Tanúhegyek 100 TT - ahogy én láttam...

Varázslatos Balaton-felvidék: Tapolcai-medence a Tanúhegyekkel, és persze a – szintén különleges hangulatú – Káli-medence. Mindkettőt egyszerre, körbe-körbe, alaposan és részletesen. Különlegesen színvonalas rendezéssel, ellátással… ez a Tanúhegyek 100 teljesítménytúra!

Tavaly egyszeri és utolsó alkalomnak indult, aztán lám, mégis! Talán látták a rendezők a sikert, talán eleget győzködtük őket… (én is kivettem a részem!). De újra összegyűlt sok tucat ember Badacsonytördemicen, a Faluházban, és igen, a hangulat is hasonló, mint tavaly. Az enyém is: nagy várakozás, mint akkor – és aggodalom is (térdek és talpak) – úgy látszik, ez is hozzátartozik. Zoli öcsémmel állunk a sorban, ami most kicsit lassú, de közben beszélgetni lehet, meg üdvözölni az ismerős arcokat.

Aztán fél hét, kezdődhet a hosszú menet! Nekivágunk a Badacsony hatalmas és masszív tömbjének; már az első kilométerek sem ringatnak semmiféle tévhitbe. Gyorsabban megyünk az Országos Kéken, mint tavaly, hamarabb itt a Dongó-kúti kék kör, és hamarabb érkezik A Lépcső is. Naná, hogy a Bujdosók lépcsője! Hadd szóljon, remek hangulatban toljuk, de a beszélgetés azért elcsendesedik…

A Ranolder-keresztet mindig jó érzés megpillantani. Első ellenőrző pont, fél perc se kell, még annyi a kilátáshoz – aztán mehetünk is. Hullámzás, lépcsőzés – csak hogy el ne feledjük: a Badacsonynak még a teteje is komoly, dolgos.

Nagyon lendületben vagyunk, pörög a tempó: kis röstelkedéssel, de a Kisfaludy-kilátót kihagyjuk. Sokszor voltunk fent, nem EP – megyünk tovább. Kőkapun le, a beton szegélyen közben Balázs előz futva: hátborzongató nézni is! A Klastrom-kút aztán pici pihenőt hoz: talán a hely szelleme is hozzájárul (II. János Pál-emlék), meg persze a forrás remek vizét sem hagyjuk ki. Pár szó a kedves pontőrrel, és tűzés le Tomajra. Máris itt a Sörpatika, újabb EP! A fröccs üde és hamvas, a társaság vidám és élénk. Erzsiéket érjük be, remekül elbeszélgetünk a kis aszfaltos szakaszon a Varga-pincészetig.

Ahol persze újabb fröccsözés jön, meg az elmaradhatatlan ropogós sajtos tallér: kiváló párosítás! És valamennyire visszafelé is érdemes tekinteni: olyan kis… kellemes látvány a Badacsony, amikor már a hátam mögött van.

És itt is a Folly-Arborétum; kedvencünk évek óta: kiváló ötlet, hogy ide is bejöhetünk. Pompás és magával ragadó, mint mindig, és bár a tempó most sem hagy alább, a látvány elbűvöl és megmarad az emlék: de szép is itt!

Emelkedünk újra, az Örsi-hegy ravaszdi lankáin. Mert általában nem szokás a „nagy” Tanúhegyek között emlegetni – feljutni azonban ide is felfelé kell, mily’ meglepő… Aztán a piroson meg le, közben a pálos kolostorromot érintve. Nem csak pár fotóért, de némi almaszeletekért is meglassítunk – meg persze pecsételés is van itt.

Aztán szalagozott szakaszon Salföldig: a Kőtenger után felbukkan a kicsike falu, lenyűgöző házaival, portáival. Közepén pedig a Major, újabb EP! Egészen különleges hangulatban, élő „díszletek” között eszünk-iszunk, váltunk pár szót Henivel és Sanyival – és jöhet a Tóti!

Tucadszorra megyek fel, ha jól számolom; mindig élmény és mindig rövidebb… a kilátás meg mindig szebb. Most főleg északkeletnek tekintgetek: a folytatás arra következik. Előbb persze leereszkedünk, biztatva a szembejövőket, de amúgy is érdemes megfontoltan menni. Az elmúlt napok esőzései eddig nem hátráltattak, de itt azért puhább kicsit a szokottnál.

Az Istvándy pincészet is hozza a szokott formáját. Mármint a szokott csúcs-formáját: talpas üvegpohárba kerül, ami oda való – hozzá sokféle kenyér közül én a mangalica-zsírost választom, igen jóféle káposztával. Megáll, meglassul még a futó is: jól esik a sok finomság a hangulatos környezetben, kedves kínálások (sőt: hegedűszó!) közepette.

Káptalantótin szinte csak átszáguldunk, pár méterrel az OKT-pecsételő Horváth-kert előtt jobbra le: kék rom. A Sabari templomromhoz vezet, hiba nélkül: kódot írok, Erzsinek is, aki beért bennünket újra. Együtt megyünk fel vele a Kopasz-hegyre, igazán kellemes utakon, ahol még meggyfa és levendula-szüretelők is változatosságot hoznak…

Hát igen. A lenyűgöző kilátások egyike ma. Voltak, és lesznek is még. De ez az egyik kiemelkedő; felejthetetlen. Körben, minden felé: Tanúhegyek vagy Balaton, Káli-medence: csak attól függ, melyik irányba is nézek éppen. Lefotózni, elmesélni egyaránt képtelen vagyok.

