Kinizsi százas 100 TT - ahogy én láttam...

Húsz órányi folyamatos és aktív jelenlét a természetben. Húsz órányi élmények és emlékek, a zöld ezernyi árnyalata, milliónyi madár, az éjszaka varázsa… És persze húsz óra emberek között: remek túratársak, kedves és önzetlen, segítőkész környékbeliek, értünk dolgozó rendezők, szurkolók és kísérők… Kinizsi százas, igen!

Negyedik Kinizsink Zoli öcsémmel: szabad-e használnom a „rutin” szót? Elsőbálozók alighanem egyetértenek, a tucatnyi (vagy sokkal több) jelvénnyel büszkélkedők esetleg megmosolyognak. Mi azért valamennyire mégis így éreztük, és így készültünk rá, szerveztük meg, vágtunk neki. Az előző három teljesítést tavaly ősszel megtoldottuk egy Iszinik 100 TT-vel is, plusz az Iszkiri 100 és Gerecse 50 TT-k, SzuperKatlanok… Szóval, sok ismerős pont és szakasz várt ránk, nagy csodákra meg már nem számítottunk. Na, ebben tévedtünk…

Megszokott a békásmegyeri szállás, az út a rajtba, és a sorállás is. De ez most mégis más: negyed hét magasságában érkezünk, és ennek megfelelően még viszonylag rövid. A rendezők a tavalyi kiváló formájukat hozzák, és pontban az ígért háromnegyed hetes rajtot tartják. Két perccel később mi is nekivágunk az egy-két kilométernyi bevezető (vagy inkább kivezető) aszfaltnak. Hamar elhagyjuk a fővárost, máris némi emelkedővel, kavicsos út, mezők… és meleg. Hét óra, és meleg van – holott esős rajtot jövendöltek kábé nyolcig, meg majd délutánra is. Ehhez mérten gondoskodtunk esővédelemről. Nem nagy poén, le is lövöm: mindvégig szárazon maradt a puskapor és a túrázó – feleslegesen vittük végig Tatáig ezt a holmit.

Hegyek kevélykednek előttünk, megtanultuk tisztelni; elsősorban az emlegetett Iszinik során. Most persze más. Friss erővel, melegben és világosban – és sár nélkül. Na jó, ereszkedéskor lesz majd egy kis dagonya… de hol van ez az ősz végi lekvártól? És ne szaladjunk ennyire előre: hol van még az ereszkedés is? Egyelőre felfelé kaptatunk, a mezőny sűrű, de ennél jóval nagyobb tömegekre emlékszem korábbi évekről. Kellemesen lehet haladni, senki nem tart fel – mi sem teszünk ilyent az érkező gyorsabbakkal. Megjönnek a kilátások, megjönnek a kövek és sziklák: Ezüst- majd Nagy-Kevély, lehet egyet szusszanni és fotózni.

Aztán az említett ereszkedés: kevés futás, sok óvatoskodás. Vigyázunk magunkra, Zoli még némi náthát és gyengélkedést hozott magával, én a jobb Achillest és vádlimat féltem. Nincs tervben az egyébként megszokott idő-javítás: jó lenne 21 órán belül, de ha kicsit több, az se baj! Csak érezzük jól magunkat, és azért az első InterCity-t érjük el…

Biztonsággal leérkezünk, lehet gyönyörködni a környező hegyek látványában, és közben szépen fogy a táv is. Sok-sok autó az utak kereszteződéseiben: hallom, hogy némelyeket kihoznak idáig?! Hiszem is, nem is. Igaz, a Csobánkai-nyereg már majdnem tíz kilométer, vagyis tíz százalék… Ellenőrző pont még nem volt – titkos sem.

Megyünk tovább, megint felfelé: a Hosszú-hegy jön. Megfelel nevének: lankás, kényelmes emelkedő – de meglehetősen sokáig tart, tényleg. Közben balra pompás kilátások Pilisszántó felé – meg-megállunk. Az erdők szépek, öröm hallgatni a madarak dalát. A mezőny továbbra is emberi léptékű: üresen sem megyünk, de a tempónkban sem akadályoznak. Jó így haladni! Sok ösvény a beszélgetést is engedi, élünk vele sokan, ahogy látom – de (mint mindig) látni magányos harcosokat is. És végül – vártuk nagyon! – megérkezünk a tetőre, az első ellenőrző ponthoz.  Lídia és Gyuri pecsétel mosolyogva, és egyúttal az elmaradt Vendvidék jelvényre is ígéretet tesznek… Ugyanezt nem sokkal később Gyulától is megkapjuk: a negyvenesek elágazásánál fényképez, ahogy azt már megszokhattuk tőle.

Nekivágunk a Pilis-tetőnek. Ez is inkább hosszú, mint nehéz, szerintem. A meleg azonban nem könnyíti meg a helyzetünket, és – mivel esőre számítottam – Camelbak (vizestasak) nélkül jöttem. Ez konkrétan 3×3 deci vizet jelent számomra, ami barátok között is csak egy liter összesen. Na, ezt osztogatom be a Pilis-nyeregig, ami majd csak 25 kilométernél lesz. A szerpentin például segít: elvonja a figyelmemet, hiszen itt káprázatos panoráma tárul fel.

Erősen érdemes visszafelé is tekintgetni, hiszen hajjaj! – remek érzés a meghódított csúcsokat, vonulatokat magunk mögött tudni. És hát a látvány, nos, igen: megkapó. Aztán kanyargás tovább, az út kifogástalan, koptatjuk a szintet, egyre feljebb kerülünk. Itt árnyék kevés jut, a délelőtti nap a korábbi esők nyomait igyekszik eltüntetni. Elég jó hatásfokkal: nagy a pára, nehezebb a lélegzés, gyakrabban törlöm a homlokom. Füves tető, aztán finoman, hullámozva, de ereszkedés jön. Balu majdnem ahol tavaly, most is utolér: ő 14 órát tervez… Mondjuk, neki ebbe egy kis beszélgetés is belefér; azért ez durva! Szembejövő nyugdíjas szimpatikus pár: mosolyogva figyelnek bennünket, biztatnak. Hozzávetőleg a 100-120. helyen lehetünk – szóval, láthatnak itt ma pár embert… nagyjából még tízszer ennyit.

