. Itt érkezik meg a három futó, akik aztán megállás nélkül húznak is tovább. Mi nem: ki nem hagynánk a forrás pompás vizét – és a sziklába süllyesztett Mária-szobrocskát sem. Kapaszkodás, és sajnos megint csúnya fairtások nyomai: gyönyörű bükkök hűlt helyét találjuk. Sok-sok gally, törmelék mindenfelé: a haszon-fát elvitték, ez meg valahogy itt maradt… Szomorú látvány!

Újabb hosszú lejtő, átkelünk a kis patakon, és – végre – emelkedünk is. Nem sokat, még mindig nem, most következnek a Stájerházak: ez a gyönyörű szakasz is inkább vízszintes, mint emelkedős. Újabb matricák kerülnek az itinerre, kevés betonút visz, és most már tényleg emelkedni kezdünk. És ez az emelkedés innen már nem is változik egészen az Írott-kő csúcsáig. Addig azonban újabb Hörmann-forrás érintés – és újabb pár korty. Különös megélni a hosszú magányos kilométerek után a zsivajt, emberek csapatait, a teli parkolót. Nincs ez másként felfelé sem: mindkét irányból turistákat látunk, kerülgetünk. Jó érzés újra fent! Gyors forduló, a kedves, megszokott út lefelé. Amiről aztán hamar kiderül, hogy ez sem a megszokott már: itt is igen sok fa hiányzik! Nagyon hiányzik. Felszabdalt, hanyagul ott hagyott erdei utak, rengeteg fatörmelék, gally – és a fák szomorú hiánya.

A vadetető után eltérünk a szokott úttól, és a kék kereszt visz tovább sokáig, aminek ez az egyik végpontja. Ez hullámos terepen visz, nem messze a már bejárt OKT-től, így nem is értjük, hogy itt miért nem volt egy önellenőrző pont. A táv rövid, így újra – immáron harmadszor – a Hörmann-forrás környékére érkezünk. Vizet most nem vételezünk: finom forró tea jut itt is, és (meleg ide vagy oda) jól esik. Egy szelet kenyér is lecsúszik, és jöhet a sűrű, sötét fenyves: ereszkedés lefelé a K+ jelzésen.
Igen hamar leérkezünk a szerpentines úthoz, átjutunk a parkoló autók között, és újabb EP. Megtudjuk, ez elsősorban a két rövid táv miatt van itt, de mi is kapunk pecsétet, és hamar ott termünk a Szt. Vid kápolnánál. Hófehér fala ragyog a napsütésben, a kilátás pedig remek most is. Lépcsősor lefelé, majd hosszas ereszkedés – előbb óvatosan, később futás, majd gyors futás… Szuper szakasz ez! Elérkezünk az aszfalthoz, de azonnal el is hagyjuk: mindig inkább lent, a Vasa-kúti tanösvényen megyünk, ha csak tehetjük.

Aztán nincs mese, be a faluba, járda és aszfalt, de nem vészesen sok. Pittyes kocsma, szeretjük, sokszor jártunk már itt. Jól esik egy hideg kóla, megvan a pecsét is… hajrá, tovább! Faluból ki, pompás virágzó cseresznyefák között: részegítő az illatfelhő. Zöld fű, szuper utak, szint alig: igen gyors tempóval lehet haladni. Feltűnik Kőszegszerdahely, távolra lehet látni, de aztán lekanyarodunk a faluba. Igaz, alig érintjük, és már el is hagyjuk – az innen induló piros sáv jelzésen. Ez el is fog vinni bennünket a célig.

Addig azonban még egy utolsó emelkedő: az Irtás-hegy környékére kell feljutni – meg ezzel együtt a gerincre, ahol aztán végül a kilátó fogad. Nézek az órámra, meglesz-e az ötven kilométer: végül 49,81-nél állítom le. Kilenc-huszonkettő, hát ez igen! Ez tetszik… nagyon tetszik: mindezt 1.775 m szint mellett; igen elégedettek vagyunk. Ez az érzés aztán folytatódik: szép kitűzőt választunk, amit földink, Szilvi ad át – és már hozzák is a hatalmas adag forró gulyást! Benne sok-sok kolbász, szalonna, hozzá csípős zöldpaprika, lágy kenyér, szörp… Huh. Ha ez sem lenne elég: mindezt gyönyörű panoráma mellett, virágzó fák között, madárdal mellett… Az élet szép, emberek! :) 

Írottkő 50 TT (2016) - ahogy én láttam...

