K2 / Kab-hegy kétszer 30 TT - ahogy én láttam...

X

ADCHOICES IDENTIFIED

Ismétlés a tudás atyja? A Déli-Bakony legmagasabb pontját, az antennákkal tűzdelt Kab-hegyet vettük célba, és – akárcsak három hete az Írott-kő esetében – az élményt meg is dupláztuk. Szinte júliusi melegben, de sikerrel vettük a kétszeres kihívást.

Hegymenet, K2 – de ez nem az a K2. A tavaszi Kab-hegyi túrák összefűzésének eredménye ez a cím. Összetevői: egy déli, húsz kilométeres táv, illetve egy északi, ami meg 12. Meg persze köztük a hegy, a maga 599 méterével: így jön ki a harminckettes végeredmény. Mindkét résztávot ismertük már Laci öcsémmel: a délit többször teljesítettük Téli Kab-hegy 20 TT néven (ez decemberi túrát jelent), illetve többször jártunk az októberi Őszi Kab-hegy 12 TT-n is, kicsi lányommal. Hát akkor most duplázzunk, Réka is velünk tart – a már igencsak megszokott 5:53-as vonatjánál várjuk, és Nagyvázsonyig meg sem állunk. Imi, a főrendező várja az indulókat egy autós büfében, Attila meg házi gyorsítóval kínál. Előnevezettekként pillanatok alatt útnak is indulhatunk, egy kevés aszfaltozás után pedig jöhet a jobbos letérés.

Az útvonal tekintetében meglehetősen szabad kezet ad a Zöld Bakancs Egyesület: mehetünk a kék kereszten, vagy az OKT-n is – és ezeket variálhatjuk is. Mi felfelé a kéket választjuk, a kék keresztet meghagyjuk visszaútra. Így felfelé valamivel hosszabb, de ennyit megér a kis változatosság. Igaz, így nem pontosan „toronyiránt” megyünk, de sebaj, a zöldellő természet bőségesen kárpótol.

Az erdők és mezők ugyanis csodaszép színekben pompáznak, zsenge zöldjük – meg a sokfelé látható repce sárgája – üde, lélekemelő látványt nyújt. Különösen a hosszúra nyúlt tél után: jó pár idei havas-saras túrát idézünk fel, ahol már nagyon vártuk a tavaszt. Nos: itt van, teljes mellszélességgel. Talán kissé mintha túlzásba is vinné? A hűvös, friss reggelt követően ugyanis igen hamar melegre, sőt, nagyon melegre változik az idő. Mindhárman szál pólóban indultunk, és örülünk, hogy nem kell a levetett holmit cipelni. Sok minden mást se nagyon, hiszen több helyütt is ellátás vagy büfé vár: mindenki könnyű szerelvénnyel ballag az úton.

Ami egyelőre kiválóan járható, ám hamarosan megérkezünk a hegy lábához, a sűrű erdőbe, ahol már tapasztalatból tudjuk: előszeretettel megáll és felgyülemlik az eső- és hólé. Nagy pocsolyák, dagonyás, sőt: lápos részek következnek – igencsak figyelni kell, hová lép a láb. Kerülgetünk és kitérünk, átlépünk és ugrunk. Néha meg-megcsúszunk, de esés és gond nélkül megvan ez a szakasz. Vajon lefelé a kék kereszt is ilyen lesz? – azt gyanítjuk, hogy igen.

Meg is érkezünk annak végpontjára, ahol beletorkollik a kék sávba, vagyis a mi utunkba. Innentől északira vesszük az irányt, és határozottan jobb, köves-kavicsos úton folytatjuk a csúcshódítást. Ami szinte lebeg felettünk – pontosabban a tornyok, messze magasodva a hegy fölé. Alattuk a kilátó fa-építménye szerénykedik, sőt, szinte eltörpül.

Mi persze tudjuk, hogy a szerénységre semmi oka: pompás panoráma lesz majd onnan. Ahhoz azonban oda fel is kell jutni… Az emelkedő szöge erősödik, meredekebb lesz, megérkezik a vadkerítés is.

Átvágunk rajta az új ácsolású falétrán, és pompás, gyönyörű erdők között folytatjuk a balos, majd jobbra visszakunkorodó úton.

Nyugat felől vágunk neki a csúcstámadásnak (ahogy mondani szokás). Komoly, erős emelkedő, megdolgoztat rendesen. Felérkezve persze a látvány jutalmaz és feledteti a szuszogtató, pulzuspörgető menetet.

