Í2 50 TT - ahogy én láttam...

Írott-kő kétszer: más-más úton, nehézséggel és körülmények között. Írott-kő, a Dunántúl (és Burgenland) legmagasabb csúcsa; egyszerre két Kéktúra kiindulópontja. Írott-kő kétszer, pár óra leforgása alatt, Nagyhéten, hóban és esőben. Igen!

Midőn e sorokat írni kezdem, az Ͳ teljesítménytúra résztvevői nagyjából elkezdték taposni azt a sarat, amit tegnapi teljesítésünk során ott hagytunk számukra. Ma ugyanis Nagypéntek van, amikor – hívő reformátusként – templomban a helyem, ami viszont kizárja a részvételt.

Zoli öcsémmel (aki hasonló megfontolások alapján döntött) egy nappal korábban, csütörtökön jártuk le az ötvenes távot: ezúton is köszönet a rendezőknek, akik ezt lehetővé tették! Természetesen minden méterét autentikus módon, az eredeti kiírás szerint tettük meg. Egyetlen kivétel az időpont: nem sokkal hat után zárjuk a kocsit Lukácsháza „hegyén”), a Csömötei kilátónál, és indulunk is.

Fejlámpa már nem kell, de nagyon világos sincs. Igaz, később se lesz: tudjuk, hogy egész napos eső vár ránk. Szerencsésebb esetben csak fél: a kedvenc meteorológusaim tizenegyre várják az égi áldást. Most kicsit szemerkél, de elhanyagolható: le is vesszük hamarosan a poncsót, sőt: a pulóver se kell. Holdfény Liget, jobbos és emelkedő, az út kiváló. Aztán letérünk a sárga sávról – és a kavicsról is. Csúnya világ jön: gépek által kijárt földutak, erdők között, majd mezők szélén. Ragad és csúszik, süpped és tapad. Kék kereszt csak imitt-amott; nagyon szerény. Van szalagozás is, de gyakran előkerül a Locus is. Főleg a patakmedernél! Itt tavaly eltévedtünk – most nincs gond, de tényleg ügyelni kell.

Továbbra is erdészeti gépek nyomai; evickélünk és óvatoskodunk. És gyakran szóba kerül a holnapi nap: ha erre még sok-sok eső ráesik, még szigorúbb lesz, biztosan. Újabb patak-átkelés, nagyon figyelni kell, megússzuk szárazon… Sár az emelkedőn, sár a lejtőn, a mezők szélén – végig a jelzetlen szakaszon. Aztán rátérünk a DDK-ra, és jelentősen javul a helyzet. Több az erdei ösvény, kevesebb a puha, átázott földút.

Azért még Bozsok előtt is megdolgoztat: inkább a gyalogút melletti vetés szélét választjuk. És beérkezünk a faluba – persze, megállnunk nincs miért a Tűzoltóságnál: tea és nápolyi majd holnap lesz itt. Helyette nagy kedvencünk, a Kerekes cukrászda vesz ki a ritmusból, pár méterrel később. Igaz, ez aztán rendesen: forró kávé és friss péksüti – most kivételesen megengedjük magunknak ezt a dőzsölést és időveszteséget.

…Azért csak óvatosan, tesó! Ezt fel kell ám vinni mindjárt az Írott-kőre… Neki is vágunk, kijutunk a Kőmosó-forrásnál a faluból, és jöhet a több tucatnyi alkalommal bejárt Bozsok-Írott-kő szakasz. Nem tudok ennél jobb, szigorúbb edzőpályát a környéken: hét kilométer, hétszázhúsz méter (amiben kb. 1,5 km lejtő is van). Az út megfelelő, sőt, hatalmas javulás az előzőek után. Az Óriások lépcsőjénél koros, de szép tempóban haladó túrázót köszöntünk, a pataknál pedig egy jó ismerősömet érjük utol: bizony, lassan már ő is „hetvenkedik”. De itt van, derűsen és remek egészségben – jó látni! Elköszönünk tőle – és a DDK-tól: a határmenti zöld következik (Vasfüggöny turistaút).

Ez bizony szigorú rész, megdolgoztat rendesen – igaz, fogy a szint is szépen. A fehér, apró határkövek mentén, mindvégig pontosan az osztrák határon, több helyütt szép kilátással haladunk előre, de itt már nagyon figyelünk, várjuk a Gyilkos sziklát. Ez ugyanis a 2. EP, ahol matrica fogadja majd holnap a társakat. Ezt most mi tesszük ki: ez is része volt a rendezővel kötött megállapodásnak. Jó érzés, hogy valamivel meghálálhatjuk a lehetőséget, így hát gondosan kötözzük ki egy fára, amit megfelelőnek ítélünk a célra.

Jó is egy kis szusszanás! Mehetünk tovább, és a csúcsra jutunk: esőház, majd a kilátó fogad. Fotózunk, fel is szaladunk: a második érintésnél szinte biztosan esni fog már – használjuk ki, amit lehet!

