Civitas Fidelissima 45 TT - ahogy én láttam...

Sopron nem csak az egyik legszebb magyar város, de a leghűségesebb is – vagyis Civitas Fidelissima. A kilencvenhat évvel ezelőtt történtek emlékére teljesítménytúrát is szerveztek a környékre, melyen a Lővérek csodaszép tájain barangolhattunk és örülhettünk annak, hogy mindez ma is magyar föld.

A Rongyos Gárda 1921-ben (a két ágfalvi csatában) tanúsított ellenállásának hatására népszavazást rendeltek el, amin Sopron (és a környező érintett nyolc falu) a maradás mellett döntött. Nem véletlen tehát, hogy a túra a Rongyos Gárda emlékműtől indul, ami Sopronban van, de mégsem: fel kell hozzá jutni a Károly-magaslat parkolójába. Itt tettem le tehát a kocsit reggel háromnegyed hétkor, és üdvözölhettem több ismerőst is. Beleértve Imrét, a főrendezőt is, aki már nyomja is kezembe az itinert – lévén hogy éltem az előnevezés kényelmes megoldásával.

Eddig még csak egyszer, évekkel ezelőtt vettem részt általa szervezett túrán, pedig sok izgalmas, érdekes útvonalat láttam már nála – de valahogy mindig máshol kötöttem ki. Most a szokásosnál tömöttebb zsákkal érkeztem, hiszen a Hit Pajzsa-túrákon ellátás általában nincs. Egy Sport-szelet azért akadt a rajtban, de a többi az én dolgom lesz – beleértve az innivalót is. Főként ez utóbbi okozott fejtörést készülésem során: egy maratoni távon azért elég sokat iszom, még téli viszonylatban is. Így hát átböngésztem a térképet, forrásokat jegyeztem meg magamnak – bár azt nem tudtam, hogy működnek-e? Egy soproni barátom-túratársam, Dani aztán egészen megnyugtatott, így hát a felkészültség érzésével vágtam neki a zöld sávnak.

Hét óra van, és (december közepének megfelelően) még meglehetősen sötét. Szerencsére jól ismerem ezt az ösvényt fel is, le is, így megkockáztatom a lámpa mellőzését. Nincs is gond, a Deák-kútig még óvatoskodva, később már magabiztosabban haladok lefelé, a város irányába. A túra ugyanis oda visz le először, de már közben is ellenőrzőpont fogad, a Printz-pihenőnél. Kódot írunk, majd egészen az Erzsébet-kertig ereszkedünk (én inkább ide tettem volna az EP-t), ahol aztán erős balos visszafordítóval váltunk át a Soproni Kék vonalára. Ez megint csak ismerős szakasz, többek között a Lővérek 40 TT is ezen visz ki a városból. Idén ez a túra elmaradt; újabb okot szolgáltatva nekem arra, hogy ma itt legyek.

Aszfaltozunk tehát, előzök több túratársat is, miközben teljesen kivilágosodott, zsong a város is. Aztán zegzugos utcák jönnek, sok-sok irányváltással, mígnem kiérkezek a Bánfalvára vezető út hídjához, ahol letérek jobbra, és ismét kódot jegyezhetek fel. A Kutya-hegy jön, fel az Ózon-kemping mellett, aztán végre: terep jön. Kellemes kilátással mindjárt jobbra, azaz észak felé. Aztán erdő, egy utolsó tanya – és a Valéta emelkedője. Az ösvények (az elmúlt napok esőzései után) néhol kissé nyirkosak, esetleg sarasak is, de összességében remekül járhatók.

Lefelé, a sűrű fenyvesben azonban érdemes nagyon odafigyelni: gyökeres-köves vízmosásban ereszkedek. Hamar felbukkan Ágfalva, megint aszfalt, majd járda – és itt a kocsma, ahol most nincs EP, de egy kis frissítés igen. Élek is vele, hiszen a maradék 37 kilométeren ma már több lakott terület nem lesz.

