SopronTrail 25 TT - ahogy én láttam...

Terepfutó verseny, igaz, de ránk, teljesítménytúrázókra is gondoltak a rendezők. És milyen okosan tették! Jól megfértünk egymás mellett, és számunkra nagy ajándék volt a sok-sok turistajelzés nélküli szakasz, amiket most remekül végig jelöltek.

A Soproni Ünnepi Hetek 6 TT után negyed órán belül, kellemes kis autózással Brennbergbányára érkeztünk Laci öcsémmel, ahol igen komoly forgatag, emelkedett hangulat és élénk nyüzsgés fogadott. Hangosbemondó, zene, óriási rajtkapu, kirakodóvásár különféle sportszergyártók holmiiból… Ekkor a futók már persze mind úton voltak, de mi tízig indulhattunk, tehát nem kellett kapkodnunk. Így aztán szántunk egy kis időt az „akklimatizálásra”, szerelvény-igazításra, és igen gyorsan megkaptuk a rajtnál az itinert és térképet (és egy pólót is, amit lehetett előre rendelni).

Tíz óra kettőkor indítom az órát, nekivágunk az első emelkedőnek. Ismerős szakasz, a Havas-bérc környéke szerepel a Lővérek 40 TT vonalában is. Kicsit szuszogtató, de bemelegítésnek pont ideális. Hozzá társul a kellemes nyári időjárás is, ami nyílt szakaszokon igencsak meleg – de szerencsére többnyire erdős-árnyas részeken tartózkodunk. Jobbról látszik egy gerinc: november óta Danitól tudom, hogy az a Poloskás-bérc, a kis torony pedig a Béke-kilátó. Most meg már azt is, hogy oda is feljutunk hamarosan, csak előbb megteszünk egy szép vargabetűt. Előbb felfelé, mellőzve Görbehalom szélét, majd vissza délnek. Közben azonban érintjük a Vörös-hidat, ahol az első ellenőrzőpont személyzete fogad.

Ezen a túrán ismeretlen dolog a pecsételés: mind a nyolc EP-n szúróbélyegző fogad, mindig más és más mintával. Ezzel lyukasztjuk a rajtban kapott kartonlapot: egyszerű, kényelmes és gyors (és a lapocska is kis helyen elfér). Hagyományos itiner nincs is, csak egy színes térkép. Igen hamar kiderül, hogy erre sincs semmiféle szükség… A futókra való tekintettel a pályát elképesztően precízen, részletesen és aprólékos gondossággal jelölték végig a rendezők. Szalagozás, táblák, nyilak és pink felfestések mindenütt! Igaz, szükség is volt rá: a nyomvonal túlnyomó többsége turistajelzés nélküli utakon vitt. Ez először aggasztónak tűnt, de aztán kiderült, hogy felesleges volt ettől tartani. Sőt: így sok gyönyörű részt megismerhettünk, ahová klasszikus túrán nem vittek volna.

…Szóval, lyukasztás az első ellenőrzőponton - és frissítés (igen, már itt is banán, víz és izó, szőlőcukor fogad), majd egy határozottan meredek kaptató következik. A futóknak itt egy kis külön versenyt is beiktattak, 1200 méteren, tekintettel a komoly szintemelkedésre (ezért különdíjként egy cipőt nyerhettek). Minket is megdolgoztat, de ha arra gondolok, hogy ők itt futottak… hát, elismerésem. Aztán a kék háromszögön a Poloskás-bérc (Wanzig) gerincére érkezünk, ahol igen szép panoráma nyílik jobbra – azaz, az imént már bejárt szakaszra. Így jutunk el a Béke-kilátóig, ahol váltunk pár szót a pontőrökkel (a fenti fotót ezúton is köszönjük Mesics Botondnak), majd felmegyünk, megcsodálni a panorámát.