A hosszú lépcsősort baj nélkül teljesítjük, meg hát lefelé mintha más lenne, mint a Káli tényleg 60 TT-n fordítva… Én az imént még apró makett templomtorony máris felettünk magasodik, mi meg bekanyarodunk a Káli Kapocs udvarára. Tesóm bevállal egy paradicsomlevest, én ezt kénytelen vagyok kihagyni. Mosakszom inkább egy jót, és persze kólázunk is egyet (nem olcsón). Felidézzük a tavalyi évet, amikor innen Laci öcsénk is velünk tartott: sajnos, most nem tudott jönni. Így hát ketten folytatjuk utunkat, nekivágva a Káli-medence síkjainak.

Negyed táv. Egy rövid számvetéshez már jó: mi áll előttünk, mi maradt már el a hátunk mögött. Elmorzsoljuk a sík szakasz egy részét: nagy fű (de jól járható), nyitott rész (de hőség nélkül), szemben a Hegyestű. Na, addig még azért menni kell… Zoli ér bennünket utol, Legutóbb is ezen a tájon találkoztunk: jó egy kézfogás, biztatás – aztán el is tűnik a távolban. Hát, ja.

A mosóháznál újra találkozunk: mindenki felírja a kódot (mint több helyen, itt is a Pelso Kupa egy-egy túrájának neve található), aztán hajrá! Kis aszfalt, beérkezünk Kővágóörsre. Kis házak és sok vágott kő. Kerítésekben, házfalakban, kút vagy híd-anyagként is vissza-visszaköszönt. És majd a Millenniumi kilátó impozáns formájú épületénél is, hamarosan. Addig persze még van egy-két kilométer. Ennek egy részét a falun belül tesszük meg: hiányoljuk a tavalyi limonádés kisgyerekeket, találunk viszont szederfát… Aztán a piroson ki, és egyszer csak lehet is lépcsőzni az említett toronyba.

A pompás panoráma után hasonlóan pompás dinnye fogad: uhhh, hogy ez milyen jól tud esni ilyenkor! Mézédes, egészen kellemes hőfokú, és barátságosan kínálják. Kitűnő segítség a következő kilométerekre. Amik – valljuk meg – szimpla „átvezető” szakaszként is titulálhatók. Végig a hegy gerincén, erdőkben, eseménytelenül. Igaz, pont ezek a részek az igazi beszélgetős fél órák, órák – és öcsémmel mi még soha nem beszélgettünk túl sokat… Kihasználjuk hát most is, de a magányos harcosokat ilyenkor nem irigylem.

Akik ilyenkor már ritkábban láthatók. Meg – úgy általában – mások is. A negyed táv óta nagyon kevés sorstárssal futunk össze; inkább csak EP-ken. Széthúzódik a mezőny, hát persze. Mi is magányosan érjük el a Hegyestűt: felbukkan összetéveszthetetlen formája, és mi követjük a Balatoni Kéket – folyamatosan közelítve a csúcsot.

Amit végül idén sem érünk el konkrétan: az EP lentebb van (bár közelebb a tetőhöz, mint tavaly). Akárcsak akkor, most is Jutkáék fogadnak – és most is hasonló finomságokkal. A kolbászkrémes kenyér paradicsommal, retekkel… huh, egyszerre pazar és komoly energiapótlás. Hozzá friss szóda, a szemközti épületben pedig mosakodás – és mehetünk tovább. Ereszkedés és kanyargás a borókásban, és máris felbukkan a Tagyon Birtok. Ez sem olcsó, de a kapott hűs fröccs mennyei – kiváltképp ezzel a panorámával!

Kanyargás a szőlők között – néhol ereszkedéssel, néhol kaptatókkal. Akadnak régi, míves épületek éppúgy, mint újabbak, jellegtelenebbek is. A táj mögöttük mindvégig szemet gyönyörködtető: kis házikók, szőlősorok és gyümölcsfák – végül a Balaton hatalmas tükre. Hatalmas füves réttel fogad Szentantalfa, majd a Mosóháznál friss vízzel is. Feriék érkeznek, kicsit együtt megyünk: elhagyjuk a falut, apró kavargás, de az irány jó: Herendet kerüljük. Mármint a régi, török által feldúlt település romjait…

Ez már a festői szépségű Nivegy-völgy. Apró, megbúvó falvai és a békés táj mindig elvarázsolnak – imádok erre járni. Aztán erdők, rétek, szőlők és ösvények… Beszélgetünk, fogynak a percek és kilométerek. Sajnos, az utóbbiak lassabban, mint emezek. Számvetés, megint: nem szívderítő az eredmény. Tavaly ugyanitt, ugyanígy álltunk… Hát, akkor talán meglesz ez idén is! – bizakodunk.

Forduló. Úgy is, mint féltáv, és a térképre nézve is. Az eddigi keleti irányt a Halom-hegy után nyugatira cseréljük, és megkezdjük a visszautat. Az sem lesz kevés: ugyanúgy ötven. De ne feledkezzünk meg a közbeni frissítésről! Edu és csapata minden földi jóval ellát: még palacsintázás is belefér! Kóla, ásványvíz, sütik… lehetetlen minden megkóstolni. Tóni is felbukkan, András, Tamás, Feriék… nagy a nyüzsgés. És hát itt a kilátó! Ez kihagyhatatlan (és amúgy is furdal a lelkiismeret a Kisfaludy miatt): szétnézünk, fotózunk. Dörgicse, Kab-hegy, Mencshely… ez utóbbit célba is vesszük.