Nem vagyok egyedül ezzel a gondolattal: Ákos is betér egy sörre, akit már sok túrán láttam-köszöntöttem, és akit itt érek utol. Forralt boromat kortyolgatom, miközben váltunk pár szót – és aztán innen együtt is folytatjuk, sokáig. Először is az evangélikus templom mögött, egy kis utcában felkeressük harmadik ellenőrzőpontunkat. Természetesen az Ágfalvi csatának állított emléknél hajtunk főt – és írunk fel egy újabb kódot. Aztán hamar el is hagyjuk a falut – meg a kék jelzést is: pár száz méteren jelzetlen szakasz jön, majd jobbról megérkezik a határ-menti zöld sáv. Ez visz mezők, majd erdők közé, ahol már puhább a talaj, de gond itt sincs.

Közvetlenül a határ (és a Loos-patak partján) haladunk, majd a zöld élesen balra kanyarodik. Mi is, de – mint később kiderül –mi nem eléggé élesen. Így hát egyszer csak egy zöld jelzést veszek észre: ami nem sáv (ahogy kellene), hanem kereszt. Ajjaj, túlfutottunk, nem is kicsit! Sokat. Mentsük, ami menthető – ami jelen esetben egy igen meredek kaptató, fel, a Borsó-hegy gerincére. Őz rohan át előttünk, jó lehetőség egy szusszanásra… de aztán már fent keressük az őrtornyot, ahol aztán meg is találjuk a következő kódot.

Ereszkedés, majd újabb, hosszú emelkedő: szalagozott út következik. Ezen jutunk ki a jól ismert piros sávra, ami balról érkezik a Felső-Tödl felől. Most alaposan kijárták erdészeti gépek; örülünk, hogy jobbra kell rátérni. Ez már a Terv út, ami igen kellemes emelkedéssel visz lassan felfelé. Megérkeznek a „halmok” is: első, második… és még negyedik is lesz. Ezek már alaposabban megdolgoztatnak, de a sebességünk nem csökken. Ákos ugyanis szigorúan tolja, sőt: nagyon szigorúan… Szerintem a megszokott gyorsabb tempómnak is legalább 120%-án megyek, de azért igyekszem tartani a lépést.

Közben persze jól elbeszélgetünk, meg a tájat is csodáljuk. Annál is inkább, mert még a nap is előbújik: pompás látványt nyújtanak a megmaradt őszi levelek, a nyíresek, meg a távoli hegyek is. Így jutunk a túra – és a környék – legnyugatibb pontjára, az Asztalfőhöz (vagy Urak Asztala, esetleg Herrentisch).

Határkövön található feliratot jegyzünk fel, és ereszkedhetünk lefelé. Ami több helyen is emelkedő, lévén, hogy a Soproni-hegység legmagasabb pontjára igyekezünk éppen. Nem sokára ki is tűnik a fák közül a Magasbérci-kilátó tornya: újabb EP. Felszaladok pár fotóért, meg persze keresem a kódot is – Ákos is ezt teszi, csak lent. Egyikünk sem talál, így hát megyünk tovább (a célban aztán kiderül, hogy én nem vettem észre a lépcsőzés közben).

Féltávon túl vagyunk már: balról Hermest hagyjuk el, majd mellőzzük Helén-aknát (ami osztrák oldalon van, így Helenensachl névre hallgat). És látszik már a távoli Brennbergbánya, ahová most nem megyünk be, de megemlegetjük kocsmáját – ami a templom oldalában található… Közben kellemesen szállingózni kezd a hó, hangulat-javításként. Továbbra is a piros-zöld jelzéseken folytatjuk, de ez már új, ismeretlen rész egy darabig. Hát, hullámzik a terep szépen, és újra megállapítom, hogy Ákos nagyon erős tempót tud. Ennek megfelelően az idővel is remekül állunk: nem csoda, hogy hamar megérkezik újra a kék is. Ezen most megint sokat fogunk menni: kis híján a célig – de legalábbis Sopronig.

