Nyitott pincék 30 TT - ahogy én láttam...

Nem egy klasszikus teljesítménytúra, annyi bizonyos! Két rövid táv, aránytalanul sok ellenőrző ponttal, számos szalagozott (egyébként jelzetlen) szakasz, rengeteg aszfalt… Mégis ide vonzott bennünket a gyönyörű táj, az ismeretlen részek felfedezésének vágya, no és nem utolsó sorban a finom borok.

Az előző heti (alaposan megdolgoztató) Őrvidék-Várvidék 100TT után kifejezetten vonzó volt egy laza szintes – laza szintidős, rövid túra. Laci öcsémmel Balaton-felvidék rajongók vagyunk, és mivel Ildikó is csatlakozott hozzánk, hárman kanyarodtunk be Felsőörs szélén a rajt-célnak helyet adó Gelléri pincészethez. Cartographia-forduló lévén, meg sem lepődtem a kanyargó hosszú soron. Előnevezési lehetőség sem volt, így szépen végig álltuk a következő perceket. Két kedves, de meglehetősen lassú hölgy vesz lajstromba mindenkit, jó sok, aprólékos papírmunkával. Zsíros kenyeret veszünk kézbe, remek forralt borral egyetemben: szokatlan megoldás mindjárt a rajtban! Mindkettő finom, jól esik, így hát nagyon nem akadunk fenn a dolgon; úgy látszik, itt így szokás. Aztán a kijáratnál – kis hezitálás után – órát indítok. Ez a túra nem a tempóról fog szólni, ezt előre eldöntöttük. Az útvonal rögzítése miatt azért mégis megteszem, és nekivágunk a szemközti kis emelkedőnek.

Az ég borultabb, mint amire számítottunk az előrejelzések szerint. Mi azért bízunk a derűsebb folytatásban, és az esődzsekit mindenki a kocsiban hagyja. Kavicsos utakon megyünk, egy kereszteződést kicsit benézünk, de aztán korrigálunk, és pár egyenes és kanyar után máris a Levendula pincénél járunk. Az első pecsét után ereszkedünk tovább, persze szőlők és pincék között. 

Hamarosan Lovas szélső házait érjük el, de jóformán csak súroljuk a települést. Most még... Később azonban majd visszavetődünk újra, így hát hamar bevesszük az Y-elágazót, és rátérünk a jól ismert balatoni kék jelzésre. „Na, ebből az irányból még úgysem érkeztünk ide” – jegyezi meg Ildi. Előttünk magasodik a Somlyó-hegy, amit most sajnos kihagyunk, pompás kilátójával együtt. Persze ottani emlékek is előkerülnek mindhármunk esetén, kicsit sztorizgatunk.

Beérkezünk Alsóörsre, ami szintén mindenkinek kedves hely, bár a megszokott kocsmánkat most kihagyjuk: lesz ma még lehetőség finom borokra! Ott hagyjuk el ugyanis a kéket, jobbra letérünk, és utcaneveket silabizálunk. A részletes leírást Ildi olvasgatja, Laci keresi a szalagokat, én a track-et követem a telefonon, amikor kell. Munkamegosztás, felső fokon! Lakókocsik bukkannak fel, biztos jeleként a Csendes Kemping (és a Présház Borozó) eljöttének. Barátságos fogadtatás kint és bent: nosza, kóstoljunk egyet! Remek rizlinget kapok, Ildi valami „lányosabb” fajtát, Laci meg – ugye – sofőr, szegény… Egy gyors fotó erejéig a pincébe is bekukkanthatunk, de mivel ott forr az idei termés, hamar ki is jövünk.

Megteszünk még pár métert déli irányba, és elérjük a 71-es főutat; át is kelünk hamar. A strand szintén mindenkinek ismerős, csak hát nem ilyenkor, amikor „még nyílnak a völgyben a kerti virágok”. Határozottan könnyebb lenne most helyet találni az ápolt pázsiton, és a büfék előtt sincs sor. Bélyegző azonban igen: a lángososnál meg is kapjuk – enni azonban nem tudunk, mert „még kel az anyag”, ahogy megtudjuk. Ó! Hát ez csalódás, és nem is értjük: a két órányi rajtolási lehetőség első harmadába bele sem fértünk… A mezőny vége talán majd jobban jár.