A vulkán-tanösvényen családok, gyerekek is élvezik a táj és épületek szépségét – mi hamar leérkezünk, és megállapítjuk: tényleg érdemes volt kipróbálni a finom mencshelyi kávét. Piros sáv jön – meg egy kis szemerkélés.

Jó ideig nem is zavar, de aztán – Óbudavár magasságában – komolyabban is rázendít. Nagy fa alá állunk (villámlásról szó sincs), és 10-12 perc elég, hogy újra elindulhassunk. A nap is kisüt, és pompás színeket varázsol az égre, meg remek kontrasztot a földre.

Erdők között haladunk. Tavaly ezen a környéken már elég komolyan szürkület fogadott. Tényleg csak a környéken: idén viszonylag nagy különbséggel, északabbra haladunk. Az OKT-ra azonban már ugyanott érkezünk rá, és jutunk be Balatonhenyére. Aggódva látjuk a kocsmaépületet tető nélkül, de aztán kiderül: a felújítás ellenére a megszokott fröccsünket megkaphatjuk most is. Amikor Csipi (mint pontőr) ehhez dinnyével és izó-itallal is hozzájárul, egészen békében hagyjuk el a falut. Pláne, hogy pici lányomnak egy kedves plüss kacsa is rákerült a zsákom hátára…

Szőlők, amiket tavaly megjártunk, de nem láttunk. Hát most igen. Persze, egy órával korábban indultunk, mint akkor – sajnos, nagyjából csak amiatt állunk így. Szürkül, fogy a fény, meg borult is az ég… mai utolsó fotóim készülnek itt.

Erős jobbos, meg mintha emelkedne is. Aha, most már biztos. Te, ez a Vaskapu – vélekedik Zoli. Á, az jóval húzósabb! Neki lesz aztán igaza: pár száz méter után magam is felismerem. Persze, jó érzés, hogy ez is „összement” az emlékeinkhez képest. Felérkezve a gerincre itt-ott már botorkálunk, de a makacsság is nagy úr: lámpát majd az Eötvös-kilátónál! Sikerül is, baj nélkül elérjük, és persze ide is felmegyünk. Naná, hogy mennyire megérte! Szívmelengető érzés végignézni a békés esti tájon, a kivilágított falvakon. Alattunk a sötét erdőben meg – nézd csak! – ott mennek a sorstársak. De kár, hogy ezt nem tudom megörökíteni!

Aztán persze mi is ott megyünk. Lefelé; meglehetősen határozottan. Mondhatnám, hogy komisz ereszkedés… sőt: mondom is. Igencsak figyelni kell: sziklák, gyökerek, meredek oldal. A föld meg elég puha ahhoz, hogy csússzon, ha úgy adódik. És miért ne adódna úgy néha? Mégis sikerül – továbbra is – esés és baj nélkül menni. Előre, Szentbékkálla felé. Nincs is már messze! Láttuk az imént fényeit, és most – leereszkedvén a Fekete-hegyről – előttünk pislákolnak – mint afféle szentjánosbogarak – a falu lámpái. Erről jut eszembe: most van rajzásuk, találkoztunk is néhány egyeddel.

Hamar átkelünk; vonz erősen a Kőtenger. A Káli tényleg 60 TT-n őrült turista-áradat fogadott itt. Figyelj csak, tesó, most kevesebben lesznek! És tényleg. Egyetlen túratárssal találkozunk – vele is csak a túlsó szélén, amikor kiderül: nem találtuk meg a kódot. Na, ő se. Telefon a rendezőnek! Tóni viszont állítja: ott lesz az – konkrétan az Ingókőnél. Nono: de hát arról volt szó, hogy az OKT-n kell menni! Az pedig a kék T (tanösvény) vonalán van (még ha csak pár méter is a különbség). Így már rendben a dolog, de újabb 10-12 perc veszik oda. Húzzuk hát meg Mindszentkálláig!

Megtesszük, és a Káli Kapocs udvarán ezúttal már én is levessel kényeztetem magam. Nem is akármilyennel! Pompás gombaleves, sok-sok finom zöldséggel, komoly adag… uhhh, csak meg ne ártson! Szerencsére nem történik ilyen. Sokkal többet árt az óra – pontosabban annak alapos kielemzése. Meg a kilométereké, nyilván. Háromnegyed táv, nagyjából – és szigorúan rossz az eddigi átlagunk. Értetlenül állunk előtte: nem is jöttünk lassan! Tenni persze egyetlen dolgot lehet: megnyomni a tempót. Hát ez nem mindig megy könnyen. Hetvenöt kilométerrel a talpamban pláne nem. Főleg, ha tudjuk, hogy a talpaim bizony: rongyosak, ezt kell mondjam.

Csak a „kényeztetés” kedvéért most kapnak jól aszfaltot is, aztán jön a mai horror: a Köves-hegy. Tavaly megtanultuk – addig ismeretlenként is – tisztelni. Most még rádobott egy lapáttal, merthogy itt is új az útvonal. Láz-tető, és Köves-hegyi nyereg. Hosszabb is, de az még hagyján… Igen komoly kaptatók és lejtők, mindeközben 45°-os rézsűs oldal… Felfelé szinte mászunk, lefelé aprólékos ereszkedéssel cammogunk. A tempó? Igen, ennek megfelelő.