Itt a várt Pilis-nyereg! És a még jobban várt büfé. Péter nyújt kezet – és innivalót felém. Na, ez így már megnyugtat: a következő víz-lelőhely csak nyolc kilométer. Neki is vágunk, a Pilis utolsó szakasza eseménytelenül telik – Kesztölcre érkezünk le a Kétágú-hegyről. A táj csodálatosan felfedi magát, ahogy előbukkanunk a sűrűből, és rátérünk az OKT vonalára. Amit odalent látunk, az bizony nem más, mint a Katlan néven elhíresült szakasz (a SzuperKatlan TT-k helyszíne). Na, ez vár most ránk – meg a stílszerűen hozzá járó meleg és párás idő.

Kesztölcre évek óta szeretünk jönni, mert a barátságos helybéliek mindig kitesznek magukért. Ivóvíz, levendulaszörp, szóda, bor és fröccs vár ránk, szívélyes kínálással – és ingyen. Idén ezt még megtoldották helyben készített sült kolbásszal, igen szerény (500 Ft-os) áron. Mondjam, hogy ilyen finomat én évek óta nem ettem? Igen sokan megállunk itt, rövid szusszanásra, evés-ivásra.

Akinek mindez nem lett volna elég, megállhat még HotdogMan standjánál, esetleg a falu kivezető utcáján egy családi háznál. Ez is sok éves hagyomány: egy vizestömlő és két kislány. Akik nagy örömmel itatják, tankolják (sőt: kérésre akár locsolják is) a megfáradt csapatot. Így még Dorog is hamarabb megérkezik!

Dorogon újabb meglepetés fogad a kis kocsmában, ahová szívesen megyünk, mert mindig van jéghideg üveges kólájuk. Ezúttal meg is etetnek, friss zsíroskenyérrel, ropogós lilahagymával, paprikával fűszerezve. Ingyen? - komolyan? Persze, Kinizsi-teljesítőknek, segítségül. Nahát! Köszönjük, kedves gesztus. Csaba érkezik közben a rá jellemző lazasággal (természetesen hátizsák nélkül, minek is az száz kilométerre?). Együtt folytatjuk, igen kellemesen elbeszélgetünk – még az aszfalt is kevésbé forró így. Pedig Belányi-telepig azt tapossuk, ahol aztán nekiveselkedünk a Nagy-Getének. Szépen, finoman; sokkal kíméletesebben, mint fordítva – idézzük fel újra az Isziniket. A tetőn, a keresztnél néhány pihenő túratárs – mi is lemaradunk Csabától, és zoknicserét ejtünk meg némi késéssel.

A harcosabb rész most nyilván az ereszkedés – főként a puha, napokon át áztatott földre való tekintettel. Szerencsére esés és baj nélkül megússzuk, pedig a tempó kellemes. Még egy Csaba bukkan fel, vele is együtt megyünk pár kilométert, jól fogy a táv. Leereszkedés, majd a Hegyeskő jön. Idén már választható, hogy melyik úton szeretnénk feljutni oda: öcsém kérésére maradunk a kék kereszt klasszikus verziójánál, és nem élünk a Tokodot érintő OKT-féle verzióval. Így hát a kéktől rövid ideig elköszönünk, és nekivágunk a szűk, homokos-löszös kaptatónak. Felérkezve ősziárpa-mező fogad: a zöld, zsenge gabonatábla szélén menni egészen üdítő érzés.

Különösen, hogy nem csak a Hegyeskő, de – hátra tekintve – a távoli horizont is pompás rálátást ad. Messze elkalandozhat a tekintet, és most különleges érzés látni az esztergomi bazilika tetejét úgy, hogy kis családommal hat napja jártunk odafönt. Ahol persze meg is mutattam, merre fogok majd kalandozni. Lám, csak hinni kell! Na jó, azért menni is…

Aztán persze elérkezünk az emlegetett Hegyeskőhöz, megcsodáljuk a fehér sziklákat, és öcsém elmeséli, hogy van, aki majd itt szeretné a végső nyughelyét, annyira kedveli eme helyet. Sajnos a tetejéről nyíló kilátást elmulasztjuk: ez most nem az a túra.

Kilátás persze így is van, sőt! Messze-messze tájak mutatják meg magukat: balról a Gerecse felé szalad a tekintet, jobbról meg a Duna látszik; sőt, az azon túli hegyek is.

Jön az ereszkedés. Ki hogy van vele, más-más a megközelítés: én szívesebben megyek felfelé az ilyen meredek oldalakban, mint lefelé. Zoli meg éppen fordítva, és persze jó móka neki a lefelé evickélő bátyját fotózni. Na megállj csak, megkapod te is a magadét!

…Szóval, kellemesen telik az idő, fogynak a kilométerek, a tokodi pincék immár alattunk, sőt, előttünk. Kedvenc helyünk, az Izabella idén már idejében felhívja magára a figyelmet, és persze most sem csalódunk benne. Kiváló minőség, kellemes hőfok, turistabarát árak, és még mosdó is van. Mennyivel könnyebb így nekiveselkedni a mai legmeredekebb emelkedőnek: a Kőszikla jön ugyanis. Egész napos szerencsénk ezúttal sem hagy cserben: a korábbi években megszokott vonatozást most megússzuk, és saját tempóban szuszoghatunk fel. Lefelé, a löszös oldalban pedig megint utolérjük Csabát, aki Árontól anno megkapta az egyszerű, de kifejező „A Nagy” jelzőt.