Nyugat felé kalandozik tekintettem, mert innen ezt remekül megtehetem, a kilátóból viszont már nem (az dél felé néz). Így hát felfedezhetem a méltóságteljes Tanúhegyek pompás sziluettjeit, sőt, Laci remek fényképezőgépének segítségével annál részletesebben is szemügyre vehetem őket. Csobánc, Szigliget, Szt. György, Hegyesd… megannyi többször bejárt kúp vagy tömb. Jobbra, észak felé meg a Somló vonzza a tekintetet, magányos óriásként.

Aszfalt jön, és máris Imiék fogadnak, zsíroskenyérrel és friss hagymával, paprikával és citromos vízzel. Pótoljuk az imént elégetett kalóriákat, és mehetünk is tovább, még mindig észak felé. A hosszú kanyar után még egy kis aszfaltozás, de aztán újra csodaszép erdők fogadnak. Itt is akadnak saras, kerülgetős részek, de tempónk ezzel együtt is kellemes. Beszélgetősen kellemes: örülünk a szép erdőknek, a madárdalnak, illatoknak és a lenge szellőnek. Bizony, az árnyék és légmozgás már nem csak kívánatos, de szükséges a jó közérzethez. Nagyon meleg van! Nem áprilisi, nem is májusi… nyári meleg, harminc fok közelében.

Úrkútra érkezve ez az érzés csak erősödik az aszfalton, nyílt terepen, házak között. Jól esik hát a hideg frissítő a Kéktúra büfében, ahol Tiborral elegyedünk beszélgetésbe a kellemes teraszon. Ő már visszafelé tart – mi még mindig északnak. Igaz: nem sokáig. Az iménti OKT-pecsét után már csak pár száz méter a Csárda-hegyi Őskarszt: itt is önellenőrző pontunk van. Gyors pecsételés, és lezúgunk a falépcsőkön a mélyedésbe, újra megcsodálni a száz millió éves hatalmas sziklákat, melyek a külszíni mangánérc-bányászat során kerültek napvilágra.

Aztán forduló, déli irányt veszünk – amit aztán lényegileg a célig tartani is fogunk. Elhagyjuk a falut, és annak névadóját, a szépen felújított kutat is (fotózni most igen nehéz, autók állják körbe). És újra a zöldellő erdő, virágzó fákkal tarkított mezők, a lombok fölött fel-felbukkanó piros-fehér csíkos antenna-toronnyal.

Mondhatjuk tehát, hogy „toronyiránt” megyünk, még ha kicsit más is ez a torony. Az erdőből kiérkezve szinte előttünk magasodik, de a látvány azért csalóka: menni kell még addig. Mégpedig „műúton”, és még nagyobb melegben – amit az aszfalt nagy intenzitással még fel is erősít.

A hosszú íven aztán felérkezünk, közben kéktúrázókat igazítunk útba a pecsét felé. És Imi, Attila újra, ma már harmadszor. Elmúlt kicsivel dél, jólesik tehát a finom, roppanós virsli. És lám, egy ismerős arc! Fa Nándor is itt túrázik, szívesen ad autogramot is az oklevelem hátoldalára.

Itt ugyanis megkapjuk a díjazást. Logikus lépés, hiszen Nagyvázsonyba nyilván vissza kell ballagnunk, és az útvonal (ahogy említettem is) szabadon választható lefelé. Előbb azonban kilátózunk, fotózunk és panorámázunk.

Aztán ereszkedés az „iménti” hegyoldalban. Ismerősök kaptatnak felfelé: a vasvári túra-csapatból többeket is megismerek, üdvözölök. Kerítés mentén megyünk visszafelé, Laci javaslatára: ő gyakorlottabb Kab-hegyes, rábízzuk magunkat. Aztán jöhet a hosszú ereszkedés; kék, majd kék kereszt. Ez is megérkezik, kíváncsian nézzük: milyen lesz. Hát, nagyon hasonló, mint a kék volt felfelé. Itt is sok dagonyás-lápos rész akad, kerülgetés és kitérés szükséges jó pár helyen.

Aztán elhagyjuk a hegy lábát, és a puha talajnak is nyoma vész. Ligetes részeken haladunk tovább, szép rétek bújnak meg a fák között-mögött, kisebb-nagyobb völgyek és árkok, fasorok és nagy-nagy rét következik.