És forduló, jöhet az OKT – hiszen az is innen indul, akárcsak az iménti kék. Nagyjából harmad-távnál tartunk, kellemes kis ereszkedés vár ránk a következő kilométereken. Aztán kiderül, hogy mekkorát tévedtünk: a máskor köves, szilárd út most saras, csúszós – és hosszú szakaszon havas is. Hm… hát így azért más: lassabb, óvatosabb, nehezebb.

A Hörmann-forrás kedves látványa és remek vize felüdít; kulacsot is töltünk. Kék háromszögre térünk, gerincút jön: végig a Kendigek vonalán, a hegység jellegzetes tetőjén. Az utak egészen jók, de itt megérkezik az eső. Órára pillantok, hitetlenkedve: egy perc múlva tizenegy! Na, ezt eltalálták, dünnyög öcsém, miközben ő is bújik bele a poncsóba. Így érkezünk a Nagy-Kendig tetejére, ahol ismét önellenőrző pontot hagyunk. Ez is készen van, ereszkedünk, majd emelkedünk, és a Kopasz-Kendiget is magunk mögött hagyjuk.

Vöröskereszt, csúnya sárral és rengeteg farönkkel: gyanítjuk az összefüggést a dolgok között… Az Irány-hegy és az Óház felé azonban az OKT jó minőségű, szépen haladunk. A kilátónál azonban megbánjuk, hogy felmentünk (pedig ez ritka): a pompás panorámának még töredékét sem élvezhetjük az esőfüggönyön keresztül. Nettó idő- és energiaveszteség tehát, bosszankodunk.

Előkerül az esti hatos programunk gondolata, ami előtt nem ártana majd tisztálkodni, enni is… Húzzunk bele! Megtennénk, ha a Hétforráshoz vezető meredek ereszkedés nem lenne ilyen sáros, veszélyes. De az. Evickélünk tehát, óvatoskodunk, csúszkálunk. Továbbra is esés nélkül haladunk, és végre a forrás völgyében járunk.

A víz friss, a környék gyönyörű, de innen ugye csak emelkedni lehet… Most pláne: kedvesen idáig hoz le a túra útvonala, és fordulhatunk is vissza – igen, jöhet az Írott-kő, másodszor. Hajrá, rátérünk a zöldre, irányba vesszük a Zeiger-nyerget. Ebből az irányból jóval kisebb kihívás, mint szemből: még falatozni is lehet közben. Így érkezünk a Szikla-forrás völgyébe: a Kőszegi-hegység egyik leggyönyörűbb része szerintem.

Friss víz ismét, pár fotó, és emelkedünk ki a mélységből. Itt egy-két éve jó pár szép bükköt kivágtak, máig hiányoznak a szememnek. Kicsit arrébb viszont ennél is csúnyább látvány fogad: nagyon sok kivágott fa, hozzá a szétroncsolt, összejárt út, rengeteg fatörmelékkel. Nagyon szomorúak vagyunk: ez a szakasz eddig nagyjából megúszta a kitermelést.

Ennél is van rosszabb: a betonút közelében még sarasabb, még járhatatlanabb. Átevickélünk, lassan és morogva. Lássuk: 28 km, igen szerény 4,5-ös átlaggal. Öcsém beparázik: nem érkezünk haza! Na jó, akkor innentől utánégető és turbó üzemmód! Tempót váltunk, fittyet hányva az emelkedőnek, és megtoljuk. Megjön az OKT, majd a Stájerházak is – ezek után újra farakások, és a hozzá tartozó sár. Itt még a betonutat is teljesen szétvágták, nézd! Ezt vajon hogyan, mikor hozzák rendbe? Kivágott fák, még a jelzettek is, persze… rutinból megyünk. Itt a Hörmann-forrás, másodszor, némi hó és gyors vízvétel.

Tovább az OKT-n, egészen a kezdőpontig – az imént már jártunk itt, csak fordított irányban. Tudjuk tehát, mi vár ránk, és hát igen, az is fogad. Vagy talán még egy fokkal rosszabb: azóta még esőt is kapott, órákon át, és még ez is érezhető. Nagyon megtoljuk a végét, úgy érzem, feljöttem bele a felhőbe, a páratartalom alighanem 100%-os. Ehhez mérten látszik – vagyis nem látszik – a kilátó; alig tudok egy „bizonyító erejű” felvételt készíteni róla. Az mindenesetre szépen lejön a képen, hogy nem egy időpontban készült az előzővel… Megvan a második érintés is; kétharmad táv!

A pompás fenyves megborzongat, mint mindig – bár alig látok benne, olyan sötét. Futok lefelé, mint oly sokszor, az utat úgy ismerem, mint a tenyeremet. Csakugyan?! Ekkor jön a teljes mélypont, a tökéletes döbbenet. Totális erdőtarolás! Teljes erdőket tüntettek el január óta – akkor jártam itt, és akkor még megvolt... És „természetesen” hatalmas sár, brutális keréknyomok, sok-sok fatörmelék mindenfelé. Szinte holdbéli táj – a gyönyörű, sötét, méltóságteli erdők helyén. Amit én már ebben az életben aligha látok itt újra. Meg a többi kiirtott tarvágás helyén se.