Féltáv, zöldségleves! Mogyorósbánya röviden így foglalható össze számomra. Meg persze EP, pecsét, több tucatnyi autós kísérő, friss víz és megint kólázás. Megnyugtató telefonok haza, szerelvényigazítás. És akkor jöhet a második félidő, már csak 48 kilométer, húzunk is ki a faluból. Az Öreg-kői pihenőhöz továbbra is meg kell dolgozni, ez az emelkedő sem simult ki egy év alatt. Itt számítunk a meglepetés EP-re, de ezúttal nincs – hát akkor tűzés Péliföldszentkereszt felé!

Ez is csodaszép táj, a szaléziek otthona pedig nagyon gondosan, igényesen kialakított épületegyüttes. Amíg oda érkezünk, egy pompás, bővízű forrást is elkerülünk. Vagyis hát dehogy hagyjuk el, sokakhoz hasonlóan mi is megtankolunk friss, hűs vízzel. A nap már lefelé hanyatlik: a fogyasztás csökken, és ezzel az adaggal már hosszabb táv is letudható.

Aszfaltról balra le, aztán az erdőbe jobbra fel. Itt azért mindenképpen érdemes – és érdekes – visszatekinteni is, a bejárt szakaszokra. Más érzés, tagadhatatlan, mint az Isziniken, nap közben – és ott előre tekintve…

Kapaszkodás, ereszkedés, baji műút. Újabb erős kapaszkodás, majd hosszú, de lankásabb:  a Bika-völgy. Szerencsére egészen szépen járható, gondos kezek kitisztították (úgy hallottam, direkt a túra kedvéért: köszönjük!). Kavicsos utak, néhol pocsolyákkal, benézhető letérések – de nincs gond, haladunk szépen. Zoli barátunk is gondol ránk, aki tavaly szintén sikeresen teljesítette: jól esik a hívása. Így jutunk Pusztamarótra: itt már egyértelmű, hogy – dacára a korábbi indulásnak – tavalyhoz képest késésben vagyunk. Ezt szépen mutatják az árnyékok, a nap helyzete: de szép is a természethez igazodni, viszonyítani!

Az emlékhelyet azért még sikerül lefotózni, és egy újabb büfét látogathatunk meg. A Mária-kegyhely is jól kivehető, bár a szikláknál már erősen figyelünk a lábunk elé; meg is ússzuk botlás nélkül.

Aztán az alkonyodó Gerecsében gyönyörködhetünk: a fás hegyoldalak pompás látványt nyújtanak – nem különben a napnyugta is, ami egészen varázslatos élmény: végignézni, benne járni, és így megélni.

Egyre szürkébb, majd sötétebb lesz, de halogatjuk még a lámpát. Az előttünk haladó sporttárs is, akivel kellemesen elbeszélgetünk, amint utolérjük. Elsőbálozó, de remekül megy, immár egyedüliként kis csapatukból, akikkel együtt érkezett és rajtolt. Elkísérjük Bányahegyig, ahol már majdnem teljesen sötét van; ennek megfelelően lámpák, reflektorok fogadnak. No meg persze a kislányok, az elmaradhatatlan finom teával! Eszünk pár falatot is, megejtjük a második zoknicserét, fejlámpáink is előkerülnek: mehetünk!

Kissé saras, nemde? Sőt: később még sárosabb. Ereszkedünk, kellemes mértékben, de az út nem enged komolyabb tempót; figyelni kell. Később azért javulás áll be, és szerencsére a jelzésekkel sincs gond. Megérkezünk Vértestolna környékére, mellőzzük a nagy rétet, kevéske aszfalt jön. Rajta persze itt is sok kísérő autó, mellettük jutunk vissza az erdőbe. Másfél kilométer – figyelmeztetem Zolit. Sajnos igazam is lesz: kábé ennyi dagonyán kell átvergődnünk, mire ismét szilád talajt fog a lábunk. Kisebb csapat verődik itt össze, egyikük hálálkodva köszöni öcsémnek a sebtapaszt: lemarta szegénynek sarkát a cipő.

Koldusszállás, viszlát, kék! Innentől sárga, mindvégig. A fordítóban pecsétet kapunk, hozzá pedig teát. Nem esik rosszul, bár a bányahegyi finomabb és tartalmasabb volt. Jöhet a „Köves út, ha végigmegyek rajta…”. Dalolásról persze szó sincs: a ma már sokat látott talpaink berzenkednek csak a hosszú kiképzés ellen, ami rájuk vár. Lassú, lomha, gyenge emelkedő – de jó sokáig tart. Sokan nem szeretik, hallok morcos hangokat, de azért persze gyűri mindenki. Szerpentin, kanyarok, aztán megint a végeláthatatlan egyenes. Olyannyira, hogy jó páran be is nézik a sárga balos letérőjét. Nem nehéz, szó se róla: nekünk is elsősorban a rutin segít – meg az, hogy várva várjuk már. Talán nagyon is?...

A tévesztők közül hozzánk szegődik Attila, és mindvégig velünk is marad. Ő is első alkalommal próbálja itt ki magát, és – mint a fentiekből kiderül – rögtön szép sikerrel. Jól elbeszélgetünk, amivel egyenes arányban fogynak a kilométerek is. A kellemesen laza tempónkat is egyre jobban megnyomjuk, a Körtemplomot is jószerivel csak súroljuk. Utolsó bélyegzés és csippantás, mehet a kis karton a zsák mélyére! És hát persze, a balos visszafordító hajtű, szinte mintha már a célra fordítana. Persze, ez még túlzás, de mégis más innentől. Lazán le, jöhet a kálvária, a stációk, a szakadék. Na, azt se ugrottam át még ilyen gyorsan és észrevétlenül!

