Magas-Bakony 50 TT - ahogy én láttam...

Remek hangulat és gyönyörű tájak, sok-sok kihívás és változatos kalandok. A Magas-Bakony teljesítménytúra ötven kilométerén ezekben mind részesülhettünk. Kiváló rendezéssel és ellátással gondoskodtak arról, hogy a lényegre fókuszálhassunk: a természetjárás örömére.

Bakonybél ezer éves! Mi mással lehet ezt jobban megünnepelni, mint túrákkal? A másfél hónapja bejárt Bakonybél 48 TT után újra nagy örömmel jövök ide. Méghozzá öcsém és Zoli barátunk társaságában, merthogy ők is nagyon számon tartják ezt az eseményt a tavalyi kellemes emlékek alapján. Így hát negyed nyolc után kellemes várakozással lépünk a rajtoltatók asztalához. Kedves üdvözlés, villámgyors papírmunka: előnevezni nagyon is érdemes szerintem. Kézfogások és köszöntések, néhány megveregetett váll, és neki is vághatunk az ötven kilométernek. Borongós, felhős időben! Ismeretlen fogalom ezen a túrán számomra: az előző három alkalommal mindig a hőség és a kánikula nehezített – most az esőkabát a zsákomban.

Íves kanyar, hosszú egyenes, kis kavargás, és a Tökgurító rétnél elhagyjuk a községet. Eddig az OKT-n, innen viszont már a kék kereszt vezet egészen az első ellenőrző pontig. A Gerence partján, pompás ösvényeken, ami komoly meglepetés számomra. A meteorológia ugyanis esőket mutatott előző napokra, és még most éjszakára is. Ha valahol, hát itt biztosan saras, csúszós utak lesznek – véltem. Örömteli tévedés! Kiváló az út; néhol persze technikás, nehézkes, még kapaszkodó-kötél is akad egy helyen. De hát nem a szombathelyi Fő téren járok, a Karneváli várostúrán, mint előző nap… Az is pompás élmény volt, de egészen másképpen. Ez az Öreg-Bakony; legyen is benne kihívás, változatosság, nehézség!

Van. Kellemes és érdekes, sokadszorra is. Balra tőlünk komoly meredély, jobbra alattunk a Gerence. Követjük hűen, kilométereken át – közben előznek és előzünk; sokan vagyunk. Aztán tisztás, majd az Odvaskő Hotel, és már fel is bukkan az esőház, az első EP-vel.

Jöhet a Kőris-hegy! A piros sávot már itt megkaptuk: az visz oda fel. De ha már piros, gyorsan pecsételek egyet a Közép-Dunántúli Piros füzetembe. Ehhez egészen kis kitérőt kell csak tennem, és már lépcsőzök is a fiúk után. A szint-gyűjtés ugyanis azzal kezdődik: igaz, kimértebben és kíméletesebben, mint innen pár méterre, amikor az Odvas-kő felé megyünk fel. Most azt csak megközelítjük, de aztán elkerüljük, hátulról. Piros, mindvégig: Rézbükki út vagy Boroszlán tanösvény – egyre megy.

Fel. Folyamatosan. Kilométereken át, gyönyörű erdőkben, néhol kis tisztásokkal, néhol elágazásokkal. Gond soha nincs: a jelzések többsége jó, de sok-sok fehér-kék szalag is rásegít. Kellemes tehát az út, és többnyire beszélgetni is lehet. Hárman megyünk, együtt; ezt már a kocsiban eldöntöttük – mint ahogy azt is, hogy ma nem rekordokat akarunk dönteni, hanem egy jót kirándulni, nézelődni, beszélgetni. Kell-e ehhez kiválóbb környék? Mindehhez remek az idő is, bár a felhők ott vannak fenn. Egy ideig. Aztán szépen (szinte észrevétlenül) belesétálunk; csak így, lazán.

Ekkor már a szerpentin betonját tapossuk, majd egy kis OKT-kitérő után elhaladunk a „golflabda” mellett. A teteje már teljesen belevész a ködös-párás végtelenbe – na, tesó, felmentem magamat a mai kilátó-mászásról! Még ezt se látnám, távolabbra meg pláne nem. Így hát a csúcsra érkezéskor megelégszünk egy pecsételéssel. Ja, nem! Ezt az asztalt nem lehet ilyen gyorsan elintézni… Banánkarikák és dinnyeszeletek, citrom és narancs, müzli és szőlőcukor, innivaló – lucullusi lakoma fogad. Frissítünk mi is, közben jóleső szusszanni is egyet, persze.