...Kék kereszt a vadetető után, és nagyon csúnya sár. Futunk, cuppog és fröccsen, már minden mindegy-alapon. Hullámzik, megdolgoztat, de aztán csak-csak kijutunk a Hörmannhoz. Harmadszor, igen. Talán Hörmann³ is lehetne a túra neve, nemde? Át a parkolón, aztán be a rengetegbe. Fenyves, megint… annyira imádom ezt a szakaszt is. És hát Istenem, fogynak! Fogynak a pazar, gyönyörű részek. Félteni kell vajon, ezt is itt, például? Máshol is? Mindent kivágnak egyszer?... Zúgunk lefelé, és zúgnak a gondolataim is, annyira mélyen érintett ez a dolog. Szerencsére a terep jó, hiába szakad az eső, ömlik alá a talpaim alatt a hosszú lejtőn, nem okoz gondot.

Aszfaltút és parkoló, aztán az OKT-emlék és az esőház: ez is EP lesz, betérünk hát egy kanyar erejéig. Aztán a Szt. Vid-kápolna, ami alig látszik: itt is szinte felhőben járunk. Kilátás nulla, gyerünk, le a lépcsőn. Ide nézz! – szólít öcsém. Uhhh, nem hiszek a szememnek! Röstellem, de első alkalom, hogy foltos szalamandrát láthatok és fotózhatok. Nagyon gyönyörű példány, láthatólag jobban élvezi az esőt, mint mi.

Nem könnyű, de ott hagyjuk, és rohanás le, tovább, gyökerek között a mélyúton. Csoda-e, ha máris feltűnik Velem? Gyűrjük az aszfaltot is rendesen, de azért Kati nénihez betérünk – EP is (lenne) a Pittyes kocsma, meg azért egy kóla is jól esik. Aztán tűzés le, a kertek alá, jöhet újra a terep.

Kankalin, szinte kaszálni lehetne helyenként. Kiskertek, gyümölcsösök a sárga körút-jelzésen, amihez Kőszegszerdahelytől megérkezik a piros is. Kutya nincs, a virág rengeteg továbbra is. Vizenyős rét, és itt az Irtás-hegy is. Az emelkedője ravasz, hogy azt ne mondjam, komisz – de erre számítottam. Na jó, a sárra is, az előzmények után. Csak nem ennyire, nem ilyenre. Valami holdjáró ment itt fel, szerintem, vagy talán harckocsi. Embertelen, micsoda nyomokat hagyott a puha földön! Embertelen. Megküzdünk vele, feljutunk, a mosoly nem őszinte. Aztán elágazás, szaladnak a percek (meg mi is), nem tévedünk el, nem hibázunk ott fent sem.

Csömötei-hegy, kilátó; pici aszfalt és: beérkeztünk. Nem hogy a tavalyi 9:22 nem lett meg, de a tervezett-remélt tíz óra se. Annyira nem baj: a hatos programot így is elérjük, és a körülmények khm, hát nem voltak ideálisak. Hazafelé meg is osztom Rékával és Áronnal a tapasztalatokat: sok sikert holnapra! Volt itt ma minden; sok öröm, de bánat is. Kihívás és küzdelem tereppel, elemekkel, de legfőképpen az ember által itt hagyott nyomokkal. Nem volt könnyű, de annál nagyobb elégedettség, hogy elmondhatom: sikerült megint. Írott-kő, kétszer – egyszerre.

Írottkő 50 TT - ahogy én láttam...

A Kötelező Hazai. Volt még egy túra aznap, amire igen szívesen mentem volna, de hát a Kőszegi-hegység számomra természetesen kihagyhatatlan. Ebben a gyönyörű őszben pláne! Nem is bántam meg, bár akadtak magasságok és mélységek – minden értelemben.

A tavalyi egyedüli futam után megint Zoli öcsémmel mehettem együtt, aminek örültem. Hogy ő is örült-e, abban kevésbé voltam biztos, mert előre riogattam (félig viccesen, félig komolyan): meg kéne javítani az akkori fantasztikus időmet, a 8:41-et. Végül nem zárkózott el, amivel legalábbis nyugtalanná tett… Zoli barátunkkal hármasban aztán jó hangulatban érkeztünk a Bechtold Központhoz, ahol ezt tovább fokozták: Balázs, a rendező például házi kisüstivel... Aztán különválunk: Zoli is ötvenen van, de saját tempóban megy végig. Kellemes bemelegítő gyanánt mindjárt az Óház-tető vár ránk, reggeli hatos sötétben. Hogy ennek köszönhetően-e, vagy csak a zöld sáv közismerten zegzugos vonala miatt, de sikerül letérnünk az ösvényről. Szerencsére hamar gyanút fogok, és a térkép-programommal visszatérünk a megfelelő útra. A kilátónál pecsételés, meg persze csodaszép panoráma a horizonton előbukkanni próbálkozó nappal. Tudjuk, hogy ma nem sokat fogjuk látni, de legalább a száraz időben azért bízhatunk.

