Hársas-tó 20 TT - ahogy én láttam...

Kellemes vasárnapi kirándulás az Őrség és a Vendvidék szegletében: ez volt a Hársas-tó 20 teljesítménytúra. Érintetlen, ritkán járt tájak, pompás idő, laza társaság és könnyed tempó. Mindehhez átgondolt, kiválóan jelzett (és végig szalagozott) útvonal és igen tisztes ellátás járult – és még az esőt is megúsztuk!

Kétszeri rendezés után idén elmaradt a Magyarlak 12 TT, ami ezen a tájon vezetett végig, azonos rendezői gárdával. Most lehetőség nyílt annak pótlására, és persze az esemény része lett a „Vas megye Teljesítménytúrázója” mozgalomnak is – így hát nem is lehetett kétséges, hogy ott a helyünk. Ifjú társunk, Márk, valamint Laci öcsém és (Körmenden csatlakozva) Réka is része lett a kis csapatnak.

A lazaságot már a rajtidő is jelezte: kényelmes fél kilences érkezéssel-rajtolással is belefértünk a mezőny első részébe. Igen: a túra nevének megfelelően a gyönyörűséges Hársas-tó partjáról – annak szabadstrandjáról. Ami korábban az egyszerűbb – de jóval hosszabb és nehezebb – Máriaújfalusi-tó névre hallgatott. Szépsége nem változott, sőt: asztalok és padok, esőbeállók és tűzrakó helyek csábítják megállásra a pihenésre vagy piknikre vágyókat.

Csend, friss levegő, horgászok és napsütés. Kicsit kerüljük a tavat, aztán rögtön egy emelkedő – persze itteni mércével mérve. Emlegetjük ugyanis közben a Mátra 115-öt is, ahol társunk-barátunk-földink, András is megméretteti magát, és már reménység szerint az utolsó óráit gyűri.

Mi a vasi lankákkal birkózunk csak, de közben gyönyörködhetünk a szép tájban: ritkán látható, nagyon sűrű erdőkben haladunk, élveztük a kellemesen árnyas ösvényeket.

A zöld jelzésen haladunk, a táj változatos: néhol tisztások, napsütötte nyiladékok jönnek, néha a megszokott erdők látványa kísér. De újra meg újra a sűrűség, a sötét „vadon” érzése bukkan elő. A Zsida-patak medrét követve, helyenként magas fűben követve a nyomokat egészen vadregényes a hangulat...

Így jutunk el Szentgotthárd „külvárosába”, Zsidára. Az idézőjel nem véletlen: igazából egy hozzá csatolt kis falucska, mindenféle városi jellegzetességek nélkül. Itt érnek utol bennünket a futók: ők kilences tömegrajttal indultak – ennyi időre volt szükségük a különbség ledolgozásához. Nincsenek sokan, hamar elhagynak bennünket az aszfalton, házak között.

Piros jelzésre váltottunk: itt is kiváló minőségű turista-jeleket láthatunk, de a szalagok is ott vannak minden fontos ponton. Átmegyünk egy erdőn: ez választja el egymástól Zsidát és Zsidahegyet. Ahol az eddigi kellemes érzéseket pirosló cseresznyefák igyekeznek még tovább fokozni! Mit mondjak, sikerült… De a picike lakott szakasz amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan el is marad mögöttünk. Újra sűrű erdő következik, ide-oda kanyargással, figyelmet igénylő patak-átkeléssel.

Aztán búcsút intünk a kis érnek, és vele együtt a pirosnak is. Legalábbis időlegesen: piros kereszt visz át a… pirosra. Ugyanerre, igen, de majd csak pár kilométerrel később. Addig egy kavicsos utat használunk kezdésként, majd arról balra letérve ismét az erdőbe vetjük magunkat. Közben András is életjeleket ad: gratulálunk egészen kiváló teljesítményéhez.

Újabb erdő: sűrű, és változatos. Zöldben pompázó, rejtelmes, de csiripelő. Élénk aljnövényzet, roppanó ágak korábbi évekből. Néha tisztások jönnek, néha hullámzik is a terep. Változatos. Aztán hatalmas, szálas fenyvesbe jutunk; az égig érő fák alatt menni egészen különleges érzés.