Kék kereszt, kis diszeli műút (szemből fejlámpások, a régi kékről), aztán folytatódik a kihívás. Előttünk a Csobánc, teljes méretében – még ha nem is látjuk. Talán jobb is. A leghúzósabb, keleti oldal, a mostani OKT vonalán. Tavaly szenvedtünk vele rendesen – most a vihar (üdítő módon) hiányzik. Minden más azonban adott: végtelen hosszú emelkedő, egyre meredekebb szögben, sziklák és gyökerek… De megvan, hát persze; egyszer mind megadják magukat, igen. Kitartás kérdése az egész.

Jutalom fent a várromnál: pecsét és aszalt gyümölcsök. Nem vagyok a rajongója, de most igen jól esik. Közben két leány érkezik: egyikük (mint kiderül) kísérője a másiknak - és egyben leánya is. Anya azonban úgy érzi, hogy kész: itt a vége, és itt feladja. Invitáljuk: véletlenül mi is pont a cél felé megyünk – jöhet velünk, ha szeretne. Nehezen, de rááll. Jönnek a tizenéves kislánnyal mögöttünk az éjszakában, mi meg szóval tartjuk őket a sziklák, majd beton talpfák talpsimogató örömei között. Gyulakeszi csak egy pillanat – a folytatás azért több… (szerencsére itt a kislány beül apához a mindvégig jelen lévő depó-autóba).

A megszokott dagonya stabilan hozza formáját, szépen rommá járták előttünk még a széleit is. Aztán Egervíz, patakátkelés: az asszony nem ingatag, de a híd azért igen… Vasút, majd a tapolcai műút; csak egy villanás mindkettő. Jöhetsz, sárkányölő Szt. György! Még lámpáinkat is kikapcsoljuk egy pillantásra: felmérni tömbjét, sziluettjét. Mónika jön velünk továbbra is, de újra meg újra megállna. Egyszer aztán tényleg megteszi: csak úgy, a szőlősorok között. Hát, fogy a mi időnk is, elmondjuk, merre tovább – legalább a kulcsosházig. Ott alhatsz, vagy ki is szállhatsz…

Benyitunk, miután legyűrtük a lépcsősor első hányadát. Habzsidőzsi, most is. Banán és kóla lesz a kiválasztott turbó számomra – de mire nekiállnék, benyit Mónika is. Ohhh! Mégis mennék tovább, ha lehet… veletek. Gyere! És mint egy főnixmadár, jön. Mint a gép. Mert itt már muszáj úgy menni. Az óra nem viccel. Lépcsősor, össze-vissza fokokkal, sziklákkal? Behajló fák, csúszós terep? Semmi nem számít – csak az a 12 kilométer, ami még hátravan. Meg a hozzá járó három óra.

Feljutunk a tetőre, eső szemerkél erősödve, hozzá jóféle szél. Zoli mellényen töpreng, én örülök, hogy végre nincs melegem. Aztán megcsodáljuk a hajnalpírt Siófok felől, és húzás a piroson. Kanyargás, majd futás lefelé. Aha, futás. Lehet, és akkor meg miért ne? Utána úgysem lehet: sziklák (meg pazar kilátás) a nyugati oldalon. De aztán megint. És utána is, megint. Gyors frissítés az Oroszlánfejű kútnál (mert az azért tényleg kihagyhatatlan), és futás. Toljuk mind a hárman, és nézem Mónit, hogy na, vajon ebből a történetből meg mi lesz? Még mindig tolja, a Tarányinál és a Lengyel-kápolnánál is, aztán megint apa bukkan fel a fehér autóval, de elfut mellette is (ő meg csak pislog). Kel a nap, piros az ég alja Gulács felé.

Aszfalt, majd a hosszú aszfalt… a hosszú kerékpárút… a kevésbé hosszú, de emelkedő betonút fel a várhoz. De nem, oda idén sem kell fellépcsőzni, csak a kapuig. Még itt is frissítés? Mars szelet és kóla. Aztán mars, lefelé! Apró esés, de felkelek, és tolom, tovább. Hosszan ki Szigligetről. Szemközt a Badacsony vigyorog, de visszavigyorgok. Oda ma már nem! Megvagy, majdnem egy napja. Csak ide, Tördemicre. Be, a Faluházba. Oda, az asztalhoz.

És igen! Megvan. Huszonhárom-negyvenhét. Ennyi időt még nem töltöttem terepen, rekord. Mónika készen van, mint a mateklecke. De itt van mellettem, a célban, kezében emléklap, üveg bor és míves jelvény. Neki is, nekünk is. Gratuláció és spagetti – vagy gulyás, vagy paradicsomleves. Meg víz, meg kóla, meg… minden. Meg a társak az asztalnál, és hogy itt milyen jó! Itt minden annyira jó. Jövőre mikor is lesz?

Tanúhegyek nyomában 40+ (Deluxe Edition) - ahogy én láttam...