Volt egy legendás teljesítménytúra a Kőszegi-hegységben, ami 25 rendezést „élt meg”. A környék – sőt, a Dunántúl – legmagasabb pontjáról nevezték el: ez volt az Írottkő 70 TT. Sajnos 2014-től ez a táv megszűnt: azóta csak 50, 35 és 20 kilométeren indulhatnak a vállalkozó kedvűek. Majdnem egész hetes (szinte éjjel-nappal tartó) esőzés után is több, mint négyszázan választottuk ezt a szombati programot. Aligha bánta meg bárki is!

Tavaly munkahelyi elfoglaltság miatt ki kellett hagynom, de idén aztán nagyon-nagyon rákészültem. Sajnos egyedül: öcsém nem tudott velem tartani, másik öcsém meg később jön majd, a 35-re. Így aztán Zoli barátom negyed hatkor felvett a kocsiba, és húsz perc múlva már ott bandukoltunk a Bechtold Látogatóközpont udvarán. Nem a főépülettől indulunk (ahogy naivan először hittem): fényt csak hátul, távol láttunk – oda tartott akkor már több tucat sorstárs. Idén ugyanis – szinte az utolsó pillanatban – kiderült, hogy nem a jól megszokott Jurisics Gimnázium ad helyet a túra rajtjának. Hát, elég nomád – de legalább fedett – helyszín, kedves, de még pakolgató szervezők fogadtak. Kivártuk a hat órát, és gyerünk, útra fel! Zöld sávon a Szénsavas kútig, és tovább is, a Hermina utcába. Itt még csak-csak segítettek valamit az utcai lámpák, de igen hamar kiérkezvén, sűrűn fás, erősen hullámzó és rézsűs (valaki szerint egyenesen szakadékos) terep fogadott. Közben Zolitól búcsú – megállapodtunk, hogy mindketten saját tempóban megyünk végig – viszont egy ismerős arc: szia, Vera! Többször is túráztunk már együtt rövidebb-hosszabb szakaszon; örültem hát a találkozásnak. És hát nem tagadom: remek lámpájának is… Segítségével (és társaságában) aztán észrevétlenül eljött az Óház-tető, ahol már kezdtem szabad szemmel is látni valamit… Kösz még egyszer, Vera!

Kilátót soha ki nem hagynék; még ennyire ismerőst sem. És hát mennyire megérte! Lenyűgözően szép napkelte előtti tájban lehetett részem – alant pedig a még csak ébredező Kőszeggel. Sok idő azonban nincs: egyrészt azért elég friss háromnegyed hétkor idefent a levegő, másrészt lebeg előttem a kitűzött mai cél: 9:30. Vagyis… ha sikerülne, hát akkor… esetleg egy órával megjavítani a tavalyelőtti időt (10:15)…? Na, majd meglátjuk! Jöhet az OKT, a Vöröskeresztig. Remek terep, már látni is egészen jól lehet, több párost megelőzök, az Irány-hegytől pedig futok egy jót. A vörös keresztet lefotózni persze még esélyem sincs, forduló balra a … nem vörös, de piros kereszt jelzésre. És onnan hatalmas zúgás lefelé – szinte egészen Velemig. A hegység egyik legpompázatosabb része; sohasem zajos a kirándulóktól, nem számít populáris résznek, nincs kiemelt látnivaló – „csak” békés, rejtelmes, végeláthatatlan. No, azért van ám egy kiváló Borha-forrás, ami mindig megállásra késztet, még ha szomjas sem vagyok. De aztán tovább, innen is – egyre világosabb az erdő, és az utat figyelni kell, mert annyira tiszta a lábam előtt mindenfelé, hogy néha nem is könnyű kivenni az ösvény vékony szalagját. És felbukkan Velem, pár szerpentin-metszés után; az aszfaltot – amíg lehet – kikerülöm a Vasa-kúti kis ösvényen. Második ellenőrző pont, eszek-iszok gyorsan, de (akárcsak az Óházhoz) ide is jövök még egyszer. Csak előbb felugrok a címadó hegyre… előtte pedig át Bozsokra. Onnan ugyanis szigorúbb felmenni, szóval hadd érezzük a kényeztetést… De hát az egyik legcsodálatosabb szakasz, kihagyhatatlan – és hát ez egy teljesítménytúra, a javából.

Gyors pecsét a Sibrik-kastély közelében, és indulhat a 7,4 km, fel a DDK-n. Hamar itt az Óriások lépcsője, most sem adja könnyen magát, hátratekintve viszont Bozsok panorámájával üdít. Ember sehol, a hosszú egyenesben sem. És íme a Kalapos-kövek, felírom a kódot, futós szakasz jön, el a Holler-barlang mellett. Kiérek a határ menti szakaszra, a Sötét-völgynél – bármennyire is futós – muszáj fotózni, de hát Istenem, semmit nem ad vissza a kép… Bükkös, patakok, források, Golgota. Végül a fenyves, borzongató mély illatával, az előbukkanó esőházzal – és a kilátó.