Jöhet az OKT, hamar az Irány-hegynél járunk, kicsit futunk, előzgetünk. És közben a lámpát is elcsomagolhatjuk: elég már a fény. A Vöröskereszt csomópontjánál kissé balra tartva áttérünk a piros kereszt jelzésre, ami aztán további remek belefutásokra csábít: hosszú lejtős szakasz, kiváló útminőséggel. A természet pompázik, érdemes körbenézni: balról, kelet felől egyre jobban világosodik, jobbról még sejtelmesen sötétek az erdők. Pazar színek, ritkuló lombok, kellemes madárhangok között-alatt kocogunk. Megérkezik a piros kör is: készülünk az egy hónapja látott vihar-döntötte fákra. Egy része eltűnt, de azért így is van mit megmászni vagy kerülgetni. Elhagyjuk a Borha-forrást: bármennyire is kedvencem, most kihagyjuk. Egyrészt nincs benne jelenleg víz, másrészt nagyon erős a tempónk – abba most nem fér bele. Aztán itt a szerpentin, mennék a jobb oldali szárán, de öcsém ingatja a fejét: balra, lefelé! Térképet csak akkor nézek, amikor már kezd gyanús lenni – és sajnos igazam is lesz. Na, lehet megint korrigálni; közel száz méter, bosszankodunk.

Velem fogad, első érkezés: az Alkotóház udvarára még egyszer is jövünk ma, ez dupla ellenőrző pont. Zsíros kenyér, de valahogy nem ízlik, inkább a teához megyek: a forró ital viszont igen kellemes. Jöhet a kék kereszt bal szára, azaz átruccanunk a szomszédos aluba, Bozsokra – csak „kert alól”, erdőkön át. Sok errefelé a gesztenyés: két hete kis családommal mi is itt gyűjtögettünk. Most persze más a tempó: toljuk ezerrel, bár amikor futni szeretnék, öcsém a ránk váró hegymenetre figyelmeztet. Barátságos pontőr fogad a sarkon, kezdi magyarázni az utat. Mosolygok, és elárulom neki, hogy 29. alkalommal megyek itt fel – ez a kedvenc „edzőpályám”. És tényleg! Fantasztikus szakasz, komoly szintemelkedéssel, trükkös részekkel, meg persze sok-sok gyönyörű látnivalóval. Ezeket most mind megcsodálhatjuk: előbb a meredek Óriások lépcsője, majd a különleges Kalapos-kövek (itt kódot is írunk).

Aztán a határmenti zöld érkezik a DDK mellé, és a Sötét-völgy látványában gyönyörködhetünk. Utóbb jönnek a komolyabb emelkedők, de a szépség nem lesz kevesebb, sőt… Így érkezünk fel a Golgotán át a fenyveshez (közben két futó már jön visszafelé), majd esőház és kilátó: fent vagyunk!

Gyors fotó a felső teraszról, aztán hamar le, egy ideig ugyanazon az úton. Volt osztálytársammal, Robival találkozok össze: gyors üdvözlés, és ő fel, tovább – mi meg balra le, a piros sávra. Itt is várom a viharkár szakaszát: vajon javult-e a helyzet augusztus vége óta, amikor utoljára erre jártam. Akkor komoly akadálypálya fogadott, most viszont itt is sokat dolgozhattak az Erdészet munkásai: egy-két keresztbe dőlt fa maradt csak. Remek tempóban veszítjük tehát a sok száz méternyi szintet, és közben ugratjuk egymást: hamarosan vissza is kell ezt majd dolgozni, hiszen (Velem után) újra nagyjából erre a magasságra fogunk visszatérni. Így persze kissé más a sok-sok lejtő végig járása, de az élmény nem csorbul: a látvány mindvégig fantasztikus. A csodaszép völgyben ezer szín tarkállik, lábunk alatt vastag avarszőnyeg kényeztet, jobbról csörgedező patak – és mindehhez pompás őszi illatok társulnak.

Ifjú leány száguld el mellettünk: fent a kilátónál meglepetten láttuk üldögélni – egy szál topban, bikini-felsőnél alig nagyobb holmiban. Hát, jó idő van, de ennyire azért… talán mégsem. Tempója mindenesetre lenyűgöző, de lassan mi is beérkezünk a pontra, újra. Az iménti zsíros kenyérre most nem is pályázok, a tea viszont (ha lehetséges) még finomabb lett.

Féltáv, kék kereszt újratöltve! Csak most jobbra, ki a faluból a szerpentinen. A már említett komoly emelkedő jön, és meglehetősen rossz érzéssel vágok neki. Pedig gyönyörű szakasz, de valahogy… rosszul érzem magam. Émelygek, kavarog a gyomrom, szédülök. Á, talán csak valami holtpont, nyugtatom magam (meg aggódó öcsémet). Nehezen megy a felfelé, előre engedem Zolit, küzdök. Kirándulókat előzgetünk, aztán négy muflon rohan át előttünk, majd végül felérkezünk a (felállványozott) Szt. Vid-kápolnához – hú, de jó!