El is köszönünk a zöld, majd a piros jelzéstől is, és teszünk egy kis kitérőt a Muck-tető kedvéért. Újabb kód, újabb hószállingózás. Erdészeti útról térünk le balra, de továbbra is a kéken: ez már a Tolvaj-árok alsó szakasza. Ezen jutunk fel az elágazásig, ahonnan egy kis kitérő kedvéért átváltunk zöld háromszögre. Leginkább persze a Várhely-kilátó kedvéért: az is EP – ráadásul a 25 km-es távon érkezőknek is. Össze is találkozunk többükkel: itt jön Vera is, váltunk pár szót.

De felbukkannak mások is: a fent említett Dani, Emesével. Kijöttek, és vizet hoztak nekem! Hát, igazán zavarba jövök ekkora kedvesség hatására; tényleg jól esik. Persze a víz is: nem kell források után kutatni, és megúsztam kis teherrel is – ők pedig sétáltak egy kellemeset (legalábbis ezzel nyugtattak). Aztán jól elbeszélgetünk a fantasztikus Ciklámen tanösvényen, csodálva a megunhatatlan tájat (Ákos már korábban elköszönt és előre ment, saját tempójában).

Hétbükkfa: elbúcsúzok Daniéktól, felírom az újabb kódot, és letérek jobbra – továbbra is a kéken. Őket (és a huszonötösöket) a sárga hamarosan visszaviszi a parkolóba, a rajt-cél helyszínére. Nekünk viszont izgalmas folytatás következik: legalábbis akik – hozzám hasonlóan – még „járatlanok” ezen a környéken. Kecske-patak, János-pihenő, no és az Iker-árok (vagyis Zweigraben): ez utóbbi különösen látványos és vadregényes.

És egyúttal remek futóterep! Élek is a lehetőséggel, és megpörgetem kicsit „utána úgyis emelkedő jön majd” felkiáltással. Kiváló ösvények, és újabb, testet-lelket átmelegítő pazar napsütés. Nagy élmény így haladni – nem csoda, hogy már itt is a Bögre-forrás. Újabb kóddal, igen – és jöhet az emlegetett emelkedő.

Nem erős, de annál szebb: kisebb árok, vagy vízmosás? Mindenesetre kiválóan járható, és a hátulról érkező napsugarak varázslatos fényekkel festik be. Itt a tető, a Rókaház – vagy ha úgy tetszik, a Fuchsen Kogl – és újabb lejtő.

Csoda-e, ha máris a soproni Parkerdő széléhez érkezek? Dehogyis! Kirándulók, sétálgatók: civilizáció. Majdhogynem nyüzsgés, de legalábbis változás, nagy változás az előző magányos kilométerek után. Északnak tartok, a sétányon messziről feltűnik az Ojtozi emlékmű: pontos mása az erdélyi (sziklafalba vésett) domborműnek, az 1917-es soproni honvédek tiszteletére és emlékére.  

Aztán pörögnek az események: pár perc, szinte, és a Hotel Lővérnél kanyarodhatok balra. Viszlát, kék! Jöhet annak háromszöges változata: nem is véletlenül. Imre gondoskodó kedvessége folytán a túrát egy jó kis kaptatóval fejezhetjük be. Fel hát a TV-toronyhoz, a Károly-magaslatra! Negyven környékén bizony másként esik, mint korábban, amikor itt csak egy-két kilométer után vágtunk neki a kapaszkodásnak… De a táj itt is, most is elbűvöl, a levegőt harapni lehetne, és igazából kell-e ennél több? Esetleg kifogástalan ösvények, remek kilátások, megfelelő jelzések? Mert megvan az is, ez így mind!