Apátistvánfalva, előttünk! Vagyis hát Stevanovci, mert itt így dukál. Aztán meg is érkezünk – már ha annak lehet nevezni ezt a pár házat. Majd újabb párat… Elszórtan, ahogy ezen a tájon ez megszokott. Szórvány, igen. Nem szeres, mint a közeli Őrség, hanem szórvány-település, mint a még közelebbi Vendvidék. Ezt a szerkezetét megtartotta napjainkig is.

Nyílt szakaszra érkezünk ki, jobbról látszik a falu központi része, a dombtetővel. Rajta pompásan kiemelkedve a község gyönyörű templomának tornya. Érdekesség, hogy nem I. Istvánról nevezték el sem ezt, sem a falut, – mint korábban hittem – hanem egy Angliából érkezett ciszterci apátról. A templomban gyakran vend nyelven imádkoznak, illetve énekelnek.

Előttünk egy bója jelzi: megérkeztünk az első ellenőrző pontra. Ifjú leány fogad minket, méghozzá terülj-asztalkával. Víz és bodzaszörp, csokis süti és banán – no meg dinnyeszeletek! Ahogy látom, a nagy melegben ennek van a legnagyobb sikere. Mindezt egy ház előtt, faasztalon, ágasfa és virágok szomszédságában – kellemes hűvösben.

Csabáék is befutnak, váltunk pár szót, majd közösen folytatjuk egy ideig. Fűrengeteg jön, emelkedünk is – minden oldalról meg erdők. Azazhogy nem: hátra nézni is érdemes: a magunk mögött hagyott falut – pontosabban annak egy részletét – búcsúztatva.

…Aztán megint rájöhetünk, hogy errefelé csínján kell bánni az ilyen kijelentésekkel: itt soha nem tudhatjuk biztosan, hogy tényleg elhagytunk-e egy települést? De aztán újabb erdőbe bújunk, és most már tényleg az utolsó házakat láthattuk.

A dózerút egyenesen visz, a jelzés meg be jobbra. Hopp, eszembe jut a térkép-rajzolásom: lesz itt egy picike kitérő! Pár méternyi, de a Locus is kilátópontot jelöl meg itt. Nosza, megtesszük a pár lépést, de csalódnunk kell: az igényes, kellemes kivitelű „kilátó” tetejéről bizony csak a fák látszanak, semmi más. Pedig bíztam benne, hogy ráláthatunk a közeli (és azonos irányban lévő) Apát Hotel épületeire…

Vissza a kavicsos útra, majd kibukkanunk egy aszfaltra. Aha, ez is beugrik: az Orfalu (Andovci) felé vezető országút. Akkor viszont… hamarosan a kereszthez kell érkeznünk. Így van, felbukkan igen hamar: nevezetes pont ez. Nem a sok évvel ezelőtt is kapott defektemről… hanem mert itt érkezik meg (jelen esetben jobb kéz felől) a korábban elhagyott piros sáv. Ami aztán már igencsak ismerős lesz: az Őrség 50 (illetve 75) TT-n ezen érkezünk ide, és most csak rácsatlakozunk, arra.

Egyúttal konstatálhatjuk, hogy féltávnál vagyunk, meg azt is, hogy ma már nyugatabbra nem megyünk. Jöhet tehát a piros, és az erdők végtelen sora. Sajnos, a pocsolyáké is. Előbb néhány, de később sűrűbben kell kerülgetni ezeket, ami által a tempónk is csökkenik. Nem mintha valamiféle rekordokat akartunk volna itt feszegetni… Néha beljebb megyünk az erdőbe, de aztán újra meg újra a széleken haladunk: itt jobban megmaradt a korábbi napokban lehullott sok-sok csapadék. Meg hát ki látott már száraz Őrséget?... Na ugye.