Írott-kő, üdvözlet! Barátságos pontőrök fogadnak, harmadik vagy, két terepfutó megy csak előtted, vegyél dianás cukrot! Uhhh, szinte futok fel a vaslépcsőkön, kattintok a Schneeberg felé, a tiszta idő messzire engedi a tekintetet. És máris száguldás lefelé, gyökerek, sziklák, figyelj! Felfelé igyekvő túratársak, mindenki rövidre veszi a köszöntést – a levegő most másra kell. Aztán lekanyarodás, búcsú a kéktől, piros jön le Velemig.

Néha a fák is ezzel a színnel ékeskednek, máskor a sárga, barna, zöld ezer árnyalatával. Szűk, köves szakaszok, vékonyka ösvények, csobogó patak, távoli panoráma. Lefelé, folyamatosan, el kell veszíteni azt a hat-hétszáz métert, nincs mese, Velem mélyen a völgyben vár. Ellátással, ismét: a zsíros kenyér lágy és ropogós, a tea forró és fűszeres, ilyent csak itt iszok. Körülöttem nagy nyüzsgés: húszasok, harmincötösök érkeznek folyamatosan; sok a fiatal, jó látni őket. A cáki pincesort emlegetik: irigykedek, az nekem ma kimarad. Pár szót váltunk és végleg elköszönök – megint a Vasa-kúti forrás-utat választom.

Újabb kihívás: kék kereszt, egészen fel a Hörmann-forrásig, ami a hegység legmagasabban foglalt forrása. Nincs messze, 3,55 km, de a szintemelkedés ezalatt 394 méter… Ez sem lenne durva, ha normális tempóban mennék – de az ma kizárt: folyamatosan a 9:15 lebeg előttem, amit nagyon-nagyon szeretnék. Éppen félútnál járok, gyors számvetés. Jól állok, de fáradni fogok, lesznek még fincsi szakaszok. Telefon a családnak: minden rendben – és tesónak: köszöni, ő is jól áll, itt van pár kilométerre. Hát hajrá, tovább!

Számolom, idén negyedszer megyek fel a Szt. Vid kápolnához, de nincs mese, most a legszebb. Szusszanás, ez is megvan, a parkoló tele autókkal (sőt, egy busz is áll benne!), de a táj itt is csodaszép. Kék kereszt, továbbra is, majd egy eltévedt futó szemből: megbeszéljük, aztán folytatjuk – ő le, én fel. Gyönyörű erdők, ösvények, majd a fenyves – és a tető, meg a forrás. A víz üdítő, a hosszú lejtő (újra OKT) futható, a panoráma Ausztria felé… hát, az is ősszel a legszebb, egyértelmű.
A Stájerházak kedves látványa, fel a lépcsőkön az esőházhoz, de csend – és sehol senki. Telefon a rendezőnek: uhhh, ez fáj! Másfél óra múlva nyit a pont. Gyorsan meggyőzöm: rögzítem is az útvonal track-jét, meg – csak neki – szelfizek is, üsse kavics. Elenged, mehetek tovább: köszönöm még egyszer! Az itt szokásos almát azért kicsit sajnálom, de van elég ellátmányom, ez legyen a legkisebb gond. Aztán zöld sáv, továbbra is – pedig elvileg itt le kellene térni balra, egyedileg jelölt szakaszra. De megegyeztünk még tavaly, és ma a rajtban is a rendezőkkel: maradhatok a zöldön a Zeiger-nyeregig. Igaz, vállalok 350 m és 30 m többletet távban-szintben, de szerintem szebb, jobban járható – és itt még egy Szikla-forrás is van. Meg is hálálja a hűségemet; ezúttal nem száraz, mint egy hónapja; hát keverek is egy izó-italt. Jól jön az egy Zeiger-nyereg előtt…

Megvan aztán ez is, figyelek a kereszteződésben, Tábor-hegy felé zöld háromszög, rendben. Emelkedő, továbbra is, de nekem a nyereg volt a mumus – ez már lazább, és szép a kilátás is. Tető, magassági pont, a kódot csak lefotózom, lejtő, és megint emelkedő. Járatlan rész következik, hosszú kilométereken át: a Kecskeugrató és a hegység talán legismeretlenebb tájai.