Áthaladok a sípályánál, aztán majd újra – csak közben panorámában gyönyörködök, meg újabb kódot írok a Dalos-kőnél. És már látom a kilátót, kód ott is – de ez már az utolsó. És az aszfalt, kirándulók, akiket egy túratárs előz – de olyan ismerős a mozgása… Hohó, Ákos! Hát megint. Az utolsó száz métereket tehát újra együtt morzsolgatjuk el, és így lépünk Imréhez, nagy örömmel. Eredetileg ugyanis szerettem volna kilenc órát, esetleg nyolc és felet: most az óra 7:45-nél áll meg. Huh! Hát ez nem rólam szólt: ez elsősorban Ákosról, és az ő tempójáról szólt. Köszönöm, élmény volt! Mint ahogy az egész túra is: útvonalával, szellemiségével, a Lővérek oly sok szépségével. Megkapjuk az emléklapot és a míves fém jelvényt: dísze lesz a gyűjteményemnek. És végül még a reggeli sötétben elmaradt képet is pótolhatom: fotót készítek a Rongyos Gárda emlékművénél is: tisztelet a hősöknek!

Soproni Ünnepi Hetek 6 TT - ahogy én láttam...

Két legyet egy csapásra? Egy szerencsétlen egybeesés akár szerencsés is lehet: azonos napra szervezték a SopronTrail terepfutó versenyt és teljesítménytúrát, illetve a Soproni Ünnepi Hetek három távját is. Mindkettőt a gyönyörű Lővérekben – és az egyik pont belefért a másik elé…

Tavaly kis családommal már jártunk az Ünnepi Hetek IVV-túrán, és igen tetszett mindenkinek. Akkor a tízesen voltunk, most a legrövidebb, hatos(nak nevezett) távra neveztünk Laci öcsémmel. Kalkulációink szerint ugyanis így pont odaérkezünk Brennbergbányára, ahol tízig lehetett rajtolni. Na jó, kicsit csaltunk is: a hivatalos nyolcas időpont előtt jó fél órával korábban megérkeztünk, és hamarosan el is indulhattunk. Ezúton is köszönjük a kedves, barátságos rendezőknek!

Városi szakasz, aszfalt, persze, polgári házak és miliő – de hamar elérjük az első ellenőrző pontot, a Zenepavilont. Innen aztán már kék háromszög: fel a Károly-magaslatra! Jó párszor bejártam már – csak mindig fordítva, lefelé… Hát, így egy kicsit más. 

A szépsége azonban hasonló, a reggeli-délelőtti napsütés pedig még varázslatosabbá teszi az egyébként novemberi Lővérek 40 TT-ről ismert útvonalat. Kilátó- és pihenőhely jön, aztán a Dalos-kő: megcsodáljuk a Fertő-tó víztükrét, készítek pár fotót, és mehetünk tovább. Mellőzzük a TV-tornyot, majd keresztezzük a sípályát – immár másodszor is, most már visszafelé, északnak.

Még egy kevés emelkedő, és felbukkan a Károly-kilátó jellegzetes tornya, tövében a pontőrökkel: 2. EP. Kedves kislány adja a szép pecsétet, gondosan ügyel a szép nyomatra, anya büszkén mosolyog. Említették a rajtban, hogy ellátás is lesz itt – de hozzátették, hogy majd csak kilenctől. Ezt nyilván bevállaltuk (kilencre majdhogynem a célban szeretnénk lenni), így mehettünk is tovább. Játszótér sok-sok játékkal, és a Kőhalmy vadászati múzeum nagyon szép épülete – ereszkedünk a rövid aszfaltos szakaszon. Aztán a parkolóban, a pavilonnál meglepetés: hát mégis csak ideértek a frissítőt kínálók! Igaz, első vendégek vagyunk, de hamar zsír kerül a kenyérre, hagymát és csalamádét tesznek elénk, vizet töltenek… Köszönjük, a gyorsaságot külön is!