A nem túl fantáziadús Kis-patakot mellőzzük sokáig – amíg aztán át is kelünk rajta. Ekkor már túl vagyunk a derékszögű letérésen is, ahol elvileg láthattuk volna Balázsfalva részét (ami Apátistvánfalvához tartozik), de a nagy fű miatt bizony nem sok minden volt belőle kivehető. Aszfaltúton át, újabb lejtők: itt már kimondottan nagy a sár. És a sűrűben persze puha is, mint a lekvár. Vajon megakadályoz ez engem a futásban? Naná, hogy nem. És naná, hogy addig feszegetem a pofonládát, amíg sikerül egyet begyűjteni. Az esés amilyen kicsi és fájdalommentes, olyannyira látványos. Nem csak ott és akkor: fekete nadrágom mindvégig emlékezteti a mögöttem haladókat az esetre… mondjuk így. Ők meg engem… mondjuk így.

…Szóval, meglehetősen derűs hangulatban érkezünk be Farkasfára. Ahol a kedv nemhogy csökken, inkább nő – pedig csak almafröccsel vagy kólával frissítünk. Pár falat is jut hozzá – meg egy bélyegző is a pultos lánytól, hiszen ez a második (és egyben utolsó) EP a túrán. Aztán ki a faluból, az ismert úton – legalábbis egy darabig. Aztán a piros elkanyarodik jobbra, mi maradunk a zöldön. Igen, amin a napot kezdtük – és amin be is fejezzük: innen a célig már ezen haladunk. Így hagyjuk el a kis haranglábat, meg a falu központját.

Sok szép, gondozott porta marad el mögöttünk – esetenként a vasárnapi ebéd illataival. A kis templom ugyanis éppen délre harangoz, amikor elhagyjuk: lám, nem is állunk rosszul idővel.

Északi irányt veszünk a falu végén, a jelzések itt is jól követhetőek. Emelkedő visz, túratársakat előzünk, kislánynak gratulálunk. Aztán egy erős szúró érzés: Laci, nézd meg a hátam, kérlek! Valami apró rovart távolít el, de többek szerint sem kullancs. Nem derült ki, hogy kiféle-miféle volt, de jólesett megszabadulni tőle, annyi szent. Közben aztán az épületek is elfogytak – sajnos, mert több míves, szépen felújított (vagy arra váró) parasztházat is láthattunk.

Saras, tocsogós, pocsolyás, majdhogynem lápos környék a folytatás. Sok túratársat itt is utolérünk, a haladás nem mindig könnyű, és persze a meleghez sok-sok pára is járul. Majdhogynem a trópuson érzem magam: a pajzsikák látványa azért tudatosítja, hol is járok.

Megérkezik a dózerút. Aha! A Magyarlak 12-ről ismerjük már jól Lacival: nincs sok hátra a túrából, Még mindig túratársak, a tempónk jó, a lejtő kellemes, a környező erdők most is szépek.

A jobbos letérőt most nem nézzük be, mint két éve: készülünk rá, bár ez is felesleges, mert a szalagok bolond-biztosak. Nagyon szép erdő a befejezés is: tisztes jelzésekkel és rengeteg szalaggal – így ereszkedünk le a vízmosás avar-szőnyegében, és így érkezünk be a célba.

,,,Ahol igen kellemes bográcsos illat fogad. De nem! – nem csak az illat, hanem a tartalma is. Kiváló paprikás krumpli, jóféle házi füstölt szalonnával és füstölt kolbásszal. Lehet-e ellenállni a kínálásnak? Érdemes-e? Ha már a fürdést – sajnos – ki kell hagynom, legalább egy jót falatozok. A kitűző is szép, oklevelet azonban majd csak email-ben kapok. A tó nagyszerű hátteret ad a rövid pihenéshez, ami után jöhet a hazaút. Na jó, kis gotthárdi kávéval, sütivel… Ami aztán végképp teljessé teszi ezt a kellemes vasárnapot.

Őrség 30 TT - ahogy én láttam...

Őrállók földjén, dimbes-dombos szereken és völgyekben, szoknyás haranglábak, kaszálók és pajták között barangolhatott, aki kipróbálta az Őrség teljesítménytúra valamelyik távját. Találkozhattunk helybéli emberekkel csakúgy, mint pompás virágzó rétekkel, madárdallal, őzek robajával és igazi tavaszi illatokkal.