Aztán jöhet – továbbra is a piros. Fel is út, le is út: marad ez a jelzés, még sokáig. De most mintha kissé könnyebben lenne járható… Néhol meg is kocogjuk, többnyire azonban itt is kellemes beszélgetéssel múlik az idő, meg a kilométerek. Ami itt akad szépen, miközben a Pápalátó-kő, majd Fenyőfő környékét karcoljuk – de elhaladunk közöttük, folyamatos ereszkedéssel.

Kalapos túratárs ér be bennünket, és a tempónk felől érdeklődik. Tizenegy – tizenkettő közötti ezreket megyünk, mondom neki. Hümmög, mosolyog, és azt mondja: „Hát, szerény tempó, szerény…” Meglep bennünket ez a hozzáállás –de hagyjuk persze, hogy elmenjen; jól elvagyunk mi így.

Vinye közeledik. Ez könnyen kiderül térkép nélkül is, hiszen immár az aszfaltos szakaszra érkezünk. Itt komoly hőség szokott lenni, ami ezúttal elmarad – de senki nem bánja. Mint ahogy az autók rengetegét sem hiányoljuk, immár a faluhoz érkezve. Ami nem is önálló falu, hiszen Bakonyszentlászló része. A Vinye.hu büfé azonban (akárcsak a környék) szintén közismert: oda térünk mi is be. Udvarán falatozó, iszogató turisták mindenfelé: frissítést kapunk itt. Nem is akármilyent: igen finom a kenyér, amire a zsír kerül, hozzá sokféle feltét. Emlékeztem tavalyról a roppanós zöld, erős paprikára – nem is bánom meg, hogy ezúttal is azt választom. Szerelvény-igazítás, de aztán hamar távozunk is. Ebben komoly része van a darázs-hadnak is, akik erőteljes érdeklődést mutatnak az evő-ivó sokadalom irányába.

Elhagyjuk Vinyét; zöld jelzés kísér. Ezen jutunk le a Cuha medréhez – meg a két Kőpince-forráshoz. A másodiknál kulacsot töltök, és jót húzok is a finom, friss vízből. Módjával, persze: a Zörög-tető jön, épp elég teher az iménti zsíros kenyér is… de hát az energia is kell, persze.

Na ja, a Zörög-tető… Kedves ismerős őkelme, a maga kis tréfás emelkedőjével. De ahogy az évek telnek, ezek az emelkedők sokszor zsugorodnak, érzésre. Ez is. Nem séta, persze, de szépen felballagunk, odafent a pecsétet is megkapjuk. Aztán iparkodunk le – egyrészt azért az mégiscsak lazább, másrészt menekülünk a motorfűrészesek zajától.

Aztán kellemes ereszkedés után szembeforgalom jön: Veráék, Ákos – sziasztok, jó utat! Hopp, máris itt a közös, oda-vissza szakasz - ez Cseszneket jelzi előre. Kisvártatva be is bújunk a híd alá, hogy aztán a faluba jutva a vár impozáns látványában gyönyörködhessünk. Felmennünk oda nem kell, ellenben a vendéglőhöz igen: újabb EP. Frissítéssel most is, ahogy itt már megszokhattuk – de ezúttal egy fröccsel is megfejeljük azt.

Aztán visszafordulunk mi is, és a falut elhagyva immár a sárga sáv jön. Kanyargós, kalandos az út: az első, erdős szakasz kiváló ösvényeket rejt, de Károlyháza után, a villanyvezetékek alatt meglehetősen gazos. Szerencsére a (közben kisütő) nap most nem zavar, és hamar le is érkezünk a pirosra, ami aztán a vasútállomásig visz. Porva-Csesznek, nyilván – bár csinos távolságra fekszik mindkét településtől, meg kell hagyni. Az egyiket most fejeztünk be éppen, és frissítés-pecsételés után megkezdjük a másikat. A büfé még mindig nem üzemel, így hát elköszönünk a már jól megszokott, kedves pontőr-párostól: jöhet a zöld sáv!

Ha az előző szakasz növényzete sűrű volt, most még ahhoz képest is szintet lépünk. Helyenként tényleg embermagas, vagy még nagyobb is előfordul. Szerencsére nem a szúrós-tüskés fajtából, így hát ha lassabban is, de haladunk előre gond nélkül.

Kidőlt fák, száraz patakmeder is gondoskodik a vadregényes érzésről, hangulatról. A terep – néhol alig észrevehető módon – hullámzik: emelkedünk, lejtőn ereszkedünk. Az erdő nagyon szép, pompás árnyas fák alatt jutunk Porva felé.

Kiérkezünk az erdő szélére: lenyűgöző kilátással a Magas-Bakonyra. Végig pásztázhatjuk tekintetünkkel a hegyek vonulatát, beleértve a megjárt Kőrist is. Alattunk pedig feltűnik Porva: ha kerülő íven is, de most oda igyekszünk.

