Remek hangulat és
gyönyörű tájak, sok-sok kihívás és változatos kalandok. A Magas-Bakony
teljesítménytúra ötven kilométerén ezekben mind részesülhettünk. Kiváló
rendezéssel és ellátással gondoskodtak arról, hogy a lényegre fókuszálhassunk:
a természetjárás örömére.
Bakonybél ezer éves! Mi mással lehet ezt jobban
megünnepelni, mint túrákkal? A másfél hónapja bejárt Bakonybél
48 TT után újra nagy örömmel jövök ide. Méghozzá öcsém és Zoli barátunk
társaságában, merthogy ők is nagyon számon tartják ezt az eseményt a tavalyi
kellemes emlékek alapján. Így hát negyed nyolc után kellemes várakozással
lépünk a rajtoltatók asztalához. Kedves üdvözlés, villámgyors papírmunka:
előnevezni nagyon is érdemes szerintem. Kézfogások és köszöntések, néhány
megveregetett váll, és neki is vághatunk az ötven kilométernek. Borongós,
felhős időben! Ismeretlen fogalom ezen a túrán számomra: az előző három
alkalommal mindig a hőség és a kánikula nehezített – most az esőkabát a
zsákomban.
Íves kanyar, hosszú egyenes, kis kavargás, és a Tökgurító
rétnél elhagyjuk a községet. Eddig az OKT-n, innen viszont már a kék kereszt
vezet egészen az első ellenőrző pontig. A Gerence partján, pompás ösvényeken,
ami komoly meglepetés számomra. A meteorológia ugyanis esőket mutatott előző
napokra, és még most éjszakára is. Ha valahol, hát itt biztosan saras, csúszós
utak lesznek – véltem. Örömteli tévedés! Kiváló az út; néhol persze technikás,
nehézkes, még kapaszkodó-kötél is akad egy helyen. De hát nem a szombathelyi Fő
téren járok, a Karneváli várostúrán, mint előző nap… Az is pompás élmény volt,
de egészen másképpen. Ez az Öreg-Bakony; legyen is benne kihívás,
változatosság, nehézség!
Van. Kellemes és érdekes, sokadszorra is. Balra tőlünk
komoly meredély, jobbra alattunk a Gerence. Követjük hűen, kilométereken át –
közben előznek és előzünk; sokan vagyunk. Aztán tisztás, majd az Odvaskő Hotel,
és már fel is bukkan az esőház, az első EP-vel.
Jöhet a Kőris-hegy! A piros sávot már itt megkaptuk: az visz
oda fel. De ha már piros, gyorsan pecsételek egyet a Közép-Dunántúli Piros
füzetembe. Ehhez egészen kis kitérőt kell csak tennem, és már lépcsőzök is a
fiúk után. A szint-gyűjtés ugyanis azzal kezdődik: igaz, kimértebben és
kíméletesebben, mint innen pár méterre, amikor az Odvas-kő felé megyünk fel.
Most azt csak megközelítjük, de aztán elkerüljük, hátulról. Piros, mindvégig:
Rézbükki út vagy Boroszlán tanösvény – egyre megy.
Fel. Folyamatosan. Kilométereken át, gyönyörű erdőkben,
néhol kis tisztásokkal, néhol elágazásokkal. Gond soha nincs: a jelzések
többsége jó, de sok-sok fehér-kék szalag is rásegít. Kellemes tehát az út, és
többnyire beszélgetni is lehet. Hárman megyünk, együtt; ezt már a kocsiban
eldöntöttük – mint ahogy azt is, hogy ma nem rekordokat akarunk dönteni, hanem
egy jót kirándulni, nézelődni, beszélgetni. Kell-e ehhez kiválóbb környék?
Mindehhez remek az idő is, bár a felhők ott vannak fenn. Egy ideig. Aztán
szépen (szinte észrevétlenül) belesétálunk; csak így, lazán.
Ekkor már a szerpentin betonját tapossuk, majd egy kis
OKT-kitérő után elhaladunk a „golflabda” mellett. A teteje már teljesen
belevész a ködös-párás végtelenbe – na, tesó, felmentem magamat a mai
kilátó-mászásról! Még ezt se látnám, távolabbra meg pláne nem. Így hát a
csúcsra érkezéskor megelégszünk egy pecsételéssel. Ja, nem! Ezt az asztalt nem
lehet ilyen gyorsan elintézni… Banánkarikák és dinnyeszeletek, citrom és
narancs, müzli és szőlőcukor, innivaló – lucullusi lakoma fogad. Frissítünk mi
is, közben jóleső szusszanni is egyet, persze.