„Közeli helyeken, dombokon-hegyeken” – jut eszembe a Bikini régi slágere. A hegyek persze csak félig-meddig stimmelnek: ez a túra kevéske szintekkel szerénykedhet, ellenben egyedi, csak itt jellemző tájakkal, épületekkel – és hangulattal fogadja az ide érkezőt. És hát közeli! Nekem, legalábbis: egy órán belül a rajtban vagyok, akárcsak négy autós társam. Igaz, Lacinak ehhez előbb Szombathelyen kellett éjszakáznia, lévén fővárosi lakos. András és Márk viszont földim, a Körmenden beszálló Réka szintén.

Így érkezünk Őriszentpéterre, a rajtba – a hosszú távos társak kérésének megfelelően már hat előtt. Én most (hű, de furcsa érzés!) nem ezt a csapatot erősítem. A múlt heti vízhólyagok még nem múltak el teljesen nyomtalanul, és a fő kihívás, izgalommal várt esemény a holnapi Vendvidék maraton! Hatalmas vívódás után, de sikerült meggyőzni magam: ezúttal megelégszem a harmincas távval. Nem könnyű, persze Réka és András távozását látni, de a sok ismerős, a találkozások segítenek. Az meg pláne, hogy fél hétkor (idő előtt) elengednek minket is.

Alighanem hiányérzetem lesz, ha egyszer eső nélküli Őrség-túrán veszek részt. A zajosan kiadós éjszakai zivatar után az ideutazást megúsztuk szárazon, de a rajt helyszínéről, az iskolából kilépve – mintha csak erre várt volna – rázendít szépen. A kocsinál még felkapok egy esőkabátot, kamáslit, de Márk és Laci csak mosolyog. Ők lazán készültek, és most póló - rövidnadrág variációban állnak neki a távnak. Hamar még kullancs-riasztót fújunk egymásra (Őrség, ismétlem), és máris a református templomnál kanyarodhatunk rá az útra (és a DDK vonalára). Elhagyjuk a Városszert, és máris fent járunk, a Templomszeren. Itt az első ellenőrző pont, megkapjuk a pecsétet, és megyünk is tovább. Lekanyarodva a Keserűszerre, szép réteket és tájba illő házakat hagyunk el – és egyúttal az aszfaltot is.

Nedves, magas fűben, réteken keresztül jutunk a Zala (Szala) partjához, hogy aztán jó ideig követhessük. Egyelőre a GTX szépen teszi dolgát, de tudom, hogy ez véges lesz, ha ennyi csatakos rét vár még ránk. A fiúk most is csak mosolyognak, ők már nem tudnak vizesebbek lenni… Mozgás közben persze ez nem akkora dráma, és a mozgás megvan, kellemesen. Igen szép tempót jönnek a fiatalok, holott Laci ennél rövidebb távokhoz szokott, Márk pedig térd-sérülés után jött el.

Kétszer is átkelünk a patakon, egyik könnyebb, mint a másik. Az egyiknél ugyanis pallók vannak, amit akár hídnak is becézhetnénk (jobb oldalán még korlát is kényeztet!). Másodszorra azonban fatörzsek és kövek segítenek csak – de így is megoldja mindenki a feladatot. Aztán rétek és erdők között hamarosan itt a 2. EP, a Zala-völgyi vadászház, bent a két pontőrrel.

Hamarosan már a szalafői focipályánál járunk, majd a falu is felbukkan. Jobbra feltekintve a református templom tornya (Templomszer), balra szelíd dombok lejtői láthatók: az meg a Csörgőszer. Itt még mindig a Dél-Dunántúli Kék vonalán járunk, de a Papszernél kicsit letérünk róla, és irány a híres Pityerszer! Ott is pecsétet kapunk – és ezúttal egy müzliszeletet is, egy békés cica társaságában.

Persze ennél jóval többet kapunk. Látnivalót, élményt, emléket! Utunk innen válik el a hosszabb távosoktól: ötven és (az új) maraton balra, mi jobbra. Ez a „jobbra” azt jelenti, hogy át a Skanzenen. Hurrá, be is barangoljuk kicsit a régi parasztházak, kástu és tóka festői látnivalóit. Készülnek a fotók is, bár az idő sajnos ehhez meglehetősen mostoha. Az eső már régen elállt, de a borús ég kevéssé szép háttér.