Igazi Katlan-érzés szokott itt lenni, de a borongós-felhős idő ezt most feledteti. Viszont egyre kevésbé tartunk a beharangozott korai délutáni esőtől: az az érzésünk, hogy jó eséllyel megússzuk. Így ereszkedünk alá a mélyútban, ami most nem annyira repedezett és poros, mint megszoktuk, viszont az aljnövényzet itt is magas. Közben megcsodálhatjuk a madarak (és talán más állatok?) által belefúrt-vájt odukat, furatokat.

Porván is a megszokott helyen, megszokott ellátással fogadnak bennünket. A szilva különösen jól esik, de remek a sajtos rúd és pogácsa is. Beugrom egy hideg teáért a boltba, közben szedelőzködnek is a fiúk. Hopp, ismerős arc: a kalapos, „szerény tempós” túratárs indul előttünk. No lám! Megyünk kifelé a faluból, kellemes iramban. Ami igen hamar elegendő ahhoz, hogy visszaelőzzük őt, majd szépen lassan le is hagyjuk. Egymásra mosolygunk, és még a kilométerek is mintha gyorsabban fogynának… Aztán egy új, eddig még nem látott drótkerítés balról. Bosszankodunk, mert nem csak a mezőt, de az utat is elkertelték – nehézkesen jutunk előre. Aztán itt a Templom-domb: megérkezik Borzavár felől a Kék. Fonódva visznek a sárgával Szépalmapuszta széléig – közben erdős és aszfaltos szakasz is váltakozik.

A hotel melletti EP megint csak frissítőpont is. Bekapunk pár falatot, vizet pótlunk kulacsainkba, és elhagyjuk a kis tavacskát. Jöhet a ménes kifutója, a rétek – mögöttük pedig a pompás hegyek látványa. Most már a „golflabda” is tisztán kivehető: a felhők onnan is tovább álltak.

Lekocogunk a kaszált réten, bebújunk az erdőbe. Itt is hiábavaló volt az aggodalmam: egy-két pocsolya kerülésével megússzuk: kifogástalanok az erdei utak. Végül aztán kiérkezünk az aszfaltos „nemszeretem” erdei útra, ami bevisz egészen Bakonybélig.

Igaz, beszélgetésre egészen kiváló, és élünk is ezzel a lehetőséggel. A szerény, de folyamatos lejtőn nagyon kellemes, mégis gyors tempót tudunk produkálni, amivel sikerül az addigi „szerény, nagyon szerény” sebességünket ötös átlag fölé vinni a végére.

Pikoló, befutó: a szokásos oldott, vidám hangulat. Gratulációk és oklevél, szép jelvény és pecsét ide is, oda is… Meg az elmaradhatatlan célkaja: ki-ki mákkal, tejföllel vagy sajttal kéri a tésztát – ahogy szereti.

Néhány fotó és elköszönünk (közben még kapok néhány igen megtisztelő ígéretet a két hét múlva esedékes Alpannonia-túránkra is). Kellemes fáradtsággal, jóleső érzésekkel simogatom végig tekintetemmel a környező hegyeket az autóból: köszönjük, megint igen jó volt itt!

Bauxitkutató 30 TT - ahogy én láttam...

Balatoni nyár, megint újratöltve. Itt minden teljesítménytúra sokadszorra is remek élmény, hangulat és felfedezés. Megunhatatlan, igen! A hegyek és kilátók, a völgyek és patakok, a falvak és városok… és persze ami mindezeket összekapcsolja: a Balaton.

Harmadik rendezés, harmadszorra is ott leszek – ez már hetekkel ezelőtt nyilvánvaló volt számomra, a túranaptáramat tervezgetve. Aztán sorra jöttek a balatoni események; mondhatnám, tömegesen: az utolsó öt túrám mind felvidéki... A Bauxit helye mégis stabil maradt, sőt: négy társamat is megfertőztem, így egy egész autónyi ember szállt ki Balatonalmádiban reggel fél nyolckor az (akkor még üres) parkolóban. Réka már másodjára, Zoli öcsém, Andi és Márk viszont először indult ezen a túrán. Gyors nevezés, kis beszélgetés a rajtban, és máris fogyasztjuk az első kilométereket – természetesen aszfalton.