Kedves túratársakkal találkozunk, majd a vízparthoz megyünk. Természetesen „muszáj” egy stéges képet készíteni, meg persze a hatalmas víztükörben gyönyörködni. Aztán tovább, a főút után jobbra fel, újabb EP: Carpaccio étterem. Nyugatnak fordulunk, majd északnak – mindezt többször is. Figyelni kell! Mindeközben jobbról vagy szemből állandóan felettünk magasodik a Somlyó-hegyi kilátó – nagyon különös érzés, hogy felmenni nem fogunk. A Lovas csárda következik, gyors pecsételés, és útbaigazítás: nem a track szerint kell tovább menni, változás van, egy kerítés miatt! Kerülünk egyet, így érkezünk be Lovasra, ismét. A falu központjában megint a kékre jutunk – pár száz méternyire az iménti Lovas-érintéstől. A templomoknál balra, ahol aztán a Lovas Kikötő fogad, újabb pecséttel. Barátságos, hangulatos helynek tűnik: ide még jó lesz valamikor visszajönni, úgy érzem. Most azonban haladunk tovább, méghozzá meglehetősen sokat az ismert-kedvelt kék sávon, és hát persze, jönnek is az emlékek a Kék Balaton 100 TT-ről… Közben az ég is kitisztul: innentől mindvégig pompás (majdhogynem túl meleg) napsütésben folytatjuk.

Felbukkan a Kálvária, meg a kék kút – tudjuk, hogy ide érkezni fogunk ma még. Betérünk Papa borozójába, ahol sokadalom és vidám hangulat fogad. A kellemes terasz sokakat csábít egy kis pihenésre – de lehet, hogy mindebben része van a kínált remek bornak is? Ezt kénytelenek vagyunk letesztelni, majd aztán belátni magunk is…

Elköszönünk, majd pár méter múlva a kéktől is. A Homolai pincészetnél még csak pakolnak, de a pecsét rendben, és a szőlők között le is ereszkedünk. A Jásdi borterasz a következő állomás, aminek sarkánál adják az újabb igazolást, és máris beérkezünk Csopakra. A Nosztori vendéglőnél jobbra kanyarodunk, átvágunk a kis parkon, majd a főúton is. Megmutatjuk Lacinak a Plul malmot, lépcsőzünk, és megyünk kicsit megint a kéken.

Nagyon kicsit, ami meglepetés: ennél többet jelölt a megadott track! Hát, a szalagok viszont egyértelműen egyenesen visznek tovább, így hát nem kanyarodunk fel jobbra (ahová egyébként a Csákány-hegyi kilátó hívogatna). Pontosabban: nem itt, hanem majd csak kb. ötszáz méter múlva. A Szt. Donát borház tehát nem marad ki, mint ahogy aztán – nem sokkal később – a Petrányi pince sem.

A tó felé is érdemes persze tekintgetni, nem is kicsit. A távoli Tihany látképében gyönyörködünk, balra, visszafelé pedig a már bejárt útra vethetünk pillantást.

Hát, a leírásban már felkészítettek bennünket az itteni panorámára, de olyan sokat nem is túloztak: tényleg lenyűgöző. Szőlősorok, présházak, csillogó Balaton. Mindezt egy teraszról, ahol megint csak feláldozzuk magunkat, és míves üvegpoharakból kóstolhatjuk a remek nedűt.

Nem is könnyű tovább indulni! Megtesszük mégis, és máris Balatonfüred szélső házai tűnnek fel – de odáig már nem jutunk, előbb balra lekanyarodunk. Itt a Söptei pincészet fogad: minket pecséttel, a rövid távosokat azonban kitűzővel is, mivelhogy nekik itt a cél. Ildi újabb kört rendel, én azonban már kicsit aggódva kortyolok: nehogy sok legyen! A kapott csokit a zsákomba süllyesztem, és inkább a hozott szendvicsemet kotorászom elő. Példámat társaim is követik, így aztán megejtjük az ebédet is, ami mindenképpen jól esik.