Meg a kis pihentető szakasz is, készítek pár fotót, de nem lelkesedek, ha a Hörmann-forrásra gondolok. Jó messze van még – és sokkal magasabban… Nekiveselkedünk ismét, és örülünk, hogy ezúttal világosban csodálhatjuk meg ezt a részt: egy hónapja (az Őrvidék-Várvidék 100 TT-n) ez már lámpás szakasz volt. Lassan, de fogynak a kilométerek (meg a szint), és a fenyves után – végre! – itt a forrás. Ahol aztán megbeszéljük, és szépen elengedjük végleg a tervet: jól látható, hogy itt ma semmiféle rekord-döntés nem lesz.

Nagyon sok a kiránduló, szemlátomást a Hörmann felé tartanak ők is – itt van annyi erőm, hogy belefussunk. Megéri: elsőként érkezünk oda, hamar töltünk is, még a tömeg előtt. Jöhet az OKT és a zöld sáv közös szakasza, ami szintén szépséges környék – főleg most, az őszi pompájában. Kellemes lejtő, bevállalom a futást is, bár egyáltalán nem könnyű. Szendvicsemet keresem, és kiderül: a rajtban felejtettem, amikor a zsákomban pakolgattam. Na, még ez is… De gyümölcspürével pótlom, öcsém müzliszeletet nyom a kezembe: megoldjuk. Ehhez jön a piros, ropogós alma, amit meg a Stájer-házaknál kapunk: kicsit el is diskurálunk a pontőrökkel. Itt a nap is kisüt, pazarul bevilágítva a kis meseházakat.

Aztán elköszönünk az OKT-től, de a zöldön maradunk továbbra is. Sőt: még annál is tovább. Mármint a többiekhez képest. Ahogy tavaly is, most is azt választjuk, vállalva kis többletet távban és szintben egyaránt – viszont járhatóbb, szerintem szebb és számomra sokkal ismertebb ez a rész.

Szinte egyik pillanatról a másikra, de rám tör megint a rosszullét – ám ezúttal a megkönnyebbülés is. Gyengén és kábán, de folytatni tudom, és csak remélem, hogy nem lesz gond a szintidővel sem. A Szikla-forrásnál a friss víz igazi kincs, és készítek egy izót is. Jobban vagyok, a táj most is lenyűgöz, és nekiveselkedünk a Zeiger-nyeregnek.

Sohasem könnyű, most meg kimondottan nehéz. De felérkezünk, és meglepődve, de megelőzzük a topos lánykát. Egy lendülettel nekivágunk a Tábor-hegynek is, de aztán a lendület megtörik: két (fényképezésnek hazudott) megállást is be kell iktatnom. A magassági pontnál felírjuk a kódot, és ereszkedni kezdünk a szedresben. Öcsém – szokásához híven – azonnal a tüskés ágakat böngészi, és a türelem (meg az érintetlen, járatlan környék) meg is hozza gyümölcsét. Szó szerint: sok finom, érett szemet találunk, Zoli szerint ez nekem most gyógyszer lesz.

És mennyire az lett! Rendkívül sokat segített, és innentől már semmi gondom nem akadt a gyomrommal. Kellemesebb tempóban folytathatjuk, bejárva a Paradicsomos környékét, ami meglehetősen kiesik mindenféle járt és közismert résztől. Turistajelzés sincs, csak a túra saját fehér pöttye, de az pont elégséges. Futó páros előz, Gábort ismerem fel; köszönünk. Nagyon szép környék ez is, és mind az utak, mind a szintek sok beszélgetést engedélyeznek. A végén szigorúan meredek lejtő fogad: készülünk rá, óvatosan, gond nélkül érkezünk le.

Pecsétet és vizet is kapunk az itteni pontőrtől, meg információt: csak a négy futó van előttünk, ahogy sejtettük is. Jöhet a hosszú-hosszú, hat kilométeres ereszkedés. Az első kettő még erdei úton – a maradék sajnos aszfalton.

Mellőzzük a Kereszt-kúti pihenőt: gyerek-zsibongás és pihenő felnőttek maradnak mögöttünk. Balról többször is fantasztikus panoráma nyílik a szomszédos Rőtfalva (Rattersdorf) völgyére. Jóleső érzés végignézni: arrafelé is bejártuk már a környéket – itt is, ott is ismerős pontok, szakaszok.

És újabb csodaszép erdők, hegyek és völgyek, hatalmas fák, meredek oldalak. És továbbra is festő palettájára kívánkozó színek. Meg a hulló levelek halk, surrogó nesze, ami néha eső-hangnak tűnik – de mindig tévedek. Borúsan, de tart az idő, a hőfok meg éppen ideális túrázni.

Így érkezünk le a Hétforráshoz, ami innen felülről látszik csak igazán: micsoda mély völgyben van. Pecsét és Előd vezér, meg pár kattintás – és jöhet az Óház emelkedője: egy kilométeren 167 méter. Igaz, hogy sokat javult a közérzetem, de tudom, hogy ez most szigorú lesz. Meg is beszéljük öcsémmel előre, hogy csak okosan, pihenőkkel, túlhajtás-mentesen kell ezt a szakaszt megoldani. Így is teszünk: három szuszra, de kipipáljuk, és az utolsó bélyegzőt is begyűjtjük. Zsíros kenyeret köszönjük, nem kérünk, viszont a kínált házi pálinka újabb gyógyír, tényleg.