Balatoni kék sáv, persze: első célunk a Csere-hegy, és oda ez a legrövidebb út. Kevés ember között haladunk át, a nyaralók nem ennyire korán kelnek… A városszéli utcák sem forgalmasok, pár kutyát sétáltatót látunk, de aztán jön a kavicsos út, majd a hegy. Ami persze nem szemérmes; azonnal megdolgoztat. Hajrá! Ekkor már a két lány valamivel mögöttünk jön, hárman fiúk vágunk neki a kalandnak. Nagyon szeretem ezt a hegyoldalt, pedig semmi extra vagy rendkívüli nincs itt – szép erdőben, kiváló úton (sziklákat, köveket kerülgetve) kaptatunk felfelé. Mégis, egyik kedvenc szakaszom. Talán a fenti jutalom miatt?

Alighanem. A Csere-hegyi kilátó csodaszép! Egyedi, hangulatos, megunhatatlan – hiába jártam itt pont két hete, máris húzok fel a tetőre. Tihany és Füred még kissé homályos a reggeli párában: no lám! Azért csak-csak kifelé megyünk a nyárból, nincs mese… Aztán a hűs fa alatt a pontőröket is meglátogatjuk, akik vízzel is kínálnak. Aztán folytatjuk a kéken, immár lefelé. Belekocoghatunk? – kérdi Zoli, és mivel Márk is erre voksol, igencsak megtoljuk a tempót. A terep kifogástalan, bár néhány vízmosásban alaposan figyelni kell – de itt meg pont ez adja a dolog szépségét. Leérkezve kitérőt javaslok a fiúknak: rá is állnak, hogy egy kis plusz úttal a tanösvényen folytassuk. Így az amfiteátrumot nem alulról és távolabb látjuk, hanem azon ereszkedünk le – közben pedig megcsodálhatjuk a remek kilátást, egészen a Somlyó-hegyig.

Rajta a kilátóval, amit ezúttal nem hagyunk ki. Irány tehát Alsóörs! Szintidő-rombolással, persze, hiszen útba esik a Felső kocsma… amit kihagyni mindig kár – ilyen nyári melegben meg szerintem egyenesen dőreség. A fiúk szerint is, így aztán ki-ki megissza saját fröccsét szőlőből vagy almából – igaz, a csapos szerint a kettő vegyíthető is… Hajrá, fel! Melyik ágát válasszuk a kék háromszögnek? A lányok döntik el, mert kilépve a nemes intézményből, meglátjuk, amint a jobb oldali szárra kanyarodnak éppen. Ja, hát ugye… akik mennek, nem pedig kocsmáznak – azok előznek. A padoknál már együtt megyünk, a pecsétet is együtt kapjuk meg – de amíg mi felszuszogunk a kilátó felső szintjére, ők lazán előznek megint odalent. Sebaj, én le nem mondanék a kilátásról. A Magyar Tenger most is lenyűgöző, meg a múlt héten bejárt félsziget is, hát persze! De ezúttal elidőzök tekintetemmel az északi irányba is. Később arra megyünk majd, egy kellemes kanyart követően.

Aztán még mindig kék (újabb visszaelőzéssel), a falu szélén azonban a „laminált kéken” folytatjuk: azaz, a lovasi kertek alatt – vagyis a Panoráma úton. Amióta ismerem ezt az alternatívát, nem az aszfaltot koptatom (legalább ezen a szakaszon).

Aztán át a templomok között: a református harangja éppen fél tízet jelez. Ekkor hagyjuk el a kéket, majd hamarosan Lovast is: piros, zöld és sárga sáv is jut helyette. Az utolsó házak némelyike egészen különleges hangulatot áraszt: mindig érdemes nyitott szemmel haladni.

Megérkeztünk a csodaszép Malom-völgybe! Enyhe, folyamatos emelkedője szinte fel sem tűnik, de a tisztások, a csend igen – amit csak a kis patak csobogása tör meg. Kiváló úton haladunk, a vizet balról mellőzve – mígnem átkelünk a hídon, 180°-os kanyart veszünk, és időlegesen elköszönünk a pirostól és zöldtől: már csak a sárga marad.

Gyönyörű erdők balról-jobbról, melyeket néha tisztások váltanak. Előfordul néhány pihenőhely is, sőt, szabadtéri kemencét is találhat, aki hosszabban is szeretne elidőzni ezen a békés tájon.

A Király-kúti völgyben haladunk, ahol aztán újabb hídon kelünk át. Elköszönünk a sárgától; kapunk helyette egy újabb pirosat. Ez vezet a névadó Király-kúthoz. Pár méterrel később fel is bukkan a hangulatos völgyben található forrás, ahol persze azonnal vizet vételezünk.