Közben leérkezünk az utcán, ahol balra kell kanyarodni. Legalábbis az itiner (és a track) szerint. A szalagozás azonban jobbra visz, és egy érdekes plusz vargabetűt leírva hoz vissza az eredeti vonalra. Furcsa. A szalagozás azonban mindig felsőbbrendű, engedünk hát neki. Nem sokkal később aztán megint meggyűlik vele a bajunk: egy saroknál balra visz, ott azonban nincs több. Visszatérünk a sarokhoz, de egy helyi lakos megerősíti: arra kell menni. Követjük a track-et, nagyon figyelünk. A főút átkelésénél megint más nyomon visz, majd egyszer csak eltűnnek a szalagok. Több túratárs is keresgél, kavarog – elő a track megint! Megoldjuk, megtaláljuk a kutat is, ahol önellenőrző pont van – és innentől megint minden szalag rendben megvan. Gyanítjuk, hogy esetleg idegen (és nem baráti) kezek lehetnek a dolog mögött…?

Csopakon minden rendben, el is hagyjuk és máris a rövidke, de közös szakaszra érkezünk. Egyenesen megyünk, hosszan, be is visz az út Paloznak községbe.Kicsi falu, hamar megkerüljük a központját, és máris felfelé haladunk a Kálvárián.

Betérünk Papához megint, megkapjuk az újabb (és egyben utolsó) bélyegzést, de aztán megyünk is tovább. Figyelni kell, de nincs gond, megtaláljuk a helyes utat. Szőlők és présházak között, jobbra pompázatos kilátásokkal fűszerezve gyűjtjük a szintet. Itt ugyanis még az is lesz; nem is kevés.

A túra szintkülönbségének viszonylag nagy hányada jut erre a szakaszra. Ha ehhez hozzávesszük, hogy árnyas erdőkben, remek erdei ösvényeken járunk, teljesen érthető Ildi észrevétele: „egészen teljesítménytúra-érzésem kezd lenni”. Meg is érkezünk a sárga, majd a piros-zöld sávra: ismerős, többször bejárt szakasz (legutóbb a Bauxit 30 TT-n). Elhagyjuk a Gyermektábort, aszfalt jön (innen már végig), felérkezünk Felsőörs főutcájára.

A falu végén aztán felbukkan újra a benzinkút, meg a rajt-cél helye, megérkezünk. Sor most nincs, de zsíroskenyér és forró tea (meg forralt bor) most is fogad. És persze egy kedves hölgy, kisfiúval: záró bélyegzés, majd oklevél és kitűző, meg gratuláció. Kérünk plusz pecsétet a túramozgalom lapjára, és a Cartographia füzetem is előkerül. Eszünk-iszunk, ismerősök is felbukkannak, beszélgetünk. Aztán elköszönünk, és úgy érzem: ide is jó volt eljönni, végig járni. Jövőre meg már, ezekkel a tapasztalatokkal még könnyebb lesz, úgy hiszem.

Sokorói kalandok 50 TT - ahogy én láttam...

Mindig add meg a tiszteletet a hegynek, az erdőnek és a természetnek! Alaptörvény ez minden túrázónak – és különösen is a teljesítménytúrázóknak. Egyetlen eseményt sem szabad előre „leírni”, hogy könnyű vagy egyszerű lesz – ezt a szabályt ezen a túrán igencsak megtapasztalhattuk.

A számok nem jeleztek nagy kihívást: 51,7 km, 1.132 m, és a szintmetszetes ábra sem jelzett sehol bérchódításokat. A Sokorót, mint tájegységet negyedszer készültem bejárni, és eddig egyszer sem jelentett komoly megterhelést. A szép, békés táj egyedi hangulata, atmoszférája viszont újra ide vonzott. Az plusz ráadás volt, hogy a tavalyi, első rendezésen csak a rövid távon, 15 kilométeren tudtunk részt venni Laci öcsémmel, más aznapi program miatt. Természetes, hogy a hosszú táv is kitűzött cél volt, idén tehát arra neveztünk. A rendező egyesületet, a Bakonyi Kalandorokat ismerve pedig profi szervezésre és kellemes ellátásra számítottunk.

