Mátrabérc 55 TT - ahogy én láttam...

Bérc. Ennyit elég mondani teljesítménytúrázó körökben, és mindenki tudja, miről van szó. Nem ez a „leg”: vannak jóval hosszabb túrák, szintesebbek és nehezebbek is. Mégis közismert, elismert, talán legendás is. Még a térképre is felírják a nevét, és saját turistajelzése is van. Idén is sokan voltunk – de lett egy nem várt kísérőnk is: a hirtelen jött nagy meleg. A Mátra bércei most sem adták magukat ingyen.

Nagyon-nagyon tartoztam egy visszavágóval a Mátrabércnek, amiről „ő” szegény nem is tehetett. Tavaly utolsó pillanatban, előtte sérültem le, és külső nézőként voltam csak ott. De majd most!... Aztán jött a saját rendezésünk a Kőszegiben, ami pazarul sikerült, és ami beindította minden gondolatomat és figyelmemet a következő túránkra. Hol van az még?! És mégis. Egész héten rá se hederítettem a Bércre – és pénteken kellett rájönnöm, hogy ez így nem lesz jó. De akkor már ez késő volt: a „gépezet” beindult, és persze mi is. Két Zolival (öcsémmel és barátunkkal) tűzés Sirokra, a megszokott szállásunkra, és lám, máris reggel hat van Kőkútpusztán!

Aha, ott az épület sarkánál… igen, tavaly onnan néztem elszoruló szívvel, ahogy elindultak – én meg maradtam. Na, most nem! Az elsők között vágunk neki öcsémmel (aki stílusosan itt ünnepli születésnapját), Zoli barátunk viszont rögtön a saját tempójára áll rá. Célja a kitűző, ami érthető is: tavaly öt perccel maradt le a szintidőről… Mi eredetileg szerettük volna öcsém tavalyi 11:16-os idején javítani, de ez már az előző napokban világossá vált, hogy lehetetlen. Achilles- és vádli-problémákkal érkeztem, célom tehát a tisztes teljesítés volt; lehetőleg szintidőn belül. Ennek megfelelően kimaradunk minden futásból, kocogásból – pedig meglehetősen sokan húznak el így mellettünk. Itt még annyira nem is különleges ez: a kék négyzet bemelegítő szakasz, a „műsor” később jön.

Nem sokkal később. De aztán belemelegedhetünk – szó szerint is. Egyáltalán nem bánom meg, hogy a rajt előtt sok-sok hezitálással, de ott hagytam a kocsiban dzsekit, pulóvert, és csak egy papírvékony mellénykét vettem a póló fölé. Azt is csak a Domoszlói kapuig, az Oroszlánvár tövéig bírom elviselni, ahol vizet kapok-töltök.

Addigra már persze túl vagyunk az Aszó- és Cseresnyés-tetőn, a Jóidő-nyakon és Szederjes-tetőn, meg a Jaguson is. Az ösvények kiválóak, egy-két saras-vizes rész volt csak; könnyedén kerülhető. Aztán jöhet az igazi turbó fokozat!

Hála Istennek, jó csapat megy előttünk, két előzéssel – és fenntartás nélkül – megússzuk. Zúgás le, hadd jöjjön a másik kettő! Jönnek is, nem kell kéretni őket; komisz hegyeket és emelkedőket utasíthatunk magunk mögé.

Elmarad a Cserepes-tető és a Szár-hegy is, majd a Hármashatár-hegy esőháza is az OKT-pecséttel. Megvan már, emiatt sem kell megállnunk! Legjobb, ha semmi miatt nem kell megállni… Enni-inni is csak menet közben, szigorúan. Gyurival találkozunk, kölcsönös az öröm, jól elbeszélgetnénk – ha olyan helyen lennénk. Így csak rövid mondatok és válaszok maradnak, meg a tempó.