Pedig ez már a baji szőlők, aztán két pillantás, és elmarad a templom tompa kis tornya is. Aszfalt, naná, a várt aszfalt – és a még inkább várt fénysorompó! Zoli szúrja ki, kisebb örömünneppel üdvözöljük. Aztán autó fékez mellettünk, merre van a baji templom? Uram Atyám! Hát ennyire?!... Emberek, semmit nem szégyelltek?

…Át a vasúton, balra be. Egész végig nem volt meglepi pont, majd talán itt! Á, dehogy. Itt sincs, végig nincs. Pedig de kitennék párat… egy tucatnyit, nagyjából. De legyen ez mindenkinek saját baja, lelkiismereti dolga. Az enyém tiszta. Negyedszer megyek át a zebrán, és legközelebb is ezen szeretnék, egy év múlva. Ugyanígy. Üsse kavics, az időm is lehet ugyanennyi. Mert most perc pontosan ugyanannyi, mint két éve: 20:03 (18 perccel marad el a tavalyitól – üsse kavics azt is!

Egy ugyanilyen oklevelet is szeretnék jövőre. Meg – ha már így alakult – egy ugyanilyen jelvényt (mert az most új, és én sajnálom a régit). És egy ugyanilyen (vagy hasonló) levest, ugyanezt a kellemes fáradtságot, ugyanezt a csapatot. A gratulációk, mosolyok, tréfálkozás… a falatozó emberek békés nyugalma. Mekkora egy közösség ez! Jöttünk száz irányból, megyünk vissza ugyanoda. Hoztunk száz motivációt, fogadalmat, száz stílust és módszert.

Százasok vagyunk.

K2 / Kab-hegy kétszer 30 TT - ahogy én láttam...

X

ADCHOICES IDENTIFIED

Ismétlés a tudás atyja? A Déli-Bakony legmagasabb pontját, az antennákkal tűzdelt Kab-hegyet vettük célba, és – akárcsak három hete az Írott-kő esetében – az élményt meg is dupláztuk. Szinte júliusi melegben, de sikerrel vettük a kétszeres kihívást.

Hegymenet, K2 – de ez nem az a K2. A tavaszi Kab-hegyi túrák összefűzésének eredménye ez a cím. Összetevői: egy déli, húsz kilométeres táv, illetve egy északi, ami meg 12. Meg persze köztük a hegy, a maga 599 méterével: így jön ki a harminckettes végeredmény. Mindkét résztávot ismertük már Laci öcsémmel: a délit többször teljesítettük Téli Kab-hegy 20 TT néven (ez decemberi túrát jelent), illetve többször jártunk az októberi Őszi Kab-hegy 12 TT-n is, kicsi lányommal. Hát akkor most duplázzunk, Réka is velünk tart – a már igencsak megszokott 5:53-as vonatjánál várjuk, és Nagyvázsonyig meg sem állunk. Imi, a főrendező várja az indulókat egy autós büfében, Attila meg házi gyorsítóval kínál. Előnevezettekként pillanatok alatt útnak is indulhatunk, egy kevés aszfaltozás után pedig jöhet a jobbos letérés.

Az útvonal tekintetében meglehetősen szabad kezet ad a Zöld Bakancs Egyesület: mehetünk a kék kereszten, vagy az OKT-n is – és ezeket variálhatjuk is. Mi felfelé a kéket választjuk, a kék keresztet meghagyjuk visszaútra. Így felfelé valamivel hosszabb, de ennyit megér a kis változatosság. Igaz, így nem pontosan „toronyiránt” megyünk, de sebaj, a zöldellő természet bőségesen kárpótol.

Az erdők és mezők ugyanis csodaszép színekben pompáznak, zsenge zöldjük – meg a sokfelé látható repce sárgája – üde, lélekemelő látványt nyújt. Különösen a hosszúra nyúlt tél után: jó pár idei havas-saras túrát idézünk fel, ahol már nagyon vártuk a tavaszt. Nos: itt van, teljes mellszélességgel. Talán kissé mintha túlzásba is vinné? A hűvös, friss reggelt követően ugyanis igen hamar melegre, sőt, nagyon melegre változik az idő. Mindhárman szál pólóban indultunk, és örülünk, hogy nem kell a levetett holmit cipelni. Sok minden mást se nagyon, hiszen több helyütt is ellátás vagy büfé vár: mindenki könnyű szerelvénnyel ballag az úton.

Ami egyelőre kiválóan járható, ám hamarosan megérkezünk a hegy lábához, a sűrű erdőbe, ahol már tapasztalatból tudjuk: előszeretettel megáll és felgyülemlik az eső- és hólé. Nagy pocsolyák, dagonyás, sőt: lápos részek következnek – igencsak figyelni kell, hová lép a láb. Kerülgetünk és kitérünk, átlépünk és ugrunk. Néha meg-megcsúszunk, de esés és gond nélkül megvan ez a szakasz. Vajon lefelé a kék kereszt is ilyen lesz? – azt gyanítjuk, hogy igen.

Meg is érkezünk annak végpontjára, ahol beletorkollik a kék sávba, vagyis a mi utunkba. Innentől északira vesszük az irányt, és határozottan jobb, köves-kavicsos úton folytatjuk a csúcshódítást. Ami szinte lebeg felettünk – pontosabban a tornyok, messze magasodva a hegy fölé. Alattuk a kilátó fa-építménye szerénykedik, sőt, szinte eltörpül.

Mi persze tudjuk, hogy a szerénységre semmi oka: pompás panoráma lesz majd onnan. Ahhoz azonban oda fel is kell jutni… Az emelkedő szöge erősödik, meredekebb lesz, megérkezik a vadkerítés is.

Átvágunk rajta az új ácsolású falétrán, és pompás, gyönyörű erdők között folytatjuk a balos, majd jobbra visszakunkorodó úton.