Ez utóbbi már felfedi célunkat, a lent megbúvó falut is. A dombok-hegyek ölelte Nagyvázsony hívogat a fák fölé magasodó Kinizsi-várral. Nyílegyenesen tartunk feléje, könnyű ereszkedéssel. 

Vissza-visszatekintve pedig elbúcsúzunk a Kab-hegytől: antennái és sziluettje egyre távolabbról vehetők ki. Vetések és rétek, Laci még készít pár remek képet, és le is érkezünk.

A büfében igen jól esik a mosakodás és a hideg frissítő! Imiék is ideérkeztek közben, de itt pihen A Nagy Világjáró is kis csapatával. Kellemes mozgással és a gyönyörű természet csodálatával ünnepeltük meg a Föld Napját: tehettük volna-e méltóbban?

Két kilátó éjjel 13 TT és Alsóörs este 9 TT - ahogy én láttam...

Varázslatos, lenyűgöző és sokszínű… Az aranyló október nyárias, kifejezetten meleg hétvégével ajándékozta meg a természetbe vágyókat. Lehet-e szebb, hangulatosabb tájat választani ilyenkor egy túrához, mint a Balaton-felvidék? Aligha! Egy esti vagy éjszakai túra egészen remek ötlet ilyenkor…

Egyre többen jönnek rá, hogy a Balaton bizony alaposan túlhaladta azt a két és fél - három hónapos szezonális mivoltát, ahogy évtizedekig tekintettünk rá. Sok-sok kiváló program közül választhatunk az év többi időszakában is. Így bukkantam rá a Balaton Riviéra Egyesület és a Zöld Bakancs közös rendezvényeire. Kettőre, igen, mivelhogy azonos helyszínen és napon (négy és hat között) választhattunk kilenc, vagy tizenhárom kilométer közül. Muszáj választani? – töprengtem, és máris kialakult egy terv. Főként az után, hogy pici lányom már egy ideje nyaggatott: volt már szinte mindenféle túrán – de éjszakain nem. És hát persze: nagyon szeretne. Anya valamivel kevésbé volt lelkes, de egy hét közbeni „főpróbával” meggyőztük. Kiszámoltam, hogy kellően gyors (azaz: sok futással kombinált) tempóval még belefér a 13 elé a 9 is. Nosza! Alsóörsi szállás foglalása, majd egy délelőtti remek veszprémi óvárosi séta – és máris a rajtban találom magam.

Két hete a Nyitott pincék 30 TT-n igazán jól éreztük magunkat, így nagy bizalommal érkezek, ráadásul kicsit korábban el is rajtolhatok: igazán kedves gesztus, köszönöm! Háromnegyed négykor hagyom el a Tourinform-irodát, és kezdem meg a hosszú, egyenes menetelést. Alsóörs egyik fő utcája nyílegyenesen észak felé vezet – pontosan neki a Somlyó-hegynek. Ahol ellenőrző pont fogad majd – a második. Az első ugyanis – mit tesz Isten! – nagy kedvencem, a Felső kocsma. Máskor is, minden túrán megállásra kényszerít – most meg pecsételnem is kell. A még mindig nagy melegben persze hogy jól esik a sok hosszú lépés után a hosszúlépés; a bor most is remek. Ígérettel köszönök el: ma még egyszer jönni fogok… Meggyőzöm magam, hogy a kocsmáros mosolya pusztán udvariasság, és nem hibbantnak néz. Hajrá, a kék keresztet kék háromszögre cserélem, majd arról is letérek: a kiírás szerint a temetőn keresztül kell felfelé menni. Itt még úgysem jártam, nosza! Kövezett út felfelé, majd át a zöld kapun, és fel a Somlyóra. Remek ösvény visz fel, az elágazástól meg már jól ismerem.