Az mindent überel, nincs mese. Elhagyjuk a Markazi-kaput, jöhet az újabb emelkedő – de a három évvel ezelőtti, vihar-döntötte hatalmas bükköket már szerencsére nem kell kerülgetni, mászni – jobban haladhatunk. Egyre kövesebb-sziklásabb talajon járunk, hiába: északi oldalazás következik. Pompás panorámák maradnak el – én meg a túratársak mögött. Kevesek engedik meg maguknak ezt a luxust, mint én – pedig én is inkább csak fotózok, mintsem átengedném magam a gyönyörködésnek.

Ez nem az a túra, emberek. Ez a Mátrabérc. Összekapom magam, futok öcsém után. A percek után. Magam után? Toljuk tovább, jöhetnek az állatok: Disznó-kő és Sas-kő. Egyedi – kietlen – hangulat, nehezebb a járás, a hőfok érezhetően alacsonyabb. Én ugyan nem bánom… így is jó a fűtés. 

Magamba erőszakolok egy banánt; nem szeretnék eléhezni, mint három éve, ezen a környéken. Inni meg folyamatosan muszáj: bánom már az otthon hagyott Camelbak-et. Aztán az Erzsébet-sziklánál, a kereszt mögött már többedszer sejlik fel a horizonton ama csíkos, karcsú torony. Immár jó nagy terjedelmében; gonoszul, mint egy felkiáltójel. Gyere csak, te kis porszem!

Megyek; másként nem tehetek (hogy Luthert idézzem). Pár méter múlva aztán az eddigieknél is ismerősebb pont – és szakasz – jön. Itt a Sötét Lápa-nyereg! Jobbról a K+, hát persze… a Pisztrángos-tó és Gabi halála felől. Sokszor feljöttem ott már – és erre mentem tovább, mint most is. Furcsa, de könnyebb, mint korábban.

Hamarabb megjön a csúcs is, előtte azonban – nahát! – egy utolsó megmaradt hófolton rongyolunk keresztül. És itt a Kékes-tető, a síház, pecséttel és teával, keksszel és kedves lányokkal. Öcsém mosdó-sort áll ki, én elfogadok egy kínált energiaitalt. Kínálom kiérkezésekor, de nem fogadja el, még a felét se: tart tőle, nem szokta. Én se, de biztos segít… egy felet letolok. Aztán a kötelező csúcs-fotó, és jöhet a sárga, a Sombokor réme!

A talaj itt is sokkal jobb minden korábbi emlékünknél; Ferit köszöntjük, és egészen tisztességesen érkezünk le a rendkívül meredek ereszkedéskor; ezúttal a botjaim se görbülnek bele… Hátulról elhagyjuk a Vörösmarty-turistaházat, egy kicsit saras rész jön, de máris itt a Mátra-nyereg. Meg persze vele együtt a Csór-hegy is. Durva, persze, de mintha… ez is komiszabb lett volna korábban. Csúnya irtás az oldalában, már csak sóhajtunk: itt is, mindenhol?! Visszatekintve eddig nem látott panoráma a Kékes felé – ronda árat fizetünk érte a letarolt erdővel és az összeszabdalt, kerék-marta utakkal.

Az ereszkedés, meg az utána való szakasz sem nélkülözi ezt a látványt. Ott is sok kivágott fa, tar szakasz. Az értékfa, a rönkök hada – hogyan-hogyan se – eltűnt, a gallyakat, ágakat tapodjuk. De abból sokat. Hullámzó terep, sok-sok gerinc-menettel, és ehhez mérten pompás kilátással. Jobbról lent a völgyben Parádsasvár, Parád, távolabb Recsk…

Elhagyjuk a Bagoly-követ, Vércverést és a Nagy-Lipót-féle letérőt: megemlékezünk a Mátrahegy TT-ről is, ami itt tér le a P+ jelzésen. Mi megyünk fel, tovább, fel a Galyatetőre. A Rudolf-tanyai út már igen hiányzik: biztos, hogy nem hagytuk el? Igen sokára, de aztán mégiscsak megérkezik, a várt frissítéssel együtt. Iszunk-töltünk, szomjasok vagyunk. Valahogy mégsem esik jól, egy idő óta se a korty, se a falat. Meleg van, nagyon meleg. Talán azért?