Nyugat felől vágunk neki a csúcstámadásnak (ahogy mondani szokás). Komoly, erős emelkedő, megdolgoztat rendesen. Felérkezve persze a látvány jutalmaz és feledteti a szuszogtató, pulzuspörgető menetet.

Nyugat felé kalandozik tekintettem, mert innen ezt remekül megtehetem, a kilátóból viszont már nem (az dél felé néz). Így hát felfedezhetem a méltóságteljes Tanúhegyek pompás sziluettjeit, sőt, Laci remek fényképezőgépének segítségével annál részletesebben is szemügyre vehetem őket. Csobánc, Szigliget, Szt. György, Hegyesd… megannyi többször bejárt kúp vagy tömb. Jobbra, észak felé meg a Somló vonzza a tekintetet, magányos óriásként.

Aszfalt jön, és máris Imiék fogadnak, zsíroskenyérrel és friss hagymával, paprikával és citromos vízzel. Pótoljuk az imént elégetett kalóriákat, és mehetünk is tovább, még mindig észak felé. A hosszú kanyar után még egy kis aszfaltozás, de aztán újra csodaszép erdők fogadnak. Itt is akadnak saras, kerülgetős részek, de tempónk ezzel együtt is kellemes. Beszélgetősen kellemes: örülünk a szép erdőknek, a madárdalnak, illatoknak és a lenge szellőnek. Bizony, az árnyék és légmozgás már nem csak kívánatos, de szükséges a jó közérzethez. Nagyon meleg van! Nem áprilisi, nem is májusi… nyári meleg, harminc fok közelében.

Úrkútra érkezve ez az érzés csak erősödik az aszfalton, nyílt terepen, házak között. Jól esik hát a hideg frissítő a Kéktúra büfében, ahol Tiborral elegyedünk beszélgetésbe a kellemes teraszon. Ő már visszafelé tart – mi még mindig északnak. Igaz: nem sokáig. Az iménti OKT-pecsét után már csak pár száz méter a Csárda-hegyi Őskarszt: itt is önellenőrző pontunk van. Gyors pecsételés, és lezúgunk a falépcsőkön a mélyedésbe, újra megcsodálni a száz millió éves hatalmas sziklákat, melyek a külszíni mangánérc-bányászat során kerültek napvilágra.

Aztán forduló, déli irányt veszünk – amit aztán lényegileg a célig tartani is fogunk. Elhagyjuk a falut, és annak névadóját, a szépen felújított kutat is (fotózni most igen nehéz, autók állják körbe). És újra a zöldellő erdő, virágzó fákkal tarkított mezők, a lombok fölött fel-felbukkanó piros-fehér csíkos antenna-toronnyal.

Mondhatjuk tehát, hogy „toronyiránt” megyünk, még ha kicsit más is ez a torony. Az erdőből kiérkezve szinte előttünk magasodik, de a látvány azért csalóka: menni kell még addig. Mégpedig „műúton”, és még nagyobb melegben – amit az aszfalt nagy intenzitással még fel is erősít.

A hosszú íven aztán felérkezünk, közben kéktúrázókat igazítunk útba a pecsét felé. És Imi, Attila újra, ma már harmadszor. Elmúlt kicsivel dél, jólesik tehát a finom, roppanós virsli. És lám, egy ismerős arc! Fa Nándor is itt túrázik, szívesen ad autogramot is az oklevelem hátoldalára.

Itt ugyanis megkapjuk a díjazást. Logikus lépés, hiszen Nagyvázsonyba nyilván vissza kell ballagnunk, és az útvonal (ahogy említettem is) szabadon választható lefelé. Előbb azonban kilátózunk, fotózunk és panorámázunk.

Aztán ereszkedés az „iménti” hegyoldalban. Ismerősök kaptatnak felfelé: a vasvári túra-csapatból többeket is megismerek, üdvözölök. Kerítés mentén megyünk visszafelé, Laci javaslatára: ő gyakorlottabb Kab-hegyes, rábízzuk magunkat. Aztán jöhet a hosszú ereszkedés; kék, majd kék kereszt. Ez is megérkezik, kíváncsian nézzük: milyen lesz. Hát, nagyon hasonló, mint a kék volt felfelé. Itt is sok dagonyás-lápos rész akad, kerülgetés és kitérés szükséges jó pár helyen.

Aztán elhagyjuk a hegy lábát, és a puha talajnak is nyoma vész. Ligetes részeken haladunk tovább, szép rétek bújnak meg a fák között-mögött, kisebb-nagyobb völgyek és árkok, fasorok és nagy-nagy rét következik.

Ez utóbbi már felfedi célunkat, a lent megbúvó falut is. A dombok-hegyek ölelte Nagyvázsony hívogat a fák fölé magasodó Kinizsi-várral. Nyílegyenesen tartunk feléje, könnyű ereszkedéssel. 

Vissza-visszatekintve pedig elbúcsúzunk a Kab-hegytől: antennái és sziluettje egyre távolabbról vehetők ki. Vetések és rétek, Laci még készít pár remek képet, és le is érkezünk.

A büfében igen jól esik a mosakodás és a hideg frissítő! Imiék is ideérkeztek közben, de itt pihen A Nagy Világjáró is kis csapatával. Kellemes mozgással és a gyönyörű természet csodálatával ünnepeltük meg a Föld Napját: tehettük volna-e méltóbban?

Iszinik 100 TT - ahogy én láttam...

Iszinik – ami visszafelé olvasva Kinizsi. Ez a szójáték jól megmutatja ennek a teljesítménytúrának a lényegét: a Kinizsi Százas fordítottja mind a térképen, mind a naptárban. Fordított szint-elosztással, ellenkező irányban bejárt hegyekkel és völgyekkel. És nem május végi koranyárban, hanem november végi zordabb időben (meg persze sokkal több sötétben megtett szakasszal). Vajon mindenben nehezebb amannál?