Aztán ereszkedés a Köves-háton, egy kis (soproni) kék sáv, és máris itt a „Matyi” nevű EP. Speciális hely, ugyanis metszéspont – ennek megfelelően kétszer is érinteni kell. Ezt igazolják az éppen (hosszútávon) érkező futók is: mi lyukasztunk, ők csippantanak – és mindannyian frissítünk is a sokféle földi jóból. Egy rövid közös szakasz jön, majd mi jobbra térünk, de odakukkantunk az Y-elágazás bal szárára, ahol a futók folyamatosan érkeznek: mi is ott jövünk majd pár óra múlva…

Most a Büdös-kút felé vesszük az irányt, majd mellőzzük a Muck-tetőt. Így érkezünk meg a volt határőr-laktanya romjaihoz, ahol (egy kevéske zöld sáv után) megint turistajelzés nélküli részre megyünk, jobbra le. Ez a valamikori műszaki zár vonala; kellemes, jól járható. Aztán egy nyílegyenes szakasz jön, ahol keresztezzük az Iker-árkot (Zweigraben). Meg még párat: igencsak hullámzó rész, meghökkentően erős ereszkedéssel és emelkedéssel. Aztán megint hasonló ereszkedés, megint emelkedés… Ki gondolta volna?

Meglep a Lővérek, amiről azt hittem, hogy már ismerem egy kicsit. Megint becsatlakozik kicsit a zöld, így érkezünk a Füzes-ároknál a Pedagógus-forráshoz. Aztán balra megyünk, és csak metsszük az ismert aszfaltos utat, és itt is balra tartunk. Jobb felé ugyanis párszáz méterrel odébb a másik túra ellátópontját találnánk, ahol néhány órája jártunk… Most vagyunk hozzá legközelebb, látjuk ismét a TV-tornyot is. Így érkezünk be a következő ellenőrzőpontra, ahol ismerős pontőr fogad: jólesik, ahogy rám köszön. Itt is frissítünk, majd nekivágunk az útnak.

A Hét-bükkfáig sárga, onnantól pedig kék sáv: az már a Ciklámen Tanösvény. Gyönyörű szakasz, mindig is a kedvencem volt. Jobbról elhagyjuk a Textiles-forrást, odalent pedig a Tacsi-árok bújik meg. Közben balról hegygerinc, aztán itt a Hármas-forrás is… És az út csak kanyarog, közben pihenők és padok, pompás a környezet. Így érkezünk ki a hídhoz, de itt elhagyjuk a kéket, és – rövid jelzetlen rész után – a kék kereszt jön. És valami hihetetlen, csodálatos vidék.

A Tolvaj-árok neve a térképről már ismerős volt, de nem jártam még itt eddig. Nagyon-nagyon örülök neki, hogy ezt a hiányosságot most sikerült bepótolnom! Valami döbbenetesen gyönyörű, magával ragadó, vadregényes táj… 

Elképesztő mélységek és magasságok, durván meredek emelkedők és lejtők jobbra és balra – ezek között kanyarog az út, és minden lépésnél csak ámulunk. Nem győzök fényképezni, és közben tudom, hogy alig-alig fog valamit visszaadni a térből, dimenziókból… a hangulatot pedig még kevésbé. De hát pont ez a szép benne: eljönni, meglátni, megtapasztalni. A csobogó patakot… a fák kiálló gyökereit, a madárdalt… A sötét völgybe beszűrődő napsugarakat, a sok-sok fahíd dobogó hangját a lábam alatt… A sűrű, szinte dzsungelre emlékeztető szakaszban való hajladozást. És végül a kiérkezést a pihenőházhoz és a Béla-kúthoz, ahol újabb EP fogad, kedves pontőrökkel, ellátással.

Majdnem 180°-os visszakanyarodás következik, így még egy darabig a Tolvaj-árok mentén mehetünk – csak most délnek, és egyre jobban emelkedve, míg végül gerincre érkezünk. A Kis-Ultra közelében vagyunk, majd mellőzzük az Ultrát is, ami jó magyarázat a kaptatóra. Ezeket is ismerjük, Laci fel is idézi néhány Lővérek 40 TT emlékét… Aztán zöld sáv, pontosan déli irány, Seprőkötő-hegy… nagyon szép erdőkben. Ez is a Vasfüggöny valamikori nyomvonala, ezen érkezünk ki újra a kékre – azon meg a „Matyi” EP-re, ahogy már jártunk. Most is szusszanunk kicsit, frissítés és lyukasztás, majd elköszönünk, és egy lejtős, igencsak kanyargós szakasznak vágunk neki.