Meleg van. És még melegebb lesz mindjárt, figyelmeztetem a fiúkat: rövid erdei szakasz után nyílt úton haladunk majd. Így van, egészen a zöld sáv jelzéséig a napon megyünk. Ott aztán újabb pecsétet kapunk az „Őskori festékbányák” nevű ponton. Ahogy megtudjuk, a bánya nem megtekinthető, tehát rátérünk az említett zöldre, jobbra. Ez visz a Dellő nevű részhez, ahol erős jobbkanyarral dél-délkeletnek vesszük az irányt.

A Malom-völgy megint hűs, árnyas – és megint csobogó patakkal örvendeztet meg. Ehhez még egy szerény, de folyamatos lejtő is adódik: mondanom sem kell, kiváló tempóban haladunk, jókat beszélgetve.

Közeledünk Felsőörshöz: ezt legjobban a Geológiai bemutatóhely árulja el, ami felbukkan előttünk. No meg a kirándulók, akik szemmel láthatólag csak kisétáltak kicsit a közeli erdőbe.

És igen: csakugyan felbukkannak az első házak. Kis utcákban kanyargunk hol balra, hol jobbra: ahogy a zöld vezet. Aztán le a lépcsőn, elköszönve a zöldtől: annak keresztes változata kísér tovább. Kis kitérővel egy forrást is felfedezünk: térképen már többször láttam, most sikerült meg is találni.

A következő ellenőrző ponton aztán megtudjuk, hogy nem ivóvíz: szerencse, hogy csak töltöttünk, nem ittunk belőle. Így meg pláne: a Civilházban ugyanis azt is kapunk. Bodzaszörp jut citrommal, de croissant is – sőt, a kedves házaspár saját termésű gyümölcsökkel is kínál. Pompás szőlő és zamatos körte: hmmm, mennyei mindkettő, köszönjük!

Kis utcákon hagyjuk el Felsőörsöt, aztán a Pocca és Pityorka dűlőit: gondozott szőlősorok mindkét oldalon, távolban pedig a Somlyó, tetején a kilátó. Kellemes visszatekinteni: ezt már megmásztuk!

Az utolsó házikók után az út is véget ér, és a Felső-hegyre vezető ösvény jelzetlen. És bizony használatlan is, azaz erősen dzsungel-érzést ad. Néhol embermagasságot is meghaladó a dzsindzsa, ráadásul több helyen szedres-tüskés, szövevényes. Szerencsére nem hosszan küzdünk vele, és már csak füves ösvény visz – a legvégén pedig egy sárga háromszög is felbukkan. Utána pedig a (vízzel kínáló) pontőrök, és a csőkilátó is – ez utóbbi sajnos csak nevében az; felmenni (és körülnézni) nem lehetséges.

Az említett sárga háromszög aztán szépen levezet bennünket Almádi legszélső házaihoz. Tényleg csak párat érintünk, és máris újra erdőben találjuk magunkat. Kísérjük a régi veszprémi vasútvonalat, meg a helyén épült kerékpárutat. Aztán egy szinttel feljebb, a Vödör-völgy felső peremén jutunk tovább: sok-sok gyümölcsös és szőlő szegélyezi utunkat, több helyen szilva is akad…

A Kő-hegy után figyelek, mert itt letérünk a zöldről – és egyszersmind a túra útvonaláról. Nem, nem kispista… inkább „nagy”. A szikla, ami vagy ember, vagy nem… Sokáig úgy tudtam ugyanis, hogy ez az Ember-szikla, de aztán felvilágosítottak, hogy a szomszédját illeti ez az elnevezés. Jó, de akkor ez mi? Hááát, ez is Ember-szikla – hangzott a válasz. Végül is aztán mindegy a név, a kilátás viszont kihagyhatatlan.

Így hát felviszem a fiúkat, akik nem is bánják meg: gyönyörködünk a lenyűgöző panorámában Szentkirályszabadja felé, távolabb meg Veszprém és a Bakony látszik. Aztán kellemesen kalandos, de épségben megtett ereszkedés után újra a zöldre jutunk vissza.

Az előzetes ismeretekkel felvértezve immár megcsodáljuk az „igazi” Ember-sziklát, meg a kőfülkét is, aztán a patak hídján átjutva folytatjuk a zöldön. 

Ehhez a zöldhöz itt már piros is társul, sőt, hamarosan a Balatoni Kék is. Addig teszünk egy kellemes kis jobbos ívet (az iménti sziklát kerülve), és a Malom-völgyi pihenőnél nem csak a kékkel találkozunk, de pontőrrel is: ez az utolsó EP, 3,6 km van hátra! Egy ideig még árnyas lombok között, de aztán nincs mese, megjön a város – és vele az aszfalt és meleg. Meghúzzuk a tempót, de a trafiknál beugrunk egy gyors kólára. Aztán ereszkedés tovább, és hamar felbukkan a cél. Hat és fél órára volt szükségünk: elégedettek vagyunk a tempóval – és a legnagyobb meleget talán meg is úsztuk. Beszélgetünk egyet a rendezőkkel, de aztán hamar beérkeznek a lányok is. A hangulat remek, a kocsi hűvösön áll, és gyorsan megtaláljuk a tavaly felfedezett cukrászdát is… Minden klappol tehát, és jóleső érzésekkel hagyjuk el Balatonalmádit.