Kirándulók, sétálgatók – de pontőr-kinézete senkinek sincs. Kellékei (pl. pecsét) végképp nincs senkinek. Talán a felső szinten? Felrohanok, de ott sincs senki – pedig a rajtnál megnyugtattak, hogy idő előtt kint lesz valaki. Fotózok hamar (afféle bizonyítékként is), és futás le. És tovább, a hegyről is le, kék háromszög, told neki, hatig vissza kell érned! Vagyis hát kicsit előbb… újabb nevezés, és a többi… nem húzhatom az időt. El is megyek szépen a kék háromszög letérése mellett: új nyomvonal, nem jártam még ezen, rohanok a régin, mire végre tudatosul bennem, hogy ezek bizony szépen le lettek festve. Dupla vagy semmi-játék következik – és bejön. Le tudok evickélni a végénél, rátérek a Balatoni Kékre, ahol egy kis aszfalt jön. Máris itt az Amfiteátrum! Na, oda gyorsan bekanyarodok. Megcsodáltam már sokszor, nem is amiatt… Az előzetesek (és a rajtoltatók) boríték-kereső játékról regéltek, amivel bor-csomagot lehet nyerni. És hát ki ne szeretne játszani? Boríték azonban sehol, és egy-két percnél többet erre most tényleg nem tudok szánni. Így hát jöhet a kaptató: előttem a Csere-hegy.

Szűk, egyszemélyes, kanyargó ösvény. Sok helyütt technikás is: vízmosásos, gyökeres, sziklás-köves. Imádni való! Főleg felfelé… A nap gyönyörűen süt, de már elég alacsonyan, és csodálatosan szép, meleg színeket varázsol elém. Igaz, komoly segítőre is lel a természetben: a lombok és a cserjék, az aljnövényzet és a friss avar színes kavalkádja mesébe illő, komolyan.

Issza szemem a látványt, és tudom, hogy jövök még ide is ma – de az már teljes sötétben lesz. Felérkezek, jobbos kanyar, kavicsos út. És pár méter múlva az egyik legszebb kilátó, a Csere-hegyi. Vörös kövein megcsillan a napfény, tornya hívogat. Nem, nem… sokszor voltam már fenn, az utóbbi hónapokban háromszor is… Sietek. Mégsem vagyok képes kihagyni. Pontőr itt sincs még, és meggyőzöm magam, hogy itt majd… hátha… fent lesz. Pontőr persze nincs, de panoráma van, így hát lent nyomok egy – kilátót ábrázoló – bélyegzőt.

És hajrá! Nagyszerű, kellemes, lejtős futás a sárga háromszögön, le egészen az útig. Ahol balra fordulok: piros sáv, be Felsőörsre. Futás, tovább, az aszfalt szélén. Erre készültem, ennek megfelelő cipővel, és hálásan gondolok a helyes döntésemre.

Itt a falu, emelkedő, tempós gyaloglással pihenek. Eladó virágpalánták az út szélén, néhány járókelő, meg a templomok tornyai a lassan lebukó nap fényében. Aztán a pizzéria, ahová belépek az utolsó előtti pecsétért. Barátságos köszöntés, te vagy az első, jó utat! Hát azt sejtettem, igen…

Zöld kereszt, le a völgybe, a fák színei elmondhatatlanok. Sajnos a fénykép sem képes visszaadni, de azért próbálkozok. És itt a Malom-völgy, amit már annyiszor megénekeltem… Ahová bármikor szívesen jövök vissza – de ez a mostani még emelni tud a lécen, az eddigiekhez képest is. Az ősz ennél szebb aligha tud lenni.

A suhogva ereszkedő és földet érő tarka levelek finom hangjai… a mellettem csobogó patak lágy, békés hangja… a távoli gulya motoszkálása, és előttem, a faluból ideszűrődő harangszó. Ebbe olvad bele futó talpaim halk nesze, ami most valahogy csodálatosan beleillik ebbe az idilli mesébe. Futok, futnom kell, de újra meg újra kiesek a tempóból, mert fényképezni kell, fényképezni muszáj. Talán végtelen novemberi esős napokban, vagy január végi csikorgó hidegben, de ezeket a fotókat még nézegetni fogom, ebben biztos vagyok. Az érzések és érzékelések, amik mögötte vannak és értelmet adnak nekik, azok meg itt vannak, valahol mélyen, bent. És az egészet körbe lengi a hála: hogy itt lehetek.

Felbukkan Lovas, figyelek a szalagokra; kis letérés a kékről. Fekete kismacska fogad, szívesen megsimogatnám, de az óra ketyeg. A Lovas Kikötő névre keresztelt vendéglő-kocsma-bisztró úgyis megállít. Egyrészt pecsételek, mint utolsó EP, másrészt megkóstolom a Ház borát (és meg is dicsérem, mert megérdemli). Harmadrészt meg… a zongorán mintha egy fehér boríték csücsülne…?! Nahát! Sikerült!! Az utolsót, de megtaláltam. Besüllyesztem az itiner mellé, elköszönök, és futás, futás! Pedig hát már… talán ennyire nem is kellene. Az óra azt mutatja, hogy szépen be fogok érkezni. De hát lehet-e megállni, lassulni ilyenkor? Aligha! Telefon a lányoknak: negyed órán beérkezek! És valóban.