Újabb panoráma-fotó fentről, és megkezdjük az ereszkedést, a reggeli feljutás fordítottját a zöldön. Jó tempóban, némi kis belefutással itt-ott; a terep továbbra is ideális, a környezet továbbra is szépséges. A szerpentinhez érkezünk, és – szinte hihetetlen! – ugyanott találkozok Szilvivel és Péterrel, mint tavaly. Pár szót váltunk (a jövő évi Őrvidék százasról, persze…), és jöhet a lépcső, meg az utolsó vadregényes szakasz. Aztán beérkezünk a város első házai közé, a Hermina utcába, és máris felbukkan a Bechtold Központ szabályos kör alakú épülete. Laci öcsénk fogad bennünket, aki lazán letudta a 35 kilométeres távot, remek idővel. Hátul az udvarban pedig a befutó; sokan pihengetnek, esznek-isznak, beszélgetnek. Mi is csatlakozunk, miután megkapjuk a díjazást Balázséktól: idén újfajta kitűző dukál; tetszetős. Ezeknél is jobban örülök a jó hírnek: fontolgatják a jövő évi (30. rendezésű) „retró” hetvenes távot! Erősen biztatjuk őket, és őszintén bízom benne, hogy legalább egyszer nekem is lesz hozzá szerencsém. Aztán jöhet a szendvics (a kapott, meg az általam itt felejtett is), és közben hálákat adok: hát sikerült, beérkeztem! Ráadásul bőségesen szintidőn belül, 9:15 alatt – több, mint elégedettek vagyunk. Tíz perccel később pedig megered az eső, amire már csak mosolygunk: hát ez egy ilyen nap volt! Nehézségekkel, küzdelemmel, de sok-sok remek élménnyel és színpompás tájakkal bocsát haza a legeslegszebb táj: a Kőszegi-hegység.

Í2 50 TT - ahogy én láttam...

Í a négyzeten? A szokatlan megnevezés az Írott-kő kétszeri meghódítására utal. Ami nem kis kihívás: a Dunántúl (és Burgenland) legmagasabb pontja a maga 883 méterével. A kétszeri feljutás pedig 230, illetve 445 méterről indul: mindezt a Kőszegi-hegység csodaszép tájain.

Pompás tavaszi reggel, ragyogó napsütés és virágzó fák fogadták a résztvevőket a rajtnál. A helyszín Lukácsháza, pontosabban a település feletti kis vonulat, a Csömötei-hegy, amin hét éve egy formás kis kilátó épült.  Innen indul a Sakura Egyesület által szervezett teljesítménytúra két hosszabb távja (a két kisebb, családosoknak ajánlott pedig Velemből). Zoli öcsémmel nagyjából tíz perc alatt a helyszínen voltunk (hazai pálya!), és pontban hétkor el is tudtunk indulni, méghozzá a mezőny elején. Egészen kevés betonút a szőlők-gyümölcsösök mentén, majd letérés, mezők. Hamar a Holdfény Ligethez érkezünk: ismerős az út az Őrvidék-Várvidék 100 TT-ről – csak kissé fura így nappali világosban… Jobbos kanyar, de a balost már nem vesszük be – elköszönünk a piros-sárga sávoktól. Azok Szombathelyre mennek tovább, mi viszont áttérünk a kék keresztre, majd szalagozott szakasz jön. Erdőket és mezőket hagyunk el, néhol figyelni kell: a Vizellős-patak átkelésekor jól jön a track is – majdnem elhagytuk az utunkat. Többször remek rálátás nyílik a Kőszegi-hegység vonulataira: szinte mágnesként húz bennünket. Egyszer még az Írott-kő kilátóját is megpillanthatjuk, ami pedig ritka dolog.

Nemsokára rátérünk a Kékre: ez a DDK, vagyis a Dél-Dunántúli szakasz, amin majdnem a végpontig menni fogunk. Most azonban előbb bevisz minket Bozsokra, ahol az első ellenőrző pont van – mindjárt rögtön ellátással. Iszunk is egy forró teát, és folytatjuk utunkat – már ez is elég volt ahhoz, hogy egy futó megelőzzön bennünket. Elérjük a falu végét, a kék kereszt kiindulópontját. Kedves ez a hely nekünk: edző-pályaként ide szoktunk jönni és felmenni (majd visszajönni) az Írott-kőre. Ez a „BIB”: Bozsok - Írott-kő - Bozsok: alig tizenöt kilométer a kéken, szerény 670 m szinttel… Ennek a távnak – most – csak a felét tesszük meg, az utolsó szakaszt nem is a kéken. Addig azonban a több tucatszori bejárás következik, aminek tényleg minden emelkedőjét és lejtőjét ismerjük. Trükkös ugyanis: a hegytetőre való feljutás közben másfél kilométernyi (komoly) lejtő is lesz majd… Előtte megküzdünk az Óriások lépcsőjével, megjönnek a fantasztikus Kalapos-kövek, majd a határ-menti zöld (Vasfüggöny turistaút). Elhagyjuk a borzongatóan szép Sötét-völgyet, és átkelünk a Bozsoki-patakon. Itt köszönünk el a kék jelzéstől, és a patakon újra átkelvén, nekivágunk a komoly emelkedőnek.