Továbbra is gyönyörű erdők fogadnak – sőt, a határvonal mellé érkezve talán még szebb, még érdekesebb lesz. Ez itt a Kelta-út, láthatólag ritkán járnak errefelé túrázók. Pedig igen látványos, érdekes szakasz – nagyon örülök, hogy ide is elhoztak a rendezők. Itt meglepetés is fogad bennünket: egy nem jelzett ellenőrzőpont, így a vége felé? Ha a térképre nézek, akkor nincs mese, indokolt, tényleg: alaposan lehetett volna itt rövidíteni.

Utolsó lyukasztás tehát, és jöhet a maradék, a körülbelül két kilométernyi befutó. Előbb egy mélyút fogad, majd maga Brennbergbánya, aminek település-szerkezete majdhogynem a vendvidéki szórványokra emlékeztet. Csak ezeket a részeket itt „aknáknak” nevezik: Nándorakna, Pálakna, Rezsőakna… Ebben a sorrendben érkezünk be, itt már aszfalt jön, aztán a harang-torony (harangláb?). Szűk, kanyargó utcácska, utolsó méterek, aztán felbukkan a kocsmatemplom, Brennbergbánya egyik nevezetessége, és itt a cél!

Hát, a nyüzsgés és a forgatag megszűnt: a futók ugye réges-régen célba érkeztek, és persze már haza is mentek. Velük együtt a kirakodók, a vásározók is, de nincs már bemondó és zene se. Későn, utolsó pillanatban indultunk (bár beérkezni még másfél órán át lehetne)... Szerencsére azért akadnak, akik fogadjanak minket, és megkapjuk a kitűzőt, meg egy alaposan behűtött citromos sört. Hogy a kilyuggatott ellenőrzőlapot miért nem, az rejtély… És még egy kellemes dolog, zárásként: a reggel kapott ebédjegyért igazán finom és meleg vadgulyás jár. Jóízűen falatozunk a templom mellett, és igazán elégedettek vagyunk. Fantasztikus környék, ismeretlen szakszok, remek nyári idő, bőséges ellátás: minden együtt volt. Ide máskor is jönni fogunk, úgy érzem…

Lővérek 40 TT - ahogy én láttam...

Szelíd lankák és húzós emelkedők, kultúra és civilizáció a hegyekben. Kilátók pompás panorámával, bányászati mementók és sok-sok német nyelvű emlék. Frissítő források, ózondús levegő – és persze a Hűség városa: Lővérek 40 teljesítménytúra, Sopron.

„Üdvözöljük Sopronban” – olvasom az útszéli táblán, miközben öcsém folyamatos ablaktörlőre kapcsol. Az eddig szemerkélő eső tempóját követi csak, amit beígértek, tehát számítottunk is rá. Örülni persze nem tudok neki, de azért kétségbe sem esek. Pár perc azonban, még a rajthelyig sem jutunk el, és az eső megáll. No, ilyenkor kell gyorsan – és persze jól – eldönteni az öltözködést. Kiszállunk, és a technikai pólót hosszú ujjú aláöltözőre cserélem. Vékony mellény, majd esődzseki – ez a végső variáció. Amiről aztán másfél-két órával később kiderül majd, hogy öngól: bőven elég lett volna az a póló.