Négy éve, amikor tapasztalatlan kezdőként ezen a szakaszon jártam, szigorú gyomor-panaszaim voltak. Az esemény – hihetetlen – megismétlődik: ugyanúgy, ugyanott. Egyre rosszabbul érzem magam, a Galya-tetőre úgy támolygok fel. Én energiaitalt soha többet… soha többet. A Turistacentrum hozza a megváltást és megkönnyebbülést, amit egy Unicum és egy kóla tesz teljessé. Öcsém szerint falfehér voltam, simán kinézett egy feladás. Ehhez képest gyorsan, kb. húsz perc alatt összekapom magam. Ehhez képest… aha. A Mátrabérchez képest viszont húsz perc kiesés rengeteg. És ez itt a Mátrabérc, mint említettem…

Innentől a cél a túlélés. Na jó… a befejezés. Na jó… szintidős befejezés. De több tényleg nem! Elhagyjuk a kilátót és a sok-sok kirándulót, turistát, meg más efféle normális embereket, és megint magunk között maradunk, teljesítménytúrázók. Szomorúan, de itt is a tarolást láthatjuk. Sőt: hallgathatjuk a kétfelől is bömbölő fűrészeket. Nesze neked turistaparadicsom! Elmarad a Csillagvizsgáló (azt is jobban láthatjuk, na vajon miért?), majd a piros sáv is, és újra csak OKT, mint ma már oly’ sokszor. Sípálya és Mátraszentlászló, újabb frissítőpont: szörpöt és nápolyit kapunk, meg pár kedves szót.

Kék háromszög, fel a Vörös-kőhöz, újabb pecsétért. A kilátó nyitva, naná hogy felszaladunk! Mi vagyunk azok, akik ezt megtehetik. Előttünk azért nem, mert ők sietnek, mögöttünk meg azért nem, mert ők sietnek. A kilátás meghálálja döntésünket, jó érzésekkel ereszkedünk alá Mátraszentistván környékén. Némi havat is felfedezhetünk a sípálya oldalában, ebben a húsz fokban… Mert itt már akörül járunk; szigorúan meleg van. Az erdő árnyas, kellemes, de erre azért nem gondoltunk volna. Két hete az Írott-kőn még lazán tapostuk a havat…

Pompás kilátások, gerinc és bércek. És szikla, hoppá: a Szamár-kő! Jöhet a kék háromszög – és az Ágasvár (hátha unjuk már a „szintutat”). Na, ez nem lesz az. Megdolgoztat, ahogy kell, hát persze! Kicsit technikás, kicsit durva, kicsit meredek. Ja, bocs, nem kicsit: nagyon. A kilátás szép, a pecsét rendben van – de annak nem örülök, hogy pont előttünk indul el – szép lassan – egy nagy (eddig itt pihengető) csapat.

Csatát veszít az értelem az érzelemmel szemben, és gyakorlatilag lefutok a durva, meredek lejtőn. Isten gyakran az idióták pártján áll, amit ez az eset is ékesen bizonyít: törés és ficam, sőt, esés nélkül leérkezek. Ha már itt vagyok a turistaháznál, egy kólát engedélyezek magamnak, akárcsak kicsit később érkező öcsém. Almát nem, enni nem, semmit! Pedig kell, kellene. De nem megy. Kísért és fenyeget a Rocky réme, és nem, még akkor sem megy. Majd talán Keresztesen a sajt, zsemlével! Meg a deci vörös, mint mindig.