Még megcsodálom újra, lentről a Somlyó-hegyi kilátót, aztán zúgás le egy hosszú, egyenes utcán, pompázatos fák alatt. Leérkezek, itt a főút – és beérkezek. Nézzük: 1:52, öröm és boldogság! Majdnem hetes átlag, két kilátóval – és még csak alig múlt fél hat. Jól esik a szervezők gratulációja – és ehhez most még ajándék is jár. Hat üvegnyi remek bor-válogatás, a Gelléri pincészettől: köszönöm ezúton is!

Feleségem és kislányom fogadnak: iszok egyet, pólót cserélek, dzsekit veszek magamhoz. És az este még csak most következik! Szó szerint is, mert most már csakugyan elkezd sötétedni – másrészt viszont Emese számára ténylegesen. Aki eddig türelemmel várt (na, jó, aludt is egy kellemeset) – de most aztán: kezdődik! Hát akkor rajta.

Egy gyors fotó a strand előtt, és mehetünk előre, fel. Elhaladunk a szállásunk mellett, megmutatja a hintát, amivel a reggelt fogjuk kezdeni… És hamar fel is jutunk a kocsmához – közben anya kerül el bennünket a kocsival. Pici lányom nem kér inni, de nekem muszáj… ugye… A temetőt most inkább kihagyom, és jöhet a kék háromszög, oda-vissza. Feljutunk a kilátóhoz, tempónk teljesen megfelelő, de a dzsekik majd csak fent kerülnek elő, addig biztosított a „fűtés”, köszönjük… Akárcsak a fejlámpák: a lenyugvó nap utolsó sugarai még elégségesek a feljutáshoz. A kilátó tetejéről való gyönyörködéshez meg pláne!

Hihetetlen időzítés – vagyis hát inkább szerencsés egybeesés: ennél tökéletesebb időpontban nem is érkezhettünk volna. Próbálkozom, de az elkészült fotók igen szerény próbálkozások csak, hogy visszaadják az ottani látványt, hangulatot, érzéseket. Attila a pontőr: persze hogy megengedi Emesének a bélyegzést. Elköszönés, ereszkedés, most már szabályosan, a jelzésen. Pici lányom ismerkedik a fejlámpával, ügyesen használja, és naná, hogy mennyire élvezi! Kis aszfalt, határozott léptekkel megy előttem, beszélgetünk. Elhagyjuk a civilizációt, itt az Amfiteátrum, mesélek neki róla. Bent áll egy kocsi, ajtaja nyílik… Anya!! Hát te?!... Hát igen, nem vagyunk egyformák… De aztán közös erővel meggyőzzük, hogy életben fogunk maradni, nyugodtan mehet olvasni-tévézni-dolgozatot javítani… amit szeretne. Mert mi meg ezt szeretnénk.

Kikanyarodunk, két lámpa közeledik mögöttünk, megvárjuk őket. Nahát! Egy apa és pici lánya! Hihetetlen. Jáde és Gábor aztán igen kellemes útitársnak bizonyul, és innentől egészen a célig együtt haladunk. Lányok persze előre: felfedezni, lámpázni, jelzéseket figyelni. No és persze a természetet vizslatni: mindketten reménykednek valami éjszakai találkozásban: hétfejű sárkány vagy krokodil is jöhetne akár… de legalább egy bagoly, szarvas vagy akár sün. Sajnos-szerencsére egyik sem vetődik elénk, de így is kiválóan elvannak, és észre sem vesszük, hogy igazából mindeközben: határozottan emelkedünk. Megérkezünk a tetőre, itt vannak az épületek, a kilátó sejlik fel kissé. Pontőr köszön ránk, a kislányok dicséretet kapnak, de félig se figyelnek oda: kismacskák!! A bokrok alól bukkannak elő, és fogalmuk sincs róla, hogy ők most tulajdonképpen: vadmacskák. Felszaladok közben a kilátóba, megcsodálom az éjszakai Almádit és Balatont.

