Patinás, sok éve
megtartott túra (a 28. rendezés volt az idei), és voltam már Bauxit-eseményen,
ami tetszett is – de ez valahogy eddig kimaradt. Pedig a Bakony közeli táj
nekem (még így száz kilométerre is, sajnos), és hát múltkor nagyon megtetszett ez
a környék… Ott kell lennem!
Elegáns mozdulattal gurul be a nyolcas főút szélén lévő
megállóba a fehér busz, és a jókedélyű sofőr barátságosan megígéri, hogy segít
majd, hol kell leszállnom Veszprémben. A megálló látszólag a senki földjén van;
igen sokszor elmentem már mellette. De a látszat csal: pár perces gyaloglással
érkeztem ide fel a városlődi focipályától, ahol a kocsimat hagytam. Mindebből
kiderül, hogy nem körtúrára készülök ma: Veszprémből Városlődre vezet a Bakony
50 teljesítménytúra útja. Az efféle vonalvezetés hátránya (és első kihívása) a
logisztika. Ha ezt sikerül megtervezni és véghezvinni, akkor már csak
teljesíteni kell a túrát…
A vasútállomáson hamar lebonyolítják a szemmel láthatóan
gyakorlott rendezők a nevezést-rajtoltatást, és pontban fél nyolckor útra is
kelhetek. Tudom, hogy jó sok aszfalttal kezdek, de ez most kivételesen nem
zavar. Veszprém óvárosa lenyűgözött másfél hete a Tekeres-völgyi maratonon, és
most is hasonló (ám nem azonos) vonalvezetésre számíthatok. Zöld jelzés, hosszú
ereszkedés a Séd patak mellett. Bár a város közepén járok, mégis zöldövezet,
madárdal és csend fogad. Hamar feltűnnek az Óváros épületei: ezúttal felettem
magasodnak, mert alulról érkezek. Megkerülöm a Benedek-hegyet, többször látom
rajta a feszületet is, ahol múlt héten fotóztam a tájat. Visszaívelő kanyar, és
letérek a zöldről: innen sokáig a piros sáv lesz a kalauzom. Elvezet a
Viadukthoz – sőt, elvisz alatta is: újra lenyűgöz a látvány.
A patak partján zöldellnek a fák, hangos a madárdal, és
nagyon-nagyon tavaszi hangulatom van. A kocsiból kiszállva (még Városlődön)
rövid gondolkodás után kitettem a kis zsákomból a bekészített futó-felsőt. Most
áldom a döntésemet, mert a póló – vékonyka mellény – dzseki variáció is sok
már; le is vetem a középső réteget. Az Állatkerthez érkezek, de az alatta lévő
parkolóban – egy kocsinál – előbb beszerzem az első pecsétet. Lépcsősor
következik, majd kerítés mentén szűk ösvény: ha jól sejtem, a majomház
környékét látom – kívülről. Aztán felbukkan a Gulyadomb tetején a kis kilátó:
most sincs szívem elmenni mellette. Visszatekinteni mindig jó, megteszem most
is. Aztán zúgás le a lejtőn, a balos kanyar azonban megint fékezésre – és pár
fotó elkészítésére – késztet. Ezúttal előre szalad a tekintetem: felmérhetem a
következő 6-8 km kihívásait. Aztán leérkezek a domb aljába, kis kitérőt teszek
a Laczkó-forráshoz, és átvágok a nyolcas főúton.
A Séd-patak hűségesen kísér továbbra is, de itt hamarosan –
egy időre – elválunk. Az Ördögrágta-kőnél járok már: furcsa látvány a múlt heti
ellenőrzőpont üres helye. Háromszáz éves tölgyeket mellőzök, kerékpárutat
szelek át, és tavaszi héricsek látványában gyönyörködhetek. Átszelem a kopár
rétet, és már fel is tűnik a fehér-narancs bója: második EP. Adom az itinert,
kedves hölgyektől kapom a pecsétet, gyerünk tovább!
Bevetem magam Csatár
hétvégi házai közé, barátságos bácsi kérdezi: a kilátóba, ugye? És már mondja
is, merre menjek… Nem ábrándítom ki, hogy tudom – és hogy ez a túra oda pont
nem visz fel. Azért megköszönöm neki, és csak megerősít az elhatározásomban:
naná, hogy felmegyek! Kilátót kihagyni számomra mindig vétek. Így hát a kis
kápolna mellett átmenetileg a piros háromszögre térek. A kilátás most is
megfog, fényképezek egy sort, és már futok is lefelé… És ez pont elég ahhoz,
hogy a három túratársat beérjem, akiket az imént előztem.