Zöld sáv, sokáig. És lejtő, szintén sokáig – majdhogynem a városig. Igen jól futható, kicsit meghúzzuk hát a tempót, bár az már jól látszik, hogy nem lesz gondunk az idővel. Nagyon szép szakasz ez is, élmény haladni lefelé a hatalmas fák és hívogató tisztások között. A jelölés – mint az egész túrán – több, mint remek: kifogástalan. Minden kereszteződést, letérést fehér nyilak és vonalak jelölnek – sőt, azt is, ha nem kell letérni! Ilyenkor „lezárják” a kis kereszt-utakat, nehogy valaki esetleg oda betévedjen…

Balról felbukkan a Deák-kút, piknikre készülő vidám fiatal társasággal. Vizünk van még, időt sem akarunk vesztegetni, így hát folytatjuk utunkat. Igen hamar itt a Lővér körút! Átmegyünk a túloldalra, de még mindig fák között, ösvényeken. És meglátjuk a Sörházdombi kilátót: nem nehéz, merthogy igencsak magas építmény. A körülötte felnőtt, szép szál fák ezt indokolttá is teszik; szerencsére nem azokat bántották…

Jókedélyű pontőr a tövében, megismerem tavalyról, biztat, hogy érdemes ám bevállalni a négy emeletet! Lacit már előre felkészítettem erre; egy pillanatig sem kérdéses, hogy igen, szeretnénk felmenni. És hát mennyire megéri! Hát naná, hogy megéri! Kör-kilátás, lenyűgöző panoráma, bármerre is nézünk. Visszapörgetem az imént bejárt utakat a fejemben, miközben nézem, keresem tekintetemmel odalent. De jó! A hátralévő szakaszt még könnyebb megfigyelni: igen kevés maradt, neki is rugaszkodunk. Innen már aszfalt jön, végig, újra a jellegzetesen soproni, barátságos környék.

Elmegyünk a Szt. Margit-templom mellett, majd megcsodálhatjuk a plébánia míves kapuját is. A suli előtt elkanyarodunk, és máris itt a söröző, lehet leállítani az órát. Több mint kilencven fotóval, három megállással, beszélgetésekkel és frissítéssel, kilátókkal együtt sem kellett másfél óra a 7,3 km távhoz. A kapott ital-bónt beváltjuk, miközben – utolsó pillanatban – megérkeznek az ügyes kezű rendezők, akik a kitűzőket készítik. Így hát szinte még meleg, amit kapunk: frissiben, nekünk készült. Pecsételés több helyre is, aztán (a még javában a túrára érkezők között) szedelőzködünk, megköszönünk és elköszönünk: jöhet Brennbergbánya!

Bodajk - Gaja-völgyi mikulás 10 TT - ahogy én láttam...

Tíz kilométeres túra, ráadásul sok-sok belefutással, nagyon sietősen. Ezzel együtt is 93 fotó, amiből csak több szűréssel-rostálással tudok kiválogatni húszat a szokásos albumomhoz… Nos, ennek bizony nyomós oka van!

Mikulás-túra, tehát együtt megyünk, mint tavaly – ez volt a hetekkel korábbi elhatározásunk kislányommal. Aztán az élet megint felülírt: keresztelő lesz, rokoni körben, ezen a napon. A „biztonság kedvéért” Sárváron, Bodajktól 140 km-re, és tizenegykor. Márpedig én a Gaja-szurdokba igen régen készülök, mert csúnya fehér folt a saját Bakony-térképemen. Ráadásul a Cartographia Kupa utolsó futama idén – ahol nekem még éppen egy pecsét hiányzik. Logisztika, számolás: mégiscsak megoldható, ha ott szállok meg, és reggel hetes rajttal, futva… Hát, elképzelhető, hogy kilenckor haza tudnék indulni – az út meg pont két órás, szuper! Laci öcsém is vevő volt erre a dilis futamra, így hát pénteken este bejelentkeztünk a bodajki kollégiumban – és reggel háromnegyed hétkor csakugyan a rajtban toporogtunk.