Kellemes nyüzsgés a rajtnál, az Evangélikus iskola földszintje a miénk most, és mivel harmadszor vagyok itt, már rutinból megyek kitölteni a nevezési lapot. Gáborokkal találkozom, üdvözöljük egymást: ők aztán villámgyorsak, azonnal indulnak is. Mi még váltunk pár szót Laci öcsénkkel: ő a 25 km-es távot választotta mára, mi Zolival a negyvenest. Aztán indítom a kütyüt, meg a gazdáját is, forgókapun ki, jó sok aszfaltozás vár rögtön ránk. Sopron persze barátságos, kellemes, enyhíti a rossz érzést. Soproni kék jelzés, ki a városból, több tucat túrázó előttünk, előzünk sokat. Egyetem, Erzsébet-kert, aztán Bánfalva és Kertváros – és már itt is a Kutya-hegy. Az első emelkedő kezdődik a romos malomépületnél felkanyarodva; pazar villák és gondozott kertek. Elhagyjuk az utolsó házakat és kiskerteket, és máris szőlősorok emlékeztetnek, hogy borvidéken járunk. Fotózni muszáj, messze fürkészhet a tekintet, az osztrák szélkerekekig. A táj békés és csendes, mi kapaszkodunk felfelé, aztán egy tanyánál jobbos kanyar: itt a Valéta. Gyönyörű szakasz, mindig is szerettem – most sem okoz csalódást. Igaz, az esőzés azért csak-csak hagyott nyomot: az ereszkedés (ami máskor hatalmas futás szokott lenni) most igen óvatos, gondos – és ehhez mérten lassú is. Igaz, olyan is van, aki inkább az erdőben próbálkozik… De aztán igen hamar leérkezünk Ágfalvára. Gazdasági épületek, állatok, kutyák – szerencsére mind kerítésen belül. Fő utca, bal kanyar, kocsma: első ellenőrzőpont. Szia Enikő, hát te, itt? – üdvözlöm a rendezőt, aki panaszkodik kedves főnökére: este már dolgoznia kell, szóval húzós nap lesz neki. Megnyugtatjuk, hogy eddig minden rendben volt, legurítunk egy kólát és mehetünk tovább.

Evangélikus templom (jellemző a környékre): innen indul a piros sáv-jelzés, amit sok kilométeren keresztül követni fogunk. Emelkedő, kis meseházak, aztán pompás kilátás jobbra. Eddigre már nem csak az szétoszló felhők, hanem egyenesen bársonyos napsütés kényeztet bennünket, az esőnek csak a lábunk alatt van nyoma. Ott azonban többször is: ezen a részen kerülgetünk jó néhány pocsolyát, aztán füves szakaszok, rétek is jönnek. Az utak azonban általában jók, elhagyjuk az Alsó-Tödl lankáit, csomópont előttünk. Gondos feliratok igazítanak útba: huszonötösök egyenesen, negyvenesek jobbra fel. Itt volt a hajdani bányavasút vonala, és elkezdjük az emelkedést. Fiatal srácot érünk utol, beszélgetésbe elegyedünk – aztán 17 km-en át együtt is maradunk. Dani soproni, jól ismeri a tájat – és remek ütemben tolja. Hamar magunk mögött hagyjuk tehát a Felső-Tödl néhol egészen hullámzó környékét. Kiérkezünk a Terv-útra, ami egy kissé unalmas szakasz szokott lenni. Most nem az: a megszokott széles, kavicsos út bizony elég sáros, figyelni kell. A Rideg-bérc után aztán megérkezik a zöld is – és a halmok: az első, a második… és végül a Negyedik halom is: ez az Idegenek útja (Fremdensteig), ami kellemes hullámzásával (és szép nyíresekkel) marad emlékezetes.

Mindössze pár méterre, pontosan követjük az országhatárt, egészen a legnyugatibb kicsúcsosodásig – sőt, majd utána is. A csúcspont azonban megálló is: ez az Urak asztala, a Herrentisch. A második ellenőrző pont, kódot kell csak felírni – kódot azonban nem találunk. Gyors telefon Enikőnek: ne keressétek, idén nincs kód, mehettek tovább. Rendben, pár fotó, átlépünk osztrák oldalra is – a kőasztalhoz azonban most sem ülünk le.

Nyugati helyett keletire fordul az irány, hiszen komoly fordulót veszünk itt. Ereszkedés, majd kis emelkedő megint: jól elbeszélgetünk közben. Piros és zöld sáv, együtt – ezt a szakaszt Kelta-útnak is hívják. Mellőzzük a Vörös-bércet és a Szt. István-aknát… és igen gyorsan elérjük a Lővérek legmagasabb pontját, az 557 méteres Magasbércet. A kilátó előtt kisebb hófoltok emlékeztetnek a múlt heti időjárásra. Az asztaloknál pedig a már jól ismert pontőr fogad, aki mindig is itt szokott „szolgálatot” teljesíteni: müzli-szelet is jár a barátságos kézfogás mellé. Fiatal srác indul tovább, egy szál fehér pólóban: megtudjuk, hogy csak ő van előttünk. Ez kevés indok, hogy lemondjunk a kilátásról, tehát fellépcsőzünk, és most sem bánjuk meg: a késő őszi színek megérdemlik, hogy rászánjunk pár percet.