Addig azért még menni kell – ha nem is sokat. És micsoda szép szakaszon! A Csörgő-patak völgyében, ahol – nevéhez méltón – elvarázsol csobogó hangjával, kristálytiszta vizével és zölden zsongó fáival. Le, egészen Mátrakeresztesig. Ahol aztán csak-csak sikerül egy kis ebéd-féle. És a gyógyszer, igen: a deci (vér)vörös Mátra-aljai. A Hagyomány, minden Bércen. Kicsit talán meg is lök – de ugyan ki bánja ezen az emelkedőn? Mert ekkor már nekiveselkedünk az utolsó emelkedőnek. Ezen az „utolsó” jelzőn némileg változtat az a tény, hogy hét kilométeres… Néhány alattomos, sőt: aljas szakasszal. Muzsla ugyanis nem egy, de legalább hat van, szerintünk. Jó, jó: Erdész-rét, Nyikom-nyereg, Ólom-tető…

De a Muzsla sohasem akar eljönni! És amikor azt gondolnám, hogy na, ez már tényleg az, akkor mindig kiderül, hogy ez még mindig nem az. Csaba megy el mellettünk, könnyű mosollyal, kábé mintha a Nagykörúton sétálna... nekem teljesen úgy tűnik. Bámulatos!

Kilátások itt is vannak, előre is, vissza is. De tény, hogy számomra itt a legszebb látvány mégis csak a magassági kő, a Muzsla-felirattal. Pedig az utolsó EP nem is itt van; idén jóval később, de bánom is én! Megvan a Muzsla is! Ereszkedés, a célig – ez jön. Újabb hét kilométeren át. Persze ennyire azért nem fekete és fehér az élet, itt a Mátrában meg végképp nem. A Nagy-Koncsúr környékén azért még fogad pár emelkedő, és már tényleg nem esik jól… Nyűgös és fáradt vagyok: Achilles hősiesen tartotta magát, de már igen szeretné abbahagyni, a (tőle terhet átvevő) bal térdem ugyancsak.

A befejezés tehát lassabb, mint szeretném, de a végsőkig nem képes elodázni a pillanatot, amikor feltűnik Szurdokpüspöki. Óóóó! Ott van, ott lent, még mindig messze, de megyünk, közeledünk, egészen más az érzés. Sziklák és rétek, erdők és bódító illatú kökénybokrok maradnak el, közeledünk, közeledünk. Öcsém a templomtornyot vizslatja, mikor kezd fölénk emelkedni? Hát majd a Diós-patak után, leginkább. Azon is átevickélünk még nagy igyekezettel. Ennek korábban is ilyen meredek volt a partoldala?! Az út viszont kiváló, nem bokáig dagonya, mint a két év előtti szakadó esőben. És hát a pincék, emberek, árusok („ide vissza kell jönni, most nem állhatunk meg!”). Befutó, futás nélkül, fájó lábakkal, katarzis nélkül. De – végső soron – szép idővel: 12:04 a vége. Volt hat perccel rosszabb is, tizenhat perccel jobb is… nagy szórás tehát nincs.

Sokkal fontosabb, hogy egyben vagyunk, jól vagyunk. Na jó, nagyjából jól vagyunk… A teljesítés öröme átlendít fájdalmon, melegen és szomjúságon. Ez utóbbin inkább a kulacsszám legurított szörp és víz – az éhségen meg valamelyest a töltött káposzta segít. Lenyújtunk, és – elhatározásunkhoz méltón – kiballagunk a pincékhez.

Kedves pár portékái közül választunk, közben – némi aggodalommal – óránkat nézzük, Zolit várjuk. Már csak negyed óra… vajon idén sikerül-e? Aztán jön a meghökkentő telefon: itt eszem a káposztát, merre vagytok? Óóóó! Hát neki is megvan!! Remek, 12:40-es idővel, biztosan és stabilan behozta, gratulálunk neki, közös az öröm.

És busz is akad, vissza a rajtba – és még neki sem elég egy óra erre. Ő nem a hegyeken és völgyeken át megy, nem sziklákon és ösvényeken, gyökerek és kövek között. Mi viszont végigjártuk, ismét, ott fent. A Bércen.

Mátrabérc 55 TT - ahogy én láttam kívülről...

Életemben először kívülről, de mégis testközelből láthattam egy teljesítménytúrát. Egyik legkedvesebb túrámat, a Mátrabérc 55 TT-t ezúttal – kényszerűségből – teljesíteni nem, de megnézni, végigélni mégis csak tudtam. Az esemény még így is élmény volt; sok tanulsággal.