Ez már kiesik mindenféle közismert résztől, és látványosság sincs, mint sokfelé másutt. Figyelni kell a fehér pöttyökre a fatörzseken, de az érintetlen erdők lenyűgöznek, és lám, muflonok is, előttem! Most békésen ballagnak, de felidézik bennem a két évvel ezelőtti hátborzongató élményt, amikor (ugyanezen a szakaszon) megriasztottuk őket, és hihetetlen dübörgéssel rohantak le mögöttünk. Meglátom a nemrég bejárt Hirschenstein-eket is – és nincs jelzés! Szerencsére csak 50-100 métert tévedtem, de azért bosszant. Órát nézek… jó, nincs gond, elmajszolok egy szendvicset, és folyamatosan gyönyörködök közben. Apró fehér virágok a lábam alatt, ki-kikerülöm az ősz utolsó ajándékait. Megérkezek a Paradicsomos előtti szigorú lejtőhöz, ahol alig látni az utat, cserébe a jelzések is ritkák és nagyon vigyázni kell. Megúszom esés nélkül, magam is csodálkozok rajta; leérkezek az úthoz.

Itt már meg sem lepődök, hogy nem találok pontőrt; jobb kanyar, tovább az úton. Gyors készlet-ellenőrzés: bizony fogyóban a vizem, itt adni szoktak – ez most ugyancsak kimarad. Számolok, a Hétforrásig kell, hogy kitartsak… á, nem lesz gond, látom. Balról Rőtfalva (Rattersdorf) lenyűgöző panorámája, ez már aszfalt, sajnos, több kilométeren át. Igaz, jól futható, meg a tájat is nézni kell, nézni muszáj. Aztán jön szembe egy autó, a pontőrrel – és vízzel.

Jobbról elhagyom a Kereszt-kúti pihenő barátságos házikóit, fogynak a kilométerek, hát hamarabb érkezek meg a forráshoz, mint számítottam rá. Nagyon kedves pontőrök fogadnak, ajándék almát is kapok; kompenzálja a Stájer-féle elmaradt példányt. Tas vezér a mai kiszemelt, kulacs kerül a neve alá. Forduló, és kereken egy kilométeren át meredek, 167 méternyi emelkedő vár rám az OKT-n az Óház-tetőig. Na, ehhez már sok volt az eddigi extra tempó, szokásomtól eltérően egy pihenőt próbálok engedélyezni konok önmagamnak félútra. A sors megoldja helyettem: Zoli csörög rám, mizujs, merre jársz? Remek tempót jön ő is, gratulálunk egymásnak, nekiveselkedek a maradéknak, fel is bukkan a kilátó masszív tömege. Ki nem maradhat most sem a teteje: egészen más a panoráma, mint reggel…

Ez az utolsó pont, zsíros kenyérrel kínálnak; jaj, dehogy, köszi! Egyél, barátom, ettél ma eleget? Aggódva néznek rám, megijedek: talán látszik rajtam? Igen, tényleg keveset, hát persze; teli hassal ez így nem ment volna. Mert ez most „így” ment, ez már látszik: ez itt és most válik nyilvánvalóvá. Hogy ez igen-igen jó lesz! Hogy ez valami hatalmas lesz!! Ezek a katarzis pillanatai, amiért ezt az egészet csináljuk, sokan, sokféleképpen. Gyönyörű tájak, friss levegő, színek – hangok - illatok… mind-mind nyomós indokok az elindulásra; ki a természetbe. De a „fordulatszám-mérő” (jelen esetben: pulzus-számláló) minél magasabb (gyakran piros) tartományában tartózkodni… ahhoz más is kell. Ahhoz ez kell, szerintem.

Ezzel a lendülettel iramodok neki az utolsó 3,6 kilométernek – viszlát, kék, újra zöld! Egész végig a fejemben dübörög a gondolat: meglesz ez, meglesz, csak vigyázz magadra! El ne ess, sok a gyökér, a szikla. Kanyarok, lépcsők, kidőlt fák, vágta. Szurkoló üzenet kis feleségemtől, aki otthon a neten követi az utolsó száz métereket. Ismerős szemből kocsival, SMS tőle is, elhagyom a szerpentint, adrenalin ezerrel, Hermina utca megint; kellemes lejtő. Nem szabadna már, de futok, futok – nem kellene, de nem tudom abbahagyni. Aztán a cél… gratulálnak: harmadik vagy! Oklevél, kitűző, öcsém mosolyogva csóválja fejét, mikor elmondom neki: 8:41!!
Az Írottkő ötvenet, kétezer méter feletti szinttel, ennyi idő alatt teljesítettem. A (messze) előttem befutó két profinak alighanem ez egy szerény eredmény – nekem most a világ maga. Másfél órát javítottam az előző eredményemen, a szintidőből pedig bent hagytam… ööö… előbb muszáj lenyújtanom és ennem-innom, de aztán csak kiszámolom: négy óra tizenkilenc percet. Hát, tesó, kénytelenek leszünk Bozsok felé hazamenni… igen, a Kerekes cukrászda felé, úgy hiszem.