Sebaj, jöhet a szépséges rét, előttünk, hosszú lejtővel. Meg a roppant mennyiségű vízzel, huh! Hiába a kamásli, felette is vizes tudok lenni, combközépig. A sok virág, a rétet szegélyező erdők és a szép kilátás persze elvonja a figyelmet a kis kellemetlenségről. Leérkezve a völgy aljába, patak-átkelés jön, hevenyészett átjárókkal. Később pedig lápos rész, de itt szerencsére pallókon jutunk előre. Változatosság és izgalom tehát adódik bőven, és remekül érezzük magunkat.

A kék körút letérőjénél aztán kevésbé. Egészen pontosan akkor, amikor rájövünk, hogy azt bizony benéztük, elhagytuk – gyerünk hát vissza! Talán kétszáz méter, de bosszant a dolog. Aztán – Locus segítségével – megtalálom, és meg is értem, hogy hogyan nézhettem be. Hát úgy, hogy a világon semmi nem jelezte. Egy vetés és egy lekaszált rét – más nem látszik. Ja, de – egy fatörzsön sok éves jel, sokkal lejjebb… Na, legalább megnyugodhatunk, ez kevésbé múlt rajtunk, mehetünk hát lefelé, a völgybe. Ahol aztán – már-már szarkasztikus módon – pár szalag is látható.

A Papszer után kevéske aszfalt, néhány házat elhagyunk, és vele együtt Szalafőt is. Aztán műútról jobbra le, követjük újra a kéket. Minket meg egy traktor. Az aszfalton jött mögöttünk, és ő is letért, ugyanitt. A következő letérésünkkor aztán megint. Aztán megint. Mindig jön mögöttünk: nem marad le, de nem is gyorsabb nálunk – nem kevés poénhoz szolgáltatva adalékot. Laci szerint errefelé traktorral kéktúráznak, Márk meg egyenesen XXI. századi követős horrort vizionál…

Sáros elágazás balra, én – jelzés híján – naivan jobbra megyek. Pár méter után gyanút fogok, és igen: vissza, persze. A traktor azonban ide is követett, és most nevetve várjuk, hogy ő is megfordul-e? Nem, itt elhagy bennünket, mi meg visszatérünk, és nekivágunk a sárnak. Sok-sok sárnak. Néha lehet erdők szélén (esetleg benne) menni – néha nem. Erdészeti gépek nyomain bukdácsolunk, de aztán erdők jönnek, majd ráérkezünk a piros-kék fonódó jelzésekre. Hopp, ez már ismerős nekem, megjártam már háromszor: újra a hosszú távon vagyunk.

Az égig érő, csodaszép szálas fenyők között haladunk előre, és ahogy már várom is, felbukkan Kondorfa. Bejutunk a falu közepéig, a kocsma is felbukkan – ahol most cihelődnek a pontőrök. Nem meglepő, még így is idő előtt vannak; hálásak lehetünk, hogy nem kell várni. Mi – ugye – reggel fél órával a hivatalos idő előtt elindulhattunk, és a tempónk is kellemes volt… Beugrok a boltba előbb, ahol régi ismerősömet, Lacit üdvözlöm, és egy kóla is jól esik. Aztán pecsételés, és elhagyjuk a falut, aszfaltot – és a kéket is.

Rétek és erdők jönnek, a piros sávon folytatjuk, majd hamarosan a Dó-rét jellegfáját csodálhatjuk meg. Vizenyős, majdhogynem lápos, helyenként zsombékos a terep, rengeteg a pajzsika is. Meg a százféle gyönyörű virág – de sajnálom, hogy nem ismerem őket! Szép erdőkben járunk; egy helyütt apró tévesztés, de hamar korrigálunk. Fogynak a kilométerek, majdhogynem túlságosan gyorsan… Remekül elbeszélgetünk, sokféle téma előjön; igazán jól érezzük magunkat. Ehhez hozzá adódik még a kiderülő égbolt is: egyre világosabb és melegebb lesz az idő. Márk pizzát vizionál beérkezés utánra, aztán lemond róla, majd úra elkezd bízni, hogy lesz – aztán megint kizártnak tartja… Mi meg csak nevetünk, és szurkolunk neki.