Másfél nappal korábban, csütörtökön este már készültem: egy nyugat-dunántúli túrázó pénteken délután már úton kell, hogy legyen a mátrai szállására. Kapkodtam, siettem – és így jött a végzetes mozdulat: „sikerült” bal lábammal az ágy lábát eltalálnom. Alaposan. Egy másodperc, ami aztán egy egész hétvégét eldöntött. Ügyelet, sürgősségi: törés, repedés nincs, de borogatás, krém – és pihentetés szükséges. Túra, szombaton? Biztos, hogy nem – hangzott a határozott válasz. Mit tehet ilyenkor egy túrafüggő? Hazatámolyog és… újratervezés. De a környezetem ezt másképp látta: menj csak el! Itthon csak egész napos depresszió várna rád. És ott a lefoglalt szállás is… Három túratársam persze annak is örült, hogy lesz serpa, aki a célból visszafuvarozza őket Sirokra, a rajtba, ahol a szállásunk is volt.

Meggyőztek. Így hát jó hangulatban és időben elfoglaltuk a már több éve ismert szállást, és még az esti nevezésre is elkísértem a fiúkat. Másnap reggel ezzel már nem kell foglalkozni: igen jó megoldás. És hát a rajt, igen… Nem mondom, hogy könnyű volt. Látni, megélni a szokott nyüzsgést, találkozásokat – izgalom nélkül. Ez bizony hiányzott… az izgalom. A találkozások azonban nagyon jók! Földinkkel, Andrással kezezek, nem akarja elhinni a történteket… Ildikó kis csapatát várja; örülök, hogy ők is itt vannak. Péter totó-stílusban nyomja: 13+1, azaz 14. teljesítésére készül… A mindig derűs Gyuri mosolyogva vigasztal, és most már nagyon-nagyon örülök, hogy kijöttem ide.

Aztán pár fotó, biztató szó a srácoknak – és kivárni a hat órát, majd nézni, ahogy nekiveselkednek az első hegynek. Nem mondom, hogy könnyű volt. Ez volt a legnehezebb. Aztán a folytatás már jobb: átgurultam a siroki vasútállomás épületéhez, és hiánypótlást csináltam: egy OKT-szakasz részlete (konkrétan 2,1 km) itt hiányzott. Na, ezt azért bevállaltam – főként, hogy a lábam is egészen rendben volt. Igen kényelmes tempóban, fotózgatva is elég volt rá egy óra. Jöhetett egy újabb hiány pótlása: a vár! Minden évben későn érkeztünk Sirokra, és csak a kivilágított romokat láttuk. Most éltem az alkalommal, és feljutottam ide is: a remek időben megcsodálhattam a pazar kilátást.

Irány a Kékes! A Mátrabérc első, igazán húzós szakasza itt ér véget: 19,4 kilométeren át le kell gyűrni 1.445 méter szintkülönbséget. Ez nagyon komoly kihívás. Főleg úgy, hogy erre négy… legfeljebb négy és fél óra jut – azon túl már kétséges a végső teljesítés. Itt szerettem volna találkozni kis csapatunkkal, de náluk (természetesen) jóval korábban, már kilenckor felérkeztem. Éltem hát az alkalommal, és hazánk legmagasabb pontjának kilátójába is feljutottam. Máskor ugyanis ez kizárt: a Mátra-túrák tempójába és szintidejébe ez soha nem fért még bele. A kilátás – természetesen – hatalmas! Sajnos a szél is. Ezzel együtt is maradandó élmény: 360°-ban körülnézni és látni a hatalmas hegyek vidékét és a távolabbi tájakat is.