A poén lelövésével kezdem: igen. Szerintem határozottan nehezebb. Így is feltételeztem. De három Kinizsi-teljesítés után szinte illő és kötelező feladatnak tekintettük Zoli öcsémmel, hogy eljussunk erre az eseményre. A tavalyi – rendkívül embert próbáló – időjárás után nagy megkönnyebbüléssel olvastuk az előrejelzéseket: várható ugyan egy kevés eső, de csak előző éjszaka, és a szombat-vasárnap már kellemes novemberi időt hoz. Így hát nem hagytuk becsapni magunkat a reggeli nedves-párás idő láttán, bár a körülményekre való tekintettel előkerült a kamásli. Több vékony réteg ruhával készültem, de a rajtban sok emberen ennél is kevesebbet láttam. Főleg a futókon, persze – akik itt is népes mezőnnyel képviselték magukat. Velük, és a túratársakkal igazán komoly létszám gyűlt össze – meglepődtem kicsit, de nagy öröm volt megint sok-sok ismerőssel összetalálkozni. Hamar leadtuk a csomagunkat szállításra Tamásnál, itiner a kézbe Janitól, és lehet elvegyülni a tömegben. Meghallgatjuk a rendező, Dani fontos információit – közte azt is, hogy az első kilométereken más (szalagozott) útvonalon kell mennünk, vadászat miatt.

Így hát aszfaltozással kezdünk a Zuppa megmászása helyett, és a sztráda alatti átkelés után is azzal folytatjuk: az OKT megváltoztatott útvonala végighalad Nagyegyházán. Az Iszkiri 100 TT-n éjszaka igen hosszúnak éltük meg, de bizony mostanra sem lett sokkal rövidebb. És jöhet a Gerecse! Ott is a Somlyóvári kulcsosház, első ellenőrzőpontként. Addig azonban még van pár kilométer: egy ideig kavicsos úton haladunk, aztán néhány tanya, kisebb tó mellett, majd erdők következnek. Éppen egy órája megyünk, és ijedten látom, hogy 7,1 km van mögöttünk. Ez durván sok; nem a mi szintünk – főleg nem egy százason. Lassítsunk!

Helyenként sáros az út, de bőven belefér a vállalható, kikerülhető kategóriába. Aztán néhány emelkedő után feltűnik a kis házikó, újra Janival, aki már itt fogad, pontőrként. Elköszönünk, jöhet a lejtő, jó kis kocogásokkal. Tornyópuszta épületei tűnnek fel, kis betonos szakasszal, majd újra betérünk az erdőbe, kellemes ösvényekre. Tarjáni műút, újabb erdők, hullámzó terep, vastag avarszőnyeg. Bodza-völgy, a nagy réttel és a sztrádával: egészen közel zúgnak a vágtázó járművek. Jobbos kanyar, újabb erdők, saras emelkedő. OKT-bélyegző, vele szemben pedig kód egy lapon: itt vagyunk Koldusszállás előtt!

Elhagyjuk a vadászházat és a kis tavacskát, az Y-kereszteződésben pedig jobbra megyünk. Ma az első újdonság számunkra: igaz, ezen is jártunk már, de ebben az irányban még nem. A mélyút tehát most emelkedő, a Pes-kői barlang pedig balról esik.

Szép erdők, jó utak, amik aztán sárosabbá válnak – biztos előjele, hogy közeledünk a vértestolnai műúthoz. Így is van, feltűnik Hotdogman autója és mozgó kantinja. Nem sokkal vagyunk dél előtt, remek időzítéssel vesszük át tehát a finom, meleg ebédet. A pontőröktől izó-italt, ropit, finomságokat kapunk, és szusszanunk is egyet. Gyors számolás: 26 és félnél járunk, kicsivel több, mint négy óra alatt – ez még mindig 6,4-es átlag. Ez még mindig sok, lassítani kell.

Átvágunk az úton, füves domboldal, erdősávok – a faluból felhallatszik a harangszó. A lábaim előtt pedig árnyék: kisütött a nap! Hű de jó érzés! És még szebbé teszi a késő őszi pompájukban mutatkozó fákat, amelyek még nem váltak meg minden lombjuktól.

Köves-sziklás terep is adódik, figyelni kell. Szerény, de folyamatos emelkedő visz fel a Bánya-hegyre, ahol fura formájú, ám finom nápolyit kapunk. Aztán ereszkedés, kék kereszt Tardos felől. Innen ismét „irány-helyesen” is bejárt szakasz jön – ami talán a legszebb ezen a napon. Szívet melengető színekkel fogadnak a fák, erdők; csodaszép és lenyűgöző látvány. Aztán emelkedő a Schandl-hársig, közben remek kilátások… és itt az Egyházi üdülő.

Hurrá, kelet felé fordulunk! Az első pár kilométert leszámítva ma még csak nyugat (és észak) felé tartottunk – azaz a céllal ellentétes irányba… Kezdődik a sziklás ereszkedés, de ezúttal szóba se jöhet a Gerecse 50 TT-n megszokott robogás lefelé. Egyrészt még mindig túl gyors, hat feletti a tempó, másrészt meglehetősen csúszósak a kövek, sziklák, legyünk óvatosak!

A pusztamaróti emlékhely következik, amit valamikor régen, egy Nyerges 40 TT-n tudtam nappali fényben lefényképezni, azóta sem. Most itt az alkalom, élek is vele, aztán jöhet a hosszú-hosszú ereszkedés a Bika-völgyig, végig a nyiladékon.

Aúúú! Hatalmasat esek a sáros úton. Jobb lábam kicsúszik oldalra, én meg a bal combomra zuhanok, csillapítás nélkül. A keréknyom élére, hogy még fokozzuk a bajt, hát persze. Megindulok sántikálva, öcsém aggódva próbál segíteni; persze nem tud. Nagyon fáj. Bicegve, nehézkesen érkezek le a völgy aljára, ahol Tamásék fogadnak, az ígért tea-partival. 