Kis csapat, gyerekekkel: tízes távon jöttek, szemből, de most kicsit eltévedtek. Szerencsére csak pár tucat méternyit – és kb. ugyanennyivel, de elmentek a Bárkás-tó ellenőrző pontja mellett is. Na, vissza kicsit, ott lesz bentebb, gyerek csak utánunk! A kis esőháznál megkapjuk a pecsétet, sőt (rákérdezés után) némi frissítő innivaló is előkerül.

Vissza a pirosra! Kimegyünk az országútig, átvágunk rajta, majd egy óriási réten is, és Ispánk házai tűnnek fel. Be is kanyarodunk a faluba, majd a Béke Ligetnél újabb EP. Heni és Sanyi fogadnak nagy kedvességgel, meg kellemes ellátással. A jubileumát ünneplő falu polgármestere is kilátogat hozzánk, és ők is hozzáteszik a magukét: finom gyümölcslevekkel, nápolyival pótolhatjuk az elvesztett kalóriákat és folyadékot.

Innentől zöld sáv dukál, és egy kis kavicsos szakasz után erdők között folytatjuk. Sáros, néhol dagonyás is, és a túrások is igazolják: a környék méltó a nevére. A Disznós-tető felé igyekszünk ugyanis, mint utolsó ellenőrző pont. Egy óriási fa tövénél aztán meg is találjuk a kihelyezett (természetesen disznó-fejű) pecsétet, és kiszolgáljuk magunkat. Aztán kellemes lejtők váltakoznak óvatosságra intő, csúszós részekkel, de hamar aszfalt jön, biztos jeleként Őriszentpéter felbukkanásának.

Házak és aszfalt, ránk köszönő helyiek – és a cél előtt pár méterrel ismerős hang – mögöttünk. Naná, hogy András az! Naná, hogy letolta az ötvenet, míg mi a harmincat… Nagyon szigorú tempót mehetett: mi sem cammogtunk. Ez leginkább a célban derül ki, ahol kereken hét órát mérek a 33,3 kilométerre. Nem űr-tempó, persze – de Laci ennél jóval rövidebb távokhoz szokott, mi pedig félgázzal, óvatoskodva mentünk Márkkal.. És persze a csattanó sem marad el: az utolsó métereken egy pizzéria mellett érkezünk be! Végül mégsem itt, hanem majd Szombathelyen falatozunk, ahová igencsak időben hazaérkezünk. Ami nem is baj: holnap Vendvidék-túrák! Ahol mind az öten ott leszünk - addig kis pihenő, szusszanás, készülés.

Magyarlak 12 TT - ahogy én láttam...

Másodszor rendeztek terepfutóversenyt és teljesítménytúrát az Őrségben, Magyarlak község környékén. Tavaly kis családommal jártuk végig, idén ifjabb öcsémmel ismételhettünk. Ezúttal sem bántuk meg!

Vasárnap csak indokolt esetben megyek túrázni (főleg ha előző nap is voltam). Szentgotthárd környéke azonban mindig is szívem csücske volt, és marad is – Magyarlakot tehát nem hagyhatom ki. Ráadásul közel is van, a túra is rövid – azaz hamar otthon lehetek! Lacival gyors tempót tervezünk: jó lenne hat feletti sebesség! Igen könnyű cuccal (és öltözékkel) szállunk ki a kocsiból a Művelődési Ház udvarán, ahol kollégám kocsiját is felfedezem. Hála az előnevezésnek és a gyors rajtoltatásnak, egy fotó után máris a tuja-sor között megyünk felfelé, ki a házak közül.

A temető után érdemes visszatekinteni: pompás rálátás kínálkozik a környékre. Aztán tovább, fel, itt a szőlőhegy, szalagok segítenek - erősítenek rá a Mária-jelzésekre. Igen változatosan hullámzó rész jön, majd kiérkezünk egy kis útra: ez kissé saras, de újra erdőbe jutunk, ahol kiváló az ösvény. Meglepően kanyargó vonalú patakot ugrunk át, itt puha a terep.

Emelkedő jön, kanyarog az út, de az M-jelzések és a szalagok is rendben vannak, nem lehet tévedni. Túratársakkal találkozunk, néha meghökkentően nagy zsákokkal mennek. Gerincen haladunk, a fák között távolra lehet ellátni. Kiváló az idő, a pompás napsütés, a kék ég és az arany-színű avar szívet-lelket nyugtató. Egészen magával ragad ez a környezet, és azon beszélgetünk, milyen remek helyszínt találtak a környékbeliek vallásuk gyakorlásához.