Hosszú kellemes lejtő, emlékeztem, hogy itt nagyot lehet
futni, és éppen több csapatot érek utol: könnyen megy az előzés. A hóvirág-mező
még mindig szép, az (újra felbukkanó) patak csobogása szívderítő, és máris a márkói
völgyhíd közelébe érek. Teljesen oda nem, mert előtte lekanyarodunk a pirost
követve. Azért felpillantok a Malom-hegy meredek oldalára: hát igen, csinos kis
szakasz, tényleg. Megkapom a pecsétet a kocsiban ülő pontőrtől – mást nem.
Érdeklődésemre (ellátmány itt sincs?) egy rövid „nincs” választ kapok. Lassan
13 kilométernél járunk, ilyenkor már elő szokott fordulni valami apróság (müzli
vagy gyümölcs)… na, mindegy, tovább! Sík rész következik, továbbra is a Séd
partján, az út minősége kifogástalan, a mezők szép zöldek. Balra a Miklós
Pál-hegy: sajnálkozva nézem. A Tüses-völgy és a kilátó, meg persze a tiszafás
szép emlékeket ébreszt bennem, és szívesen mennék arrafelé. Ráadásul a piros is
arra kanyarodik, de éppen itt hagyjuk el – innentől a herendi vasútállomásig a
piros kereszt vezet bennünket.
Előtte azonban előbb az új híd, majd Bánd jön. A faluban –
természetesen – aszfalt, amit csökkentek kicsit: betoldok itt is egy plusz
kanyart. A pár perce előzött hármas csapat félreérti a helyzetet, és jönnek
utánam. Bakony ötvenen vagytok? Az a piros kereszten megy, tovább! Én a
látványos Esseg-várhoz igyekszem… Ők maradnak a „hivatalos” úton, bár szerintem
rosszul döntenek. Pazar napsütésben csodálhatom és fotózhatom a romot (és a
falut), ráadásul lefelé egy remek lejtő enged meg egy príma futást. És
forgalomtól sem kell itt tartanom… Aztán ismétlődik az előbbi eset: leérkezek,
és újra utolérem őket. Jön a fő utca, bal kanyar, járda a falu végéig. Ott már
látható az új, nyolcas utat átívelő felüljáró: magam is arra tartok. Hatalmas
beton-szörny, de hát ez is kell, értem én. Egy kis gyalogút-bicikliút azért jó
lett volna… A rálátás azonban kellemes Herendre – meg a távolabbi hegyekre
(amik egyúttal a távolabbi terveim is).
Herend békés kisváros, csendes kertes utcákkal, és nagyon
sajnálom, hogy a híres Porcelán-manufaktúra előtt nem megyünk el. Kicsit
bosszús vagyok magamra is: ide is terveztettem volna egy kis kitérőt… Helyette
a meglehetősen lerobbant állapotú és külsejű állomás épülete fogad (meg Veráék):
itt a negyedik EP! Pecsétet kapok, meg lehetőséget víz töltésére – a mosdóban.
Hú, hát ez sem „etetőpont”: de hát akkor az hol lesz? Nos, kiderül, hogy:
sehol. Olyan ezen a túrán nincs. Nyelek egyet, és a vész-tartalék szendvicsemre
gondolok (amit mindig hazaúton szoktam megenni). Meg talán mintha egy
müzli-szeletem is lenne… igen, itt van, ki is veszem. Kezdésnek jó lesz, a
szendvicset meg majd – beosztom.
Sárga kereszt visz ki a város széléig, ahol átkelünk a
síneken és hosszú egyenes emelkedő aszfalt jön. Szerencsére több helyütt is
figyelmeztettek, hogy itt új vonalon (és ami fontosabb: erdei ösvényen) vezet
az út. Örülök neki, jóval kellemesebb itt menni, és szebb is. Utolérem
Veráékat, beszélgetésbe kezdünk – és ezt abba se hagyjuk a célig. A maradék
harminc kilométert tehát együtt tesszük meg (most húsznál tartunk ugyanis).
Szép erdők jönnek, kicsit emelkedünk is közben, időnként jobban is. Remek erdei
utak, néha csak egy nyomon, de többnyire szélesebb, „beszélgetős” szélességűek. Ki is használjuk, jókat adomázunk, sztorizunk, nevetünk.