A nyúli rajtba hárman érkeztünk, András barátunk-földink azonban sérülés miatt csak a rövid távra jött. Itt várt ránk Ildikó, aki viszont szintén az ötvenesen indult, és előre megbeszéltük, hogy együtt megyünk ma végig. Örültem ennek, mert rendkívül profi, jó tempójú túrázónak ismertem meg sok-sok találkozásunk során. A nevezés – mint minden BKTE- és BTHE-túrán – igen gyorsan (kb. fél perc alatt) megtörtént, és itinerünkkel a kézben máris átsétálhatunk a hatalmas kék rajtoltató kapu alatt. Pontban hét óra van: zöld sáv jön és aszfalt, ki a faluból, a már ismert úton. Hamarosan a Szurdikhoz érkezünk: ez a lösz-mélyút. Igen érdekes megoldást csodálhatunk meg, amit máshol nem láttam: a magas löszfalba vájt-épített borospincék egészen egyedi, sajátos hangulatot teremtenek. Aztán a Szt. Donát-kápolna szép állapotú épülete látható balról, jobbról meg egy kellemes cseresznyefa… ami kellemesen színes, hogy úgy mondjam.

És a rajt után alig két és fél kilométer után ellenőrző pont – vagy inkább ellátó pont: Bedők bácsi pincéje. Némi rágcsa, meg innivalók: választható szörp, szóda, bor és fröccs is. Négyen négyféle lehetőséggel élünk, és persze megejtjük a bélyegzést is. Timiékkel is összefutunk, aminek örömére pár fotó is készül hamarjában.

Aztán lassan elhagyjuk az utolsó házakat is – de pincéket még sokáig mellőzünk, továbbra is magas löszfalak között. Így érkezünk egy elágazásba, ahol jobbról megérkezik a piros sáv is – és majd mi is, remélhetőleg, néhány óra múlva… Most azonban a fonódó jelzéseken balra megyünk, emelkedőn, erdők közé. Ez itt a Szt. Márton gyalogos vándorút: az Új-erdőben haladunk. Hamarosan el is érkezünk a Nyúli-hegy leágazásához, ami újabb EP mindenkinek. Andrásnak azonban letérő is: a tizenötös táv itt jobbra visz, elköszönünk hát tőle, jó utat kívánva, mi balra megyünk tovább.

Az eddigi három szalagozás kettőre csökken: a kék (15 km-es) szintén jobbra megy, marad a piros (35 km) és a saját, fekete jelölésünk. Turistajelzés szerint pedig maradunk a piros sávon, az Apátsági erdőben járunk: ez már a Pannonhalmi tájvédelmi körzet. Mesélem társaimnak, hogy ezen a szakaszon tavaly (a Pannonhalma 60 TT-n) kicsit eltévedtünk, most jobban fogok figyelni. Na, ez olyannyira sikerül, hogy közben nem veszem észre a balról mellőzött Rábaringet. Bosszankodok miatta, mert szerettem volna megmutatni motorsport-kedvelő tesómnak. Hát majd legközelebb!

Zsellér-erdő, kisebb rétekkel, tisztásokkal – és kellemes hűvös szakaszokkal. Ez bizony már most nagy kincs, a kora délelőtti órákban is. Az idő ugyanis kimondottan meleg, nyári, és tudjuk, hogy ez délutánig csak fokozódni fog. Akkor azonban (az előrejelzések szerint) eső várható – a kérdés csak az, hogy mikor? Újabb ok, hogy meghúzzuk lépteinket…

Kicsit kalkulálgatunk is: ötvenes túrákat általában tíz óra környékén, vagy inkább azon belül szoktunk teljesíteni. Bízunk benne, hogy ez most is tartható lesz, sőt… megcélzunk egy délután négyes, azaz kilenc órás befutót is. Laci azért jelzi, hogy neki még csak harmadik ötvenese, legyünk óvatos derűlátók. Mindeközben fogynak persze a kilométerek, és felbukkan Jánosháza. Nem összetévesztendő a Vas megyei várossal: ez egy pihenőhely és menedékház az erdőben, egy nagy tisztáson – igen kellemes, hangulatos helyen. Itt találjuk a 3. EP-t, ahol vizet és pezsgőtablettát is kapunk – az energiaszelet azonban pont az orrunk előtt fogy el.