Balaton IVV 5+15 TT - ahogy én láttam...

Könnyed lazulás vagy akár pörgős futam… a rövid távú teljesítménytúrák többféle igényt is képesek kielégíteni. Ezúttal ez utóbbit választottam – és nem is bántam meg! Egyet jobbra, egyet balra (keletnek és nyugatnak); öt, majd tizenöt kilométer, és megint remek balatoni élményekkel lehettem gazdagabb.

Nem, tényleg nem lehet elég a Balatonból. Ezúttal csak ketten Márkkal, de mentünk, mert menni kellett; hívtak azok a hegyek. Jól esett a változatosság is, kéthétnyi Kőszegi-hegységben töltött jelzésfestés után. Első számú kedvenc után egy kis második számú? De szép is az élet!

Sportcsarnok, Alsóörs, reggel pontban nyolckor indulunk, azaz, a lehető legkorábban. Mármint a rövid távok lehetőségeihez mérten. Márk eleve huszonötöt tervezett, nekem viszont ezúttal nincs kedvem egyedül végigjárni a nagy melegben a negyvenest. A huszonötös meg kevésbé tetszik, mint a két rövid – hát akkor hajrá, legyenek azok! Tízig simán meglesz az ötös, bízom benne – és akkor mehet a második kör. Ezzel a lendülettel vágok neki az útnak, ami aztán igen gyorsan meg is szakad. Igaz, saját döntésem miatt – de a Felső kocsma előtt csak úgy elmenni… nem, az nem lehetséges. Ahol ilyen finom fröccsöt adnak?!

-  Egy fehér, száraz hosszúlépést kérek!

-  Egy kicsit azért nedves lesz… nem baj?

Szóval, jó ide betérni, kétség sem férhet hozzá. Energiát ad így is, úgy is. Talán meg is térül az elvesztegetett idő? Nem tudom, de tény, hogy nagy lendülettel folytatom. El, jobbra, merthogy ma nem kell felmennem a szemközti kilátóba, amit azért sajnálok kicsit. Így hát Balatoni Kék, egészen fel a tetőig.

Elhagyom az utolsó házakat, nyaralókat, mellettem csobog a kis patak. Békésen, kellemesen, és itt mindig hűvös és árnyék van. Jó errefelé járni.

Amfiteátrum, sokadszorra. De bekukkantani muszáj, még ha a tanösvényre nem is megyünk fel (pedig szuper onnan a kilátás). Aztán hajrá, tovább!

Visszanézni is érdemes, persze. Immáron mögöttem, de ott magasodik a Somlyó-hegy, tetején a kilátó. Remélem, az őszi túrákon megint itt lehetek, és akkor nem ússza meg! Mellette pedig a Kis-hegy, ami Felsőörstől választ el minket – sok-sok szőlővel, présházzal.

Az aszfaltot kicsit megfutom, merthogy ma új cipőt is avatok: lássuk, mit tud? Ó, egészen kiváló! Igaz, afféle öszvér: nem annyira mintás a talpa, mint a terepfutó cipőké általában, viszont igen kellemesen csillapított. Ráadásul remekül belefér széles és boltozatos lábfejem: kell-e ennél több? Tapadás, hát persze! És abban is kiválóan vizsgázik: ezt már a hegyre felfelé tapasztalom meg. Ahol – mondjuk így – jól jön a tapadás. Szigorúan megtolom a tempót, élvezem a remek emelkedőt, közben a pulzusomat is figyelem. Mehet még, feljebb? Akkor még egy lapáttal, annyira jó ez most!

Utolsóként a reggel mellettem leparkoló párost is megelőzöm, és innen már senki sincs előttem. Persze, ennek is ára van: most már én szedem a pókhálót… De aztán hamar fent vagyok, pihenő szakasz és jobbos visszafordító jön. És itt a kilátó! A legszebbek egyike, vallom. Pompás, vörös kövekből emelt építmény, amit aztán faszerkezettel emeltek tovább – gyönyörű lett. Akárcsak a kilátás odafentről.

Remek dolog elnézegetni Almádi felé, aztán meg jobbra, ahol a félsziget mutatja magát. És észak felé is – a sok kis makett házikó a szőlők között mesebeli tájat idéz.