Jubileumi, tizedik eseményére készült a rendező egyesület. A népszerű teljesítménytúrát igyekeztek különlegessé, emlékezetessé tenni – ami többünk szerint maximálisan sikerült is. Profi szervezés és lebonyolítás, sok-sok táv variációja, „bónusz-hegyek”, pazar jelvény és kiváló ellátás jellemezte az idei alkalmat. Mindezt még az égiek is megáldották pompás ősz végi időjárással…

Apa, ez nehéz túra lesz? – Igen, kicsi lányom. Képzelj el hét kisebb-nagyobb vakondtúrást egy sík gyepen: na, azokat mind meg kell másznunk. És – hogy izgalmasabb legyen – fordított bejárási irányban, azaz mindet a meredekebb oldala felől. Ráadásul így a legnagyobb marad utoljára… Mindehhez még tegyük hozzá, hogy sérülten indulok: tudod, a múlt heti lábfájásom még nem múlt el.

…Hozzávetőleg így, ezen érzésekkel indultam el a Tanúhegyek felé, két öcsém társaságában. Laci idén is a 20A távot választotta, Zoli pedig (akinek csak pénteken este vált véglegessé, hogy nélkülözni tudják munkahelyén) elkísért a fordított irányú és kibővített negyvenesen. Ami így kényelmesen 45 kilométer fölé kúszott: természetesen beterveztük a „bónusz” Óvár-kilátót is Szigligeten. Mind a hat hegyet már jól ismertük, negyedszerre mentünk erre az őszi túrára – és megjártuk már őket többször a tavaszin is. Emiatt azonban azt is tudtuk, hogy a fent említett legnagyobb hegyet, a Badacsonyt hagyni a végére alighanem merész ötlet lesz. A múlt szombaton lesérült lábammal pedig úgy voltam, hogy „ami nem öl meg, az megerősít” – azaz, meglátjuk, de ide muszáj eljönni, és kész.

A suli aulájában hatalmas tömeg, holott még hét sincs – de aztán amint megindul a regisztrálás, hamar sorra kerülünk. Ahogy számítottam is rá, sok-sok ismerőst látok és köszönthetek; a hangulat egészen kiváló. Attila és Andrea Somogyból, Gyuri és Zsolti az Alföldről is eljöttek… itt vannak Ildiék, Adriennék, Tamásék és Viktorék a Bakonyból, de találkozunk földiekkel is, és sok fővárosi arcot is felismerek… Elfogadok egy kortyot Gyuri egészen kivételes illatú és ízű gyümölcspárlatából, eltesszük az itinert, és hajrá, indulhatunk! Elköszönünk Lacitól – ő igencsak ráér még – és megkezdjük a túrát. Jobbra, nem balra; a Bazalttemplom most az első méterek helyett a végére marad, helyette a hosszú kivezető aszfalt jön. Ami – nem is gondoltuk volna – emelkedik. Aha, hát ezért lehetett a korábbi években olyan jó kis kocogásokkal befutni! Közben pára-pamacsok vagy kisebb felhők kerülgetik-takargatják a szemközti Gulácsot: remek látvány. Azért mégis a tiszta csúcsért szurkolunk Viktorral, mivelhogy most éppen oda tartunk: fent lesz az első ellenőrzőpont.

Pamacs ide vagy oda, így is örülünk, mert idefelé egész úton elég nagy ködben jöttünk, amihez képest ezek a picike párafoltok egészen vállalhatók. És emlékeinkben jól megmaradt pár tejföl-sűrűségű ködös Tanúhegyek-túra is… Fohászunk meghallgatásra talál, sőt, még a nap is kisüt! Ami aztán pompás színeket varázsol a még mindig őszi, színes lombra vagy a vastag avarszőnyegre. Egészen csodálatos környezetben szuszogunk tehát felfelé – mert ez itt már nem séta. Főleg később, amikor elhagyjuk az utolsó szőlőket is, és az erdő talaja egyre sziklásabb, technikásabb lesz. Itt már a Kéken haladunk, amitől aztán mindjárt rövid búcsút veszünk, és a kék háromszögön folytatjuk. Bejárjuk annak teljes távját, oda-vissza, csigavonalban – persze csak pár száz méterről beszélünk. Na de milyen párszáz?! Komoly bazaltdarabokkal az alsóbb régióban, szűk, „egyemberes” ösvénnyel fentebb. Ami ráadásul meredek lejtő már egy lépéssel a gyalogúttól is… Nem is olyan egyszerű tehát egymás kerülgetése – pedig itt ez gyakori, az előbb emlegetett oda-vissza csigavonal miatt. Futók és korábban rajtolók érkeznek szemből, utána meg majd mi, visszafelé, hasonló formában. Közben persze fel is jutunk, több helyen is megcsodálva a kitárulkozó panorámát. Ez főleg a Szt. György-hegy felé érvényes: a Badacsonyból most nem sokat látunk, és Szigliget is inkább csak sziluett. Öcsém érdeklődik fájós lábamról: hihetetlen, de semmit, semmi fájdalmat nem érzek!

…Sok a szembejövő lefelé is, de mégis élmény ez is: mindenki udvarias, jókedélyű, így nem is adódik semmi gond. Gábor fut el sebes tempójában, Anikót, Robit és Lajost üdvözölhetem szemből… És máris újra OKT, igen hamar felbukkan a műút is, szemközti oldalán a következő csúccsal, a Tótival.