Az Írott-kő meghódításának utolsó szakasza ez: pontosan a határvonalon megyünk, kerülgetve a régi, 1922-es feliratú határköveket. Balról az osztrák erdők és kanyargó utak, jobbról a saját bükköseink. Aztán ember a láthatáron: lassan utolérjük, majd visszaelőzzük a bozsoki futónkat… jó érzés! Nyírfás, meglehetősen sűrű szakasz következik: látszik, hogy errefelé kevésbé népszerű feljutni a hegytetőre. Várjuk, keressük a Gyilkos-sziklát: itt önellenőrző pont lesz. Az Eberspanger- és Tündér-források jelzésénél meg is találjuk. A matricákat tartalmazó tasakot mi bontjuk ki, tehát még mindig elsők vagyunk. Aztán meglátjuk a fenyves erdő alsó vonalát, és tudjuk, hogy innen már nincs messze!
És valóban, felbukkan a kilátó jellegzetes tömbje a fák közül, tövében a pontőrökkel. Tiszteletre méltó a vállalkozásuk: szép napsütésben, de meglehetősen szeles helyen fogadják egész nap az érkezőket. Ropi és cukorka kerül elő, és amíg lepecsételik itinerünket, felszaladunk a már sokszor megcsodált kilátásért. A huzat persze itt még nagyobb, nem is vesztegetjük az időt. Elköszönünk, és megígérjük, hogy jövünk ma még egyszer.

Az Országos Kéktúra következik: annak első három kilométere, egészen a Hörmann-forrásig. Kellemes, laza ereszkedés, ami néhol kicsit köves, néhol kopár – az utolsó szakasz azonban igen hangulatos, a sűrű fenyvesek között. Errefelé gyakoriak a kirándulók, sétálók: a nyáriasan szép szombat sokakat kicsalt egy kis friss levegőt szívni, D-vitamint gyűjteni. A forrásnál is találkozunk néhány emberrel, de a friss víz megéri a rövid várakozást. Jöhet a parkoló: az ottani pihenőpadoknál várnak a 3. EP tagjai. Várnak, csak nem ennyire korán: most kerül még csak elő a pecsét, és gyorsan kenyereket is kennek. Zsíros deszka az ellátás, de kicsit korán érkeztünk. Mi persze örülünk ennek: jó a tempónk, tesó! Aztán tovább, kék háromszög; a Kendig-gerinc a következő szakasz. A kilátás remek balra-jobbra: kissé párásan, de azért szépen látjuk amott Ausztriát, itt Kőszeg-hegyalját és Szombathelyt.

Mint mindig, huzatos, szeles szakasz, nem is húzzuk az időt – annál jobban a lépteket. A Nagy-Kendig tetején kikerüljük a hajdani adótornyot, és jöhet a Kopasz-Kendig. És végre fák között: a sűrű fenyves suttogásával jelzi, mitől is óv meg bennünket. Majd felbukkan a Vöröskereszt: fontos utak kereszteződése – és sajnos, sok-sok farakás gyűjtőhelye is mostanában. Nagyobb társaság falatozik a padoknál, mi begyűjtjük a következő matricát, és megyünk fel, tovább.

Az Óház-tető következik, pompás zöldellő fák között, zöldellő pázsitos úton. Rövid szakasz, gyorsan odaérkezünk, és persze fel is megyünk. A kőszegi panorámát kihagyni vétek, sokadszorra is – pedig tudom, hogy kis családommal holnap újra feljöhetek ide, a Kubát Hugó 10 TT-n. Ellenőrző pont itt nincs, felesleges is lenne: a Hétforrás felé nincs rövidebb út. Oda tartunk ugyanis, merthogy „mindig van lejjebb” – és az bizony jó mélyen lesz. Persze, csak hogy még érdekesebb legyen visszamenni az Írott-kőre, a második futamra! A forduló ugyanis itt van: a Hétforrásig keletnek tartottunk, innen viszont újra vissza, a nyugati csücsökig. Meredeken zúgunk le, aztán kidőlt fák állják utunkat – nem könnyű az átjutás. Lent az esőháznál barátságos pontőrök fogadnak bennünket: akkor bontják ki a nagy doboz nápolyit, és szörpök közül is válogathatunk. Ezúttal Huba vezérre esik a választásom: a friss, hűs víz igen kellemes. Sok-sok kiránduló mindenfelé, sőt, látok éppen pecsételő OKT-s túratársakat is. Visszafordulásunk után pedig jönnek, hárman is a „mieink” közül. Terepfutók, tehát nyilvánvaló, hogy előzni is fognak – csak annyi a kérdés, hogy hol.