Lent még mindig nagy az öröm, alig lehet tovább indulni. Igaz, akkor aztán nagyon: a kellemes lejtő és a remek fény-visszaverős szalagozás kiváló segítség a gyors lefelé haladásban, és bizony Gáborral többször is futásra váltunk, hogy csemetéink tempóját tartani tudjuk… Mint apák is remek társra találtunk, és nem győzök örülni a dolgok ilyetén alakulásán. A kellemes beszélgetés mindenkinek felgyorsítja az idő múlását: aszfaltra érkezünk, szőlők közé. Turista-jelzések ugyan nincsenek, de a foszforeszkáló szalagok teszik a dolgukat. Ráadásul túratársam kiválóan ismeri a környéket (a közelben is lakik), így gond nélkül, pompás hangulatban haladunk lefelé. Közben a lányok szája be nem áll – ha csak addig nem, amíg a csereberés ennivalókat majszolják. Helyenként felemeljük őket, hogy szintén részesei lehessenek a Balaton (egyre kevésbé) távoli látványának. Folyamatosan közeledünk ugyanis hozzá, ami egyszersmind a célhoz való közeledést is jelenti. Nem telik bele sok idő, és hívhatom feleségemet: nem, nem a tervezett tíz óra körül, hanem hamarosan, talán tíz perc múlva bent leszünk! Hihetetlen, alaposan meg is lepődik, de aztán indul is… Mi átkelünk a zebrán (és a 71-es úton), majd a vasúton is, és a kemping mellett haladunk. Mutatjuk a kicsiknek: ott, azok a fények már a célt jelentik. Mondjam, hogy majdnem elsírják magukat?! Hogy még ne legyen vége! Hogy ez olyan jó! Lányomnak mondom viccesen: Emese, megcsináljuk még egyszer, mit szólsz? „Apaaa, az szuper lesz, csináljuk meg!! Kérlek!” Na, ezt hívják öngólnak.

Tüzek, lángok, zsibongó hangulat. Pompás étel illata, falatozó-beszélgető emberek. És anya, természetesen, de az aggodalom mintha nála is büszke örömmé változna át. Hát, a büszkeséggel nincs egyedül; vagyunk még páran így, igaz, Gábor? Főleg a kedves gratulációk, dicséretek közepette: nagy az öröm. Aztán a lányok felfedezik, hogy mellettünk játszótér van – és ott folytatják a „bulit”. Mint akik nem is most jártak végig 9,9 kilométert, két heggyel és kilátóval, lámpázva… Mi addig beszélgetünk jót, és bekanalazunk egy-egy remek babgulyást. A fél literes ásványvíz azért nekik is gyorsan legurul, de a bográcsos helyett inkább müzlit és gyümölcsöket választanak. Lényeg, hogy mindenki kitűnően érzi magát, és nagy-nagy öröm számomra, hogy ilyen jól sikerült ez az alkalom is.

Somló éjjel 15 TT - ahogy én láttam...

Negyedik rendezésű teljesítménytúra, ami mindig egészen egyedi, különleges szokott lenni. Inkább egy jó buli, élmények gyűjtése, megfűszerezve finomságokkal – és persze remek somlai borokkal. Mindehhez pedig az este és az éjszaka sajátos hangulata, fényei…

Laci öcsémmel mindhárom előző alkalmon részt vettünk, és most is jó előre beírtuk a naptárunkba. Aztán másnapra soproni Lővér-túrák kínálták magukat, illetve az utolsó pillanatban közbejött (és meg is valósult) egy remek zalai kirándulás kislányommal. Ezek egyike sem tudott azonban eltántorítani az éjszakai Somlótól. Annyit változtattunk csak, hogy jó korán, hét előtt a rajtba érkeztünk, hogy mielőbb hazaérkezhessünk. A másik változás pedig abból fakadt, hogy idén nem egy szombatra esett ez a túra és a „Somlói éjszakai bortúra”, mint ahogy azt a korábbi években megszoktuk.

Egészen a rajthelyig, a Szt. Margit-kápolnáig felmehettünk így kocsival. Nincs útlezárás, nincs tömeg, de jó! Imi a szokott barátságos módján üdvözöl, és mivel előneveztünk, máris nyomja kezünkbe az itinert. No meg a pohárka somlait – és mivel Laci vállalja a hazafelé vezetést, én feláldozom magam… És már mehetünk is! Aszfaltos futócipőben vagyunk: igen sok lesz a beton, már a kezdéskor is. Balról a 250 éves hárs, aztán egy kis változtatás, mindjárt az elején. A Taposókút a 3. EP lenne, de már most útba ejtjük, egy kis plusz kitérővel. 