Szívem csücske ez a hegy, nagyon-nagyon kedvelem (és még a formája is csücsök, tényleg). Közben azonban frissítőpont, ahol „csak” ellátás van, pecsét nincs. Sőt: pecsét egész nap nem lesz, kizárólag a színes matricák, amik – két sorban – pompás panorámaképként a hat Tanúhegyet fogják ábrázolni. Ez így volt a korábbi években is, de újdonság, hogy ezek most mindig önkiszolgálós megoldásúak. Nem is csodálom: szélbe, huzatba kiállítani embereket egész napra… igen erős kívánság lenne. Mert ugye (a két irányú bejárás miatt) ma szinte egész nap jövés-menés lesz a csúcsokon. A személyzetet azonban így sem kell hiányolnunk, hiszen jó néhány – korábban nem létező – frissítőpont lesz, ahol ők fogadnak. Mint ahogy itt is: nem is akárhogy! A forralt bor még nincs készen, sajnos, de kárpótol a sok-sok finom házi süti, de jut szörp és víz is.

Zöld sáv, majd megint egy háromszög a csúcsra, oda-vissza (ezúttal az is zöld). Szia, Tóti! Egyre jobban összemegy ez a hegy… régen valahogy sokkal magasabbnak tűnt, állapítjuk meg öcsémmel. Közben hatalmas zsákkal igyekvő csizmás párost előzünk, furcsállva nézzük őket… Visszafelé aztán ez is értelmet nyer, amikor látjuk, hogy nagy tekercs kötelet iparkodnak kifeszíteni, akárcsak a korábbi években. A csúcson persze a szokott 360°-os panoráma, ezúttal sokfelé párával. A Badacsony bezzeg látszik: mintha kitörni készülne újra... Aztán óvatosan leérkezünk, és nagyon figyelünk a kék háromszög felbukkanására, mert ez afféle eltévedős szakasz nekünk, „sikerült” többször is már… Hát a letérés most rendben megvan, meg a jelzés is, de aztán megint rossz helyen találjuk magunkat. Igaz, megyünk szépen mások után, talán az is közrejátszik… Rövid szakasz, de bosszant azért. Aztán újra a kék háromszögön vagyunk, és már látjuk Káptalantótit, majd be is érkezünk a faluba.

Jobb kanyar a hídnál, és máris itt van a Horváth-kert; OKT-pecsételőhelyként igazolja, hogy igen, megint a kéken járunk. Ha már itt vagyunk, be is térünk – különösen, hogy ez is újabb frissítőpont. Péterék fogadnak különféle sós és édes finomságokkal – a pultnál meg felhasználjuk az első kuponunkat: kedvezmény bármiféle italra. Balaton-felvidék (és késő ősz) lévén ez a választott nedű nekünk természetesen egy deci borocska. Mehetünk tovább, át a falun, ismerős szakasz megint, kis aszfaltozás ki az országútig, a kőkeresztig. Ott aztán hamarosan bal kanyar, északnak – neki a Csobáncnak, gyerünk!

Csodaszép formája már régóta felismerhető volt; immáron a vár romja is kivehető, ahová folyamatosan közeledünk: ott lesz a következő EP. Ennek megfelelően a terep folyamatosan emelkedik, hogy aztán – a szőlők közé érkezve – mind meredekebbre váltson. Visszatekinteni is érdemes: remek rálátás nyílik az imént bejárt tájra, meg a két meghódított csúcsra is.

Aztán jöhet az utolsó szakasz, ami igen emlékezetes maradt az idei tavaszi Tanúhegyek 100 TT-ről. Akkor viharos szélben, szakadó esőben és éjszaka volt „szerencsénk” feljutni – most kellemesen süt a nap, és az ösvény kifogástalanul járható. Ettől még a meredeksége nem csökkenik, persze; az utolsó pár száz méter megdolgoztat: ilyen a keleti oldal, ismerjük, így szeretjük. Amihez persze hozzátartozik a pompázatos kilátás is a szomszédos Káli-medencére…

Jóleső érzés felfedezni az ottani szép emlékeket is, és közben fel is jutunk. Megkerüljük a várromot, gyönyörködünk a kilátásban: van mit nézni! Alattunk a Tapolcai-medence, falvak és erdők-mezők – körös-körül pedig a lenyűgöző Tanúhegyek. Tesóm fotózik, amíg felbiggyesztem az alsó sor utolsó matricáját: kész az első panorámakép, mehetünk.

Az ereszkedés sokkal könnyedebb, kényelmesebb, igen hamar a Rossztemplom felett járunk, tovább haladunk, majd letérés. Most nincs itt matrica, mint korábbi években, így csak elköszönünk a kéktől, és a zöld kíséri utunkat – be Gyulakeszire. Az oda vezető ösvényen is megemlegetjük a tavaszi viharos éjszakát; hiába, na, maradandó élmény. A faluban újabb ismeretlen frissítőpont jön: a helyi kocsma. Igen finom rizlinget kapunk, meglepően gyors kiszolgálás mellett. Sokan vagyunk ugyanis: itt már egyre gyakrabban találkozunk szembejövőkkel. Érkeznek a „normál” negyvenesek és 20B távot teljesítők, futva vagy gyalog, egyenként vagy csoportosan. Igen jó hangulatot fedezek fel náluk is; láthatólag mindenki remekül érzi magát ezen a ragyogó ősz-végi napon. A focipálya, majd egy sík, lapos rész jön, ami szinte mindig saras, dagonyás. Most is. Nem vészes, de örülünk, amint túl vagyunk rajta, pedig jó beszélgetős, pihentető szakasz. Izgalmat leginkább a Pelikán-híd ad, ami valójában egy megerősített palló. Kissé imbolyog, de száraz lábbal való átkelést biztosít a meglepően tiszta és sebes Eger-víz felett. Vasút, majd műút jön: itt az Ürgelyuk, Tapolca felől megérkezik a… igen, megint a Kék.