Nem is egyedül. A két rövid táv (tízen kívül huszonöt is teljesíthető) ellenére legalább tucatnyi ember gyűlt össze. Üdvözlöm Gábort és Imrét: ők nálunk is extrémebbek, innen még két másik mikulás-túrára is fognak ma menni! Szegény rendezők aligha számítottak minderre, de hétre tényleg minden rendben volt. Itiner be a futózsákba, kütyük és gazdáik elindulnak, hajrá! Pár ember csak előttünk, elfutunk mellettük és a templom mellett, itt a lépcsősor, fel a kálváriára. Lentről nem is látszott, szép kis domb, kellemes bemelegítő a stációk mentén.

Pompás látvány felérkezni, visszatekinteni még inkább. Szépen látszik a város az előbb elkerült templommal és a távoli Vértes-vonulattal. A legszebb azonban a világosodó, tiszta ég; ezernyi színnel. A tisztaságnak persze ára van, ami jelen esetben ropogós hideg: bosszant kicsit az otthon felejtett kesztyű. Ennél is jobban a vacak fényképezőgép – el is teszem, és átváltok telefonra. Leérkezés a dombról a túloldalon; egyenesen folytatnánk, de hátulról a társak figyelmeztetnek: balra! Tényleg ott a szalag – ám az előző napi GPX-fájl (amit letöltöttem), egyenesen vitt volna. Persze a „valóság” győz, megyek a szalagok útján, itt a piros is, jó lesz ez. Kesellő szoborpark, amit most így nem jobbról, hanem balról mellőzünk – és ez meg is téveszt. Közben ráadásul a telefon is beadja az unalmast és már itt lemerül (nem bírja a hideget és a fényképezést). Így aztán szépen benézem a következő kereszteződést, és egyenes helyett elmegyünk jobbra, házak közé. Több száz méter kell, hogy észrevegyük: rossz az irány!

Korrekció, aztán minden rendbe jön – a jelzések stimmelnek, és a telefon is töltőre kerül: innen már végig bírja. Kapun megyünk át, és nagyon szép, sűrű fás szakaszon futunk tovább. Rendkívül jó minőségű utak kényeztetnek: érdemes hozzászoknunk, mert mindvégig ilyen lesz. Akárcsak a jelzések és szalagozások: nem lehet panaszunk. Feljutunk egy tetőre, ahonnan határozottan lefelé vezet az út – a kilátóhoz. Ez ugye elég ritka dolog, és ehhez mérten meglepő is. Számítottunk azonban rá a szintmetszetes ábra alapján, és feltételezzük, hogy tudták a tervezők, miért is oda kerül. 

Alig néhány perc, és a látvány igazolja őket. Modern, fémből készült, alacsony építmény a Károly-kilátó, egy szikla-kiszögellésen – és elképesztően szép a panoráma! Úgy érzem, szinte lebegünk a Gaja-völgy felett, és balra-jobbra, újra meg újra jár a tekintetem. Kelet felé nézek, és óhatatlanul az Animals régi slágere jut eszembe, A felkelő nap háza. Hát igen, mindennek ára van: a korai kelésnek-indulásnak ez a lenyűgöző látvány. 

Túratárssal elegyedünk szóba: ő a huszadik kupa-fordulónál tart, nyelek egyet… Elköszönünk, kocogóra fogjuk megint: az óra ketyeg, nincs mese. Kék kereszt és piros sáv, nincs gond. A terep is segít, lejtőn vagyunk egészen az Alba Regia-forrásig. Balról ragyog a nap, a vastag friss avar remekül mutat, igen hamar oda is érkezünk.