A meredek kaptató középtáján egy időre elhagyjuk a kéket, és a zöld sávon folytatjuk – lenyűgöző kilátások fogadnak itt is. Aztán a Zeiger-nyereg jön, ami komisz, hosszú emelkedő – ellenkező irányból. Mi általában onnan szoktuk megközelíteni, így ez most különleges élmény: futunk is egy jót. Aztán úgy belejövünk, hogy nem vesszük észre a füves letérőt, és tovább szaladunk a kavicsos úton.Szerencsére gyanús lesz az ismeretlen környezet, és a track is mutatja: vissza!
Gyorsan korrigálunk, és már tűnik is fel a Szikla-forrás csodálatosan szép völgye. Itt érkezik meg a három futó, akik aztán megállás nélkül húznak is tovább. Mi nem: ki nem hagynánk a forrás pompás vizét – és a sziklába süllyesztett Mária-szobrocskát sem. Kapaszkodás, és sajnos megint csúnya fairtások nyomai: gyönyörű bükkök hűlt helyét találjuk. Sok-sok gally, törmelék mindenfelé: a haszon-fát elvitték, ez meg valahogy itt maradt… Szomorú látvány!

Újabb hosszú lejtő, átkelünk a kis patakon, és – végre – emelkedünk is. Nem sokat, még mindig nem, most következnek a Stájerházak: ez a gyönyörű szakasz is inkább vízszintes, mint emelkedős. Újabb matricák kerülnek az itinerre, kevés betonút visz, és most már tényleg emelkedni kezdünk. És ez az emelkedés innen már nem is változik egészen az Írott-kő csúcsáig. Addig azonban újabb Hörmann-forrás érintés – és újabb pár korty. Különös megélni a hosszú magányos kilométerek után a zsivajt, emberek csapatait, a teli parkolót. Nincs ez másként felfelé sem: mindkét irányból turistákat látunk, kerülgetünk. Jó érzés újra fent! Gyors forduló, a kedves, megszokott út lefelé. Amiről aztán hamar kiderül, hogy ez sem a megszokott már: itt is igen sok fa hiányzik! Nagyon hiányzik. Felszabdalt, hanyagul ott hagyott erdei utak, rengeteg fatörmelék, gally – és a fák szomorú hiánya.

A vadetető után eltérünk a szokott úttól, és a kék kereszt visz tovább sokáig, aminek ez az egyik végpontja. Ez hullámos terepen visz, nem messze a már bejárt OKT-től, így nem is értjük, hogy itt miért nem volt egy önellenőrző pont. A táv rövid, így újra – immáron harmadszor – a Hörmann-forrás környékére érkezünk. Vizet most nem vételezünk: finom forró tea jut itt is, és (meleg ide vagy oda) jól esik. Egy szelet kenyér is lecsúszik, és jöhet a sűrű, sötét fenyves: ereszkedés lefelé a K+ jelzésen.
Igen hamar leérkezünk a szerpentines úthoz, átjutunk a parkoló autók között, és újabb EP. Megtudjuk, ez elsősorban a két rövid táv miatt van itt, de mi is kapunk pecsétet, és hamar ott termünk a Szt. Vid kápolnánál. Hófehér fala ragyog a napsütésben, a kilátás pedig remek most is. Lépcsősor lefelé, majd hosszas ereszkedés – előbb óvatosan, később futás, majd gyors futás… Szuper szakasz ez! Elérkezünk az aszfalthoz, de azonnal el is hagyjuk: mindig inkább lent, a Vasa-kúti tanösvényen megyünk, ha csak tehetjük.

Aztán nincs mese, be a faluba, járda és aszfalt, de nem vészesen sok. Pittyes kocsma, szeretjük, sokszor jártunk már itt. Jól esik egy hideg kóla, megvan a pecsét is… hajrá, tovább! Faluból ki, pompás virágzó cseresznyefák között: részegítő az illatfelhő. Zöld fű, szuper utak, szint alig: igen gyors tempóval lehet haladni. Feltűnik Kőszegszerdahely, távolra lehet látni, de aztán lekanyarodunk a faluba. Igaz, alig érintjük, és már el is hagyjuk – az innen induló piros sáv jelzésen. Ez el is fog vinni bennünket a célig.

Addig azonban még egy utolsó emelkedő: az Irtás-hegy környékére kell feljutni – meg ezzel együtt a gerincre, ahol aztán végül a kilátó fogad. Nézek az órámra, meglesz-e az ötven kilométer: végül 49,81-nél állítom le. Kilenc-huszonkettő, hát ez igen! Ez tetszik… nagyon tetszik: mindezt 1.775 m szint mellett; igen elégedettek vagyunk. Ez az érzés aztán folytatódik: szép kitűzőt választunk, amit földink, Szilvi ad át – és már hozzák is a hatalmas adag forró gulyást! Benne sok-sok kolbász, szalonna, hozzá csípős zöldpaprika, lágy kenyér, szörp… Huh. Ha ez sem lenne elég: mindezt gyönyörű panoráma mellett, virágzó fák között, madárdal mellett… Az élet szép, emberek! :)