Erre térünk hát rá az eddigi szalagozott szakaszról. A folytatást az újoncnak sem nehéz kitalálni, hiszen ott magasodik előttünk: igen, a Szt. György, hát persze! Közben az ég is beborul, ami talán jobban is illik a hegy északi oldalának hangulatához. A Bazaltorgonák jönnek ugyanis, ennek a vidéknek egyik igen jellegzetes motívumaként – sok-sok csodálója közé számítom magamat is. Arrafelé vezet utunk, de előbb megállásra késztet a Kaán Károly kulcsosház. Nem is szabódunk ellene: a többféle finom kenyér és a forró tea vagy forralt bor mellett ugyan ki menne tovább? Úgy látom, senki: igen kellemes kis tömeg falatozik, iszik, pihen és beszélget. Mi is elvegyülünk, és örömmel fedezünk fel ismerősöket. Ildiék éppen indulnak tovább, Vera most érkezett, Andrea és Attila is… Erre is pompás lehetőség az inverz bejárás, hogy újra találkozhatunk a rajtnál látott társakkal – és sokukkal majd a célban is.

Egy-egy pecsenyezsíros és kolbászkrémes finomság után kis kulacsom is forralt borral töltöm. Még egy gyors regisztráció Máténál, és jöhet a lépcsősor! Szerencsére jól járható, és közben a látvány is magával ragadó: a felettünk tornyosuló monumentális kőoszlopok tövében kis pontnak érzem magam. Döbbenetes, micsoda Erő formálta ki ezeket a hihetetlen formákat… Haladunk felfelé a lépcsőn, sziklákon, és nem győzök hálát adni a meggyógyult lábamért: semmi, tényleg semmi baja. Hát persze! Ide kellett jönni: a hegyek és a természet gyógyítja meg, nem pedig az irodai székem, amiben még tegnap is fájt… Közben jönnek, csak jönnek szemből, de elférünk, senkivel semmilyen fennakadás nincs. Legfeljebb üdvözlések, köszöntések: Zoliék, Petra, Dani, Ottó, Gábor… hihetetlen, mennyi ismerős! Közben kijutunk a piros sáv kilátópontjára, majd fel a tetőre. Káprázatos kilátás, igen, megunhatatlan és felejthetetlen… pedig minden reggel ezt látom, amikor bekapcsolom a laptopom.

Negyedik matrica is pipa, zúgás lefelé, kicsit még kocogunk is, aztán esőház, jobbos kanyar, tovább, tovább! Újabb ismerős szemből, de vele megállunk beszélgetni is: Laci öcsénk érkezik mosolyogva. Neki már csak másfél kilométer, könnyen mosolyog, de örül is: sokat fényképezhetett, kiválóan érzi magát, és az idővel is jól áll.

Mennyország büfé, ahol nyáron kis családomat már elkápráztattam (vagyis hát ők) – most gyakorlatilag kihagyjuk. Regisztráció nincs, csak frissítőpont, de mi inkább majd lentebb, később használjuk fel a kupont, hiszen csak az imént ebédeltünk. Ereszkedés továbbra is, a kék-piros-sárga sávon (mindezt egyszerre). A panoráma – még így ellenfényben is – borzongató: Szigliget vonzza a tekintetet, és úgy érzem: engem is.

Megyek, nyugi, tudom… te leszel a következő! Oroszlánfejű kút, muszáj kortyolni friss, hűs vizéből, aztán ereszkedés tovább, közben meg visszatekintgetés az imént bejárt csúcs felé. Jellegzetes, meleg hangulatot sugárzó présházak – beleértve a Tarányi barokk épületét is. Vele szemben meg a Lengyel-kápolna: huh, de gyorsan leérkeztünk!


Pedig még van egy kis ereszkedés, de ez már igen laza. Előbb Csaba, majd Marianna jön szemből a pici babával, a rövid távon, jó találkozni velük is! Letérés a jelzésről, egy kis szalagozás – és a Horváth-pince – kedvéért. Szőlőket mellőzünk, öcsém tőkéket böngészget, nem is eredmény nélkül. Pár szem csak, de milyen mézédes! – csodálkozok.

A pincénél aztán remek (majdhogynem zajos) a hangulat: mi is beváltjuk az említett kupont, hogy egy-egy pohárnyi Szt. György-hegyi „anyatejjel” koccinthassunk (hogy Fekete Istvánt idézzem). Még pár szem aszalt füge meg egy-egy alma is jut, hogy aztán tényleg feltöltekezve indulhassunk tovább. Kőkereszt, balos kanyar, és jó sok aszfalt. Most elég hamar túl vagyunk rajta, átvágunk a 71-es úton (emlékszel, reggel még micsoda ködben jöttünk itt?), és bicikliút, Szigligetig. Fent magasodik a vár, de mégis inkább ezt nézem, nem azt a hatalmas bazalt-tömböt ott kissé balra… Azt majd utána, a végére hagyva… Fel is ballagunk a hegyre: előbb a köves úton, majd a várhoz vezető lépcsőkön. Ott is tovább, egészen a végéig: nem csalódtam Katában. Sejtettem, hogy nem aprózza el, hanem tényleg a legtetejére, a legtávolabbi helyre rakja ki a következő matricát.