Egy fiatal srác csatlakozik hozzánk, Sanyi, akiről kiderül, hogy győri, sokat biciklizik errefelé is, jó helyismerete van tehát. Megyünk tovább, jobbról pompás gyümölcsöskerteket hagyunk el: cseresznye- vagy meggy-ültetvény lehet. Megbizonyosodni erről nem sikerül, mert fukar gazdájuk kerítéssel védi… 

Pompás kilátású lejtő visz Ravazd felé, majd a falu is felbukkan. Megyünk a házak között, és felvetem társaimnak, hogy szívesen felmennék a Sólymos-kilátóba, ha nincs ellenükre. Elfogadják az ötletet, és mindenki velem tart – előbb azonban lekocogunk a IV. Béla-kúthoz. Kimondottan kellemes, hűs vizű forrás, ami ebben a kánikulában igencsak jól jön. És pecsételünk is, hiszen itt is EP van, egy jókedélyű pontőrrel.

Szőlőcukor és némi rágcsa is jut, majd kulacsainkat megtöltve köszönünk el. Átvágunk a főúton, és a sárga háromszög jelzésen megtesszük a kb. kétszer ötszáz méteres kitérőt. Ennek fele emelkedő, igaz, de bőven megéri: igazán pompás, 360°-os panorámát láthatunk: alattunk a fél Sokoró. A Pannonhalmi Bencés Apátság épületéről is remek fotót sikerül készítenem, így hát elégedetten távozunk, és térünk vissza a S+, P+ jelzésekre.

Ez utóbbi vezet ki a faluból, megint gyümölcsösök (sőt, gyümölcs-feldolgozó) mellett, de itt egy útmenti cseresznyefa is akad. Könnyítünk kicsit szegénynek a terhén, és még jobb hangulatban folytatjuk utunkat. A Rókavölgyi úton jutunk fel a Rekettyés-tetőhöz, ahol áttérünk a sárga sáv jelzésre. A váltás – akárcsak a nap során bárhol – könnyedén megy: a rendezők szalagozása szerintem tökéletes (hogy azt ne mondjam, bolond-biztos). Sok árnyas erdő, erdei ösvény, és az itt jellemző löszös mélyút jut osztályrészül.

Igen jól lehet beszélgetni, szépen haladunk, de s nyílt szakaszokon már nagy a hőség. Márpedig a Vadalmás pihenő után ebből is jut szépen: hamarosan bejutunk Sokorópátkára, és ez természetesen aszfaltot is jelent. Az pedig szigorúan sugározza vissza a felülről kapott hőt – sok helyen még a kátrány is olvadozik. Kis híján mi is – de szerencsére újabb EP, a Zsé-Fa betérőnél. Friss szóda, nápolyi és energiaszelet-kockák fogadnak: mi galád módon bepótoljuk az elmaradt adagunkat is…

Itt van a féltáv – de ami még fontosabb: most 12,5 km-en át nem lesz vízvételi lehetőség. Bent kóla és fröccs is kapható, meg persze élünk a szódával is – így hát felfrissülve-feltankolva vágunk neki a túra második részének. Elhagyjuk a falut, majd a remek környezetben pompázó szép focipályát is, és újra mezők, majd erdők következnek. Néhol emelkedők is. Nem komoly egyik sem, de vannak, és a melegben észrevehetők, igen.

Egy gerincen haladunk, jobbról szép rálátással a mögöttünk hagyott falura. Aztán megint mélyutak, ahol elég szépen meg tud szorulni a meleg levegő. Itt már megérkezik a piros szalagozás is, jelezvén, hogy újra együtt halad útvonalunk a 35 km-es társakéval. Nyílt szakaszok is jönnek, süt a nap szépen, és már eléggé (kicsit talán aggódva) várjuk a Hatos-tölgyet. Ez a következő EP, és bízunk benne, hogy nem hagytuk ki véletlenül. De aztán megnyugtat a fehér-sárga bója látványa: jó helyen járunk, és kis letérővel odaérkezünk.