A Tető étterem előtt hosszú sor: a Hanák Kolos 36 km-es távján indulók egészen tízig rajtolhattak; ez még javában tartott. Néztem az arcokat, embereket: hasonló izgatottságot, reményt és eltökéltséget láttam, mint korábban a hosszútávosoknál. És megint irigykedtem, persze… Egy kellemes cappuccino-val vigasztalom magam, de máris hív öcsém: itt vagyunk a kerítésnél! Huh, ez igen, gyorsan a síházhoz! Istvánnal találkozok, kellemesen elbeszélgetünk – ő Feriéket várja. És egyúttal ő az első, aki ennek a beszámolónak a megírására biztat…

Öcsém és Roland együtt indultak ketten, és együtt is érkeznek. Most ott tolnám, velük… így meg fogadom őket, nézem az izzadt, csapzott, de mégis boldog arcokat. Meghódították, ismét! A csúcsot, igen. Az idejük is igen szép, jól állnak! Bélyegzés, tea, keksz. Az esőkabátokat ideadják: szép az idő, talán nem kell. És hamar elveszem Zolitól kettőnk OKT-füzetét is – igazából itt ez a legfontosabb feladatom. A Hármashatár-nyeregben pótolta mindkettőnknek az ottani bélyegzőt, és most a Kékes jön – de nem az útvonalon, hanem attól távolabb, a szanatórium portánál. Így most neki felesleges kitérnie: ezt megoldom én. És majd a folytatást, a további pótlásokat is… Előbb azonban az étteremhez kísérem őket: felveszik az ottani juttatást, az energiaitalt is, és egy kézfogás után eltűnnek az épület mögött. Tíz-nullakettő; pazar! Jöhet a Sombokor, a sárga sáv, igen… Lélekben követem egy ideig őket, szinte látom a meredek ereszkedést, és balesetmentes leérkezést kívánok nekik is, másoknak is Szigorú szakasz ez; tavaly mindkét botom odaveszett.

Ténfergek, nézegetek. Újabb érkezők, ismerősök itt is, de feltartani se akarok senkit – inkább csak messziről figyelek. Aztán Gábor vezeti Istit: hátborzongató a látvány. Kiderül, hogy a születése óta vak srác pontosan négy óra alatt jutott fel ide. Igen, sziklákon, köveken, gyökereken át! Meredek emelkedők és durva ereszkedések, kanyarok és rézsűk, kidőlt fák… és itt van. Négy óra alatt. De a vezető is tiszteletet érdemel, úgy érzem. Egyedül, csak magamra figyelve is komoly dolog feljutni. Amikor csak a saját két talpamnak keresem az utat, a helyet. Amikor a panorámában gyönyörködhetek, nem pedig egy másik emberért vállalom a felelősséget. Nem is kicsit. Ne essen el, ne csússzon el, ne zuhanjon le, fának se menjen! Elképesztő. Minden tiszteletem a kísérőké is.

Zoli barátunk is megérkezik: ő lassabb tempót tervezett. Célja a tavalyi 1:10-es „ráadás” minél komolyabb lefaragása – és persze, ha lehet, szintidőn belülre kerülni. De az elsődleges cél a teljesítés: végigmenni, végigcsinálni, jól érezni magát. Frissít, szusszan egyet, és folytatja: 4:42-nél tart. A tavalyi részidőnél határozottan jobb – de még necces. Aztán ő is eltűnik a Sombokor irányába, én meg elballagok a parkoló felé. Csodálatos útszakaszon Mátraháza következik, majd kiérkezek a Vörösmarty fogadóhoz. OKT-pecsét! Igen furcsa így, kocsiból kiszállva, odalépve a kerítéshez – de hát többször teljesítettük az innen következő szakaszt is.

Máris itt a Mátra-nyereg! Megállok; özönlenek át a „hangyák” az úton. Gyorsan rákeresek a fiúkra a GPS-es programommal, de látom, hogy előbbre tartanak; már másznak felfelé a Csór-hegyre. Rendesen emelkedik az is, biztos maxigázon tolják – én viszont mehetek tovább. Vércverés jön, újabb OKT-pecsét. Megállok az út mentén, ahol sejtem: valahol itt lehet, talán ha kétszáz métert kell megtennem. Kiszállok, nézem a túrázókat, ahogy zúgnak le a lejtőn, jól tolják! Alig talán ha két percet állok, és tesómék bukkannak fel. Nahát! Ez igazán jól jött ki. Gyors fotó, pár szó – és mennek is, nincs mese, nincs megállás, húznak a Rudolf-tanyai frissítőpont felé. Én meg fel, ellenkező irányba, a bélyegzőhely felé. Naná hogy ismerősök is jönnek, viccelődő vagy éppen csodálkozó beszólások, nevetések: remek a hangulat! Áron attól tart, hogy belőlem több is van, és klónokat lát, Gyuri javasolja, írjam meg mindezt – „Ahogy én szerettem volna látni” címmel… És itt a pecsét, hozzá pedig – járulékos szolgáltatásként – a lenyűgöző kilátás.