Igen gyorsan fogynak
így a kilométerek, a Magyal-tetőt mellőzzük, majd az Alsó-Hajag is mögénk
kerül. Jöhet a középső, ahol EP is van. Teázó: így írja az itiner, és lám,
tényleg! Komoly sátor, kedves kínálás fogad, és – langyos március végi idő ide
vagy oda – jól esik a forró nedű, ízes citrom-darabkákkal. Repetázhatunk, kerül
a kis kulacsomba is, és mehetünk tovább a pompás hagyma-illatban. Itt ugyanis
már tart a hosszú-hosszú szakasz, ahol a medvehagyma-rajongók paradicsoma van.
Kaszálni lehetne, szó szerint! Üde zöld színe, illata egészen egyedivé varázsolja
ezt a szakaszt.
Felső-Hajag, kissé köves, de igen jól járható, hullámzik is,
de komoly emelkedő vagy lejtő nincs. Nem is lesz, ezt tudjuk: 50 kilométeren
900 méter szintkülönbséget adtak meg: ez meglehetősen szerény. Néhol futunk is
keveset, de többnyire inkább a beszélgetés diktálja a tempót. Az sem kicsi;
szépen haladunk, gyönyörködünk a Bakony erdeiben, fáiban és élvezzük a tavasz
illatát, hangjait. Nagyon szép ez a rész! És a következők is: itt van hamar az
Öreg-Hálás, a következő EP-vel. Két kedves hölgy adja az igazolást, mi meg a
szendvicset halásszuk elő. A helyére a dzseki kerül, mert teljesen felesleges
már: igen kellemes egy szál pólóban is. Ki is tartunk így a célig, még a sűrű,
árnyas helyeken is. Mert akad ilyen is: szép fenyvesen is átkelünk, pompás az
illata, látványa egyaránt. A „Szénahordó úton” megyünk, Pápavár felé, itt már
jó ideje a piros sávon. Egy helyen alaposan figyelni kell; majdnem rossz
irányba megyünk, de aztán segít a térkép és a track.
Pápavár alja a következő pecsételőhely, ahol jobbról
megérkezik a kék: az OKT-n megyünk innen tovább – egészen a célig. Kis réten
át, majd újra erdők, hol vékonyabb, hol szélesebb utakkal. A turistajelzés néha
letér, néha vissza: figyelni kell, de nincs gond. Az erdők és a fák gyönyörűek,
a napsütés és a meleg pedig plusz ajándék. Errefelé több helyen érdekesen
hullámos a terep: ritkán látok ilyent. Nagy árkok, vagy kis völgyek, nem is
tudom – de tetszik, különleges látvány. Gyorsan a Jáger-réthez érkezünk:
Németbánya közelében járunk, EP megint. De nem csak az: OKT-pecsét is van itt!
Emiatt füzetet is hoztam, mivelhogy ez a szakasz még hiányzik nekem. Tényleg
kis kitérővel meg is szerzem a lenyomatot, és mehetünk is tovább.
A Vámos- és a Torna-patak völgyében járunk már, többször át
is kelünk kisebb-nagyobb vizeken, szerencsére gond nélkül. A délutáni nap fénye
egészen káprázatos színeket varázsol környezetünkre, és fogynak, fogynak a
kilométerek, észre se vesszük. Az utolsó EP-t azért igen: elköszönünk, átkelünk
a hídon, tovább, lefelé. Aztán nagy rét szélén megyünk: vannak, akik kb. 50-60
métert spórolnak, és középen levágják az utat… Egészségükre.
Kicsit, de
folyamatosan ereszkedünk, kis kavarás egy felhagyott legelőnél, de megint
megvan az ösvény, semmi gond. Aszfalt jön, de tudom, ez már nem lesz sok. És
igen, felbukkan Városlőd széle, halljuk a nyolcas út zaját, majd át is bújunk
alatta. És hát itt a cél is: a focipálya, beérkeztünk! Kocsim hűségesen vár az
út szélén, megnyugtató látvány. Bemegyünk a kis öltözőbe, leállítom az órát:
8.49 a vége, szuper! Nem is gondoltam volna, egy beszélgetős sétának éreztem
Herend óta. Gratuláció, oklevél és kitűző: a tengelic nagyon tetszik rajta!
Egy-egy croissant-t kapunk, meg teát – a még mindig kellemesen meleg
napsütésben, kint fogyasztjuk el.
Elbúcsúzom a lányoktól, és megköszönöm remek társaságukat.
Nekem még hátravan egy kis gyaloglás, mielőtt hazaindulok: még egy OKT-pecsét –
hogy a szakaszom meglegyen. Így válik teljessé a nap, és örülök, hogy nem kell
buszra várnom, és visszamennem Veszprémbe – és még világosban hazaérkezek.