Hamar az Új Hermes-akna közelében haladunk előre, kissé odébb az Ó Hermes-akna és az egykori sikló nyomvonala… Bányászati emlékek mindenütt – még a határon túl is: a mi Ilona-aknánk Helenenschachl néven folytatódik odaát. Aztán balos kanyar, elköszönünk a piros és zöld jelzéstől.
Szalagozott szakaszon folytatjuk, jó sokáig, ami elvileg ugyan piros kereszt kellene, hogy legyen, de erről csak a térképek tudnak, a fák törzsei nem. Brennbergbánya előttünk-alattunk, oda érkezünk be: felsorolni is nehéz lenne a sok nevű aknát, amik alkotják.
A falu közepén csille, „Glück auf” felirattal, és a sokatmondó évszám: 1759-1953. És a Grundschule, bár alatta azért ott van az is, hogy „általános iskola”.

És persze az újra meg újra megcsodált kocsmatemplom: szép nagy, kőből és fából épített templom, aminek oldalában megfér egy kocsma is. Ide azért nem térünk be, inkább a nyomós kútnál vételezünk egy kis vizet: már készülünk lélekben a nemsokára várható teára.

Addig azonban még előttünk van egy Havas-bérc: folyamatos emelkedő, de nagyon szép szakasz. És aztán a várt ellátó- és ellenőrző pont, Görbehalom mellett.

A Fehér Dániel-forrás kellemes vizét most – az említett tea miatt – kihagyjuk, és szánunk pár percet az ebédre. Közben felmérjük a helyzetet, és látjuk, hogy szépen időben vagyunk. Igen kedves hölgyek kínálják a tényleg nagyon finom kenyeret, kívánság szerinti összeállításban. A tea is jól esik, és a kulacsba is jut. Köszönünk és folytatjuk – immár kettesben: Dani előbb elindult innen.

Letérünk a kékről, még a műszaki zár valamikori vonala előtt, és a szalagokat követjük. Meg sok túratársat: itt már együtt megyünk a huszonötös táv teljesítőivel. Sok előzés, és hamar a Wanzig – akarom mondani, Poloskás-bérc közelében járunk; rendesen hullámzik itt már a táj. Ezzel együtt lenyűgözően szép is: a hegyoldalak a hol sejtelmes, hol teljes napsütésben pazarul festenek a lehullott friss avarral.

Átkelünk a Köves-patakon és gyönyörködünk a Köves-árok völgyének látványában, de erre nem sok idő marad. Előttünk az Ultra, ami ugyan nem a legmagasabb, de mi a leghúzósabb szakasznak ezt tartjuk. Aztán persze megjön a tető, szusszanunk, és újra lefelé megyünk, itt a Kis-Ultra és a Tolvaj-árok… gyönyörű részek.

...És máris előttünk a Várhely-kilátó (Burgstall). Meglepően hamar felérkezünk, Dani pedig jön szembe: ő már zúg le a kékre. Mi is hamarosan, csak előbb fel a kilátóba! Sopron és a Fertő-tó előttünk, muszáj időt szánni rá.
Aztán visszatérünk a földre… pecsét, újabb müzli-szelet, és jöhet a kék. Bella-emlék és pihenő, majd jobbról a kora vaskori halomsírok – az út meg délnek, lefelé. És itt a fahíd, 180°-os visszafordító, és a Ciklámen Tanösvény.

Remek érzékkel választották ki a nyomvonalát: balról a Tacsi-árok kísér minket, jobbról magaslat, gerinc – az út pedig kanyarog, egyre kanyarog. Elképesztően szép! Közben túrázók szemből, padok és pihenők, gyerekes családok… sokan ismerik ezt a környéket.

A kanyarok után megérkezünk a Hétbükkfához: elköszönünk a kéktől, sárga visz tovább. Hosszú egyenes, ami lejt, és kiváló futós szakasz. Le is érkezünk gyorsan az aszfalthoz, az idővel remekül állunk, előttünk már a parkoló. Elindulunk fel a Károly-magaslat felé, jobbról a TV-torony, kanyargunk kicsit.