A Galyatetőre eddig még csak gyalog mentem fel (igaz, pontosan tízszer). Most begördülök a parkolóba, ahol sokszor kaptam már teljesítménytúrán pecsétet: huh, de furcsa érzés! Elvegyülök a nyüzsgő tömegben, a kirándulók, sétálók sokaságában – akiket máskor mindig sajnáltam, hogy jó kis túrázás helyett itt hagyják veszni a drága időt… Felfedezek jó pár vendéglőt, üzletet, amik eddig egybemosódó masszaként csak afféle díszletek voltak. Turistacentrum, megtalálom a bélyegzőt, ez is megvan, végeztem mára! A következő szakaszt már csak kb. 90%-ban jártuk be – ott már nem lenne jogos. De aztán az érkező tesó bogarat tesz a fülembe: járd le azt a hiányzó kis maradékot is, és lesz még egy szakaszod! Sőt… akár az ágasvári turistaházig is mehetnél… persze, csak ha jó a lábad! És mosolyog, persze, a galád. Ismeri a bátyját.

Felkísérem a fiúkat a lépcsőn. Elköszönés előtt még visszakérik a dzsekiket: aggódnak a felhők miatt, és biztosra akarnak menni. Én meg – ha már itt vagyok a kilátónál – ide is felmegyek! Itt sem jártam még, legalábbis fent még soha. És örülök, hogy ez is összejött. Elképesztő a panoráma, minden irányba – még a TV-tornyot is lekörözi, szerintem. Ráadásul itt még a huzat is csak töredéke az ottaninak. A Kékes meg végképp mutatósabb innen…

Aztán visszaballagok a lépcsőn, ahol Robi érkezik; örülünk a találkozásnak. És Turistacentrum, újra. Ebéd, ami nem olcsó, de minőségi és finom. És később már aligha tudok meleg ételhez jutni. Közben elő a telefon, meg a LocusMap. Aha. Tényleg kis szakasz hiányzik. Még az Ágasvár alatti kék se lenne sok… Oda-vissza egy tízes! Semmiség – jó lábbal. Kímélő üzemmód, pihentetés? Alkudozok magammal. Krém, dupla zokni, botok! És hát persze, hamar megszületik a döntés: megyek! Máris gyógyultnak érzem magam, még a falat is jobban esik. Upsz, rá kéne nézni Zolira is! Hitetlenkedek: pont itt van – a parkoló sarkánál, kábé. Gyorsan végzek az ebéddel, kilépek az ajtón. Előbb Péter érkezik, pár szót váltunk – és befut Zoli is, jó tempóban. Szusszanás, számolgat, és belehúz. Futós szakasz jön, ez neki kedvez, hajrá!

Mátraszentlászló nem EP, ott csak frissítés lesz a fiúknak. Az idő közben eljárt alaposan, tehát ott már nem találkozok velük. Leparkolok a tea-osztó csapat közelében, cucc elő, és nekiindulok. A kéken eddig a pontig jártam, innen ismeretlen lesz a táj. Ami nagyon szép: körben hegyek, völgyek – mindez a zsengén zöldellő tavaszban, napsütésben. A felhők ugyanis újra szétoszlottak, és az idő igen kellemes. Elhagyom a házakat, szemem keresi a bélyegzőt, de nem sikerült rábukkanni. Nem vesztegetem az időt, majd meglesz visszafelé! Kavicsos, majd köves az út – utóbb pedig végre ösvények fogadnak. És pompás erdők, meg remek kilátás a sípályára.
Aztán megérkeznek a túrázók jobbról, ereszkednek a Vörös-kői EP-től, vissza a kékre. Egészen jó érzés közöttük-mögöttük menni, még így vendégként is. Tartom a tempójukat, sőt, előzök is, semmi baja a lábamnak! Így érkezünk a Szamár-kői elágazáshoz: ott a többiek felfelé veszik az irányt. Nem is kicsit: meredek emelkedő fogadja őket, egészen a tetőig, ahol az EP is lesz. Nekem nem: maradok lent a kéken, ami nagyjából szintút – egészen a turistaházig.