Szó se róla, kitűnőre sikerült, meg más csemegék is akadnak, de most ez nálam másodlagos. Tudok-e menni tovább? Emelkedők jönnek: meglátom, ott hogyan dolgozik majd a futómű. Számolok: kb. negyvenkettőnél estem el, Mogyorósbánya pont féltávnál, vagyis ötvennél esedékes. És ott… igen, ott ki lehet szállni. Nem feladni: egy Iszi 50 díjazás jár a teljesítésért, és kész, vége a dalnak. Meg a kínlódva haladásnak – mert ez most az. Na, mi lesz? Van nyolc kilométerem eldönteni. Közben vethetek egy pillantást az elkövetkezők felé: a horizonton felbukkan pár ismerős hegyecske...

Egy vadetetőnél megállunk, Zoli hűsítő krémet halász elő zsákjából: érezhetően segít. Áthaladunk Péliföldszentkereszten, kék kereszt jön, a nap meg megy. Lefelé – de így is örülünk, mert dédelgetett célunk volt Mogyorósra érni lámpa nélkül. Jól látszik, hogy ez meglesz.

Így is van: a Kakukk sörözőt még kellemesen le tudom fotózni, amikor betérünk. Féltáv! A döntést meghoztam közben, így én is elővarázsolom a tartalék zoknit a zsákomból, elfalatozok egy szelet (nagyon fincsi) zsíros kenyeret, és leöblítem a remek, forró teával. Pár cuccot kirakunk az ide szállított táskánkba, a bekészített izót meg magamhoz veszem. Így nagyjából mégis van depózás, ami most nekünk pont elég is lett; köszönjük! Egy deci vörössel melegítem testem-lelkem: hej, de jól esik!

Saját épeszűségemben persze nem vagyok biztos, de megyek, tovább. Áron, majd Gyuri érkezik szemből, utóbbi két ifjú leánnyal – hát, élni tudni kell, kérem! Aztán hajrá: jöhet a három „kiskedvenc”! Nem akármilyen hullámvasút következik ugyanis: Kőszikla, Hegyeskő, és a Nagy-Gete. Ismerjük őket, mint a rossz pénzt; mindkét irányból. Kiváló lehetőség erre az ismerkedésre a SzuperKatlan 30 TT; minden barátkozni vágyónak tudom ajánlani. A hőfok persze ezúttal szerényebb, sőt… és a fényviszonyok is szerényebbek. Ennek okán fel is kapcsolom fejlámpám a Kőszikla tetején: sikerült idáig eljutni, ez igazán jó érzés.

Gyönyörködünk a tájban a kereszt tövénél (ha már megörökíteni nem tudjuk), aztán leereszkedünk a nyomvályús, kellemetlenül szűk ösvényen. Sebaj, legalább most nem porzik, és nem tartanak fel bennünket, mint a Kinizsin általában – próbálkozik tesó. Hát igen, meg az eső sem érkezik meg, mint ahogy idén nyáron tette… Nézzük a dolgok pozitív oldalát, aha. A negatívról meg próbálok megfeledkezni, nem odafigyelni: a fájó lábamra, igen. Síkon még csak-csak működik, az emelkedő nehezebb, a lejtő viszont nagyon komisz. Ebből a szempontból a szerencsésebb variációt kapom: a kaptatók meredekek, az ereszkedések lankásabbak.

Így van ez a tokodi pincék után is: az aszfalt után fel, magasra, köves-sziklás úton a kopár hegyoldalra, majd tetőre. Itt a Hegyeskő, valamennyire kivehető fehérlő sziluettje, de a távoli táj szépsége mellett kevésbé figyelünk rá. Esztergomig most is ellátunk, akárcsak nappal, és most is lenyűgöző… sőt! Itt némi szél is borzol bennünket, álldogálni tehát nem tanácsos. EP itt nincs, ami számomra legalábbis furcsa: legalább egy kódot kitennék… Leereszkedünk Tokodra, az OKT-n, továbbra is (ellentétben a K100 kék keresztjével). Egy gyors kóla, átvágunk a településen, aztán a horgásztó közelébe érkezünk.

Emelkedő, komoly kövek, sziklák, vízmosta-marta kaptató. Jó kis bemelegítő a következő erőpróbához – mert aztán jön az is lassan, de biztosan. A Nagy-Gete, és nyugatról. Megdolgoztat, meg is kínoz, de nem állok meg, pedig megengedtük magunknak, előre, akár több pihenést is. Így hamarabb megvan, nyugtatjuk magunkat, és… hú de jó érzés fenn lenni! Kicsit nyújtani is az lenne, de hát az most sajnos lehetetlen. Így hát a tűznél újabb pecsét, és: szia, Dani! Jó párszor túráztunk együtt, most pontőrként fogad – és kínál jóféle házi pálinkával. Kis korty is elég, igen kellemes, köszi!

Ereszkedünk, kíméletesen; nagy öröm ez most. Dorog fényei jönnek, és a Molnár söröző, Katával. Nem, masszázs szóba se jöhet: gyulladt testrészt nem kínoz ilyesmivel. Helyette a feladást ajánlja könnyű mosollyal, meg hogy szívesen elfuvaroz záráskor a célba. Kísértő az éjszakában, naná. Ráadásul meg is fenyeget, amikor (egy forralt bor után) mégis talpra állok: ha jövő szombaton nem leszek ott a Tanúhegyeken, akkor nemes egyszerűséggel kinyír.