Lent aztán zavarba jövök, mert az itiner itt önellenőrző pontot jelez: évszámot kell felírnom. Csakhogy semmiféle évszámot nem találok, hiába járom körbe az épületet. No, talán majd elfogadják a fotóimat, bízom benne (és hát persze, így is lesz). A kis háznál megsimogatom a cicákat, és kicsi lányomra gondolok. Múlt ősszel nagyon tetszettek neki a most is barátságos kis állatok.

Sárga sáv jön egy ideig: egyszer-kétszer jártam még csak rajta, figyelni kell. Á, dehogy kell! Már itt is megkezdődik a célig tartó szalagozás: szépen lehet haladni. Sőt: futni. A szerény lejtő ezt megengedi, sőt, megkívánja. Az erdő körülöttem nagyon szép, a Mária-emlékhely mellett is gyorsan elhaladok, és innen már tényleg csak szalagok visznek. Gyorsan és biztosan. Hamar felbukkannak az első házikók, nyaralók – meg a Balaton is.

Derékszögű kanyargások, kavicsos vagy betonos utcák. Béke és csend, néha egy-egy kutya ugatásával, esetleg fűnyíró hangjával. Mélyút, magas partoldalakkal – gyorsan fogynak a kilométerek és a szint is.

Itt a kék, megint! Úgy tűnik, mintha csak pár perce jártam volna erre. A kocsma mellett most csak elfutok, az utána érkező lejtőn pláne. És itt a Sportcsarnok, óra megállít – és örül. Ötven perc kellett az 5,92 kilométerhez: hú, hét feletti átlagom lett!

Kitűzőt és oklevelet kapok – és már megyek is át a szomszéd „standhoz”. Innen indítanak, mint tizenötöst, és máris leszaladok az ottani rajtoltatókhoz. Fiatal leányt igazítanak útra: ott jobbra, igen, aztán meg majd balra… Tanácstalannak tűnik. Felajánlom, hogy a Felső kocsmáig velem jöhet. Elfogadja, és kiderül, hogy 25 kilométerre jött – no, akkor tovább is mehetünk együtt. Így hagyjuk el Alsóörsöt: most is megcsodálom a református templom pompás épületét ott fenn.

És kijutunk, de nem az aszfalton folytatjuk: az Edu által preferált panoráma utat ajánlom Dórának. Nem bánja ő sem: sokkal kellemesebb az ösvényen, miközben a szőlők között a Balaton lenyűgöző tükrében gyönyörködhetünk.

Aztán itt van Lovas; délről érkezünk, a látvány most is pompás – bár igazán kár a sok távvezetékért. És át a két templom között, és máris kiköthetünk. Útitársamnak sincs ellenére egy rövid szünet – és az itteni fröccsöt sem szeretném kihagyni… A barátságos tulaj hamar kiszolgál, így máris folytathatjuk.

Meleg van. Nagyon meleg. És gyorsak vagyunk. Nagyon gyorsak. Többször futunk is, emelkedőkön „csak” erősen meghúzzuk a lépteket. Egy terepfutóval megyek együtt, aki kábé fele annyi idős, mint én. Szóval: a lecke adott – de ma nagyon megy, érzem, és így igazán szuper a túra. Lovas már régen mögöttünk, Paloznak felett járunk.

A nyomós kút! Persze, kihagyhatatlan minden nyári túrán. Ahogy látom az aszfalt vízfoltján, mások is jártak itt előttünk. Hamar mosakszunk egyet, innivalónk van elég – tovább! Még mindig beton, de ez már az utolja, és előttünk magasodik a Csákány-hegy. Be a lombok közé, árnyad ad és remek ösvényeket. Timiéket érjük utol, váltunk pár szót, és bekapcsolom az utánégetőt. Ez elég ritkán fordul elő emelkedőn velem, ahol úgy érzem, elég gyors szoktam lenni. Máskor. Most Dóra nagyon szigorú, és remek élmény megtapasztalnom a kaptató kihívását. Persze ehhez az is kell, hogy megy a dolog, a pulzusom is rendben – és ez igazán nagyszerű érzés. Meg is kiabál egy lehagyott túratárs: „Mi van, ég az erdő?!”

Felérkezünk a gerincre, balos forduló után, és csakhamar látom a bóját is: első ellenőrző pont! Ahogy egész nap mindenütt, itt is barátságos, kedves pontőrök fogadnak. A pecsét mellé gumicukor is jár, amit inkább kicsi lányomnak viszek haza. Az Endrődi-kilátó felé veszem az irányt, hiába jártam itt nagyon sokszor (két hete is). És a panoráma – hát persze – megint meggyőz, hogy igen, jól tettem.