Új épületet fedezünk fel, tavaly még csak épülgetett: Kőhalmy Vadászati Múzeum, olvasom a feliratot. Sok-sok kiránduló körülötte, a Károly-kilátó tetején is emberek, szabad asztalt sehol nem látok.

Itt már nincs EP, nem vesztegetjük az időt, éles jobbos kanyar, és a kék háromszög, egészen le a város határáig. Pompás kis szakasz, bár a felfelé igyekvők egészen másként gondolhatják… De a minősége jó, a sípályánál (amit kétszer is keresztez) gyönyörű őszi színekben lehet megint részünk – és remek kilátásban. Aztán csak le és le, futás ezerrel, és persze hogy gyorsan itt a Szanatórium… persze.

Vége az ösvénynek, az erdőnek – sőt, a Lővéreknek is: itt a város. Aszfalt, nyüzsgés, autók. A kipufogógáz szaga ilyenkor sokszorosnak tűnik, kitisztult tüdőnk tiltakozik, de aztán beletörődik… Lejtő továbbra is, megint villák, polgári miliő, szép házak. És az egész délután kémlelt ég „megadja magát”: elkezd szemerkélni az eső. Szerencsére öt perc, néhány utca, és máris feltűnik szemben az iskola. Meg Laci öcsénk, aki éppen ballag ki a kocsihoz… A szokásos fejcsóválás és mosoly, kábé egy óra múlva vártalak benneteket, őrültek.
Az ám, az óra: lehet örülni megint! Hat feletti átlag lett; a tavalyi eredményt egy óra egy perccel javítottuk meg, pedig azzal is elégedettek voltunk akkor. Választható kitűző, szép emléklap – és a megszokott minőségi virsli, három ízben - hozzá a forró finom tea. Dani falatozik az egyik asztalnál, leülünk hozzá és gratulálunk egymásnak; négy percet kaptunk tőle. Címet cserélünk, aztán hazaballag, mi meg zuhanyozni és átöltözni. Végül megjutalmazzuk magunkat egy remek kávéval és sütivel, és a fent említett ablaktörlőt ismét megdolgoztatjuk.

Lővér IVV 20 TT - ahogy én láttam...

A Soproni-hegység minden évszakban jó választás, főként, ha túrázással kívánjuk eltölteni az időt.

Mint általában, ezúttal is felkészültem a túrára – és határozottan érdemes is volt. A rajt helyszíne ugyanis nem egyezett a TTT oldalán előzetesen közölt adattal: a Kis Kakukk helyett egy másik vendéglő, az Erzsébet-kertben lévő Bözsi büfé elől indultunk. A szervezőkkel nem csak ezt, hanem az útvonalat és ellátást is egyeztettük, tehát minden tekintetben tudtam, mire számíthatok. Korábban is túráztam már ennek az egyesületnek a szervezésében, és ezúttal sem csalódtam. Barátságos hangulat, afféle „senior”-csapat fogadott, akiknél nyugodtan hagyom a rajt-célban az IVV- és ÉDK-füzetemet, sőt, a kocsikulcsot is.

Gyors nevezés, utolsó egyeztetés, és már útnak is indulhattunk kis feleségemmel. Ezúttal ugyanis ő kísért el: meg tudtam győzni, hogy nem, nem lesz sok neki ez a húsz kilométer – még ha kevésbé gyakorlott túrázó is. A Lővérek 40 TT-ről ismert szakaszon hagytuk el ezúttal is a várost, azaz, az első kilométerek bizony aszfalt-koptatást jelentettek. A soproni kék jelzés kifogástalan, de még itt is – akárcsak az út teljes hosszán – fehér felfestésekkel tudatták velünk, merre is kell menni („bolond-biztos” módszer). Néhol eltért a kéktől, de aztán az első ellenőrzőpontnál végképp összefutottak a szálak. Addig sok szép házat, portát láthattunk, de annak azért örültünk, hogy végre vége az aszfaltnak. Az EP-n két jó kedélyű úriember adta a pecsétet, akikkel együtt örültünk a szeptemberi nyárnak. Aztán megkezdtük az emelkedést: Kutya-hegy, majd a Valéta következett.