Aztán jöhet – továbbra is a piros. Fel is út, le is út:
marad ez a jelzés, még sokáig. De most mintha kissé könnyebben lenne járható…
Néhol meg is kocogjuk, többnyire azonban itt is kellemes beszélgetéssel múlik
az idő, meg a kilométerek. Ami itt akad szépen, miközben a Pápalátó-kő, majd
Fenyőfő környékét karcoljuk – de elhaladunk közöttük, folyamatos ereszkedéssel.
Kalapos túratárs ér be bennünket, és a tempónk felől
érdeklődik. Tizenegy – tizenkettő közötti ezreket megyünk, mondom neki. Hümmög,
mosolyog, és azt mondja: „Hát, szerény tempó, szerény…” Meglep bennünket ez a
hozzáállás –de hagyjuk persze, hogy elmenjen; jól elvagyunk mi így.
Vinye közeledik. Ez könnyen kiderül térkép nélkül is, hiszen
immár az aszfaltos szakaszra érkezünk. Itt komoly hőség szokott lenni, ami
ezúttal elmarad – de senki nem bánja. Mint ahogy az autók rengetegét sem
hiányoljuk, immár a faluhoz érkezve. Ami nem is önálló falu, hiszen
Bakonyszentlászló része. A Vinye.hu büfé azonban (akárcsak a környék) szintén
közismert: oda térünk mi is be. Udvarán falatozó, iszogató turisták mindenfelé:
frissítést kapunk itt. Nem is akármilyent: igen finom a kenyér, amire a zsír
kerül, hozzá sokféle feltét. Emlékeztem tavalyról a roppanós zöld, erős
paprikára – nem is bánom meg, hogy ezúttal is azt választom. Szerelvény-igazítás,
de aztán hamar távozunk is. Ebben komoly része van a darázs-hadnak is, akik
erőteljes érdeklődést mutatnak az evő-ivó sokadalom irányába.
Elhagyjuk Vinyét; zöld jelzés kísér. Ezen jutunk le a Cuha
medréhez – meg a két Kőpince-forráshoz. A másodiknál kulacsot töltök, és jót
húzok is a finom, friss vízből. Módjával, persze: a Zörög-tető jön, épp elég
teher az iménti zsíros kenyér is… de hát az energia is kell, persze.
Na ja, a Zörög-tető… Kedves ismerős őkelme, a maga kis
tréfás emelkedőjével. De ahogy az évek telnek, ezek az emelkedők sokszor
zsugorodnak, érzésre. Ez is. Nem séta, persze, de szépen felballagunk, odafent
a pecsétet is megkapjuk. Aztán iparkodunk le – egyrészt azért az mégiscsak
lazább, másrészt menekülünk a motorfűrészesek zajától.
Aztán kellemes ereszkedés után szembeforgalom jön: Veráék,
Ákos – sziasztok, jó utat! Hopp, máris itt a közös, oda-vissza szakasz - ez
Cseszneket jelzi előre. Kisvártatva be is bújunk a híd alá, hogy aztán a faluba
jutva a vár impozáns látványában gyönyörködhessünk. Felmennünk oda nem kell,
ellenben a vendéglőhöz igen: újabb EP. Frissítéssel most is, ahogy itt már megszokhattuk
– de ezúttal egy fröccsel is megfejeljük azt.
Aztán visszafordulunk mi is, és a falut elhagyva immár a
sárga sáv jön. Kanyargós, kalandos az út: az első, erdős szakasz kiváló
ösvényeket rejt, de Károlyháza után, a villanyvezetékek alatt meglehetősen
gazos. Szerencsére a (közben kisütő) nap most nem zavar, és hamar le is
érkezünk a pirosra, ami aztán a vasútállomásig visz. Porva-Csesznek, nyilván –
bár csinos távolságra fekszik mindkét településtől, meg kell hagyni. Az egyiket
most fejeztünk be éppen, és frissítés-pecsételés után megkezdjük a másikat. A büfé
még mindig nem üzemel, így hát elköszönünk a már jól megszokott, kedves pontőr-párostól:
jöhet a zöld sáv!