Kis visszafordító után a kék háromszög jön – ezúttal persze lefelé. Köves-sziklás szakasz, de kellő odafigyeléssel futható. Na, kellően oda kell figyelnem, de gond nélkül leérkezünk, bár egy kisebb pocsolyánál azért felavatom az új cipőt: ne nézzen már ki ennyire újnak. Aztán kerítés szélénél járunk, és meg is érkezünk a Nosztori kalandparkhoz.

Jó utat kívánok Dórának, aki itt északnyugat felé folytatja – én keletnek tartok a piros kör jelzésen. Párhuzamosan haladok kicsit a 73-as úttal, de aztán elkanyarodok, és halkul is a zaj. Jellegzetes a táj ezen a környéken: magas, szálas fű, ritkás fákkal, bokrokkal.

Most elég hamar erdőbe kerülök, megjön a piros sáv is. Tábla, nyilakkal jelzi ezt: igazán korrektek a rendezők. Több bicajos érkezik szemből, nekiveselkedve az emelkedőnek. Ebből következően nekem folyamatos ereszkedés jut osztályrészről – ami sokat jelent a futásnál. Merthogy most is futok. Kiválóan megy, élvezem; ritkán pihenek csak bele egy-egy korty erejéig. Mert arra nagyon figyelek a melegben, ami itt az árnyas fák alatt kevésbé érezhető, de attól még: van.

És ha már víz: forrás következik hamarosan. Itt a Király-kút, második (és egyben utolsó) ellenőrző pontként. Nagyon barátságosak a hölgyek, kínálnak mindenféle földi jóval – de a legfontosabb persze ott lent csobog. Azért beledobok egy kapott pezsgőtablettát is: örülök a magnéziumnak. Kulacstöltés, fotó kevésbé szokott irányból, és hajrá!

Pompás, lenyűgöző, varázslatos és… na, szóval, imádom ezt a völgyet. Meg az utána lévőt is. Király-kúti patak jobbról, domboldal balról, előttem a világ legnagyszerűbb futópályája, felettem meg a hatalmas, árnyas fák. Paradicsom? Nekem most az. Néha előzök túratársakat, de többnyire magam vagyok, és ez egészen remek dolog.

Nagyobb csoport ballag előttem, egymás mögött, végigzúgok mellettük. Ildi vezeti a sort, köszöntjük egymást – futok tovább, ő most családdal jött. Jobbos hajtűkanyar, és át a hídon. Hát persze! Megjön a zöld is az eddigi sárga mellé, és innentől a Király-kúti völgy Malom-völgy névre hallgat. Szépsége nem változik, minősége és varázsa sem. Újabb társakat hagyok el, és majd csak Lovast elérve lassítok le gyalogló tempóra, amikor napra érek. Kikötő, megint, egy kólára – de aztán a ház bora megint elcsábít egy hosszú lépésre. Megnyugtatom magamat, hogy a hazaindulás még messze van, és a frissítő után nekivágok a maradék távnak.

A másik tervemről is lemondok: mégsem a rövidebb aszfalton, hanem a panoráma úton megyek vissza. Kis híján megbánom… Már majdnem kiérkezek a kertek alól, amikor hatalmas kutyát pillantok meg az ösvényen. Már fordulnék vissza (sóhajtva, az extra vargabetű miatt), amikor valaki behívja. Rólam meg megállapítja, hogy „Maga nem kutyás ember!”. No comment. Megyek tovább, újabb izgalom: egy elég nagy barna állat mozog a szőlők között, majd kiérkezik az én ösvényemre, és elindul – velem szemben. Döbbenten nézem: egy hatalmas nyúl az! Ekkorát még talán nem is láttam. Valószínűleg ő se, mert aztán gyorsan sarkon fordul…

Ennyi állat-sztori pont elég is lesz erre a napra. Kijutok a műútra, szemben az említett templom és kilátó. Alsóörs jön tehát, még mindig futható – és ez a cipő igazán jól tolerálja az aszfaltot is. Rákanyarodok a kék keresztre, utolsó méterek! Sportcsarnok, megint. Gratulálnak a célidőt felírók: szavaik igazán jól esnek. Éreztem, hogy ez is jó lett, és nem is tévedek: 2:21 alatt lett meg a tizenöt és fél, szóval, hat-hat lett a vége. Ez bizony nagy öröm, majdnem háromszáz méternyi szinttel. Újabb kitűző, oklevél – és bezsebelem az újabb Balaton szeletet is. Megvárom Márkot, és mindketten elégedetten indulhatunk haza a forró augusztusban. Kiváló túrákat teljesítettünk, jó érzésekkel és kellemesen elfáradva.