Szépen kiépített, halkan csordogáló forrást találunk, pontőrrel, aki nápolyival kínál. Gáborékkal itt is összefutunk, de mi a pecsételés után azonnal indulunk tovább, bár látom, ők sem húzzák az időt. Néhány perc, és megérkezünk a Gaja-patak mellé: innentől sokáig útitársunk lesz. Előttünk az Ádám-Éva fa maradványai, meg a híd a patakon. Átkelünk, kék kereszt továbbra is, és igen hamar a Pisztrángos-tó partjára érkezünk. Gyönyörű zöld pázsit, házikók és esőházak – az egyikben pedig ott vár személyesen a Mikulás! 

Szegény, még csak bontogatja a sok ajándékot, de ez érthető is: első „ügyfelei” vagyunk. Azért el nem engedne üres kézzel: mandarin, szaloncukor kerül a zsákomba kislányomnak, a mézeskalácsból viszont fogyasztunk párat: jól jön az energia… A tavat – ha már ott van – megkerüljük, ennyi bele kell férjen az időnkbe. És visszafelé OKT: innentől majdnem teljesen a célig az országos kéken megyünk. Ádám-Éva újra, a hídról balra fordulunk, és kezdődik a Gaja-völgy.

Hallottam, olvastam róla, de ez megint a „látni kell” kategória! Nagyon örülök, hogy végre sikerült. Lenyűgöző, vadregényes, magával ragadó… fantasztikus. A patak, ami hol csendesen, hol zubogva kanyarog, a belemélyesztett gyökerek, a kristálytiszta víz… A sziklák, kétoldalt, sejtelmes barlangokkal, meredek falakkal… Hihetetlenül jó minőségű utak, tájékoztató táblák, pihenők, pompás avar.

Mindehhez a még mindig kora délelőtti napfény, ami besüti-beragyogtatja mindezt a csodát. Szentségtörésnek érzem, hogy futok itt, holott megállnék, de az idő és a számok most ezt nem engedik meg.Tovább tehát, megelégszem a gondolattal, hogy legalább sikerült, itt vagyok, itt lehetek.

Kanyargunk a patakkal együtt, és szinte elénk toppan a Varjúvár. Házikó, sarkánál autó, két pontőrrel. Hihetetlen, de a tíz kilométeres túrán harmadszor is ellátmányt kínálnak. A Balaton-szelet is a zsákba kerül: futunk… ráadásul meredek emelkedő van előttünk, és nem szeretek ilyenkor enni semmit. Neki is veselkedünk: pompásan járható sziklákon, de szinte lépcsőzve jutunk fel a tetőre, ahol aztán megint csak érdemes körülhordozni a tekintetet. Elbúcsúzunk a Gaja-völgytől, de komolyan mondom, már most visszavágyom ide.

Kerítés mentén, kapukon át, kijutunk a régi, felhagyott sípálya mellé. Ereszkedés következik, csodálatos itt is a panoráma. Egészen a Vértesig remekül elláthatunk: jól kivehető még a csókakői vár is. Leérkezünk az első házakig, a terepfutás zajosabb aszfaltozásra vált. A járdák azonban jók, a forgalom kicsi – legfeljebb pár meglepett tekintet jelzi a békés kisvároska nyugalmának megzavarását. Ez a nyugalom aztán a mozi épületénél már egészen más. Ott ugyanis nyüzsgés van: még javában zajlik a rajtoltatás, nevezés. Hosszabb távon tízig, röviden meg egészen délig lehet indulni. És most 8:42 van, igen: azaz, kiválóan sikerült hoznunk a tervet! Nagyon örülünk, váltunk pár szót a kedves rendezőkkel, akik röstelkednek, hogy még nincs kész a zsíros kenyér… Nekem most fontosabb, hogy megkapom az oklevelet és kitűzőt (egyet pici lányomnak is, ajándékba), főként pedig az utolsó Cartographia-pecsétet is.

…Aztán tíz-ötvenháromkor kiszállok a sárvári templomnál – ahová több hozzátartozó is csak utánam érkezik oda.