Ha az előző szakasz növényzete sűrű volt, most még ahhoz
képest is szintet lépünk. Helyenként tényleg embermagas, vagy még nagyobb is
előfordul. Szerencsére nem a szúrós-tüskés fajtából, így hát ha lassabban is,
de haladunk előre gond nélkül.
Kidőlt fák, száraz patakmeder is gondoskodik a vadregényes
érzésről, hangulatról. A terep – néhol alig észrevehető módon – hullámzik:
emelkedünk, lejtőn ereszkedünk. Az erdő nagyon szép, pompás árnyas fák alatt
jutunk Porva felé.
Kiérkezünk az erdő szélére: lenyűgöző kilátással a
Magas-Bakonyra. Végig pásztázhatjuk tekintetünkkel a hegyek vonulatát,
beleértve a megjárt Kőrist is. Alattunk pedig feltűnik Porva: ha kerülő íven
is, de most oda igyekszünk.
Igazi Katlan-érzés szokott itt lenni, de a borongós-felhős
idő ezt most feledteti. Viszont egyre kevésbé tartunk a beharangozott korai
délutáni esőtől: az az érzésünk, hogy jó eséllyel megússzuk. Így ereszkedünk
alá a mélyútban, ami most nem annyira repedezett és poros, mint megszoktuk,
viszont az aljnövényzet itt is magas. Közben megcsodálhatjuk a madarak (és
talán más állatok?) által belefúrt-vájt odukat, furatokat.
Porván is a megszokott helyen, megszokott ellátással
fogadnak bennünket. A szilva különösen jól esik, de remek a sajtos rúd és pogácsa
is. Beugrom egy hideg teáért a boltba, közben szedelőzködnek is a fiúk. Hopp,
ismerős arc: a kalapos, „szerény tempós” túratárs indul előttünk. No lám!
Megyünk kifelé a faluból, kellemes iramban. Ami igen hamar elegendő ahhoz, hogy
visszaelőzzük őt, majd szépen lassan le is hagyjuk. Egymásra mosolygunk, és még
a kilométerek is mintha gyorsabban fogynának… Aztán egy új, eddig még nem
látott drótkerítés balról. Bosszankodunk, mert nem csak a mezőt, de az utat is
elkertelték – nehézkesen jutunk előre. Aztán itt a Templom-domb: megérkezik
Borzavár felől a Kék. Fonódva visznek a sárgával Szépalmapuszta széléig –
közben erdős és aszfaltos szakasz is váltakozik.
A hotel melletti EP megint csak frissítőpont is. Bekapunk
pár falatot, vizet pótlunk kulacsainkba, és elhagyjuk a kis tavacskát. Jöhet a
ménes kifutója, a rétek – mögöttük pedig a pompás hegyek látványa. Most már a „golflabda”
is tisztán kivehető: a felhők onnan is tovább álltak.
Lekocogunk a kaszált réten, bebújunk az erdőbe. Itt is
hiábavaló volt az aggodalmam: egy-két pocsolya kerülésével megússzuk:
kifogástalanok az erdei utak. Végül aztán kiérkezünk az aszfaltos „nemszeretem”
erdei útra, ami bevisz egészen Bakonybélig.
Igaz, beszélgetésre egészen kiváló, és élünk is ezzel a
lehetőséggel. A szerény, de folyamatos lejtőn nagyon kellemes, mégis gyors
tempót tudunk produkálni, amivel sikerül az addigi „szerény, nagyon szerény”
sebességünket ötös átlag fölé vinni a végére.
Pikoló, befutó: a szokásos oldott, vidám hangulat.
Gratulációk és oklevél, szép jelvény és pecsét ide is, oda is… Meg az
elmaradhatatlan célkaja: ki-ki mákkal, tejföllel vagy sajttal kéri a tésztát –
ahogy szereti.
Néhány fotó és elköszönünk (közben még kapok néhány igen
megtisztelő ígéretet a két hét múlva esedékes Alpannonia-túránkra is). Kellemes
fáradtsággal, jóleső érzésekkel simogatom végig tekintetemmel a környező
hegyeket az autóból: köszönjük, megint igen jó volt itt!