És milyen jól is tette! Elképesztő panoráma nyílik innen; tegye fel a kezét, aki szerint nem így van! Fényképezünk, ahogy mások is, megcsodáljuk, ahogy illik; igazi feltöltekezés ez. Aztán ereszkedés le, Várkávézó, hát persze! Nagy-nagy kedvencünk. Mégsem cappuccino lesz a dologból, pedig jó előre elterveztem. Öcsém forró bodza-választása elcsábít: ilyent nem mindig ihatok. Eddig legalábbis nem próbáltam, és nem bánom meg most sem. Letérés, eltérés jön! Fizikai és lelki állapotunktól tettük előzetesen függővé, bevállaljuk-e majd itt a hetedik, „bónusz” csúcsot is? Most meg sem kérdezzük egymást… Nekivágunk a piros sávnak, amit január elsején volt szerencsénk már bejárni, teljes családi körben (a BTHE „Fel a szigligeti várba!” túráján). Most persze jóval gyorsabbak vagyunk, meg hát már az út is ismerős. Felszuszogunk a Királyné szoknyájára (vagyis hát a falépcsők során) – ez bizony meredek, most is. A jutalom azonban most sem marad el: gyönyörködhetünk a különleges kilátó remek panorámájában (és egy matricát is ragaszthatunk).

Óvár után ereszkedés, majd újra egy kis emelkedő: katonai hősi emlékmű, kis kápolna, szemből meg újra ott vigyorog az a hatalmas bazalt-tömb… Na, akkor gyerünk, menjünk! Aha. Kanyargunk folyamatosan a Rókarántó dűlőn, pompás házikók között, megérkezünk az Avasi romhoz is, elhagyjuk a falut is – de mintha mindig inkább csak távolodnánk a Hatalmas Bazalttól. Na, aztán egy jobbos derékszög, és ott van, igen, felfedi magát teljes egészében: széle-hossza egy.

Gyertek! Hát megyünk. Gyorsan Tördemicen vagyunk, az utca is bazalt, hát persze. Átkapcsolom az agyam: nem, nincs itt semmiféle befutó, semmiféle Polgármesteri hivatal. A Hegy van, ott fent, szemben. Fogynak a méterek, közeledik Őméltósága, emelkedünk, megyünk, visszaelőzzük Gábort, majd Rékát, megyünk, megyünk. Elhagyjuk Lajost és Gábort, megyünk, sötétedik. Még csak szürkül, de november van, nincsenek illúzióink. Aztán elfogynak a szőlők, kiskertek, minden elmarad mögöttünk, és már tényleg csak Ő marad.

Üdvözöllek, Badacsony! Üdvözletem, Bujdosók lépcsője! Még csak friss lábbal volt hozzád szerencsém – most negyven-x után érkezek. Hát nem mindegy. Aligha korszakalkotó felfedezés, és jósnak sem állok be. De megdolgoz rendesen, sőt, meg is pihentet (bár tényleg fényképezünk, nem csak magyarázkodás). Nahát! Hogy itt mekkora sziklák vannak! Aztán csak elfogy… Elfogy a 464 fok, fent vagyunk, szusszanunk, megvan! Kilátások jobbról, még mindig látjuk, örülünk.

Ranolder-kereszt, hullámzó hegytető, de hát ez a Badacsony. Sziklák, kövek, gyökerek. És szürkület. Egry-kilátó, Hertelendy-emlék… és még mindig tud emelkedni. Aztán a kilátó, igen; hát ez tényleg a legteteje! A fenéket. Majd annak is a tetején… merthogy persze megint ott a matrica. Mennyit csuklik ma Kata és Bubu? De ez már az utolsó matrica, kész a második panorámakép is. Sajnos ezzel együtt az utolsó panoráma is – de még ez is gyönyörű. Másként, mint eddig, másként, mint a többi. Még soha nem láthattam innen a kivilágított Balatont, alattunk Tomajt, meg a távolabbi falvakat… Elképesztően szép!

Ereszkedés, nem kockáztatok tovább (mint tesóm): fejlámpa kerül elő. Előttünk a Kőkapu, és az… nem aszfalt, na. Most a rajta lévő avar miatt pláne kiszámíthatatlan. Óvatosan, de szerencsésen ezt is elhagyjuk, sárga sáv jön, kék meg el. A Klastrom-kút csobog, de köszi, víz már nem kell, már semmi nem kell, csak leérkezni. Keresztező utak, aztán a falu fényei, lassanként magasabban, mint mi… Leérkezés, a kivilágított Bazalt-templom még egy utolsó szép látványként megmarad – aztán itt az iskola. Beérkeztünk, sikerült, megvan! Tanúhegyek, csodálatosak voltatok – és most már mögöttünk, mind. Bent nyüzsgés, forgatag, sok mosolygó arc, elégedett tekintetek. Előttem érkezik be Józsi bácsi, gratulálok, emitt Ildikó, ott Gyuriék… Találkozom Katával is, gratulálok neki: fantasztikus volt! Ahogy a kapott jelvény is, meg a remek paprikás krumpli, kint az udvaron. Hozzá jóféle forralt bor, és az este meglepetése: 3-4 perccel később rázendít az eső… Tíz órán belül beérkeztünk, holott ez most tényleg nem volt cél. Ami volt, mind sikerült – és még meg is gyógyultam! Hát mit is várhattam volna ennél többet? Várni itt már csak egyet lehet: a következőt.