Információs tábla, oldalán OKT-pecsét. Jobbról, a kék háromszögről leérkező túrázók összegezik friss tapasztalataikat. Gyakran elhangzó szavak: „durva”, „térd”, „csúszós”, és hasonlók. Pedig hát most egészen jó útviszonyok vannak – ahogy felnézek, itt is. Előbukkan a tavalyi emlék, a szakadó esőben való ereszkedés… brrr.

Fordulok vissza, az eddigi lejtők emelkedőkké változnak, de komoly nincs, jól haladok. Vigyázok a lábamra, mert most már érzem egy kicsit. Visszaérkezek a faluba, és ezúttal a bélyegző is felbukkan. Örömmel csomagolhatom el a füzetem: két plusz szakasz kipipálva – összesen nyolc pecsét és hat szakasz a vége, nem semmi!

Újra át a falun, most már négy keréken. Továbbra is pompás tájakban gyönyörködhetek, messzire ellátok. Közben öcsémmel beszélek: vízhólyag mindkettőjüknek, „nem lesz rekord, de azért haladunk, fel a Muzslára”. Beérkezek Mátrakeresztesre, 16:34 – vagyis négy perce járt le az időpont, ami után elvileg nem engednek át senkit. Ahogy látom, gyakorlatilag sem: vitatkoznak páran a pontőrökkel az üres asztalnál, mások a fűben hevernek, és várják a buszt, ami elviszi őket Szurdokpüspökibe. Ránézek a GPS-re, és örömmel látom, hogy Zoli is átcsúszott, úton van ő is felfelé, a cél felé.

Pásztón áthaladva cukrászdát pillantok meg, és engedélyezek magamnak egy süti-kávé kombinációt. Jól is esik, poroszkálok Szurdokpüspöki felé, lassan negyed hat, szóval ráérek. Aztán jön a meglepetés, nem kicsi! Öcsém hív: merre vagy? Én beérkeztem… Tessék?! Nem mondod!! Hát, igen, 11:16 lett a vége. Uhhh, az eddigi legjobb időnk 11:48 volt, ez hihetetlen eredmény! Roland – tekintettel a vízhólyagokra – lefelé különvált, elé már ketten megyünk ki, együtt örülünk a 11:46-nak és a sikeres befutójának. Leülnek a megérdemelt töltött káposztához, fogy szépen a folyadék is. Hát igen. Mátrabérc. És tizenkét órán belül mindketten… És utána már csak Zolit várjuk, kimegyünk elé, és nézzük az órát: hétkor lejár a szintidő. Lassan fogynak a percek – de aztán elfogynak. És hét óra háromkor megérkezik, további két perc, amíg befut: 13:05 lesz a vége. Öt perc. Emléklapot kap, és nem látom elkeseredettnek vagy csalódottnak. Igaz, tavaly sem volt az: teljesítette, és jól érzi magát. Sportember, igazi sportember a szememben. Tartás és kitartás, és a lényegre fókuszálás. Mosolyog, és ebben benne van minden.

Aztán kocsiba száll mindenki, szolid, kimért tempóban poroszkálok Sirok felé. A várat már kivilágítva látjuk megint, a zuhany frissítőbb nem is lehetne, a palóc gulyás pedig már szinte kötelező ennek a túrának a végén. Másnap reggel pedig még egy siroki bélyegző zárja ezt a mozgalmas hétvégét, ahol kiderült, hogy az a bizonyos pohár soha nem félig üres: mindig félig tele, tényleg!