Igazán megkapó látvány a hat, közös tőről kinőtt hatalmas tölgy csoportja. A bélyegző mellé finom cseresznye is jár, de nápolyi és szőlőcukor is akad. Felfrissülve folytatjuk tehát, bár a levegő igen nyomott, a páratartalom komoly lehet, érezzük minden lélegzetvételkor. Szóba kerül párszor a közelgő eső, tudjuk-sejtjük, hogy csak idő kérdése. Aztán elköszönünk a sárgától, és Z+ jelzésre térünk át. Ez visz be Tényőre, ahol a Vadász betérőhöz megyünk. Pecsételés, friss víz, pezsgőtabletta, édesség… újabb kóla és fröccs – ki-ki ízlés szerint. Kilépve aztán nagy változásokat tapasztalhatunk: beborult ég és erős szél. Esőszél, mondaná nagyanyám, és tényleg! Alig érkezünk ki a faluból (mélyút és löszfal, megint), és az eleinte csak csepegő eső nekiered. Esőkabátot veszünk elő Ildivel, Laci és Sanyi azonban ilyesmivel nem terhelte a zsákját. Hamar kiderül, hogy jól döntöttek: a rövid, tíz-tizenkét perc alatt ugyan kicsit megáznak, de a technikai anyag igen gyorsan szárad. Mi is hamar megszabadulunk a dunszttól, és kaptatunk tovább felfelé.

Tényőhegy után, az Árpád-kút környékén ugyanis megint elég hosszú emelkedő visz fel. A meleg azonban újra támad, és a páratartalom sem lett kisebb… sőt. Szóval, lehet törölközni itt eső nélkül is, de szerencsére az út is igen gyorsan száraz lesz, lehet haladni. Itt már P+ jelzésen vagyunk, és jobbról meglátjuk a Z+ jelzést: itt csatlakoztak be a 15 km-es távon érkezők. Ekkor már lazán az optimista kilenc óra környékén járunk, és látszik, hogy még a tíz sem lesz meg. Sebaj, gond nincs: jó irányba megyünk, a társaság is igen kellemes, és meglátjuk a Gyermektábort is.

Pecsételés, frissítés itt is, és jöhet az újabb emelkedő, víkendházakkal és szép kilátásokkal a fák között. Közben folyamatos jobbos íven haladunk – így jutunk fel a Lila-hegy tetejére. Geodéziai torony fogad bennünket – és kedves pontőr, az utolsó pecséttel. Innentől már csak lejtő – mosolyog, és neki is vágunk. Egészen rövid szakasz után pedig rácsatlakozunk a reggeli kereszteződésnél a zöld sáv jelzésre, és ugyanazt az utat megtesszük még egyszer, csak most fordított irányban. Újra a löszfal és a pincék (erősen vidám fiatal társasággal), újra a reggeli cseresznyefa… És meg is érkezünk, szinte fekete felhők az égen, de legalább hűvösebb levegőt hoznak. Az újabb esőt azonban megússzuk, áthaladunk a kék kapu alatt, és célba érkeztünk.

Tíz óra harminckettő, nem egy világbajnok idő… De így is elégedettek vagyunk: szépen végigmentünk, kellemes csapattal, jó hangulatban. Tettünk bele egy kis pluszt is, nem is bántuk meg, és hát a kánikula… nos igen. Mindenki jól van, és jól érzi magát – ez a legfontosabb. Fényképek a finisher-falnál, átvesszük át a szép jelvényt, a kapott jegyet pedig (egy jó kis mosakodás után) roppanós virslire cseréljük, és pár pohár limonádé is lecsúszik. Gratulálok Leventének a rendezéshez, Viktortól pólót veszek, és kellemes érzésekkel ülünk kocsiba. Ahol aztán pár perc után bekapcsoljuk az ablaktörlőt is…