Mert oda igyekezünk, a Sáfár-hegyi Mária-kegyhelyhez, ami egykor a sáfárok lakóhelye volt. Mára ennek már semmi nyoma, de a szépen felújított, rendben tartott zarándokhely a tájékoztató táblákkal és padokkal sokakat csábíthat egy kis kirándulásra. Az itiner szerint itt szelfiznünk kellene – szerencsénk van, túratársak megoldják ezt helyettünk. Éles jobbos kanyart veszünk, itt is kiválóak az utak, lefelé tartunk.

A csörötneki szőlőhegyet csak mellőzzük: látunk pár épületet, de ott is éles jobbra térés visz tovább. Az erdő errefelé is igen szép, a fények varázslatosak, pazar túra-terepen haladunk, sárga sáv jelzésen. Erdei útra érünk, jármű-forgalom nyomain megyünk, ami persze sáros kicsit, de kemény, jól járható.

 Megérkezünk a második – szintén önellenőrző – pontra, szúró-bélyegzőt nyomunk, és innen már a zöld sáv visz. Több túratárssal találkozunk, de tavaly itt már a futók is előztek bennünket. Most viszont – a korábbi rajtnak és a gyorsabb tempónak köszönhetően – megelőzhetjük őket. Nézzük az órát: jól állunk, a lejtőkön kellemeseket kocogunk, futunk. Jobbról egészen varázslatosan sűrű fenyves, balról fakitermelők – ez utóbbinak persze kevésbé örülünk. Balos hajtű-kanyar, tavaly itt tévesztettünk kicsit; most figyelünk, nem hagyjuk, hogy az út „vigyen”, betérünk jobbra az erdőbe a zöldön. Hullámzó terep, de az ösvény itt is jó minőségű, élvezetes a futás. Leereszkedés jön, alattunk a műút, távolabb pedig már feltűnik a tó.

Átvágunk az úton, technikás szakasz, de hamar a Hársas-tó partján találjuk magunkat. Mint mindig, most is nagyon szép – így befagyottan is. Rászánok egy kis időt a panoráma-képre, mert egyszerűan annyira kínálja magát… és utánaeredek Lacinak. Esőházak, pihenőpadok mellett jutunk előre, majd kiérünk a mesterséges tó északi végére, a gáthoz.

Innen meg már csak pár méter Máriaújfalu, a maga kanyargós útjaival. Nem sokáig megyünk azokon: harangláb, majd jobbos letérő a házak között, és ki is érkezünk a községből. Az aszfaltos út földútra vált, ami most is meglehetősen saras – főként az árnyékos részeken. Szerencsére sok a nyílt, napsütötte rész is, ahol egészen száraz, jól járható – sőt, futható. Kedélyes szenior-korú társaságot előzünk, jókedvűen haladnak, ügyet sem vetve fagyott-saras útjukra.

Itt ugyanis egészen kemény részek is akadnak a hatalmas fenyők árnyékában – cserébe a haladás is jóval gyorsabb. Élünk is a lehetőséggel, mert az óra igencsak biztató adatokat mutat: a két és fél (esetleg három) órásra tervezett túra alig fog két óra fölé csúszni, ez már látszik. És ez be is igazolódik: a kertek alatt (pontosabban felett) elérkezünk a falu közepe környékére, az ismert tuja- és fenyősoron visszatérünk a főutcára, és bekanyarodunk a Művelődési Házhoz. Szuper 2:07-es időt látok az órán, amit a mögöttünk haladó futók persze alaposan megmosolyognának, de mi igen elégedettek vagyunk Lacival. Lazán hat felett teljesítettünk, igen kellemes hangulatban, sokat beszélgetve. Megkapjuk a kitűzőt (emléklap majd email-ben lesz), Viktor gratulál és étel-itallal kínál. Kétféle szendvicsből választhatunk, amihez igen jól esik a forró tea. A ráadás gofrit mi kihagyjuk, inkább egy átöltözés után a vasárnapi ebédet célozzuk meg. Merthogy még arra is sikerült hazaérkeznünk…