Ezzel a kedves biztatással hagyom el Dorogot. Hat kilométerre van Kesztölc, az EP. Addig vívódok, gyötrődök; totális mélypont. Fordulj vissza! Kata bevisz! És tényleg, ott az imádott Tanúhegyek is… ne kockáztass! Egynyomos út, öcsém elöl masíroz, csendben. Fogalma sincs, micsoda háború van itt mögötte, belül; elmondani se bírom, még neki se. Megérkezünk a faluba: Budapestig ez az utolsó civilizáció! És még mindig több, mint harminc kilométer van hátra. Megyek előre, kicsit beszélgetünk, oldódok valamelyest.

Annamari és Zoli fogad lenyűgöző fénysorral a pont előtt, meg egy nagyon finom banánnal. Hát akkor jöjjön, aminek jönnie kell! Jelen esetben ez a Kétágú-hegy. Nagyon tartok tőle, pedig csak fordítva ismerem őkelmét. Hát most sikerül így is. A „siker” szót azért erősen idézőjelesen értem… Leginkább felvonszolom magam, azt hiszem, ez jobban kifejezi a valóságot. Kétszeri belepihenés, úgynevezett „csodálom kicsit a tájat” szöveggel. Nem mintha nem lenne rá alapom – csak hát tudom, ez nem így szokott történni; picit gyorsabban. És azért csak-csak feljutok a tetőre; öcsém türelme és szolidaritása még mindig le tud nyűgözni, négy és fél évtized után is. Egy percig sem kérdéses, hogy nélküle most hol lennék: természetesen a Kakukk sörözőben. Köszönöm, Zoli!

…Monoton menetelés a gerincen. Sok. Monoton. Menetelés. Erre emlékeszem. Nem sok másra. Kavicsos út, meg hogy ez nem ugrik be a Kinizsiről, holott háromszor is… Kavicsos út, fák, kilométerek. Valahogyan a Pilis-nyeregbe érkezünk, közben átlépjük a hetvenet, hetvenegyet. Na, már kettessel kezdődik, hülye számmisztika. A nyeregben mégis van pontőr, nem kódot írunk – embert látunk, de jó! Aztán gyötrelmes szakasz jön, ki és fel a mélyből. Hihetetlen, de egyszerre köves-sziklás és sáros. Nagyon sáros, afféle lekvárpuha dagonya, ahol a láb csúszik-mászik mindenfelé, de legkevésbé előre. Sok lábnyom előttünk, és tudjuk: még több jön még mögöttünk. Nem irigylem őket. Persze magamat sem. Komisz, erő-fogyasztó szakasz, és megint az a monoton érzés. Megéhezem, de nem megy a szendvics sehogy sem: csak nem ér utol még a Roki réme is?!

…Üdítő változatosságot nekem a Pilis-tető hoz; a rét, majd a szerpentin. Pedig az sem kényeztet: komoly huzattal fogad – igaz, pompás kilátással. Pompás? Lenyűgöző! Nagyon messzire ellátni, a kivilágított települések egészen fantasztikus képet mutatnak így magasról. Az ereszkedés aztán köves, nehezebb, de legalább nem dagonya. A Szántói-nyeregig tart, ahol ellenőrző-, de még inkább frissítő pont vár. Itt megmenekülök az eléhezés fenyegetésétől: szuper pecsenyezsír, ééés: körözött fogad! Fantasztikus mindkettő, és amikor még egy mandarint is utána küldök, tudom, hogy egy gonddal kevesebb. Hadd jöjjön hát a Hosszú-hegy! Nem is kéreti magát, de ez most megvan gond nélkül: jó tempót tartunk, folyamatosan. Felírjuk a kódot, folytatjuk utunkat, jó kis beszélgetős, ereszkedős szakasz.

Csobánkai-nyereg, az (egyre közelítő) főváros fényszennyezése egyre durvább. Szépen kirajzolódik előtte az utolsó kihívás. Nagy-Kevély. Tényleg szép nagy. Nagyon nem aggódtam tőle, voltam fent hatszor (legutóbb három hete, a Piros 85 TT-n); igaz, mindig délkeletről. Most északnyugatról érkezem, fájó lábbal, és a hegy most tényleg kevély. Alaposan megdolgoztat bennünket (legalábbis öcsém azzal nyugtatgat, hogy őt is, őt is). Tény, hogy komisz sárral fogad, amire itt már végképp nem számítottunk; megy is rendesen a csúszkálás. Esés és baj nélkül jutunk fel a nyeregbe – ami az utolsó ellenőrzőpont is egyben. A tetőig azonban még menni kell szépen. Dehogyis szépen… Szigorúan, kisebb-nagyobb köveken, sziklákon, miközben a lában csak a monoton, egyforma lépteket viseli el; azt is csak úgy-ahogy. Na, itt monoton, és főleg egyforma léptek egyszerűen nem léteznek. Sem fel, sem le. Mert aztán egyszer csak (hihetetlen, de) megindulunk lefelé is. Előbb még egyszer átadjuk magunkat a rácsodálkozás és gyönyörködés élményének, beszippantva és megőrizve a látványt.

Komisz, köves, hosszú és girbegurba. Sok fájdalmas lépés; méricskélés, hogy hová is lenne érdemes… Ez van. Szinte az ürömi útig. De ez is elfogy. Sík szakasz, majd aszfalt is. Aztán lejt. Le és be. A városba. Fények és csend, éjszakai nyugalom. A falusias környezet egycsapásra vált panel-rengetegre. Kanyargunk, ismerős, meg mégse. Megvan, beérkezünk, belépünk. Leállítom, odamegyek, mosolyog. Odaadom, lepecsételi, felírja. Megírja, átadja, gratulál. Mosolyog, mosolygok, de kicsurran. Ő is gratulál, én is neki, és megköszönöm. Hátramegyünk, leülünk, megkapjuk, megköszönjük. Mustárt igen, ketchupot nem, köszi. Roppanós, meleg, finom. Emez meg forró, cukros, demostpontígyjó.

Iszinik 100 teljesítménytúra, 2017. Budapest-Békásmegyer, éjjel öt óra öt perc. Teljesítettem.