Előbb szőlők mellett haladtunk, majd betérhettünk az erdőbe, ahol kiváló utak fogadtak – és kellemes hűvös levegő. Emelkedők és lejtők után leszaladhattunk a 2. EP-re, ami Görbehalom mellett, a Fehér Dániel-forrásnál volt. Barátságos fogadtatásban volt itt is részünk: a pontőrtől még azt is megtudhattuk, hogyan juthatunk vízhez a ránézésre kiapadt forrásból (csak le kell zárni tenyérrel kb. egy percig). Köszönjük, sikerült: pompás hűs vízzel feltöltekezve vághattunk neki a hosszú emelkedőnek.

A volt műszaki zár (K-) egyenes szakasza után turistajelzés nélküli (de fehérrel itt is felfestett) úton mentünk. A nyílt szakaszon bizony komoly meleg volt; már-már hőség. Nem messze a Büdös-kúttól újra visszakerültünk a kékre, amin aztán sokáig folytattuk tovább túránkat. Hamar odaérkeztünk a Muck-tető közelébe, ahol a 3. EP volt – és igencsak nagy zsivaj. Egy nagy gyereksereget értünk itt utol: általános iskolások csapatát. Egy kis beszélgetés velük, kísérőikkel és a pontőrökkel – és már haladhattunk, sőt szaladhattunk tovább: ez a szakasz is remek futópályának bizonyult. Tolvaj-árok és Bella-emlék: a jelzésekre gyakorlatilag nem is igen kellett figyelni. Kis feleségem azonban itt már kezdett kissé fáradni, így hát a – túra részét nem képező – pár száz méterre lévő Várhely-kilátót sajnos kihagytuk. Talán majd jövőre!...

A halomsírok mellett elhaladva, immár a Ciklámen-tanösvény lenyűgöző kanyarjaiban (és a Tacsi-árok völgyére rálátva) haladtunk előre, kis pihenőt is beiktatva. De a zsivaj közeledik: próbáljuk meg megőrizni a szerzett előnyt! Aztán Hétbükkfa – és már elénk is bukkant a Károly-pihenő, ahol a 4. EP személyzete fogadott. Nem csak pecséttel: itt zsíros kenyér és friss víz is jutott. Kissé fura nekem, hogy ez a szervező gárda nem a célban, hanem – immáron többedszer – a túra utolsó ellenőrző pontján adja az ellátást. Ez így lerontja a szintidőt, ami nem mindenkit zavar (szerintem őket se…), de ha ez is szempont valakinek – én ilyen vagyok – akkor talán jobb lenne a szokásos módszer. Hozzáteszem: praktikusabb is, nekik is.

...Innen már csak kellemes ereszkedés a célig! És tényleg kellemes, mert itt próbálták, és sikerült is a lehető legtovább elodázni az aszfaltot. Sokszor közel, néha mellette, de hosszú szakaszon még az erdőben, jó minőségű ösvényeken juthattunk előre. Igazi soproni hangulat, ahol a hegyek belenyúlnak a városba; üdítő érzés megtapasztalni a természet jelenlétét. És igen, sikerült! Erzsébet-kert, újra, mosolyok és gratuláció – természetesen elsősorban kis feleségemnek, aki remek tempóban, a végén már kicsit fájó térddel, de még akkor is bele-belefutva végigcsinálta, több mint egy órát bent hagyva a szintidőből. Emléklapot sajnos nem, nagyon szép kitűzőt viszont kaptunk – meg persze IVV- és ÉDK pecséteket is…

Összegezve: egy remek vasárnapot tölthettünk a Lővérekben, ahol egy igazán átgondolt, becsülettel bejárt (és jelölt) útvonalat járhattunk végig. A szervezőkön látszott a jó szándék, de még vannak fejlődési lehetőségek is. Legalább opcionálisan, de megemlíteném helyükben a Várhely-, a Károly- és a Sörházdombi kilátókat (jártunk mindhárom közelében). Ár-érték arányban a túra szerintem korrekt volt, bár egy emléklap beleférhetett volna (ígéret szerint ezentúl az is lesz).

Legközelebb is nagyon szívesen jövünk!