Megtaláljuk az elrejtett bélyegzőt, és mehetünk is tovább. Bazalt-tömbök magasodnak felettünk, itt a Kőkonyha és a Barát-szikla is. Aztán még mindig lefelé: következő megállónk ugyanis Somlóvásárhelyen lesz, az ottani kocsmában. Addig ereszkedés, természetesen, jól jelzett utakon, szőlők és présházak között, a Grófi-dűlőn. Aztán elhagyjuk a Hegykapu éttermet (alighanem éppen lagzi van itt), a modern külsejű pálinkafőzdét, és az utolsó sík szakaszt is letudjuk. Szerencsésen átvágunk a nyolcas főúton, és kisebb kitérővel, keleti oldalról megyünk be a faluba.

Bélyegzés után – a változatosság kedvéért – beleteszünk megint egy kis pluszt. Most a Vásártéri-kút mellett megyünk fel, jelzetlen szakaszon, és a Szt. Ilona-kápolnát vesszük célba. Innen pompás kilátás nyílik nyugat felé – egészen a Kőszegi-hegységig, közben pedig a „testvér-tanúhegy”, a Ság is remekül kivehető a lemenő nap fényében. Déli irányba tekintve pedig a horizonton felismerjük a „nagy tesókat” is: Badacsony, Szt. György, Haláp, Csobánc…

Mi északnak indulunk, visszatérve kis kitérőnk után a hivatalos túraútvonalra. A Ragalja-dűlőn megyünk, hosszú jobbos ív, sok-sok szép pince között. A kilátás továbbra is pazar, és még mindig egészen világos van. 

Az északi oldalon már kevésbé, de egy cseresznyefa termése azért még remekül kivehető… Így jutunk a Szt. Márton-kápolna (és az azonos nevű forrás) közelébe – Attila, a pontőr azonban még nem érkezett ide. Sebaj, fotó, és fordulunk is vissza – hogy aztán szembe találkozzunk, kicsit lejjebb. Így mégis lett pecsét is, mehetünk tovább, végig a Váralja dűlőn.

Szt. Margit-kápolna, másodszor (de nem utoljára). Imi zsíroskenyérrel fogad, kapunk újabb bélyegzőt, és jöhet a tető. A meredek, bazaltos kaptatóra való tekintettel (ó, micsoda luxus!) lábbelit is cserélünk a kocsinál, és így már a terepfutó cipőben veselkedünk neki a szinteknek. Amik nem kicsik: kb. 230 métert teszünk meg alig két kilométeren.

Aztán felérkezünk a Szt. István-kilátóhoz, amivel szemben ott áll a hatalmas kereszt. Ez utóbbi lábánál keressük – és találjuk is meg – a következő pecsétet. Ami furcsa (és komoly különbség az előző évekhez képest): a tető üres és csendes. Itt mindig dáridó, zeneszó és tábortűz szokott lenni ilyenkor, rengeteg vidám emberrel. A néha ittas, néha kimondottan részeg emberek nem hiányoznak, de a jókedv, a zsivaj, a nyüzsgés bizony igen.

Feltesszük fejlámpáinkat: egészen eddig kihúztuk nélküle, ami messze több, mint a korábbi években. Már csak a vár van hátra – északnyugatnak indulunk, lépcsőzünk megint. Le és fel, hullámzik a terep. Itt már teljesen sötétben megyünk, de a jelzések jók, és az út is kellemes. Az információs tábla felső részén csakugyan ott az utolsó bélyegző: akár vissza is fordulhatnánk. Természetesen nem tesszük; most sem hagyjuk ki a várat: egészen az északi csücskéig bejárjuk a romokat, megcsodálva a hatalmas kőfalakat lámpáink misztikus fényénél. Aztán vissza a csúcsra az előbb bejárt úton!

A kilátó és kereszt környékén túratársak is felbukkannak szemből, mi meg ereszkedünk tovább, le a láva-bazaltfolyáson. Közben megcsodáljuk a távoli falvak világító foltjait, mígnem aztán az alattunk felbukkanó Szt. Margit-kápolna fényei jelzik: itt a vége! A célban oklevél és kitűző (válogatni is lehet), és természetesen a klasszikus somlói galuska. Alig múlt tíz óra, elköszönünk, és elhatározzuk: itt szeretnénk lenni ötödször is.